Július

Ottó: Egyik legrégebbi magyar nevünk. Még Árpád vezér kóborlásaihoz köthető. Állítólag, amikor honfoglaló ősünk seregeivel új területek meghódítására adta a fejét, akkor mindig volt mellette valaki, akivel a hosszú út során elbeszélgetett, másrészt viszont tanácsokkal is fordult hozzá. Így történt akkor is, amikor egy hegy legtetejéről lenéztek a völgybe, de ott a párás időjárás miatt nem látszott egyértelműen minden. Ekkor kellett Árpádnak az a bizonyos segítség. Ha lehet hinni a krónikásoknak, akkor az alábbi beszélgetés zajlott le köztük: - Mi az ott szerinted, dicső segédem? - Hol mondod, dicső vezérünk? - Ott lent! - Ott az? - Az bizony! - Az ott mi lenne? - Igen! Az ott mi lenne! - Szerintem az ott tó! Az Ottó???
 
 Levente: Volt egyszer régen valaha valamikor tudja a manó, mikor, két testvér, akiknek olyan szórakozott szüleik voltak, hogy születésük után még nevet is elfelejtettek nekik adni. Egyszerűen csak úgy szóltak nekik, hogy: Hé, Te! Kisebbik, gyere csak ide! Aztán teltek-múltak az évek, és a testvérek megunták, hogy mindenki úgy szól nekik, mint a kutyának, hogy: Hé, Te! Így aztán elhatározták, hogy majd ők adnak valami különleges nevet maguknak. De ám olyat, ami még senkinek nincs. Két név került felszínre. Az egyik, általuk nagyon ritka név a Sándor lett, a másik a Leven. Nem is lett volna gond egy szál sem, csak nem tudták eldönteni, hogy melyik név kié legyen. Így aztán kiszámolták: Leven én, Leven te, Leven én, Leven te. Így lett a nagyobbik Levente, a kisebbik pedig Sándor! 

únius                                                                                                                          ugusztus