Október meséje az órák meséje. Az óráké, melyek rendíthetetlen
nyugalommal állnak helyükön és megfontoltan és rendületlenül
mozgatják mutatóikat előre.
Az idő telik, a mutatók haladnak. Az órák számlapja mögött pedig,
ahol fogaskerekek, tengelyek, és mindenféle fényes és olajos
alkatrészek forognak, morognak, zakatolnak, ott él a sötétben az óramanó. Az
óramanó pontosan akkora, hogy kényelmesen elférjen a saját
órájában, mert minden órának saját, külön manója van. Az óramanó
gondoskodik arról, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Az idő megy, nem
állhat meg az óra sem.
A debreceni Nagytemplom toronyórája messzire látszik, hatalmas
számlapja mögött termetes óramanó lakott. Úgy járt-kelt, hogy se
a harangozó, se a tiszteletes úr soha észre ne vegye. Végezte a
dolgát és gondoskodott arról, hogy az emberek, akik messziről felnéztek
a toronyra, mindig tudják, mennyi is a pontos idő, nehogy
elkéssenek a vásárról, az iskolából, a munkájukból.
Történt azonban egy októberi hajnalon, hogy az óramanó, aki
nagyon álmos volt, megcsúszott a toronyban és lebucskázott a lépcsőkön,
egészen legurult, le a folyosóra, onnan pedig ki az utcára. Még
nem kelt fel a nap, ez volt a szerencséje. Mert az óramanó olyan
szerzet, akit nem érhet fény és nappal mindig az órájában kell
dolgozgatnia.Sötét volt még, nem járt senki az utcán. Még a kondás is csak
nyitogatta a szemét a paplan alatt, hogy menni kéne, éhesek
lesznek lassan a malacok.
Felállt az óramanó, de húzta ám nagyon a lábát, a dereka is
ropogott, mintha darabjaira tört volna. Elindult felfelé a toronyba.
Csakhogy annyira fájt minden porcikája, meg kellett állnia minden harmadik
lépcső után. A torony, a torony órája pedig nagyon magasan volt
még.
- Nekem már biztos, hogy végem lesz... - morogta a fogai között.
A szél éppen ott süvített a toronyban, meghallotta, mit mondott az
óramanó. Bár hirtelen és szeles fickó volt, de jószívű, ezért
kiröppent az égre és sűrű felhőket tolt napkelet irányába, ha égi
útján odaérne a kelő nap, ne világosítsa meg a várost.
A napnak azonban az a sűrű felhőzet nem jelentett volna akadályt,
de látta a szél munkáját a Csonkatemplom toronyórájának manója, a
Vörös templomé is. Megkérdezték a szelet, ugyan miben munkálkodik.
- Ha felkel a nap és nem ér fel toronyórájába a Nagytemplom
óramanója, jaj lesz neki - süvítette a szél.
A két óramanó egyszerre gondolt valamit és ráadásul ugyanazt.
Minden erejüket összeszedték, megragadták órájuk főtengelyét és
megállították a hatalmas gépezeteket. A mutatók megálltak, egy lépést sem
haladtak előre. Minden toronyóra, minden óra manója, akik csak látták, mit
csinálnak, ugyanazt cselekedték. Az idő megtorpant, a nap pedig
nem bírt feljutni a helyére. Kerek egy órán keresztül minden és
mindenki a helyén vesztegelt. A manók azonban nem bírták tovább,
elengedték a főtengelyt és az idő abban a pillanatban úgy meglódult, hogy
megint a helyére ért. A nap is felröppent az égre, hirtelen, mint valami
nagy buborék. Csak a kondás, meg a sivító, éhes malacok vettek észre
valamit a nagy munkából, hogy már kint jártak a határban és még
mindig nem ragyogott úgy a nap, ahogy szokott, aztán meg olyan
váratlanul pattintotta fel a szemét...
A Nagytemplom óramanója éppen felért a toronyba, éppen magára
zárta az óraajtót. Megmenekült, dolgozhatott tovább kedves órájában.
Azért ha ott járnátok a toronyban, fent, ne keressétek. Szeles,
veszélyes hely az, ráadásul az óramanók más vidékre költöztek,
mert egyre kevésbé bírták elviselni a füstös háborúkat, a zajos
világot, és azt a rohanó, értelmetlen tempót, amit az emberek magukra
kényszeríttettek.
