ÉTTERMI JELENET

A csendes, konszolidált étterembe fiatal pár érkezik, majd leülnek az egyik asztalhoz.

- Szép itt ugye? - kérdi a férfi. - Nagyon előkelő ez az étterem.
- Tényleg? - a nő ennyi értelmes választ tud erre kicsiholni.
Megjön a pincér.
- Jó estét uram! Jó estét hölgyem! - és a kezükbe adja az étlapokat. - Örülök, hogy ismét
megtisztelt bennünket uram.
- Köszönöm. Válassz drágám! A rántott marha fantasztikus - hívja fel a nő figyelmét.
- Vagy ajánlhatom a fácánt királynő módra. A mártás a séf egyik leghíresebb alkotása - mondja a pincér.
- Jól hangzik. Válassz nyugodtan, nem sietünk. -
Föl se néz az olvasásból, csak úgy hirtelen megjegyzi:
- Elnézést, kicsit piszkos a villám. Kicserélné?
- Hogy? - lepődik meg a pincér.
- Semmiség. Csak egy kis kosz van a villámon. Hozna egy másikat?
- Ah, uram! Bocsánatot kérek - esdeklik.
- Semmi baj.
- De igenis bocsánatot kérek. Azonnal hívom a főpincért.
- Nincs rá szükség.
- Biztos vagyok benne, hogy a főpincér személyesen kíván elnézést kérni. Mindjárt hívom.
- Tényleg jó a kiszolgálás - jegyzi meg a csaj. - Törődnek a vendéggel.
Megérkezik a főpincér. Mély alázattal szól:
- Elnézést uram és hölgyem. - Kezébe veszi a villát és felkiált:
- Ez mocskos Gaston!! Tudja meg, ki mosta el és azonnal mondjon fel neki. Vagy inkább
a biztonság kedvéért rúgja ki azonnal az egész mosogató személyzetet.
- Nem akarok bajt csinálni - próbálja menteni a helyzetet a vendég.
- Ez nem baj. Igaza volt, hogy szólt. Gaston, azonnal értesítse az igazgatót.
- Nem akartam problémát okozni!
- Nem probléma, csak biztosítani szeretném étkezésük zavartalan menetét.
- De csak egy piszkos villa volt!
- Tudom és mélységesen sajnálom. Tudom, jóvátehetetlen, hogy önök tőlünk
egy piszkos, büdös (minden jelzőt erősen megnyom) villát kaptak.
- Nem volt büdös.
- Büdös volt, undorító és gusztustalan. Gyűlölöm. Undok, férges, mocskos, aljas, ócska villa.
Szótlanul jön az igazgató.
- Jó estét uram...én vagyok az igazgató - mondja halkan. - Most hallottam. Leülhetek?
- Hogyne.
- Mély alázattal, őszintén elnézést kérek a villáért - kb. úgy viselkedik, mint akinek meghalt volna valakije.
- Egész pici volt a kosz. Alig láttam.
- Önök rendes, derék emberek, hogy ezt mondják, de én látom. Nekem ez egy hegy, egy hatalmas tál genny.
- Ön túloz.
- (A szívét veri ököllel) Itt érint meg. Nincs mentség. Több időt kellett volna itt töltenem, de nem voltam jól.
Odabent zűrök vannak (mutat a konyha felé). A szakács fia megint a diliházban van. Mrs. Dalrymple-nek, a mosogatónőnek bénák az ujjai. Aztán meg ott van Gilbert háborús sebe, de ők jó és kedves emberek.
És már kezdtünk kilábalni a hullámvölgyből, már láttuk a fényt az alagút végén, amikor ez...föltűnt 
(már az asztalra borulva sír)
- Kér vizet? - kérdi riadtan a férfi.
- Mindennek vége.
Ekkor jelenik meg az ajtóban a szakács. Marha nagy fickó, fején kukta sapka, ingujja felgyűrve, kezében húsvágó bárd.
- Gazemberek! - üvölti. Gonosz, szívtelen gazemberek!
- Ha-ha-ha. - szerencsétlen vendég kínjában már nem tudja miként reagáljon erre.
- Mit csináltak vele. Látástól vakulásig dolgozott, hogy ilyenné tegye ezt a helyet.
Erre maguk a piti szőrszál-hasogatásukkal a földbe tapossák ezt a derék, tiszteletreméltó urat, akinek a bokájáig se érnek fel!
- Megőrülök! - kiállt fel és a fejéhez kap. - Megőrülök! - az arca görcsösen ráng, szemei fennakadnak
és a bárdot az asztalba vágja. Előkerül Gilbert is, a főpincér és csitítani kezdi a szakácsot:
- Nyugi Mungo! Jaj, a háborús sebem! - ez is elkezd vonaglani.
Az igazgató is feltápászkodik ekkorra az asztal mellől. A villát a kezében tartja, révedten tekint rá, majd felkiált:
- Ez a vég! - magába szúrja és elterül a földön.
- Meghalt. - mondja a szakács. - Kinyírták!!! Bosszú!!!! - felkapja a húsvágó bárdot és ütésre emeli.
- Mungó, sose öljük meg a vendéget. - oktatja ki az időközben magához tért főpincér.
- Jaj a sebem! Ordítozva fetrengenek most már mindketten az asztalon. Gaston, a pincér is berohan és rájuk ugrik.

ÉS MOST A POÉN:
- Még jó hogy nem szóltunk a piszkos kés miatt. - nyugszik meg a férfi.