Társalgó

~~~ ÁTKOZOTT HALHATATLANOK ~~~

Régen, amikor még rengeteg hódító hadjárat és csata dúlta fel a világot, Bordon királya, akit az istenek kegyükbe fogadtak, imáiban egy legyőzhetetlen sereget kért birodalma védelmére. Vész isten meg is adta neki. Az úgynevezett Indigó sereg halhatatlan, kivételesen erős férfiakból állt, akik aztán sikerrel védték Bordont minden csatában. A békeidők azonban felőrölték a katonákat, akik a végeláthatatlan életbe belefáradtak, a harc nélküli mindennapokban nem lelték a helyüket, és a halandóknak ígért üdvözülésről nem is álmodhattak. Vágyni kezdték a halált, ami egyesekből vakmerő cselekedeteket váltott ki.
Wegnor király, a tőlük való félelmében szintén az istenekhez fordult, és fegyvert kért, amivel megölheti őket. A kegyes isten, látva, mivé válnak az Indigók, megadta, amit a király kért, ám ő nem irgalomból vette magához az ajándékot. Szükségét látta, hogy a legyőzhetetlen sereg ott legyen, ha újabb csata fenyegeti országát, így csak azokkal végzett teljes titokban, akikben már nem látta a hűség szikráját sem. Az Indigók azonban rájöttek mit birtokol a király.

Adatok:

Cím: Átkozott halhatatlanok
Írás: folyamatban
Hossz: ???
Készült: 2024. május -???
Stílus: kaland, fantasy

Fejezetek:

1. Ajándék
2. Nem evilági
3. Vész mocsara
4. Wornni csapda
5. A Csendes erdő
6. Harag és kétség
7. Lidérc
8. Rosa Rowell
9. Titkok voltak és lesznek
10. Levél tőle
11. Utolér a fantom
12. Ok, okozat

Ajándék
1. fejezet

Sailer Merlow, Baranto legnagyobb szőlőbirtokának örököse, remegve húzta össze magát a Werdenre néző Kék-hegység egyik csúcsán. A többi katonával együtt csendben várta, hogy a parancsnok végre megindítsa a támadást. Aggódó pillantást vetett fogadott testvérére, aki olyan erővel szorította kardja markolatát, hogy ujjai egészen belefehéredtek. Fekete haját teljesen összekócolta, és liluló szájába fújta a szél.
- Gwint, jól vagy? - Megérintette a férfi vállát, hogy kizökkentse.
- Mi a fenét keresünk itt, Sailer? - Gwint mereven nézett a fenyvesbe vesző ösvényre.
- Mi az, hogy mit?
- Tudod, hogy értem.
Sailer sóhajtott.
- Még nem mehetek haza.
- Mert még nem próbáltad ki milyen szándékosan megölni valakit? - Gwint komolyságot erőltetett arcára, úgy fordult öccséhez. - Tudod milyen a halál. Miért keresed szándékosan?
A Merlow fiú akaratlanul is Gwint bal szemére nézett. A csúnya hegre, ami az orrnyergétől az arcáig futott. Ami miatt az egykor kéklő írisz színtelenné, a retina vakká vált.
- Parancsra.
- A bevonulás önkéntes volt.
- Komolyan most hozakodsz elő ezzel? - Sailer feszülten fújta el barna haját a szeméből.
- Reméltem, hogy megjön az eszed.
- Élni akartam egy kicsit másképp! Érted? - a férfi rezzenéstelen arcát fürkészte. - Dehogy érted.
- Nem. Tényleg nem értem. Mindened megvan odahaza.
- Apámat kivéve!
- Ne kend ezt az egészet apád halálára! Sosem jöttél ki vele. Inkább a felelősség elől szöksz! Nem igaz?
- Te voltál az, aki állandóan apád kalandos katona éveiről mesélt nekem! Ezerszer inkább élném azt az életet, amit lefestettél. Engem nem szőlőtaposásra, meg vesszővagdosásra teremtettek!
- Gratulálok! Kalandos úton vágják át mindjárt a torkodat!
Végszóra megjelent a két felderítőkatona az ösvényen. A parancsnokhoz siettek. Suttogva beszéltek, közben egyikük folyton az aljnövényzet közt guggoló századra pillantott.
- Ez nem jelenthet jót - suttogta Gwint. Nyakát nyújtogatva próbált a szájukról olvasni.
- Maradj mögöttem, vészmadár! - súgta Sailer. Gwint sértődötten fújt egyet.
- Uraim! - szólt a parancsnok fojtott hangon. - Eljött a mi időnk! Emlékezzenek rá, mit tanultak! Az életük függ tőle!
- Meg fogunk halni - nyögte egy katona Sailer mellett, mielőtt a parancs elhangzott:
- Támadás!
Nem volt lehetőség visszakozni. Az önkéntesekből verbuvált hadosztály előrenyomult a ritkás erdőrészen. Ellent tartva az erős szélnek, lassan haladtak. Sailer nem tudta maga mögé szorítani Gwintet, ezért próbálta inkább a bal oldalát fedezni, hogy ne lephessék meg a holttérből.
Az elől haladók belökték a romtemplom öreg kapuját. Vagy száz izzó kék szempár szegeződött rájuk. A csapat megtorpant.
- Ezek indigók! - kiáltott valaki.
- Picsába! - Gwint megragadta Sailer karját. - Vissza!
- Az ellenség, az ellenség! Mindegy milyen! - kiáltott a parancsnok. - Előre!
Gwint maga mögé vonta fivérét. Az összeszoruló testek tengerében a kényszer vitte őket előre. Az indigók, hófehér bőrük és hajuk révén úgy néztek ki, mintha kísértetek szöktek volna az élők körébe. Könyörtelenül csaptak le. Kardok villantak, susogtak, csattogtak, hasítottak húsba és csontba.
- Védekezz! - Gwint kétségbeesetten tért ki egy indigó útjából.
Sailer épphogy maga elé tudta kapni pengéjét, a támadó acél máris nekiütközött. Saját kardja csapódott vissza a térdébe. A fájdalomtól előregörnyedt. Ellenfele ökle az arcába ütött. Sailer a földre esett, a csata pedig úgy kerekedett föléje, akár az árhullám. Nehéz csizmák rúgták a port. Testek borultak a kövezetre, és rá. Forró vér áztatta a ruhája hátát. Levegőért kapkodva meredt az omladozó mennyezetre, és az égen sűrűsödő viharfelhőkre. Eleredt a jeges eső, ami magához térítette. Elfordította arcát a tűként alázuhanó cseppek elől. Szitkok közt az oldalára fordult. A bőrpáncél madzagjai vágták a hónalját és az oldalát. Jobb lábát terhelve felállt. Kétségbeesetten nézett körbe, és a tülekedés közepén meglátta Gwintet. A táborban tanultak szerint támadott és védekezett. Kitért, lesújtott, kitért, döfött. Baljáról mégis sikeres csapás érte. A penge mély sebet ejtett a vállán. Éles kiáltása kiszorított minden más hangot Sailer tudatából. Bicegve bár, de Gwint felé indult.
- Védekezz! - kiáltott fivérére, de elkésett. Gwint elejtette kardját, amikor az indigó pengéje az oldalán is végigsiklott. Térdre rogyott. Jobb kezét a sebre szorította, balját mereven lógatta.
Sailer előreszegezte kardját, és amint a tömegből fehér hajú alak vált ki, ő vágott, sújtott, lökött. Keringőre hasonlító lépésekkel tért ki, próbált mindig egy lábon fordulni, és úgy védekezni, hogy ne tudják még egyszer a saját kardjával megsebezni. Valahol a közelben kék fény ragyogott fel, de ő csak Gwintet figyelte. Az imbolygó alakja fölött lendületért emelkedő pallost. Az indigó könyörtelen arcát, amint lecsapni készül. Sailer ordítva támadott neki. Kiáltása elvonta a lázadó figyelmét. Gwint helyett, felé lendült a pallos. Kettétörte Sailer lesújtó kardját. Alig húsz centi acél maradt a marokvédő előtt. Ő döbbenten nézte a hasznavehetetlen fegyvert. Kezén remegés lett úrrá. Hagyta, hogy ujjai közül kicsússzon a markolat.
- Rogdan! - Kétségbeesett kiáltás hangzott el a közelben. A név olyan ismerős volt.
- Apa! - szólt a válasz. Sailer önkéntelenül a hang irányába fordult. "Csak nem… Rogdan Bell az?" Mire feleszmélt, a figyelmen kívül hagyott pallos ismét felé lendült. Sailer hátrahőkölt. Megbotlott valakiben, és átesett rajta. Mielőtt földet ért volna, oldalról forróság mart belé. Kék láng futott végig a testén. A fénye elvakította. A kőpadlóra zuhant és elveszítette az eszméletét.