7. Ahogy a fény egyre fakult a szép világban, a sötétség pedig egyre nőtt a valóságban, lassan Vesper is visszatalált a szobámba. Halk ajtónyitással érkezett, amit hangtalanul zárt be maga mögött. Addigra azonban túl sok időt hagyott, hogy az iránta ébredt bizalmatlanságom végleg gyökeret verjen bennem. Valamivel vissza kellett vágnia dühös arckifejezésem láttán, így azonnal magához ragadta a szót.
- Miért nem szóltál a tetoválásról? - kérdezte vádlón.
- Nem bízom benned. - feleltem keserűen. Egy pillanatra megütközött a kijelentésen, majd úgy döntött, inkább meg se hallotta.
- Kész csoda, hogy eljutottunk idáig.
- Ne is folytasd. Hiszen el se kellett volna jönnöm ide!
- Ó, dehogynem!
- Tényleg? Csak reméled, hogy találsz egy tündért nekem. Ha egyáltalán be akartad tartani, amit ígértél! Mi van a tündérborsóval a falu mellett? Meg se említetted!
- Ugyan, hisz évekbe is telhet, míg az hat!
- Egy nemlétező tündért meddig tart megtalálni?
- Létezik!
- Lehet, de neked fogalmad sincs, hogy hol van!
- Megtalálom. Te csak azzal foglalkozz, ami az alku rád eső része!
- Nem! Én ezt nem folytatom!
- Elárulod, hogyan akarsz kijutni innen? Kellan nem ereszt! Ugyanaz az érdeke, mint a kapuőröknek odaát. Veszélyforrás vagy.
- Nem úgy tűnt, mint aki meg akarna ölni. - ellenkeztem.
- Persze, mert még nem húzta ki belőled, amit tudsz.
- Menj el! - szűrtem a fogaim között.
Vesper sértődötten tépte fel az ajtót, ám mielőtt távozott volna, megállt egy pillanatra, és alig hallhatóan azt suttogta:
- Ne hidd, hogy kihúzhatod magad az alkunk alól.
Távozása újabb feszült csendet szült, ami a rémült gondolatok melegágya. Fel-alá járkáltam a szobában. Hol az ablakot, hol az ajtót láttam ugyanazon a falon pihenni. Ezen a ponton sem a hazug, sem az igaz világ nem kecsegtetett sok jóval. Behunytam a bal szemem, és az ablakhoz léptem. Kinyitottam, és kinyújtottam a karomat. Nem ütközött semmibe. Éreztem a hűs levegőt, amit egy szakadék fölött is elvárnék. Azután szemet váltottam. A jobbal néztem, s a nyitott ablak, nyitott ajtó lett, mely a teljes feketeségbe vezetett. Hitetlenkedve becsuktam, majd újra megpróbáltam kinyitni a barlang rejtett bejáratát, hiába. Az ajtó zárva maradt. Újra jobb szemmel néztem az ablakra, és kinyitottam. A ballal újra szabad utat láthattam a hegybe. Ide is benyújtottam a kezem, és nem akadályozott semmi. Visszapillantottam az ajtóra, amit mindenki láthatott, majd egy határozott mozdulattal a járatba léptem. Fáklyák gyúltak végig, ameddig elláttam, akárcsak a kastély lenti folyosóján.
Mély lélegzetet vettem. Talán nem is olyan jó ötlet a barlangokba mennem. De ha a többieknek igaza van, találok odalent másik kijáratot is. Azután nem lesz más dolgom, mint eljutni valamelyik kapuig. A többit majd kitalálom, ha már biztonságban vagyok. Nem akartam tovább sem a mágus vendége, sem a trió szövetségese lenni. Behúztam magam mögött az ajtót, és halk léptekkel követtem a folyosót.
Idelent mindkét szemem ugyanazt látta, ami felüdülést jelentett, és azt az érzést keltette bennem, hogy jó döntést hoztam.
Az utamat illetően, sok választási lehetőségem nem adódott. Egyetlen keresztező járat se volt, míg a halvány, narancssárga fényben lopakodtam előre. Éreztem, hogy végig lejt az út, és enyhén kanyarodik. Nem hallottam semmit, saját szapora lélegzetvételeimen kívül. Felhúztam a pulóverem ujját, és a térképre néztem. Lassan beértem az erdő alá, de a tó felé haladtam. A karomon megelevenedő második pont nagyon közel volt hozzám. Ha valóban ő volt az egyetlen tündére ennek a világnak, sürgősen fel kellett jutnom valahogy. Megszaporáztam a lépteimet. A két pont egyre távolodott egymástól, míg én haladtam, ő viszont egyhelyben maradt. Végül egyre több fényt láttam magam előtt, a járat pedig egy nagyobb terembe torkollt. Olyan volt, mintha valaki lakása volna. Az egyik sarokban ágy, a másik fal mentén szekrények álltak. Közében hosszú asztal, de csak három szék. Körbe fáklyák adták a fényt. Egyetlen járat vezetett ki, azonkívül, ahonnan én érkeztem. Sietve odaosontam, míg nem láttam a szobában senkit. Azonban amint a folyosóra léptem, meg is kellett, hogy álljak.
Egy férfi hevert előttem. Csupa vér volt, és alig pihegett. Egy rongyos plédbe csavarta magát, mielőtt összeesett, a takaró nagyja alászorult és felitta a vér egy részét. Körülötte az erre a világra oly jellemző duplakör egy részét karcolták a kőbe.
Fogalmam sem volt, mit kellene tennem, de a bensőmben élő naiv Adam azonnal segíteni akart. Hiszen ki találna rá idelent? Nem hagyhatom meghalni, bárki is ő.
Leguggoltam mellé, és a hátára simítottam a tenyerem.
Mi van, ha ő egy vadász? - Villant be a gondolat. Lehet, ha segítek neki, cserébe végez velem. Ha ugyan nem hazudtak ebben is a többiek, csak hogy magukkal csaljanak.
Halkan felnyögött. Nyilván az érintésem térítette magához.
Aztán a távolból lépteket hallottam.
Felugrottam a sérült mellől, és visszafutottam a szobába. Jobb híján, az egyik szekrény mögött bújtam el, ahol az egyenetlen fal kellő méretű rést biztosított nekem. Összekuporodva próbáltam minél beljebb húzódni.
- Jó ég! - ismerős hangot erősített fel nekem a barlang. - Miért nem fejezted be a kört? Miért nem jeleztél, hogy baj van? - Csikorgó zaj következett. Úgy sejtettem, az illető valamivel tovább karcolta a kört a kőpadlóba. Zöldes fény villant fel, de csak pár pillanatra. Azután egy nyögés, majd csoszogó léptek közeledtek. Éppen láttam, hogy Kellan Cruz besegíti a sérültet a folyosóról, és az egyik székre ülteti. A férfi hosszú, szőke haja kétoldalról hátra volt fogva. Ahogy néztem, jobbról egy, balról pedig két fonás nyelte el a tincseket, néhány hurokba pedig arany karikát fűztek. A többi haj most az arcába lógott, és alvadó vér tapasztotta csupasz mellkasához is. Egész felsőtestén már beforrt, és még most is vérző sebek fedték egymást. A pléd lecsúszott görnyedt hátáról, vörösre festve vékony karját is.
Kellan hozott egy vizes edényt, kötszert, és néhány gondosan összehajtogatott ruhát. Mindet az asztalra tette, majd leült a sérülttel szemben
- Nem kell. - tolta félre a tálat a férfi.
- Ezekhez a sebekhez kevés a gyógyító mágia. Elvérzel, mielőtt kifejti a hatását.
A férfi kelletlenül engedett Cruznak, aki letörölte róla a vér nagy részét, és bekötötte a sebeit. Azután segített neki felöltözni.
Én próbáltam minél beljebb húzódni, nehogy a mágus észre vegyen. - Van egy látó. - suttogta a férfi.
- Ne foglalkozz vele. Elintézem. - felelt Kellan. - Gyere, feküdj le!
- Próbáltam visszacsalni.
- Inkább magadon kellett volna segítened. Sokra megyünk veled, ha halott vagy!
- Igazad van. Sajnálom!
- Ne szabadkozz. - Kellan sóhajtott. - A látó a kastélyban van.
- Máris?
- Nem vadász hozta. Valaki más csempészte be, és nem azért, hogy nekem segítsen vele.
- Akkor nem kellene magára hagynod.
- Megijesztett. Azt mondta vak arra a szemére, amit áttörtél. Így is csaknem elkéstem!
- Már jól vagyok. Menj vissza, és tudd meg, mi folyik itt!
- Biztos megleszel? - kérdezte a mágus. A hangjában aggodalom bujkált.
- Biztos. Menj!
Kellan sóhajtott, de eleget tett a kérésnek. Azon a folyosón távozott, amin jött. Szerencsémre.

Sokáig vártam a szekrény mögött. Tépelődtem. Féltem. Dühöngtem.
Ez a férfi lenne Rundow? Mégis hogy? Miért? Miért nő óriási szörnyeteggé, hogy embereket faljon fel, amikor ehetne rendes ételt, ahogy mindenki más? Vagy ő csak a mágia részét végzi, a szörny pedig máshol bujkál? Akkor ő nem sérült volna meg.
Óvatosan kilestem a rejtekemből. A férfi szemén is kötés volt. Úgy tűnt, végre elaludt, bár ebben nem lehettem biztos. Mindenesetre csendben szuszogott, mozdulatlanul gömbölyödve össze keskeny ágyán. De biztosra kellett mennem. Felvettem magam mellől pár apró kavicsot, ami a sziklafalból morzsolódott le, és kigurítottam az asztal felé. Halkan koppantak, ahogy földet értek, de Rundow meg se rezzent. Úgy gondoltam, ennyire talán én is lehetek halk, ezért előre dőltem, lassan letettem két tenyeremet, míg térdre ereszkedtem. Amint a bal lábamat letettem a padlóra, akaratlanul is felszisszentem.
Az ágy megnyikordult.
Két gondolat szökött a fejembe. Az egyik, hogy maradok. De ha ezután Rundow keresni kezd, vagy visszahívja a mágust, biztosan rám találnak. A másik, hogy talán le tudok futni, egy sérült szörnyet, aki alig, hogy él.
Nekilendültem, és futni kezdtem a folyosó felé, amiről azt reméltem, kivezet innen. A bal térdem minden lépésnél megbicsaklott, és pokolian fájt, de az életem volt a tét, hát addig erőltettem, míg biztonságba nem érek.
Rundow nem könnyítette meg a dolgomat. A szemem sarkából láttam, hogy felém lendíti a kezét, amit egy hasonló kör hagyott el, mint amilyennel Vesper leszerelte a kastély őreit. Ahogy közeledett felém, egyre nőtt, én pedig csak úgy tudtam elkerülni, hogy hasra vágtam magam a kövön. Ezúttal a bordáim is belesajdultak az esésbe. Nem kaptam levegőt, és a legkisebb mozdulat is csak felkorbácsolta a fájdalmam. Éreztem, hogy a tüdőm beleremeg minden kínkeservvel, hörögve szerzett lélegzetembe.
- Látó! - búgta a férfi, és lerogyott mellém, a földre. A gyomrom görcsbe rándult. A folyosóra pillantottam, amit képtelen voltam elérni. Szerettem volna összeszedni minden erőmet, és felugrani, nekilendülni. Gondolatban olyan könnyen ment! De ez már rég nem az akaraterő próbája volt.
- Miért? - kérdeztem, homlokomat a kőnek nyomva, hogy elrejtsem az arcom előle.
- Miért nem hagylak futni? - kérdezett vissza.
- Miért ölted meg azokat az embereket?
- Nem tartozom számadással, de ha felelnék, sem értenéd meg soha. - lehelte. A hangjában szomorúság bujkált, de ha a szívemre akart hatni, hát elvétette. Sose bocsájtom meg neki John halálát.
- Nekem ne tartoznál? Megölted a barátomat, és kishíján engem is!
- Hamarosan követni fogod. Ne aggódj!
Ez volt az a pont, ahol már az sem érdekelt, ha kettészakadok, de legalább egy részem hadd meneküljön meg innen. A hideg kövön picit megnyugodtak sajgó részeim, így újult erővel löktem magam térdre, a mellkasom azonban újra megálljt parancsolt.
- Hová mennél ebben a világban? Senkit és semmit nem ismersz. - suttogta. Nem volt megrovó, sem lekezelő.
- A kapu még nyitva. - sziszegtem. - Egyelőre. - bólintott a férfi. - De Kellan hamarosan bezárja. Aztán keresni fog téged a kastélyban. Ha nem talál, hívja a vadászokat, ők pedig nem kegyelmesek.
- Kellan talán az?
- Túlságosan is. - rosszallóan rázta meg a fejét, de közben elmosolyodott. - Ha jót akarsz magadnak, visszamész, mielőtt keresni kezdene.
- Azt hiszed, visszamegyek meghalni? Nem könnyítem meg a dolgotokat!
- Azt hiszem, nem húzod odakint sokáig. De legyen! Rád bízom a döntést.
- Most mégis elengedsz? - kérdeztem megrökönyödve.
- Érzem, hogy a kapu bezárult. - lehelte. Felkelt a földről, és visszaült az ágyára.
Csüggedten mértem fel mindkét folyosót, és az esélyimet latolgattam.
- Azt még hozzátenném - szólt közbe, hogy meggyőzhessen - az ösvény csak addig védett a barragoktól, míg volt veled evilági is, és csakis miatta élsz még.
- Miért figyelmeztetsz? Miért nem hagysz egyszerűen meghalni?
- Ez Kellan döntése. Ő még kegyelmezhet neked, ha együttműködsz vele.
- Nem vagyok áruló.
- Értem. Téged sem árultak el. Igaz?
Arra gondoltam, más már régen feladta volna Vespert, aki mindenkinek hazudik, mint a vízfolyás. Talán nekem is ezt kell tennem ahhoz, hogy ne emésszen el ez a világ. Valami miatt mégis azt éreztem, csak ő tud visszajuttatni a kapuhoz, amin áthozott. Ha feladom neki Rundow-t, a bosszúvágyam is csillapul, és talán a pajzsomat is segít helyre tenni. Ha volna bosszúvágyam. Csakhogy ezidáig ez a szó nem is ötlött fel bennem. Mert én nem vágytam mások halálára, még ha ő gyilkos is volt. A látomások miatt lett volna értelme számomra, hogy ő kikerül a képből. A szomorú hangja pedig… talán mégis hatott a szívemre? Annyira meg akartam érteni az okokat. Tudni, John miért halott!
A folyosó felé fordultam, amelyikből érkeztem.
- Jó döntés. - Rundow, dolga végeztével elfeküdt az ágyon.
- Visszamegyek, ha válaszolsz a kérdésemre. - közöltem, rá sem nézve. Ő azonban nem felelt. - Kérlek! - nyögtem kelletlenül.
- Nem kell, hogy többet tudj. - mondta halkan. - Így is veszélyt jelentesz számunkra. Sajnálom. - felé pillantottam, de ő a fal felé fordulva lezárta a beszélgetést.
A bosszúvágy hiánya ellenére, most megfordult a fejemben, milyen könnyű lenne végezni vele, és ő soha többé nem ehet meg senkit. Azzal viszont én is gyilkossá lennék. Örökre megváltoztatna. Kínlódnék a lelkiismeretemmel, s ha meggyőzném magam, hogy így volt helyes, az egész értékrendem felborulna. Már csak a magam érdekében is, inkább elindultam a folyosón felfelé. A fáklyák újra felgyúltak, hogy világítsák nekem az utat. Közben arról győzködtem magam, hogy van különbség aközött, ha én ölök meg valakit, és aközött, ha csak elvezetek hozzá mást, aki megteszi.

Az ajtóhoz érve, először csak résnyire nyitottam, és hallgatóztam. Mivel nem volt mozgás, kicsivel bátrabban löktem be, és a szobába léptem. Az ajtót gondosan visszazártam, és leültem az ágyra. Hogy mihez kezdjek ezután, fogalmam sem volt.