LÉLEKSZILÁNK
4. fejezet

Madison sikere után, a sors nem engedte kihűlni a nyomokat. Újabb jelet küldött, mielőtt a banda visszasüllyedt volna a melankóliába.
Cole megnézett néhány lakást, és kiválasztotta a szerinte legmegfelelőbbet:
Első emelet, gyors menekülőút.
Folyosó vége, így kevesebb szomszéddal kellett jóban lenniük.
Balra nyugdíjas pár, szörnyű hallással, szemben egy koruk béli lány. Mindegyikük ember.
A lakásban kettő hálószoba, így Mady elkülönülhetett a fiúktól. Csapatépítésre amerikai konyhás nappali szolgált.
Más nem is számított nagyon. A Davis fiú letette az előleget, és szerződést írt alá, majd felszólította társait a mielőbbi költözésre. Mire kevéske csomagjuk átért a lakásba - közel egy hét elteltével -, néhány felbérelt szakember kifestette, és bebútorozta azt.
A lakrész tökéletes volt, és csupa új illat bíztatta optimizmusra a beköltözők zilált érzékeit.
Madison engedett a varázsnak, mellyel szobája köszöntötte. Puha ágy, íróasztal, ruhásszekrény mindegyik hálóba került, az övé azonban különleges volt. Ablaka, az épülettömb mellett elnyúló parkra nézett, és annak szegélye mentén, hófödte virágládáira. A nyugalom mámorítóan szökött a lány tudatalattijába.
A fiúk ablakai a szemben elhelyezkedő tömbre néztek, és az alagsorában megbúvó romkocsma, vagy diszkó meglétét jelző, fénylő feliratra. Teddy. A hely, ahová soha nem fognak bemenni. Max a folyamatosan cserélődő tömeg, Cole a démoni jelenlét, Mike pedig a balhés emberek miatt, amit már az ablakon kitekintve is könnyen megfigyeltek.
Bevackolták magukat a nappaliba, és ötleteket gyűjtöttek, hogyan tovább. A lista nem volt túl hosszú, és nem segítette gyarapodását a csengő, ami a második nap délelőttjén váratlanul szólalt meg.
- A szomszéd lány. - suttogta Max, a kukucskálón kitekintve. - Most mi legyen? Beengedjük?
A fiúk értetlenül álltak a látogató ténye előtt.
- Lököttek vagytok? - Madison az ajtóhoz lépett, Maxet félrelökve előle. - Nem mindenki ellenség a városban. - azzal kinyitotta a vendégük és köztük elhelyezkedő akadályt. - Szia!
- Sziasztok! - mosolygó teremtés volt, derékig érő, fekete hajjal. Karcsú testalkatát feszülő farmerral, és fehér, hosszú ujjú pólóval emelte ki. - Vanessa vagyok. - kezet nyújtott, először Madisonnak, majd a fiúknak, azután, bal tenyerét elővarázsolva a háta mögül, felmutatott egy tányérnyi süteményt. - Szeretnélek üdvözölni titeket a házban! Fogalmatok sincs, mennyire örülök, hogy végre fiatalok is jöttek ide! Tele vagyunk nyugdíjasokkal.
- Mi is örülünk a találkozásnak! Madison vagyok, ők pedig Max, Cole és Mike. Kerülj beljebb! - A nappaliba invitálta vendégüket, és üdítőt szolgált fel. Max úgy helyezkedett, hogy a lehető legközelebb ülhessen Vanessához. Cole-t és Mike-ot ellenben nem hatotta meg vendégük neme.
Madison rosszallóan ingatta a fejét, míg kitöltötte a frissítőt, majd leült, szemben a lánnyal, aki feszengve nézett körül a nappaliban.
- Igazán kedves tőled, hogy átjöttél. - jegyezte meg, hogy véget vessen a csendnek.
- Ugyan, ez természetes. Bár, megvallom, némi hátsó szándék vezérelt. Én is nemrég költöztem a városba. Reméltem, hogy szerezhetek pár ismerőst. - mosolygott zavartan.
- Megtörtént! - vágta rá Max.
- Honnan jöttél, ha szabad megkérdeznem? - folytatta Cole, hogy kevésbé legyen kínos a látogatónak.
- Londonból. Apám meghalt. A bátyám itt él, így nem maradt sok lehetőség. - egy pillanatra elkomorodott, de hamar felocsúdott, és széles mosolyt villantott Maxre. - Na és ti?
- New York. Mi egy barátunkat veszítettük el. Többszörösen is. - Max hangja elcsuklott, míg Mike felpattant a fotelből, és a kijárat felé lendült. Arcára keserű düh árnya vetült, melyet nehezen takart el, így jobbnak látta a távozás lehetőségét. Kirontott a folyosóra, és beleveszett a félhomályba.
Madison felsóhajtott.
- Kérlek, ne haragudj rá. Mike nehezen dolgozza fel a történteket. Azt hiszi, meg tudta volna menteni.
- Ti ne haragudjatok, hogy szóba hoztam. Rémesen érzem magam.
- Hagyd csak. Majd megnyugszik. - vágta rá Cole. - Nem tudhattad. Te is most éltél át egy traumát, és azt akartad, hogy tudjuk. Majd feldolgozza. Csak még friss a dolog.
- Utána megyek. - Max, bűntudattal telve kászálódott fel a kanapéról, majd Vanessához fordult. - Ne haragudj, kérlek! - Azzal a fiatalabb Davis is távozott a szobából.
Madison a homlokát ráncolta, ujjaival pedig megérintette a frufruja alatt megjelenő redőket.
- Remek benyomást kelthetünk. - jegyezte meg halkan, és Cole-ra pillantott. Mintha azt várta volna, hogy a fiú megmenti a helyzetet, ám barátja félreértette, vagy talán nem is figyelt rá.
- Tudod, Mike démon. Forrófejű, és konok. Nehezen tudunk rá hatni. Néha nem is értem, hogyan csöppentem ide. Olyan, mint egy rossz álom, amiből nem tudok felébredni.
- Pontosan tudom, mire gondolsz!
- Tényleg?
- A bátyám is démon. Nem lehet neki semmit megmagyarázni, minden úgy igaz, ahogy ő állítja. De valamit titkol előlem. Érzem! Ez pedig felőröl.
- Na, azért nem minden démon olyan szörnyű ám! - szisszent fel Madison.
- Ő is az. - Cole, a lány felé biccentett a fejével. - Jobb, ha tisztában vagy vele, kik költöztek veletek szembe.
- Jaj, ne érts félre! - Vanessa rémülten fordult Madisonhoz, és a keze után nyúlt. A lány hagyta, hogy szomszédjuk az ujjai közé vegye övéit, és megszorítsa. - Nekem semmi bajom a démonokkal, őszintén. Csak Wyatt őrjít meg, de ez sem a faji hovatartozása miatt van, sokkal inkább a munkája miatt.
- Ne félj! Nekem is megvan a véleményem nagyon sok emberről, de nem általánosítok, és nem ítélek előre.
- Tényleg sajnálom.
- Mi olyan őrjítő a bátyád munkájában? - Cole, próbált tovább informálódni a démonról, akiről nem tudott, amikor rábólintott a lakás megvásárlására. Azt hitte, Vanessa egyedül él. Ha tudta volna, kivel lakik, jobban átgondolta volna a költözést.
- Egy magáncégnél testőr. Bárki mellé kihelyezik, aki eleget fizet. Sokszor napokra eltűnik, és olyankor sehogy nem lehet elérni. Mindig attól félek, hogy többé haza sem jön. - Mély lélegzetet vett. Talán meggondolta mennyit mondjon el, de aztán folytatta. - Az egyik kollégája meghalt a múlt héten. Nem hajlandó beszélni erről, de biztosan olyasvalaki bérelte fel maga mellé, akinek szörnyű ellenségei lehettek, és végezni próbáltak vele. Nem tudom, kiknek kellhet még ilyesfajta védelem. Nick csak démonokkal dolgozik, ami megdobja az árakat. Azt hiszem, hozzá már csak azok fordulnak, akik komoly veszélyben érzik magukat. Wyatt eddig elkerülte az ilyen eseteket, de az is lehet, hogy csak nem beszél róluk.
- Nem irigyellek. - sóhajtott Madison. - Azt hiszem, mindünk nevében mondhatom, hogy itt bármikor szívesen látunk. Akármi történik is, gyere át nyugodtan.
- Köszönöm!

♦

Mike neheztelt a világra, és ezt nem próbálta titkolni. Magának sem ismerte be, de haragudott Maxre, azért amit tett, és Cole-ra, csupán, mert ő Cole. Madisonra azért a néhány pillanatért, amit a lakásban vesztegettek el, és ami éppen elegendő lett volna arra, hogy időben érkezzen, és gyilkosság nélkül mentse meg az ikreket. Haragudott a barátaira azért, mert nem bíztak meg benne. Mert ők nem látták meg azt, amit Amos, és nem hittek abban, hogy meg tudja oldani a dolgot. Gyűlölte a kőben suttogó szellemet, aki összezavarta mentora eszét, s azt az illetőt, aki hozzájutni segítette Amost a darabhoz.
Egyszerűen nem maradt semmi a fiú lelkében és fejében, ami nyugalmat adhatott volna.
Olyannyira hatalmába kerítette az ismerős érzés, amely Amos megismerése előtt uralta, hogy már a tárgyakban is ellenséget látott. Felborított, egy gyanútlanul az útjába kerülő szemeteskukát, majd öklét habozás nélkül a járda szélén magasodó villanyoszlop betonlábába vágta. Az, mintha csak Max hangján szólalt volna meg:
- Mike…
A démonfiú megpördült saját tengelye körül, így szembe került a most éppen nem túl közelinek érzett baráttal.
- Mit akarsz?
- Aggódom érted.
- Nincs rá szükség. Tudom, mit csinálok.
- Értem. Miért ütöd az oszlopot?
- Téged mégsem üthetlek.
Max megütközött ugyan az epés válaszon, ám ügyesen szem előtt tartotta, Michael miért is haragszik rá. Nem tehettek úgy, mintha mi sem történt volna. Max megölt valakit, aki már ő előtte is Mike barátja volt.
- Miért ne tehetnéd? - kérdezte a Davis fiú, és háta mögé rejtette két kezét, jelezve, hogy nem fog védekezni.
- Max, ne kísérts! Jól tudod, mi a baj velem.
- Igazad van, tisztában vagyok vele. De szeretném, ha tudnád, bármikor vállalom a következményeket. A bocsánatodat kérem, és nem ingyen akarom megkapni. Bármilyen csapást megérdemlek, amit rám mérsz.
- Szemet, szemért, Max.
- Amos nem ezt tanította nekünk.
- Amos már maga sem tudta, mit tanít.
- Cole megbosszulná. Semmivel nem lennénk előbbre. - Max hangja megremegett. Maga előtt látta azt a belső háborút, melyet kirobbantott saját maga, és barátai között. Bőven volt elszámolnivalója, mégsem érezte magát késznek rá, hogy feleljen a tetteiért.
Mike hallgatott egy ideig. A csendnek súlya volt, és egy az egyben Max szívére nehezedett.
- Nem foglak bántani, sem hibáztatni. Viszont kérnék tőled valamit. - szólt végül a démon.
- Kérj bármit!
- Add a kezembe tíz percre a darabot!
- Nem!
- Max, kérlek! Szerzek neked fegyvert. Már most megbocsájtom, ha használod ellenem. De biztosat kell tudnom! Addig nem bírok másra gondolni. Állandóan az ő arcát látom! Érezni akarom, amit érzett. Tudnom kell, van-e elég erőm ehhez az egészhez.
- Hogy érted?
- Ha a kő azt teszi velem, mint Amossal, nem én vagyok a megfelelő ember, hogy a végére járjak, mi is ez. Ha nem érinthetem meg, mégis mit tehetnék ezután?
- Mike, nem vagy egyedül. Mi is itt vagyunk, és együtt meg fogjuk oldani!
- Hogyan? Végig rejtegetni akarjátok előlünk? Ezzel csak magatokat sodorjátok nagyobb veszélybe.
- Megegyeztünk, hogy nem használjátok.
- Ti egyeztetek meg. Könyörgök neked, Max! Csak tíz percet adj! Ígérem, többet hozzá sem érek.
Max felsóhajtott.
Valószínűsítette, ha démon lenne, ő is szeretné feltérképezni a kristály működését és határait. Ám azzal is tisztában volt, hogy a darab másra akarná rávenni, és az előttük álló példa azt mutatta, hogy a benne élő kísértet el is éri, amit akar. Max, emberként soha nem érezheti át azt a vonzást, amit démon barátai. Őt inkább taszította a kő, sem mint hívogatta. Ezt szem előtt tartva, még veszélyesebbnek gondolta a fejében éledező ötletet, ám sokkal tartozott Michael-nek. A világnak pedig annál is többel. Azzal, hogy Amos eltűnt a földről, Max sokakat ítélt halálra, akiket a férfi megmenthetett volna.
- Rendben. Odaadom, és megfigyeljük, mi történik. De erről Cole-nak egy szót se!
- Megesküszöm!
- Gyere velem! - Max előhúzta zsebéből a kulcscsomóját, és vadiúj Ford Mondeoja felé mutatott vele. Az autó egy bíbor színű csoda volt, amit az ikrek lekenyerező ajándékként kaptak karácsonyra a Davis szülőktől. Még egy hatalmas masnit is szereztek rá, ami Max szerint túlzó, Cole szerint egyenesen hányingerkeltő volt. Az idősebb testvér azonnal lemondott saját részéről, ezzel jelezve, hogy ő nem megvásárolható. Habár azzal, hogy helyette a szülőktől kapott bankkártyával vásárolt magának egy BMW motort, Max szerint ugyanott tartott, mintha elfogadta volna az autót. Könnyen ráfoghatták volna, hogy mivel egy motor hátán hamarabb lehagyja őrangyalát, ezzel a lépéssel mégiscsak felbosszanthatja felmenőit, ám kimondatlanul is fejük felett lebegett a kétség, vajon érdekli őket egyáltalán, élnek-e.
Max a volán mögé ült, és végigsimított a műbőr kormányvédőn. Lehelete párafelhőként áradt a szélvédő felé, ezért indítás után azonnal fűtést kapcsolt. A mellette helyet foglaló Mike-ra nézett, aki elszántan bólintott. Max sebességbe tette a kocsit, majd gázt adott. A motor felpörgött, a kerekek megcsikordultak a fagyos aszfalton, azután a kasznit életre keltette az a kétszáznegyven lóerő, amit bele rejtettek.
A fiatalabb iker, egy már megjelölt helyet választott ki a GPS-en, ami kinavigálta őket a városból. Winterhort északi oldalát magas hegyek és sűrű erdő ölelte, a Mondeo pedig egy földútra kanyarodott. Hosszan gyönyörködhettek még a fényárba vont horizontban a kopár fák mögött, míg el nem értek egy fenyvesig, mely baljóslatúan sötétlett, pillanatok alatt megfojtva a város fényét. A fényszórók küzdöttek a feketeség ellen, ám csak az út egy részét engedték látni. Így haladtak sokáig. Mint akik tévelyegve próbálnak kitalálni a rengetegből. Max azonban úgy tűnt, pontosan tudja, hol vannak. Minden elágazásnál magabiztosan választott irányt.
- Hogyan keveredtetek ide? - kérdezte Mike. Nyugtalanul forgolódott az ülésen, hol hátrafelé figyelve, hol oldalt kémlelve az erdőt.
- Keresnünk kellett egy helyet, ahol senki nem talál rá a kőre, és ahonnan nehezen szólongat démonokat. Az internetes adatbázisokban kutattam. Míg Madison azt kereste mi ez, én azt, hová rejtsem el. Ez tűnt a legjobb választásnak. - A következő kanyar után Max fékezett, Mike pedig megláthatta, mi is volt az ikrek tökéletes választása.
A fenyves ölelésében ódon, megfeketedett kövekből álló épület magasodott a fák fölé. Főkapuja folytatásaként, méretes torony emelkedett ki a tetőszerkezetből, melynek csúcsán egy félbetörött kereszt nyújtózott az ég felé. Ablakait nem őrizte meg az idő, csupán a helyüket, melyek egy vak ember haszontalan szemeire emlékeztették Michael-t. Az épület körül elgazosodott kert húzódott, amit kovácsoltvas kerítés választott el a rengetegtől, mely ma is hiánytalanul állt őrt.
- Egy régi kolostor. Eléggé kieső helyen van. A kutya se jár a környékén. Winterhort még sehol nem volt, amikor elhagyták a szerzetesek, vagy a nővérek, vagy akik lakták. Akkoriban azt beszélték, szörnyek ólálkodnak az erdőben. Úgy hitték, az ördög vadászai azok. Ezért menekültek el. Mindent magukkal vittek, szóval a kincsvadászoknak nem éri meg idejönni, az ügyeletes drogbandáknak pedig túl messze van.
- Mi van a szörnyekkel? - kérdezte Mike. Hangját elködösítette a vágy, melyet a történelmi épületben rejtőző kísértet ébresztett benne. Lehunyta szemét, és mélyet szippantott a tiszta, jeges levegőből.
Max vállat vont.
- Talán farkasok voltak. - Azzal a vaskapuhoz lépett, majd cipője talpát egy cirkalmas mintára helyezve felkapaszkodott rá, és mászni kezdett.
Mike, a fiú nyomába eredt, aki a kerítés tetejéhez érve, átlendítette egyik lábát a túloldalra, majd követte a másikkal. Félútig leereszkedett, azután pedig elrugaszkodott a kapuról, és a földre ugrott.
- Nem hoztunk fegyvert! - hördült a démonfiú, amikor utolérte a felismerés. Éppen a helyes sorrendet vette számításba gondolatban, amikor rájött, a hirtelen lépés kikergette fejéből a legfontosabbat.
- Tudom. - lehelte Max. - Mert úgysem használtam volna. Gyere! - intett, és a bejárat felé indult.
Mike nem mozdult. Egy pillanat erejéig tudatába markolt a rémület, mely saját, ismeretlen tetteitől féltette barátját, ám egy perc nem kellett, elillant a gondolat. A démon a kolostor kápolnájába lépett.
Max egy oldalajtónál várta. Közben párás szemüvegét törölte a pulóvere ujjába. Amikor utolérte, így szólt barátjához:
- Várj meg ott. Mindjárt jövök. - ujjával egy újabb ajtó felé bökött, majd eltűnt a kerengő szájában.
Mike követte az utasítást, és végig sétált a termen. Az üres kápolna falai visszhangozták a fiú lépteit, míg elért az ajtóhoz. Temető. Ez állt egy megkopott kőtáblába vésve. Mike, mit sem törődve vele, kitárta az ajtót, és újra a szabadban találta magát. Apró szemű hó kezdett szitálni, ám elolvadt a gazos földre érve. Sírkő, már egy sem állt a kertben. Ellenben egy régi időben megásott, majd hátrahagyott gödör, azóta is a lakójára várt. Az irónia újra észhez térítette a démont. Inába szállt a bátorsága, és sarkon fordult, ám Maxszel találta szemben magát, aki egy régi fényképező filmtekercses dobozát tartotta a kezében. Felpattintotta a kupakot, a fény pedig előszökött alóla.
Michael pupillája kitágult, hiába a világosság.
Max, barátja vállára fektette tenyerét, és a kert közepére vonta, majd a földre lökte. A démon mindent engedett neki. Még azt is, hogy két csuklóját összeszorítsa egy vastag kötél segítségével.
- Maradj ülve. - kérte a fiú, és leguggolt elé. - Szeretném, ha tisztában lennél valamivel. Tégy bármilyen ostobaságot, nem foglak megölni. Amit Amossal tettem, már ezerszer megbántam, és képtelen lennék megismételni. Szóval jobb, ha kapaszkodsz a józan eszedbe, vagy mégiscsak te fogod megbosszulni a halálát.
Mike, alig reagált a hallottakra. Lassan bólintott, tekintetét a dobozkán tartva.
Max remegő kézzel fordította oldalra a henger alakú, kis tárolót, majd Mike tenyerébe ejtette belőle a kincset.
- Mit érzel?
Mike maga sem tudta, mit érez. A forróság szétáradt a testében, mintha láz emésztené. Nem csókolhatta bőrét a hideg levegő, szívében pedig elcsitultak az egymásba vesző, folyvást változó érzelmek. Kitisztult az elméje. Saját gondolatai elnémultak, így csak a csend maradt, melyre régóta vágyott. Örökké tarthatott volna ez az állapot. Megszűnt a világ minden behatása. Mintha útnak indult volna a halálba. Jelen pillanatban, szinte vágyott is rá, hogy így legyen. Annyira békésnek tűnt, egyszerűen elmenni, és nem aggódni többé semmi miatt.
Aztán elérte tudatát a kérdés, mely Max reszkető hangján szólt. Mike lelke mélyén pedig megmozdult valami, amiről eddig azt sem tudta, hogy ott van. Ismeretlen gyűlölet. A hang, amelyen a fiú gondolatai megszólaltak, sajátjának tűnt, szavai azonban idegenek voltak.
Pusztulj! Pusztulj innen! A harag oly ismerős volt, ám erősebb, mint valaha. Hiába nem Max volt általában a gyutacs, jelenleg ő szolgált rá leginkább a démonból kirobbanó méregre.
Haljon meg az ember! Kiáltott a gondolat, míg Mike szemöldöke lesüllyedt, izmai pedig megfeszültek. A kötél jajveszékelve reccsent meg csuklója körül, Max pedig ösztönösen felugrott mellőle, és körbetekintett a valaha volt temetőn. Megragadta a réges-rég kiásott sír mellé állított csákányt, ám élére pillantva elvetette magától, és az ásóért nyúlt.
Visszafordult Mike felé, majd a földre ejtette rögtönzött fegyverét, éppen olyan távol, hogy szükség esetén elérhesse, azonban szerette volna elkerülni a használatát. Azután óvatosan Mike nyújtott lábaira térdelt, jobb kezével pedig a démon kabátujjával összefogott kötélbe markolt.
- Mike, mi történik?
Pusztuljon az ember! Búgta a hang, melyet csak a démon hallott. Válaszul hátraszegett fejjel az égre nézett, azt remélve, ha ő nem látja Max arcát, a harag is elcsitul. Az, azonban tovább unszolta. Pusztuljon! Haljon meg az ember! Vére az én földemet öntözze! Nevemet rettegje egész fajtája!
- Ki vagy? - Michael szája lassan mozgott, a hang kelletlenül hagyta el torkát.
Max idegesen hallgatta őt, tekintete pedig a Mike ujjai közt megbúvó darabon függött.
A sötétség istene, a halál angyala, a megváltás szuronya. A gonosz a jóért, erő a gyengéért, gondolat a rejtett sérelmekért.
- Nincs rád szükségem.
A halál árnya vetül reád. Veszted majdan ember okozza. Legyen barát, vagy ellenség, faja oly mértékű szenvedést ró rád, melyet nem bír elviselni sem tested, sem elméd!
- Mike? Azt hiszem a kérdésre választ kaptál! - Max a kőért nyúlt szabad kezével, a démon azonban öklébe szorította azt.
- Távozz, ember!
- Hogyan? - Max mereven fürkészte barátja arcát. Mike szembe fordult vele, és farkasszemet nézett az emberrel, aki megölte mentorát.
- Beszél hozzám, és ért engem. - suttogta Mike. Szeme sarkában egy árva könnycsepp remegett, mely végigfutott a fiú arcán, álláról pedig a semmibe vetette magát. - Ott élt Amos fejében. Rávette mindarra, amit tett. Te pedig megölted őt, pedig segíthettünk volna rajta!
- Mondhatott volna nemet, ahogyan te is mondhatsz, Mike!
- Azt akarja, amit én. Békét!
- Milyen eszközökkel éri el?!
- A cél szentesíti a…!
- Hallod magad? Mert szerintem nem!
- Ember vagy! Ki a történelmi rengetegben, halálunkig megrekedten élősködik élőn, s holton! A démoni mivolton! - Mike kántálása okán felizzott a kristály, így már az ő tenyerét is égette, a fiú azonban ügyet sem vetett rá. Ujjai közt vér szivárgott, szemének írisze vörössé színeződött, halántékán pedig megdagadtak az erek a bennük születő nyomás miatt.
- Engedd el, vagy megöl! - kiáltott rá Max, és mindkét tenyerét Mike öklére tapasztotta, ujjait pedig megpróbálta a fiúé közé nyomni. - Könyörgök!
- Démonok, emberek… Sok értéktelen lélek… - mintha a szavak fájdalmat okoztak volna Michael-nek, hatalmas sóhajok közepette préselte magából a mondókát, mely esetlen rímeivel és lefestett baljóslatú képeivel egy emléket mozgatott meg Max fejében.
A gondolat Amos hangján szólt: "Ez egy gyenge átok. Kevés energiát emészt el, az pedig pótlódik. Vannak viszont sokkal erősebbek is a kényszerű feledésnél, amit én alkalmaztam az imént. Csupán a mesterek képzelete szabhat határt, miféle átkok szülessenek, azok ára pedig nagyságuktól függ. Amelyektől többet várunk, többet is kérnek. Nem kevés rontás létezik, ami életet követel. Akár többekét is." Max, szerette volna hinni, hogy amit hall, nem egy átok szövege, ám a Mike orrából szivárgó vér másról árulkodott. Nem hagyhatta, hogy befejezze a mondókát. Felugrott barátja mellől, megragadta az ásót, és amilyen erősen csak tudott, a démon felkarjára ütött vele.
Mike kizökkent a monoton szöveg motyogásából.
Max azonnal eldobta az ásót, és a kába fiú elé guggolva, újra megpróbálta szétfeszíteni ujjait. Hiába. Azután ismerős hang ütötte meg a fülét. Halk nyikorgás, amilyet a vaskapu hallatott, amikor átmásztak rajta. Valaki van még a kerítésen belül? A gondolatra Max lélegzete elakadt. Hallgatózott, ám egy pisszenés, még annyi sem jutott el hozzá. Remélte, hogy csak pattanásig feszülő idegei járatták a bolondját vele. Újra a démonhoz fordult:
- Mike, te vagy a legjobb barátom! Nem halhatsz meg! Főleg nem egy idegen átok miatt! Mit akarsz vele? Mit akar, aki megszállt?
Mike szája sarka remegett, míg a választ kutatta, tekintete pedig a távolba révedt. Írisze lassan visszanyerte eredeti, barna színét, arcát azonban továbbra is a kín barázdái formázták alig felismerhetővé.
- Zack? - nyögött halkan, lopva az épület felé pillantva. - Nem! - kiáltott fel azután, két oktávval magasabban, majd talpra szökkent, és távolabb húzódott a rémült fiútól, aki őt fürkészte. Ujjaiból, mintha elszökött volna az élet. Mintha megszűnt volna az agyával való összeköttetésük. Hiába akarta szétnyitni őket, azok alig mozdultak. Akár ha megfagytak volna, s a hideg zárva tartotta mindegyiket. - Mennünk…. Mennünk kell! - szigorúan Maxre nézett, mintha csak ő tartaná vissza, majd egy újabb hirtelen mozdulattal eltépte a kötelet, és előre nyújtotta jobb kezét.
Max szeme hol a küszködő démonon függött, hol a temető sötét sarkait kutatta. Mike is érezte valaki jelenlétét, és néven szólította. A kísértet ismerhette fel, az pedig nem ígért sok jót.
Mike kinyújtotta mutatóujját, Max pedig kereste, mire utal, de senkit nem látott, vagy hallott. Azután a démon kinyújtotta középső ujját is. Melléje pedig a gyűrűset.
Max nem várt tovább. Gyors léptekkel átszelte a köztük levő távolságot, és a Mike nyitott ujjai közt megbújó szilánkra markolt. Immáron könnyedén elvette tőle, ám az rögtön égetni kezdete eleve megsebzett tenyerét, így a földre ejtette. Nem várt sokáig az újabb próbálkozással, azonnal utána kapott, mielőtt Mike tehette volna meg, és a piros dobozkába rejtette. Összezárt fogai közt préselt ki néhány szitkot, míg a kupakot visszapattintotta a helyére, majd Mike-hoz fordult, aki meredten állt előtte. Épp csak karját engedte le a teste mellé.
- Jól vagy? - kérdezte a fiú, de nem kapott választ. Szapora légzés zavarta csupán a kert, s a pár méterre levő erdő csendjét. - Gyere! - Óvatosan karon fogta a démont, aki felszisszent, de az után engedte, hogy Max magával húzza az épületbe. Ezúttal nem hagyta egyedül, egészen a kápolnáig vezette, Mike azonban egyre kevésbé ált a saját lábán. Súlyát segítőjére hagyta, aki azonban nem volt ereje teljében. Egyre nehezebben vonta előre a rogyadozó fiút, ki a kerengőbe, egy újabb ajtón át pedig egy közlekedőbe. Végül a csigalépcsővel szembeni fal mellett a földre csúsztatta és leguggolt hozzá. - Vissza kell ezt tennem a helyére, de pár percen belül itt vagyok. Rendben? Kiálts, ha bármi baj van!
Mike erőtlenül bólintott, majd a homályba vesző lépcsőkön távolodó Max alakjának képével együtt, elveszítette eszméletét.

♦

Vanessa nem maradt sokáig vendégségben, miután pillanatok alatt szétkergette a banda tagjait. Inkább visszavonulót fújt, hogy egy másik alkalommal újra megpróbálja jól alkalmazni az ismerkedés tudományát. Távozását követően, Madison és Cole igyekezett hétköznapinak látszó dolgokkal elütni az időt, míg Mike és Max visszatérnek.
A lány, laptopja billentyűit koptatva nézelődött a neten. A vezető híreket olvasgatta, hátha valaki felfigyelt a túlzottan feltűnő erő jelenlétére, egy tartalmas cikkben pedig kivesézte, szerinte mi is ez. Ám ezzel nem volt szerencséje. Talált ellenben mást, ami kilendítette a nyugalmából.
- New York-ban már köröznek! - kiáltott fel, mire Cole abbahagyta a tehetetlen kóválygást a nappaliban. - Kiadták a nevem, a képem! Bárki felismerhet. Most mi legyen? - kérdezte hisztérikus hangot megütve, majd felolvasott a cikkből: - Madison Prett mindvégig tökéletesen eltitkolta faji hovatartozását és kíméletlen tetteit szülei elől, akik értetlenül állnak a történtek előtt, és a város polgárainak szíves elnézését kérik. Mindemellett elítélik lányuk önjelölt igazságszolgáltatását, és tárgyalást sürgetnek. Hogy mondhatnak ilyet?!
- Mad, sejtettük, hogy ez lesz. Az ősied nem túl toleránsak a démonokkal. De Max utánanézett, és nincs kiadatási szerződése senkinek Winterhortal. A fejesek azt mondják, a gondjaikat elintézik maguk, akik pedig tiszta lappal akarnak indulni, megkapják a lehetőséget.
- Nem érdekel a kiadatás. Soha nem voltam rossz gyerek. Most be kellene látniuk, hogy tévedtek! Rá kellett volna jönniük, hogy nem minden démon gonosz. Ehelyett elítélnek, pedig nagyon is jól ismernek!
- Akkor miért nem beszéltél velük, mielőtt eljöttünk? - Cole a lányba fojtotta a szót. - Te már akkor jól tudtad, hogy ez lesz. Eddig megvoltál nélkülük. Miért bosszant fel egy ostoba cikk?
- Eddig reménykedtem, hogy tévedek.
- Na és ha igazad van? Ők veszítettek többet. Te jó ember vagy Madison, és eljön a napja, amikor a szüleid sajnálni fogják, hogy nem álltak ki melletted. A világ majd őket ítéli el azért, amit most nyilatkoztak a tulajdon gyerekükről, és nem lesz lehetőségük jóvátenni. Tudom milyen, ha elfordulnak tőled, akikre számíthatnál. De én is megtanultam, hogy nem ott kell keresni a bizalmasokat, ahol elvben lenniük kellene, te se várj csodát! Az én családom nem az a két elfuserált ember, akik jobban szeretik a munkájukat a gyerekeiknél. Az én családom csakis Max, akire tényleg számíthatok. Csak arra figyelj, aki rászolgált a bizalmadra. - Cole szemében a lány szülei ugyanolyan alávalóak voltak, mint sajátjai, dühe pedig egyre erősebbé vált, azonban az empátia valamelyes csitította belső tüzét. - Azok, akik úgy viselkedtek és úgy beszéltek veled, hogy amiatt saját valódat nem merted felvállalni előttük, nem érdemesek a további figyelmedre. Mi viszont itt vagyunk! Eddig is számíthattál ránk, és ezután sem lesz másképpen.
Madison meglepetten bámult a fiúra, aki mindig is démonellenes monológjaival vívta ki mindenki figyelmét. Könnyek gyűltek a lány szemébe. Még Cole is hajlandó volt félretenni rasszizmusát egy barát kedvéért, akit annyira nem is érzett közel magához. Ezzel szemben Prett-ék, saját gyermekükért képtelenek voltak ugyanerre. Felugrott az íróasztal mellől, és átölelte a fiút. Szorosan magához húzta, arcát pedig a vállába temette, és zokogni kezdett.
Cole, egyik kezét Madison dereka köré fonta, míg másikkal a haját simogatta.
- Sss… Ne is törődj velük. - suttogta.
Madison szipogva bólogatott, ám máris kényelmetlenül érezte magát a törékeny nő szerepében, így tématerelésbe kezdett:
- Soká jönnek. - közben elfordult a fiútól, míg szemeit törölgette.
Cole vonásai megkeménykedtek. Az ablakhoz lépve kitekintett az utcára, de nem látta sem öccsét, sem a démont, aki elvileg a barátjuk. Visszatért a szoba közepén való fel-alá járkáláshoz, közben elővette mobiltelefonját, és fivére számát tárcsázta. A vonal túlsó végén egy női hang közölte, Max nem kapcsolható.
- Rossz érzésem van. - sziszegte Cole, majd hirtelen megtorpant. Egészen idáig furcsa volt valami, ahányszor az ablakon nézett ki, de csak mostanra jött rá, mi az. Mondi - ahogy Madison nevezte az autót -, még annyira új volt, hogy a jelenlétét sem szokta meg, így nehezen is tűnt fel a hiánya. - Ne! - elhaló hang volt csupán a fiú könyörgése. Azonnal a laptophoz sietett, és egy program ikonjára kattintott, melyen a "hülyeség" felirat állt.
- Mi az? - Madison értetlenül nézett a monitorra. - Mi történt?
- Kocsival mentek valahová. Ezzel a programmal be tudom mérni a GPS-ét. - Hülyeség. Amikor meghallották mire jó a program, amit további meglepetés céljából telepített egy szakember az ikrek gépeire Mr. Davis kérésére, még így gondolták. Cole, soha nem gondolta, hogy valamelyikük használni fogja. Ha ellopnák, nem tenne erőfeszítést a megtalálására. Most azonban volt egy sejtése, amire a program cáfolatát várta. Elindította a keresést, és feszülten várt, ujjaival az asztallapon dobolva. Azonban ismerős koordináták jelentek meg egy felugró ablakban, a találat szócska alatt.
Cole hirtelen fordult el a géptől, a hálószobába rohant, majd egy papírdarabbal a kezében tért vissza, és összehasonlította a kapott számokat a lapon szereplőkkel. Többé-kevésbé megegyeztek.
- Nem! - Cole hangja élesen szólt, öklét az asztalba vágta. - Max, a kis áruló!
- Mondd már el, mi történt!
- Elvitte Mike-ot a kőhöz!
- Hogy?! - Madison ereiben meghűlt a vér. - Ez biztos?
- Oda kell mennünk! - Cole alakját újra elnyelte szobájuk ajtaja, majd két bukósisakkal tért vissza, amiből egyet Madison kezébe nyomott. - Gyere!
- Van már egyáltalán jogosítványod motorra? - kérdezte rémülten a lány.
- Sok mindent nem tudsz még rólunk, Mad. - felelt a fiú, miközben leakasztotta kulcsait a tartóról, majd a folyosóra lépett. A lány követte. A lépcsőház utolsó fordulójában érte csak utol, ahol egy fiatal férfival találkoztak össze. Cole kényszeredetten utat engedett a garázs ajtajában, majd félig-meddig tolakodva sietett tovább.
- Várj! - kiáltott rá a lány, belökve maga mögött az ajtót. - Ez nem Vanessa bátyja?
- Honnan tudjam?! Miért?
- A srác biztonsági ember. Talán szólnunk kellene…
- Szó se lehet róla! A srác démon. Még az kell, hogy ellopja és megkattanjon! Vagy, hogy kikotyogja, mink van!
- És, ha a kő már Mike-nál van? Mi nem tudjuk elvenni tőle. Ez egy zsoldos! Elég pénzért segítene és hallgatna is!
- A saját húga sem bízik benne. Akkor én miért tegyem? Ne húzd az időt, hanem gyere! - Azzal fejébe húzta a sisakot, és felszállt a motorra.
Madison ideges pillantást vetett a lépcsőház felé, majd követte Cole példáját, és felkapaszkodott mögéje. A BMW mély, dörmögő hangja betöltötte a garázsteret, benzinszagú füstje pedig körbeölelte a motorosokat, míg Cole finoman gázt adott, és kigurult az utcára.

♦

Max elrejtette kristályát a helyre, ahol csak a legfurmányosabbak találhatnak rá, abból pedig reményei szerint nem akadt sok. A kolostor különböző pontjairól, egy kis halomba hordott törmelékporba markolt, és lábnyomaira hintette, mintha soha nem is járt volna a szobában, amely valaki hálója lehetett annak idején. A folyosókon keveredő lábnyomokkal nem törődött. Azok végigjárták az egész épületet több irányból is, így nem engedtek mire következtetni. Akkor hagyták ott őket, amikor Cole-al keresték a tökéletes rejtekhelyet a kőnek. Szigorúan csak a folyosókra szorítkoztak, éppen azért, hogy ne lehessen megfejteni választásukat.
A fiú kocogva tért vissza a lépcsőkhöz, és felfelé indult a csigavonalban egymás fölé kanyarodó fokokon. Szapora légzését finompor szennyezte, mely köhögésre ingerelte, így megtorpant egy pillanatra, akkor hallotta újra.
Az alsó szintről léptek zaja visszhangzott.
Rémületében szökni engedett egy fuldokló, köhintő hangot, majd szájára kapta ép kezét, és hátrapillantott a sötétre. Szeme már egészen hozzászokott a kolostor homályához. Az ablaknyílásokon beszökő fény egy része a folyosókig hatolt, így néhány ajtó nyúlánk formáját látni engedte a poros padlóra vetítve. Max feszülten figyelte a fényfoltokat, mígnem az egyiken árny kúszott keresztül fürgén, a lépcsők irányába.
Több se kellett. Max szűkölve lódult neki ismét, botladozva, néhol kézzel is segítve magát az előre jutásban.
Apró kavicsok roszogása sugallta, hogy az alagsorban rejtőző idegen is hasonlóképpen nekiiramodott a lépcsősornak.
Max, szinte megsüketült a fülében lüktető dobbanásoktól, míg szíve egyre csak jajveszékelt, tüdeje pedig túszként zárta magába a levegőt, mintha nem juttathatna újabb lélegzethez.
A lépcsők a földszintre vezették, és a fal mellett, az oldalán fekvő barátjához.
- Mike! - kiáltott rá fuldokolva. - Ébredj! Kérlek! - égett jobb tenyerét egy az egyben a fiú nyakára fektette. Jelen helyzetben, még a gyenge pulzus is megnyugtatta. Megragadta barátját a hóna alatt, és húzni kezdte.
- Max? - Mike hirtelen felnyitotta szemeit, ám azonnal le is hunyta volna, ha a fiú nem rángatja meg ismét a karját. - Mi… történik? - kérdezte erőtlenül.
- Nem vagyunk egyedül. - szűrte a fogai közt Max. - Gyere! Gyere! - azzal, felsegítette a démont a földről, átvetette karját saját nyakán, és a kerengőbe húzta magával.
Mike botladozva próbálta tartani a tempót, míg a körülötte homályba bújó belsőkerten át a kápolnába siettek. Akkor Max, újból hagyta őt összecsuklani.
- Maradj ébren! - kiáltott rá. Közben magához vett egy nagyobb követ, melyet az idő, s a viszontagságos időjárás fordított ki a falból többedmagával. Megmarkolta a darabot, majd lesújtott vele a kilincsre, melynek elgyengült nyelve beletörött a lyukba, mellyel egymásba kapaszkodva, zárva tartották az ajtót. Egy pillanat telt csak el, hangos puffanással feszült üldözőjük a korhadó fának, a fogantyú pedig remegni kezdett.
Max, Mike-hoz fordult:
- Tovább! - suttogta, miközben újra felhúzta barátját a földről.
- Nem… megy.
- Dehogynem! Ki kell tartanod! Közel van az autó! - azzal az előkertbe vezette a félájult démont. - Már látom!
Mike még pár lépést tett a kapu felé, azután térdre rogyott. A Max által diktált tempó miatt még előrekúszott pár métert, majd elhasalt a fagyott, szúrós fűben.
- Ne! Ne, Mike! - Max rémülten fordult vissza a fiúhoz, majd pillantását a kolostor kapujára emelte, ahol vélhetően Zack állt. A fiúnál egy fejjel magasabb alak nem mozdult. Nedves tincseit a szél borzolta érzelemmentes arca körül, amit Max mintha ismerősnek talált volna. Elkapta tekintetét, mielőtt rájött volna, hol láthatta már az életükre törő férfit. Hanyatt lökte Mike-ot, majd hóna alá nyúlt, és húzni kezdte a kapu felé. A tüdeje sípolt, lábai remegtek, torkát pedig elszorította a pánik. Újra felpillantott a kápolna bejáratára, a férfi azonban már félúton járt az épület és köztük. Nem sietett. Egyenletes léptei hangját nyögte a törékeny fű és gaz, a szél pedig fütyült nyurga alakja körül.
- Ne gyere közelebb! - kiáltott Maxből a hisztéria. Háta a hideg fémnek ütközött, a kapu pedig megnyikordult. Ekkor a fiú elengedte Mike-ot, és menekülőútjuk felé fordult. Felnézett a három méteres, cirkalmas mintákban magasodó rács tetejére, majd a túloldalán várakozó Mondeóra. - Ne! - A férfi felé fordult, aki már közvetlenül Mike előtt állt. Max rémülten nyúlt barátja kapucnija után, ám Zack felemelte mutatóujját:
- Egy mozdulatot se! - parancsolt rá a fiúra, kinek könnyeket csalt szemébe a félelem.
- Te? - Max hangja elcsuklott.
Zack arca, a még New Yorkban látott boncmester arca volt. Bólintott.
- Biztosan tudod, mit keresek. Érzem, hogy itt van. Kár is volna tagadnod. Szóval áruld el szépen, hol találom, és akkor elmehettek!
- Nem! - vágta rá meggondolatlanul a fiú.
- Ezt illő volna megfontolnod. - javasolta a férfi. - Nem csupán a saját életeddel játszadozol.
- Mire kell neked?
- Semmire. A gazdája viszont nagyon szeretné visszakapni.
- Ki a gazdája?
- Mi okom volna elárulni? Ámbár úgysem ismered Shameretrith-et.
- Tényleg nem.
Zack megvonta a vállát, majd leguggolt Mike mellé, bakancsa szárából pedig egy tőrt húzott elő lassan, időt adva a fagyos rémületnek. Azután, Max riadt tekintetétől kísérve, Mike bal combjára illesztette, nem sokkal a térde fölött.
- Jobb, ha tisztában vagy vele, tőlem nem kapsz sok esélyt. Áruld el, hol van a lélekszilánk.
- A mi?
Zack nem teketóriázott, markolatig Michael combjába mártotta a tőrt. A démonfiú ordítva, jajveszékelve tért újra öntudatához, és azonnal a fájdalom forrása felé kapott, a férfi azonban megragadta csuklóját. Ő maga húzta ki a pengét lassanként, óvatosan a sebből, majd rányomta a fiú tenyerét.
- Szorítsd, vagy hamar elvérzel! - parancsolt rá.
Mike ujjai elfehéredtek, ahogy vérétől átnedvesedő nadrágját, bőréhez szorította. Fogait összezárta, úgy sziszegett fájdalmában, szemét pedig nem bírta levenni a tenyere körül egyre csak szétterülő vörös foltról. Azután Zack, a tompa fényben megvillanó pengét, ezúttal a fiú jobb felkarjának szegezte. Mike izmai megfeszültek a tőr hegye alatt, ahogyan sebét markolva próbált távolabb húzódni tőle, hasztalan.
- Hamarosan létfontosságú szervekig érünk el. A válaszod ezúttal is nem?
- Kérlek! - hörgött halkan Mike. - Kérlek ne!
- Szót se halljak! - rivallt rá a férfi. - Gyerünk Max! Mondd ki! Nekem bármelyik válaszod megfelel! Nem tudsz melléfogni.
Max remegő ajka képtelen volt szavakat formálni.
Zack, türelmetlenül süllyesztette Mike bőre alá a tőr hegyét. A fiú felüvöltött, elhaló kiáltása nyomán pedig egy motor zúgása hangzott fel.
A férfi kíváncsian pillantott az erdőből kikanyarodó földútra, melyen kisvártatva végig gurult a BMW motor, rajta két törékenynek tűnő alakkal.
Max ereiben meghűlt a vér. Ne! Cole használta a programot, de segítséget nem hozott magával. Nem is tudta eldönteni, melyikük a felelőtlenebb. Ő, amiért idejött Mike-al kettesben, vagy testvére, aki ennek tudatában nem készült fel mindenre?
- Ők is tudják, hol van? - kérdezte a férfi.
- Nem… Egyedül rejtettem el. - hazudta Max, habozás nélkül.
Zack hitt neki, és nem foglalkozott tovább a kapun kívüliekkel.
Cole leugrott a motorról, és bukósisakjától megszabadulva a rácsokhoz rohant.
- Max! Ki ez?
- Lődd le! - kiáltott Max, fivérére.
- Nincs fegyverem! Én csak Mike-ra számítottam. - lehelte, farkasszemet nézve Zackkel. - Mad, csinálj valamit!
Madison idegesen toporgott Cole és a motor között, kezében a sisakkal, amit nem akart a fiúhoz hasonlóan elhajítani.
Zack, mélyebbre tolta a tőrt Mike felkarjába, akinek kiáltása nyomán feszült csend keletkezett. A fiú egyre homályosabban látta saját, vörösre festett ujjait, de még küzdött az ájulás ellen.
Madison szíve meglódult, nyughatatlan, baljóslatú gondolatai pedig becsapták az ajtót koncentrációs képessége előtt.
- Nem megy. - mondta elcsukló hangon.
Zack arca most először tükrözött némi érzelmet. Szája gúnyos mosolyra húzódott, miközben kihúzta a kést Mike kabátjának bélésén át, majd a fiú vállába törölte a pengét. A démon, barátai aggódó tekintetétől kísérve dőlt hanyatt a földön. Felfordított tenyeréről apró hópelyhek próbálták lemosni a forró vért, míg a fiú reményvesztetten hunyta be szemét.
Max gondolkodás nélkül rontott neki a férfinak. Feltett szándéka volt megszerezni a tőrt, hogy neki lehessen fegyvere, és ne ellenfelének. Zack azonban a fiú lendületét használva ragadta meg Max karját, és taszította távolabb magától. Visszacsúsztatta a bakancsa szárába rejtett tokba a tőrt, majd nekifutott a kapunak, és cirádás ágain felkapaszkodott a tetejéig. Onnan egy akrobata ügyességével vetette le magát, s Cole mögött földet érve a fiú felé fordult. Mire az idősebb testvér megpördült saját tengelye körül, Zack ujjai máris a nyakára kulcsolódtak.
- Ereszd el! - kiáltott Max és Madison egyszerre.
A férfi azonban nem reagált a parancsra. Lassan lehajolt, Cole-t is magával kényszerítve, majd előhúzta a tőrt. Együtt egyenesedtek fel, míg a penge éle a fiú halántékára talált.
- Senki nem mozdul. - Szavai inkább kijelentés formájában hangzottak el, mint sem felszólításként. - Maxy bemegy szépen az épületbe, és idehozza nekem a szilánkot, vagy meghal a testvére is.
Madison rémült tekintete ide-oda cikázott Cole és Mike, majd Zack és Max között. Végül a szemüveges fiú felé fordult, és bólintott.
- Ne! - szisszent Cole azonnal. További mondandója a torkán akadt, ahogy a penge hidegét a bőrén érezte.
Maxet, remegő lábai a kolostor felé fordították.
- Bocsássatok meg. - suttogta, majd rohanvást indult a kőért. Nem hangzott el szó, hogy megállítsa.
A kápolnából, a kerengőn át a lépcsőházba, s onnan az alagsori szobák egyikébe sietett, ahol azonban újabb idegenbe botlott.
Ez a férfi, csupán fél fejjel volt magasabb a Davis fiúnál. Fekete haja oldalt rövidre volt vágva, feje tetején kicsit hosszabbra hagyva, mely a kinti szél rendezte, kócos állapotában meredt szerteszét. Az alak, szemben állva a fallal, a téglákat tanulmányozta, majd lassan Max felé fordította értetlen arcát.
- Mi ez az erő? - kérdezte.
- Ki vagy? - Max zokogásban tört ki. Egy démonnal sem bírtak el, nem hogy kettővel.
- Wyatt. - felelte kurtán. - Vanessa bátyja. Ismered őt. Nem igaz?
- Hogy kerülsz ide?
- Hallottam, amikor a lány a haverját kérdezte, segítséget kérjenek-e tőlem. Nem mertek, mert amit rejtegettek elboríthatja az elmém. Kíváncsivá tettek. Most már sok mindent értek.
- Ki kell vinnem.
- Tedd azt. Mielőtt viszont átadnád, engedj meg magadnak egy apró botlást, és ejtsd el a kövedet. Akkor nem hiheti, hogy Te akartad, hogy használjam.
- Őrült vagy! A kő nem ereszti azt, aki hozzáér!
Wyatt az övére erősített fegyvertokból előhúzta hosszú csövű, ezüstszínű desert eagle pisztolyát, és a fiú kezébe adta. Egyedi darabnak tűnt. A kialakítása ismerős, a csövön azonban a Daches felirat állt. Max ugyanezt a nevet olvasta a biztonsági cég weboldalán is. Fellélegezve fordult a nála látszólag csak pár évvel idősebb fiúhoz.
- Zsoldos vagy? Bármennyit kifizetek neked, ha megőrzöd a titkunkat!
- Pénz nélkül is megteszem. - felelte Wyatt, majd két mutatóujjával közre fogta a téglát, melynek gyomrában a filmes doboz rejtőzött, és kihúzta a falból.
- Hogy találtad meg? - kérdezte Max meglepetten. - Amos mindig azt tanította nekem, hogy hiába érzik a démonok mások energiáit, csak a jelenlétüket állapíthatják meg, a helyzetüket nem.
- Nos, vannak démonok, akik különlegesebbek a többinél. Rám nem vonatkozik, amit a te Amos barátod mesélt. Tessék egy titok a te titkodért. Tartsd is meg, ahogy én a tiedet. Most pedig indulj! Odakint mozgolódnak már.
Max idegesen vette újra magához a piros dobozkát, és mélyet sóhajtott.
Wyatt bátorítóan bólintott.
- Odakint találkozunk.
Max nekiindult, és a kápolna ajtajáig egészen biztos volt benne, hogy elejti a darabot. Amikor azonban eszébe jutott, mit tett a kő Mike-al, elveszítette magabiztosságát. A kapura nézett, és Cole törékeny alakjára, kinek háta a rácsnak préselődött, kezével pedig folyvást maradásra intette testvérét, ha látta, ha nem.
A fiatal Davis lassan indult ellenfele irányába. Mit tegyen? Kire bízza a feladatot? Az ő megoldása legutóbb sem vált be, sőt, éppen az ellenkezője történt. Talán ha adna egy esélyt a Daches-esnek? Ám, ha azután le kelli lőni, Vanessa magára marad, és soha nem bocsájtja meg nekik. Minden lépés újabb kérdéseket szült, mind kevesebb válasszal, s a félelem újjáéledt Max bensőjében. Végül feladta a fejében dúló, végeérhetetlen harcot. Felpattintotta a doboz fedelét, majd a kapu előtt nem sokkal térdre rogyott, s a fűbe ejtette drágakövét.
Zack félredobta a tőrt, majd azonnal a kapura kapaszkodott. Cole megragadta a férfi bal lábát, ám ő a jobbal azelőtt találta fejbe, hogy a fiú védekezhetett volna. Zack átfordult a kovácsoltvas kerítés fölött, míg az idősebb Davis fivér a földre borult, majd a rácsok közt átnyúlva igyekezett elérni a kincset. Az, azonban túl messze volt tőle. Ellenfelük jóval közelebb került hozzá. Amint földet ért, széttárta ujjait, és leguggolt a kőért, azonban Wyatt ökle előbb szorult a kincsre. Meglendítve azt, távolabb taszította a démont, aki nem akarván Eric sorsára jutni, azt tette, amit Wyatt elvárt. Dühösen fújtatott, ám cselekedni nem tudott. Felismerte vesztett helyzetét, és pillanatok alatt köddé vált.
- Tedd vissza, míg távol van. - utasította Wyatt a döbbent fiút, majd a kezébe adta a darabot.
Max a földre dobta elviselhetetlenül forró drágakövét, majd a kupakkal a dobozba kergetve bezárta, s visszaindult vele a kolostorba.
Míg a fiatalabb iker távol volt, Wyatt a kapuhoz lépett. Elgondolkozott, letörje-e a láncot a rácsok közül, ám azzal felhívta volna rá a figyelmet, hogy valami változott az épülettel kapcsolatban. Soha nem lehetett tudni, ki figyel fel az ilyesmire. Saját képességei azonban egészen aprónak, és semmirevalónak tűntek a szilánk érintése után. Hirtelen nem tudta, hogyan is használja kevéske hatalmát. Nem is erőltette inkább. S míg arra várt, hogy ereje találjon vissza saját valójához, a hátára vette Mike-ot, és vele együtt mászott át a kapun.
- A kocsit! - húzta meg a hátsó ajtó kilincsét, Cole azonban a fejét rázva ült a földön:
- Maxnél van a kulcs.
- Akkor pattanj motorra! A barátod elvérzik! - szólt szigorúan a férfi.
- Mégis, hogy vigyem ezen eszméletlenül? - kérdezte az idősebb Davis frusztráltan.
- Add a kulcsot! - Wyatt, szigorúan nézett Cole szemébe, majd pillantása az épület felé szökött.
Cole kelletlenül talpra kászálódott, elővette a kulcsot, és a félidegen felé mutatta, Wyatt azonban nem vette el.
- Menjetek!
- Az előbb még… - Cole értetlenül állt a hirtelen pálfordulás miatt.
- Szálljatok fel a motorra, és induljatok! - lehelte a férfi.
- Csak nem gondolod, hogy… - próbálkozott tovább a fiú.
- Épp elég lesz a fivéredet, és őt kijuttatnom az erdőből, ne kelljen még rátok is figyelnem! Az a mocsok visszajött.
- Egy lépést se teszek az öcsém nélkül!
- Már jön. - Madison a kápolnaajtó felé bökött, és sürgetve intett Max felé. A fiú futva szelte át az előkertet, és nekifutásból ugrott a vaskapura. A lendület miatt erősen a cirkalmas mintáknak ütötte térdeit és csuklóját, ám mit sem törődve vele felkapaszkodott. Amikor a kerítés tetejéről visszanézett, mintha Zacket látta volna az egyik ablakban. Azonban a vonásai megváltoztak. Szeme olyan kék volt, mint a napsütéses ég, s úgy is világított. Tekintete uralta az ablaknyílást, szinte megigézve Maxet, aki nem tudta levenni róla a pillantását. Miféle lénnyel keveredett összetűzésbe?
- Mozdulj már! - kiáltott rá Cole.
Max összerezzent. Míg lenézett fivérére, majd vissza, Zack eltűnt az ablakból.
- Közeledik! - jelentette Wyatt.
Max elővette kocsija kulcsát, és előredobta. Míg ő lemászott a kapuról, Cole kiriasztotta a Mondeót, majd Wyatt segítségével befektették eszméletlen barátjukat a hátsó ülésre.
Madison a fejébe húzta a sisakot:
- Induljunk! - kiáltotta.
- Csak óvatosan! - vette át Max a kulcsot testvérétől.
Cole körbenézett, de saját, sebtében elhajított bukóját nem látta sehol. Ellenben szeme sarkából Zacket pillantotta meg az ajtóban, így nem keresett tovább. Felült a motorra, a lány pedig mögé, átkarolva a derekát. Cole kövér gázt adott, a BMW pedig nekilódult a kavicsos földúton.
- Miért nem támad? - kérdezte Max, amikor Wyattel beültek a Mondeo első üléseire.
- Nem tudja nálunk érzi-e a követ, vagy odabent. Túl közel vagyunk még hozzá.
- Mázli, hogy nem ő a különleges. - suttogta Max, miközben beindította a Fordot.
- Ő másképpen különleges. Hatalmas ereje van. Nem éreztem még hasonlót.
A kaszni alatt búgó motor vadul hördült fel, amikor a sofőr hirtelen a gázra taposott, majd felengedte a kuplungot, és a bíborszín ajándék nekiiramodott. Amikor megkapta, nem értékelte eléggé ezt a gesztust. Most viszont szívesen köszönetet mondott volna felmenőinek, amiért megvették neki. Ám amilyen sokára találkozik majd velük, biztosan elillan az érzés.
- Köszönöm. - mondta Wyattnek. Ő legalább ott volt, és rászolgált, jobban mint bárki más.