Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy
fekete madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a
domboldalra és áradt belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt,
felhőt az égen látcsővel sem találtam.
Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok
is árnyékba húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni,
hogy éhét elverhette volna kényelmesen.
- Jó napot! Jó napot!
Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.
- Jó napot! - hallotta megint.
Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát előtte.
- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.
- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.
- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült
meg kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?
A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe
sem jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.
- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.
Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.
- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a
sárkányok mindig az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy
nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ
kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb ha elröppennek innen, akik
meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én is, látod, ide a fűbe.
- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak
egy fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig,
mert a nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből
a vizet, én már a reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.
- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.
- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.
- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez
semmiség. Várj csak türelemmel.
Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.
- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.
- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak
adhatnék, de nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp
vizem sem. Majd elepedek, én is olyan szomjas vagyok.
Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a
forrásban sem, épp akkor merült álomba a forrás tündére.
- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott -
mondta a tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.
- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az
igazak álmát aludta.
Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot.
Nem volt víz sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni
Gyikon Oleffnek, hogy vihesse a kis fűszálnak.
- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis
teremtés, mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a
földön, már alig lélegzett, mint egy vékony, élettelen papír csíkocska
hevert a csendes alkonyatban.
Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.
- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.
Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a
sárkányok nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és
egy szomorkás sóhajtással kilehelte a levegőt.
Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött
és sűrű cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy
idejében hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem
bánta, mert ettől kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy
erős, zöld és roppantul hálás fűszál tövében.
