November meséje a vad vihar és
a bátor hajósok meséje. A haragos
szél és a titokzatos tenger meséje, az
elfeledett világ meséje. Én
mesélem ezt nektek, aki magam is egy vagyok a
tenger vándorai közül.
Történt egyszer, talán száz esztendeje, hogy egy
kisebb bárka
ringatózott a messzi Észak hideg tengerén. Tizenhárom
matróz
dolgozott fedélzetén és egy féllábú, komor hajóskapitány, akitől
sokan
nagyon féltek, mert csak ránézett az emberre és megmondta,
miféle
gondolatok járnak a fejében. Állítólag száz nyelven beszélt és ötven
nyelven
írt, olvasott.
A tengerészek jól ismerik az eget és a vizet,
látták, nagyon
sűrűsödnek a felhők, vihar készülődik. Északnyugatról erős
szél
lobogtatta a vitorlákat.
- Ez a vihar vagy elsodorja ezt a
lélekvesztőt - morogta a
kapitány és toppantott falábával a fedélzeten -,
vagy kisüt a nap és olyan
fényesség lesz, hogy belevakulunk.
Alighogy ezt
kimondta, az orkán olyan erővel zúdult a hajóra,
hogy az árbocok vitorlástól
a tengerbe zuhantak, egy szempillantás
alatt a hajó is majdnem elsüllyedt.
Két ember azonnal a tengerbe
veszett, a többiek csak azt látták, hogy a
hullámok rájuk borulnak.
- Hahó, vihar! - kiáltotta a kapitány és erősen
kapaszkodva újat
koppantott falábával.
Újabb szélroham támadt rájuk, a
hajótest pörögni kezdett a
vízben, mint a búgócsiga. Két embere megint vízbe
hullott a kapitánynak,
aki továbbra sem rettent meg, dobogó szívvel
folytatta:
- Lehet, hogy most te vagy az úr, de alul a mélyben...
Hatalmas
hullámhegy magasodott a hajó felé ebben a pillanatban,
mint óriási száj nőtt,
növekedett, két matróz ordítva a vízbe vetette
magát rettenetes
félelmében.
- ...csend van és a felhők fölül...
Mintha parányi pálcika
lett volna a hajó, ahogy a hullámhegy
hirtelen lesüllyedt, a maradék
legénységgel magasra emelkedett, ott
táncolt a habokon. Az egyik tengerész
úgy látta, mintha nem is lenne
tengervíz alattuk, mintha szállnának a
levegőben: szívéhez kapott a sokat
próbált férfiú és holtan rogyott
össze.
- ...legkésőbb tavasszal kisüt a nap.
A kapitány befejezte a
mondatot. A tenger elcsitult, kisimultak
ráncai. Messze-messze felderengett a
nap.
- Hányan maradtunk? - kérdezte a kapitány a matrózokat.
- A kapitány
úrral együtt heten - jelentette a legidősebb
tengerész.
- Föld! -
kiáltotta az egyik matróz.
Messzire valóban látszott valami. Az ár sodorta
őket, s ahogy
közeledtek, egyre inkább alakot öltött. Fehér sziklákon
fehér
házak, szikrázó kék ég alatt.
- Milyen meleg lett hirtelen! -
csodálkoztak a hajósok és
ledobálták átázott téli ruháikat.
Egy városba
értek, ahol forró nyár volt és vörös bőrű, kedves
emberek köszöntötték
őket.
Nem is kérdeztek semmit, mesteremberek jöttek, sürögtek,
forogtak,
rendbe hozták a sérült hajót, szebb lett, mint valaha. Vagy nagyon
sokan
voltak, vagy varázslat is lehetett a dologban, de annyi
időbe sem telt az
egész, míg egy jó pipát elszív egy igazi tengeri
medve. Amikor a vörös bőrű
férfiak végeztek a munkával, se szó, se
beszéd, eltűntek, a hajó pedig a
hirtelen feltámadó, könnyű sós szélben
távolodott a szigettől.
A legifjabb
tengerész úgy látta, hogy a víz örvényleni kezd a
szárazföld körül, és
egyszerre elsüllyednek a házak, utcák,
emberek a mélybe, de erre nem mert
volna megesküdni. Szólni akart a
társainak, de ahogy a kapitány ránézett és
toppantott a lábával,
jobbnak gondolta, ha hallgat.
Lassan megint hideg
lett, olyan, mint novemberben szokás az
Északi-tengeren. Szótlanul dolgozott
mindenki, mintha mi sem
történt volna. Amikor két hét múlva kikötöttek,
mindegyik matróz más
hajóra szerződött, kivéve a legifjabbat, aki ott maradt
a féllábú
kapitánynál.
Sokat tanult tőle, s mindazt a tudást, amit
megszerzett, egy nagy
fekete könyvbe írta. Ezt a könyvet elrejtette egy
szigeten. Én az
unokája vagyok, s azért lettem tengerész, hogy nyomára
bukkanjak
annak a tudásnak, amiről a mai világ már alig tud
valamit.
