Hiányzol!

Hiányzol! Remeg az ajkam, bizsereg a testem,
Homlokomon sós víz gyöngyözik, s
Te, kit okolhatnék, most távol vagy,
Ezzel is tetézve kínjaim hatalmát.

Pillanatról pillanatra figyelek, csak
Nézem az élet múlását, közben Én
Semmittevőn állok, köröttem bábok,
Kik sötét árnyakként fognak közre.

Álmokban élek, és építkezem most,
Jövőt képzelek: boldogot, békéset.
Ébrenlétemben csupán holt vagyok,
Hogy csalódásból, szégyenből építsek.

Sírni tudnék, de előttük nem akarok.
Kinevetnének érte a sötét angyalok.
Tűrj csak, tűrj! Lobban az elmém:
Mesében élni? Csak ezt szeretném.

Vagy legyen a zord, kegyetlen valóság?
Legyen kompromisszum? Tudom a módját!
Kérésem egy van, de az a legfontosabb:
Család, mely örökkön megingathatatlan.

Mert te, Te vagy az élet. Valóságban álom,
Álomban szép ígéret, ígéretben szerelem.
A hűséged, a csókod, csak ez kell nekem!
De a világ megoldja, hogy ne légy itt velem.
Ó, a kegyetlen!