Február meséje a gőzölgő tea meséje. Forró
csipketeát iszogattam,
közben mesélte valaki, akit nagyon
szeretek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Nagyon
szegény
volt ez a király, s amikor meghalt, nem is hagyott semmi
egyebet a
lányaira, mint egy picike erdei házikót, egy teáskészletet
porcelán
csészékkel és egy doboz illatos, finom teát. A legidősebb
lánya
örökölte a picike erdei házikót, a középső a teáskészletet,
a
legkisebb pedig az illatos teát.
A legnagyobb leány rögtön
takarítani kezdett, amikor beköltözött
a házikóba, söprögetett,
törülgetett, szellőztetett. A középső
leány kartondobozba rakta a
teáskészletet, külön-külön újságpapírba
csavarta a porceláncsészéket és
kistányérokat, úgy indult el világgá. A
legkisebb meg fogta magát,
leheveredett a kerítés mellé egy
mogyoróbokor tövébe, szagolgatta a
teáját és számolta az égen
futkározó bárányfelhőket.
A
legnagyobb délutánra nagyon elfáradt. Leült, nagyokat
szuszogott és azt
mondta magában:
- De szívesen innék egy jó teát!
Igen ám, de
nem volt edénye, amiben vizet tehetett volna fel
forrni, nem volt
csészéje, amiből ihatta volna és nem volt teafüve,
amivel ízesíthette
volna a pompás italt. Egészen nekibúsult, amikor
meglátta, hogy valaki
közeledik az erdei úton. Nem fogjátok elhinni: a
középső lány jött, az
út ugyanis körbefutott.
Lett nagy öröm! Duruzsolt a víz, törülgették a
csészéket, a
legkisebb lány pedig teli marékkal szórta az illatos teát
a vízbe.
- Nincs is ennél szebb - mondták a lányok -, mint itt élni
együtt
ebben a házikóban együtt és kortyolgatni a finom, gőzölgő
teát.
Én azért azt elárulhatom, hogy ennél is van szebb és jobb dolog
a
világon. Nem is egy, hanem három. Három királyfi járt
arra,
megcsapta orrukat a csodálatos teaillat, leszálltak lovukról és
rögtön a
lányokba szerelmesedtek.
Máig is együtt élnek és
nagyon szeretik egymást és nagyon
szeretik a sok királylánykát, kis
királyfit, akiket a három királylány
szült a három királyfinak. Én
pedig most nem is mondok többet róluk,
mert elhűl a teám...
