Draco
lassan nyitotta ki a szemeit. Most is, mint az elmúlt
évben minden reggel, remélte, hogy ez az
egész
csak egy rémálom, amiből végre
felébredhet. Hogy nem kell gyilkossá
válnia, hogy
az apját, akit Voldemort tart
fogva, megmentse. Felült az ágyban, és
körülnézett. Azonnal látta,
hogy nincs
sem a saját szobájában, sem a roxforti
hálótermében. Egy idegen
házban volt,
egy sötét és hideg szobában,
és tudta:
ebből a rémálomból nincs
felébredés.
Mert
ez a valóság, és ő ebben
kénytelen
élni. Ezt kell túlélnie.
Felállt, és
az
ablakhoz ment. Nem emlékezett rá pontosan, hogy,
hogy
került ide. Csak egy zöld
villanásra, majd egy fehér foltra
emlékezett;
minden összemosódott előtte. Aztán
Perselusszal rohant a hatalmas birtokon keresztül. Rohant,
hogy a
saját bőrét
mentse, mint egy mardekáros görény.
„Potternek
igaza volt– hasított bele a
felismerés. – egy gyáva
féreg vagyok, semmi
több.” Vissza akart menni, vissza a
toronyba, ahol az összes rémség
elkezdődött, de
Piton nem hagyta. A legutolsó,
amire elékezett, az, hogy Piton áll vele szemben
kivont
pálcával. Ezután már
csak egy vörös villanást
látott.
Itt tért magához. Most az ablakban ült,
és
kibámult a ködlepte
éjszakába.
„Hát
mégis igaz – gondolta. –Mégis
megtette.
Perselus megölte nemcsak a világos
oldal és Potter csatlósai, hanem a
legtöbb
halálfaló utolsó
reményét is.
És, ha
az, az ostoba jóslat igaz, amiről a
Próféta
írt, akkor most az egész
varázsvilág sorsa annak az idióta
Potternek a
kezében van… De miért tette
Piton? – tette fel magában a
kérdést, amire
nem csak ő, hanem az egész varázsvilág
tudni akarta a választ. Draco végül
megrázta
magát, és, hogy elterelje a gondolatait,
kilépett a folyosóra. Tudta, hogy Voldemort nem
foghatta
el, hiszen akkor
legjobb esetben már nem élne. Rosszabb esetben
viszont
még hetekig kínoznák,
megaláznák, és csak utána
ölnék
meg. De valószínűleg ez is feltűnt volna neki,
hiszen Voldemortot elég hirtelen haragúnak
ismerte ahhoz,
hogy ne hagyjon
lehetőséget arra, hogy kipihenje az aznap esti
események
okozta sokkot. Halkan leosont
a lépcsőn. Odalentről egy
ajtónyílásból
fény szűrődött
ki. Draco odalopakodott,
és belesett a résen. A kandallóban tűz
ropogott,
az előtte álló fotelben Piton
ült, üveges tekintettel a lángokba
meredve. Draco
vissza akart osonni a
szobájába, mikor Piton
anélkül, hogy
ránézett volna, beszélni kezdett.
– Ideje volt már, Draco – mondta.
– Több
órája eszméletlen voltál.
Gondolom,
azt sejted, hogy el kellett kábítanom,
különben, amit tettél volna, az egyenlő
az öngyilkossággal.
– Mi a francnak csinálta? –
kérdezte Draco, ahogy becsörtetett a
szobába.
– Hogy miért kábítottalak
el? Eddig azt hittem, elég eszed van ahhoz, hogy ne
kelljen…
– Miért ölte meg?! – Draco
szinte
kiabált. – Nagyon is jól tudta, hogy ez
az
én
feladatom, és, ha most maga miatt…
– Ülj le, Draco – a fiú
felhorkantott.
– Az egy dolog, hogy elárulta azt a vén
barmot, meg a hülye csatlósait,
Potterről nem is beszélve, de ezzel az egész
ellenállást is elárulta!
– Azt mondtam, hogy ülj le, Draco! –
mondta Piton, és felállt.
– Miért ölte meg?
– És te
miért nem ölted meg? – Draco
légzése szapora volt, arca kipirult. Piton tudta,
hogy itt már az észérvek nem
használnak. Durván a kanapéra
lökte Dracót, hogy észhez
térjen.
– Most pedig végighallgatsz – kezdte
Piton
ellentmondást nem tűrő hangon. –
Hogy miért kellett megölnöm
talán az egyetlen
embert, akit valaha is a
barátomnak tekinthettem? Azt akarod tudni, Draco?
– Draco
kezdte megbánni az
előbbi kirohanását. – Talán
azért,
mert két Megszeghetetlen Eskü is
kötelezett
rá, ráadásul az egyikre épp
Albus
kényszerített. – Piton arcán
most nyoma se
volt a megszokott gúnynak, a fekete íriszekben
csak
fájdalom, bűntudat, – és
talán egy kevés félelem is –
tükröződött. Draco agyán
átfutott, hogy a
másikat
kinek tehette, de, mire megkérdezte volna, már
meg is
kapta rá a választ. – A
másikat édesanyádak tettem.
– Draco
ismét közbe akart szólni, de Piton most
is
megelőzte. – Anyád jól van, miatta ne
fájjon
a fejed. Elrejtettem, és nemsokára
találkozhatsz vele. Egy darabig viszont kénytelen
leszel
itt maradni, ha nem
akarsz Voldemort elé kerülni. – Piton
hirtelen az
alkarjához kapott. Mindketten
nagyon is jól tudták, hogy ez mit jelent.
– Tudja? – kérdezte Draco,
bár tudta, hogy feleslegesen, hiszen egy ennyire
egyértelmű kérdésre Piton
úgyse fog válaszolni.
– Tudja – válaszolta Piton, alaposan
meglepve ezzel
Dracót. – És, ha a dolgok
jól alakulnak, az ellenállásnak nyert
ügye
van. Valószínűleg néhány
percen
belül kinevez az első
halálfalójának. –
Piton hangjában egy csepp
nagyravágyás,
vagy büszkeség sem volt. Színtelem,
már,
már monoton hangon beszélt. – Szinte
biztos, hogy téged is hívni fog, de ne
törődj vele.
A ház körül elég komoly
hoppanálásgátló teret
alakítottam
ki, ha a Nagyúr a gondolataidon keresztül
próbálkozna– amit azzal az
átkozott
esküvel lehetővé tettél neki,
– a
megszüntetésével meg se
próbálkozz, ha
jót akarsz. A házat többek
között
feltérképezhetetlenné tettem, de
védi
még jópár bűbáj.
– Piton
kilépdelt az
előszobába, és magára
terítette a
köpenyét. – Az ajtót nyitva
hagyom, hiszen
úgyse tartana téged vissza, ha
bezárnálak.
Viszont az a bűbáj, miszerint a
házat csak velem hagyhatod el, már igen.
– Draco
arcáról lehervadt a gúnyos
vigyor. – Úgyhogy kénytelen leszel itt
elfoglalni
magad. A könyvtárban találsz
olvasnivalót, napközben csinálsz, amit
akarsz,
tanulhatsz, de ne hagyd el a
házat. Értetted? – Draco
bólintott. –
Helyes – mondta Piton, majd kilépett a
házból, és eltűnt az
éjszakában.
Draco, mialatt Piton távol volt, felderítette a
házat, hogy elfoglalja magát.
Majd, mikor már úgy gondolta, hogy nem
talál újat, visszament a nappaliba, és
elhelyezkedett egy fotelben. Piton
körülbelül egy óra
múlva érkezett meg.
– Mi volt? – támadta le Draco, ahogy
belépett a házba.
– Csak, amit vártam. Megtett a
„bizalmasává”–
Piton olyan undorral ejtette ki
ezt a szót, amilyet talán el se lehet
képzelni, – és tűvé teszi
érted az
országot. Úgy tudja, hogy eltűntél,
vagy meghaltál. Ez az egyetlen szerencséd,
mert úgy tervezte, hogy, ha sikerrel jársz,
megkapod a Jegyet. Az pedig sajnos
sosem hazudik.
– És anyám?
– Mondtam, hogy kezeskedtem a biztonsága felől.
És különben is, Voldemortot
jelenleg csak te érdekled. Ráadásul
én vezetem a hajtóvadászatot, ennek
köszönhetően mindenki úgy tudja, hogy
Amerikába szöktél. – Draco
elkerekedett
szemekkel nézett rá. Mindig is tudta, hogy a
képmutatás mesterével van dolga,
de teljesen más volt így, hogy a saját
bőrén tapasztalta –
szerencséjére az
előnyeit.
– Fáradtnak tűnsz, Draco – jegyezte meg
Piton.
– Menj, feküdj vissza! – Draco
értette
a burkolt célzást, és egy
szó
nélkül visszament a
szobájába.
Megértette, hogy
Pitonnak most magányra van szüksége,
és ezt
tiszteletben tartotta. Visszafeküdt
ugyan, de nem mert elaludni. Tudta, hogy
rémálmaiban
újra a csillagvizsgáló
toronyban lesz, és nem akarta újra és
újra
végignézni ahogy a
varázsvilág
utolsó reménye is szertefoszlik. Félt
az
álmaitól.
„A francba, azt hiszem, kezdem érteni, milyen
lehetett Potternek annak
idején... - futott át a fiú
fején. - A Tusa... Diggory halála...
Aztán ott volt
Black...” Draco gondolatai egyre nagyobb
összevisszaságban követték
egymást.
„Lehet, hogy nem kellett volna annyiszor keresztbe tennem
neki, de a fenébe is,
így neveltek, honnét tudhattam volna…?
Vagy talán... lehet, hogy csak irigy
voltam? Persze, hiszen egy Malfoy ettől Malfoy… Ha valaki
egy évvel ezelőtt
mondja ezt, lehet, hogy a Szent Mungóba utaltattam volna, de
most... nem hittem
volna, hogy valaha is ezt fogom gondolni, de nem akarok Malfoy lenni!
Már
nem...”