fejezet2

2. fejezet

Váratlan fordulatok

Harry Potter a Griffendél toronyban feküdt, és tompa tekintettel bámulta az ágy mennyezetét. Nem mert elaludni, hiába érezte úgy, hogy a fáradtságtól bármikor meg tudná tenni, kényszerítette magát, hogy ébren maradjon. Ha netán mégis álomba zuhant volna, rémálmai azonnal magához térítették. Még mindig a fülében zengett Fawkes gyönyörű dala, amit talán utoljára hallott. Viszont valahányszor Fawkesra gondolt, szinte mindig Dumbledore jutott eszébe, erről pedig – Piton árulásán kívül – a holnaputáni temetés. A hátralevő két napban már egy tanárnak se jutott eszébe tanítani. Harry mintha egy álomban járt volna – egy szörnyű rémálomban, – úgy telt el az utolsó két roxforti napja. És, a temetés után a Scrimegourrel való szóváltása sem javított a helyzetén. De tudta, hogy most nem engedheti meg magának a gyász luxusát. Képeznie kell magát a végső összecsapásra, miközben meg kell védenie a szeretteit.
Mikor a temetés után elmondta Ronnak és Hermionénak, hogy jövőre nem jön vissza, meg sem lepődött, hogy Hermionét nem rázta meg. Azon viszont már annál inkább, amit ezután Ron mondott. És, ennyi év barátság után végre teljesen biztos volt benne, hogy barátai nem azért voltak mellette, mert ő volt a „kis túlélő”, hanem önmagáért szerették. Harry Potterben nem láttak többet, mint egy jó és őszinte barátot. És ez nagyon jól esett Harrynek: a tudat, hogy még vannak, akikre számíthat, akik még mellette vannak.
Mielőtt elindultak volna a Roxfort Expresszhez, az egész iskola a nagyteremben gyűlt össze. Egy végtelennek tűnő percig némán álltak, tanárok és diákok együttvéve, ott, ahol McGalagony felszólítása éppen érte őket. Nem különültek el házak, évfolyamok vagy tanárok, így olybá tűnt a nagyterem, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Harry azalatt a hat év alatt, amíg a Roxfort tanulója volt, még sosem tapasztalt ilyen mély és hosszú csendet. De talán ezzel a csenddel tudták a legtöbbet mondani egymásnak…
Harry azzal a tudattal lépett ki a Roxforti nagykapun, hogy egy újabb kellemetlen nyár várja Dursleyéknál, ugyanakkor egy lehetőséget is kap a felkészülésre. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan tudná megoldani, hogy titkos tanulmányairól a minisztérium ne szerezzen tudomást. Erre az egyetlen kézenfekvő megoldás az volt, ha valahogy meg tudná szakítani a kapcsolatot a pálcája és a minisztérium között. A szomorú valóságba Hedvig bosszús huhogása zökkentette vissza. Feltette a kalitkáját a többi mellé, majd barátaival fel szálltak a vonatra, és elhelyezkedtek egy üres kupéban.
London felé menet a Roxfort Expresszen még mindig nem esett sok szó a diákok közt. Harry, Ron, Hermione, Neville, Luna és Ginny ültek egy fülkében. Egyikük sem szólalt meg feleslegesen az út alatt, csak a szemükkel kommunikáltak; de ezzel szavaknál jóval többet mondtak el egymásnak. És nekik ez a némaság tökéletesen megfelelt. Mindannyin gondolataikba merülve ülték végig az utat. Mikor leszálltak a pályaudvaron, Neville és Luna elbúcsúzott tőlük, Ron, Harry, Ginny és Hermione pedig a többi Weasly felé indultak. Mielőtt Harry átlépett volna a korláton, Mr. Weasly, Fred, George, Bill, Charlie és Ron bátorítóan megszorították a kezét, Mrs. Weasley, Hermione és Ginny pedig átölelték.
– Kitartás, Harry – suttogta Hermione.
– Gondold át még egyszer, és adj egy esélyt – kérlelte Ginny suttogva. – Én várni fogok rád. – Harry és Ginny tekintete még egy pillanat erejéig összekapcsolódott, majd Harry átlépett a korláton a muglik világa felé.

Vernon Dursley már várta a peronon. Egy szó nélkül a kocsihoz vezette a fiút, a ládáját a csomagtartóba dobta, majd rámordult, hogy szálljon be. Harry szinte örült, hogy nagybátyja nem zaklatja kérdésekkel, hogy miért jött meg korábban, de valahogy sejtette, hogy erre még az út alatt sor kerül. Nem is tévedett: amint kiértek Londonból, Vernon kérdezősködni kezdett.
– Még két hétig abban a bolondképzőben kellene lenned, kölyök. Hogyhogy ilyen korán megjöttél? – kérdezte Vernon, de közben nem néztek egymásra. Vernon nem vette le a szemét az útról, Harry pedig látszólag egy könyvbe temetkezett. A kérdés hallatán viszont felnézett. Eldöntötte, hogy nem fog hazudni, hiszen már nincs értelme: ez már nyílt háború, és már nem érdemes titkolóznia Dursleyék előtt.
– Az igazgató meghalt – mondta Harry, és, közben igyekezett, hogy hangja közömbös maradjon. Vernon viszont nem elégedett meg ennyivel.
– Az volt az a vén bolond, aki eljött érted?
– Igen, az.
– Kedvelted? – kérdezte Vernon egy rövid szünet után.
– Igen… – Harry gyorsan észbe kapott, és nem mondott többet. – De, téged ez mióta érdekel? Nem az első alkalom, hogy látom, ahogy valaki…
– Talán azért nem érdekelt, mert nem tudtam róla, kölyök! – vágott közbe ingerülten Vernon. – Amióta abba a nyomorult bolondképzőbe jársz, semmit se tudok rólad.
– Talán azért, mert nem is érdekelt… Mire akarsz kilyukadni?
– Úgy egy hete jött egy levél nekem meg Petuniának. Olyan, amit a magadfajták küldözgetnek.
– És? – kérdezte élesen Harry kezdett elfogyni a türelme.
– Az a Dumbledore, vagy ki a fene mindent leírt rólad, ami ott történt veled.
– Nem lett volna szabad megtudnotok… Ti is veszélyben vagytok.
– Tudom. – Vernon továbbra is az utat nézte. – Valami rendről beszélt, aminek a tagjai figyelnek téged meg minket is. Tudsz róla valamit?
– Igen – válaszolt Harry, majd újra beletemetkezett a könyvébe, lezárva a beszélgetést. Közben viszont egy terv kezdett kirajzolódni az agyában. Hiába vették el a gyerekkorát, mégsem akarta veszélybe sodorni az utolsó élő rokonait, Dursleyéket.

Egy hét telt el. Harry szinte végig a szobájában kuksolt, és a tényt, hogy kiskorú, teljességgel mellőzve, tanulta az újabb és újabb varázslatokat. De, mielőtt még nyugodtan nekiláthatott volna a tanulásnak, Hedvig segítségével beszerezte az ehhez nélkülözhetetlen könyveket, melyeket több helyről és kis tételben rendelt, hogy ne keltsen feltűnést. A könyvek többségét a Zsebkosz közből rendelte, ahol némi plusz pénzért ugyan, de diszkréten és gyorsan szerezték be az általa kért árut. Majd, amint a könyvek megjöttek, Az elrejtés és elrejtőzés művészetében leírtak alapján elvégzett egy, tulajdonképpen pálca nélküli varázslatot, mellyel megszakította a kapcsolatot a pálca és a minisztérium között. A varázslat Harry szerencsére elég egyszerű volt, így már a minisztérium sem akadályozta őt, hogy tanulhasson. A szobáját több bűbájjal lezárta, és lepáncélozta, hogy rokonai ne faggatózzanak a zajok miatt.

Még magát is meglepte, hogy milyen gyorsan tanult. A Zsebpiszok– közi könyvesboltokból, valamint a Czikornyai és Patzából beszerzett könyvek pedig ehhez nagy segítséget nyújtottak. Amikor Harry épp nem újabb varázslatokat tanult, vagy már meglevő tudományát próbálgatta, okklumenciát gyakorolt az egyik könyv alapján, amihez szintén nemrég jutott hozzá. Dursleyékkel nem sűrűn futott össze. Ritkán járt ki a szobájából, enni alig, a mosdóba pedig csak, mikor nem voltak otthon, vagy biztosan tudta, hogy alszanak. Aznap este viszont rég – vagy talán soha nem hallott zaj ütötte meg a fülét: kopogtattak az ajtaján. Harry először azt hitte, rosszul hall, vagy, elévesztették az ajtót, de nemsokára egy újabb hang ütötte meg a fülét.
– Harry, engedj be! Petunia vagyok, beszélnünk kell. – Harry pálcájának egy intésével levette az ajtón levő bűbájokat.
– Gyere be! – mordult fel Harry. Petunia kissé zavartan lépett be a szobába.
– Már egy hete, hogy itt vagy, Harry.
– És? – kérdezte unottan Harry.
– Nagyon elhagytad magad az utóbbi években, legalábbis, mialatt nálunk voltál. Alig eszel, és…
– És tizenhat éve nem érdekel téged, hogy mi van velem, szóval most, hírtelen mi ez a fene nagy törődés?
– Dumb…
– Azt ne mond, hogy Dumbledore levele miatt, mert nem hiszem el, Vernon is ezzel jött – csattant fel Harry.
– Már régebben beszélni akartam veled, de nem akartam Vernon és Dudley előtt… Csak most tudtam feljönni, hogy beszéljek veled.
– Értem. – mondta Harry. Szünet állt be a beszélgetésben. Petunia szürke szemeivel Harryt fürkészte, aki most egyenesen maga elé nézett üres tekintettel. Petunia odament, és leült mellé.
– Neked kell legyőznöd Voldemortot, ugye? – tért a lényegre. Harry bólintott.
– Még a születésnapom előtt elmegyek innét, és többé nem jövök vissza. – Petunia elkerekedett szemekkel nézett rá. –Vagy megölöm Voldemortot, vagy ő öl meg engem. Nincs választásom. – Petunia a vállánál fogva maga felé fordította Harryt, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
– Ígérj meg nekem valamit, Harry: ha túléled ezt a háborút, és sikerül legyőznöd Voldemortot, visszajössz, és elmondod nekem. Kérlek – tette hozzá.
– Ha sikerül, akkor megígérhetem. – mondta Harry. – Ha pedig nem, akkor azt biztos észre fogod venni…– Harry arcán egy félmosoly suhant át, amiben benne volt a sorsa elfogadása és a múltjába, valamint jövőjébe való beletörődés, szemében viszont eltökéltség látszott. Határtalan eltökéltség a Voldemort elleni harchoz és barátainak megvédéséhez.
– Nem…– nyögött fel Petunia.
– Csak felvázoltam az esetleges lehetőségeket, de reméljük a legjobbakat. – Petunia bólintott, majd kiment. Harry pedig felcsapta az „Okklumencia és legilimencia felsőfokon” címmű könyvét ott, ahol abbahagyta, és hozzálátott a folytatáshoz.

Legalábbis hozzálátott volna, de egy vörös lángcsóva megakadályozta. Harry először megrémült egy pillanatra, majd meglátta őt: egy megviselt, de még szomorúságában is gyönyörű főnixet.
– Fawkes…– suttogta. A főnix lágy trillával válaszolt, majd Harry térdére szállt. – Azt hittem, hogy… Mit keresel itt? – Fawkes egy szomorú dallamot hallatott, majd meglegyintette a szárnyát, mire egy lángcsóva kíséretében egy levél jelent meg Harry mellett. Harry remegő gyomorral vette a kezébe. Az első sokk akkor érte, mikor a címzést olvasta el.
– Dumbledore… Ez lehetetlen…– mondta elhaló hangon, de azonnal felbontotta a levelet, és olvasni kezdte. Túlságosan is hajtotta a kíváncsiság ahhoz, hogy most abbahagyja.

Drága Harry,

először is egy kéréssel fordulok hozzád: ne bánkódj a halálom miatt, te is tudod, hogy már itt volt az ideje. Megöregedtem, és alábbhagyott az erőm, nem voltam már a régi, és te is láthattad, hogy mi történt a kezemmel a gyűrű elpusztításakor. Ezt a levelet a barlangbeli kalandunk estéjén írom, és szinte biztos vagyok benne, hogy még ma meg fogok halni. A halálfalók ma este be fognak törni Roxfortba, tudom. Év közben többször is figyelmeztettél Malfoyra, hogy készül valamire, és ebben természetesen igazad volt. Draco Malfoy valóban azt kapta feladatául, hogy öljön meg engem, még év vége előtt. Pontosan ugyanazt, amit Perselus tőlem. Tudtam, hogy a tanév kezdete előtt letette Narcissának a Megszeghetetlen Esküt, és én is megkértem – pontosabban inkább kényszerítettem, – hogy tegye meg nekem ugyanezt. És, ha most ezt olvasod, akkor reményeim szerint sikerült is neki, ugyanis meghagytam Fawkesnak, hogy a temetésem után egy héttel vigye el neked ezt a levelet.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Perselust még talán Voldemortnál is jobban gyűlölöd, de, össze kell fognotok, ha le akarjátok győzni Voldemortot. Kérlek, bízz bennem, és hidd el, hogy Perselus nem áruló. Sokszor kérdezted tőlem, hogy miért bízok meg benne, de most is csak ugyanazt tudom mondani: Perselusnak olyan személyes okai voltak az átállásra, amelyeket csak nekem mondott el, de, ha eljön az ideje, te is megtudod. Nem kérem, hogy keresd meg, hiszen a történtek után biztos egy jól védett helyen tartózkodik, de arra mindenképp készülj fel, hogy ő meg fog téged keresni, nem is olyan sokára. Azt viszont csak remélhetem, hogy egy nagyobb cél érdekében képesek lesztek félretenni az egymás iránti érzéseiteket, és ennek érdekében együttműködni.
Tudom, sok mindent eltitkoltam előled, és sok hibát követtem el, de mindent a te érdekedben tettem. Igaz, ez nem mentség a hibáimra. Remélem, egyszer még meg fogsz nekem bocsátani, és szeretném, hogy tudd, mekkora öröm és megtiszteltetés volt megismerni Téged. A legjobbakat kívánom neked.

Soha nem múló tisztelettel és szeretettel:

Albus Dumbledore

Harry kezéből kiesett a levél, szemeit égette a fájdalom. Egyedül maradt, már megint… vagy még mindig? Egészen eddig nem akart ebbe komolyabban belegondolni, barátai óvatosan puhatolózó leveleit pár udvarias szóval elintézte, és, amilyen hamar csak lehetett, visszaterelte a gondolatait napi teendőihez, most viszont teljesen védtelen volt, és a veszteség tudata fájdalmasabban, és nagyobb erővel zúdult rá, mint eddig bármikor. Egy könnycsepp hullott a pólójára. Egyetlen csepp, aminek súlya alatt egy egész fal omlott össze. Harry a tenyerébe temette az arcát, vállát hosszú percekig rázta a néma zokogás. Aztán egy megnyugtató dallamot hallott, amely mintha az ő lelkéből szólt volna. Összeszedte magát, majd leeresztette a kezét. Az első amit meglátott, egy újabb hatalmas lángcsóva volt, melynek kíséretében megjelent Fawkes ülőrúdja. Harry meglepetten, sőt, elképedve nézett a madárra, akinek fekete szemei most egyenesen az övéibe néztek. Aztán Fawkes egy kedveskedő trillába kezdett.
– Veled maradok –hallotta Harry a főnix lágy hangját a gondolatai között. – Soha nem voltál egyedül, és nem is leszel – azzal a főnix Harry mellkasára hajtotta apró fejét. Harry végigsimított Fawkes tollain. Közben a folyosóról siető léptek hallatszottak. Fawkes elfoglalta helyét az ülőrúdján, Harry pedig lehajolt a levélért, és a zsebébe rejtette. Abban a pillanatba benyitott Petunia. Egy kisebb doboz volt nála. Ám, amint belépett, kővé meredt, ahogy megakadt a tekintete Fawkeson, aki pár perce még nem volt itt.
– Ez egy… egy főnix – nyögte ki Petunia.
– Dumbledore madara – egészítette ki Harry, ám amint kimondta, azonnal meghallotta Fawkest.
– Most már a tiéd.
– Fawkes? – nézett Petunia hol Harryre, hol Fawkesra. A madár finoman biccentett.
– Szóval tényleg igaz…– mondta Petunia Hangja alig volt több suttogásnál. – Mikor Vernon mondta, nem akartan elhinni… Dumbledore tényleg…
– Igen – mondta Harry. Petunia megrázta magát, majd Harry felé nyújtotta a dobozt.
– Ez anyádék öröksége – mondta. – Azt írták, hogy adjam át, ha úgy vélem, hogy eljött az ideje. És szerintem ez most elérkezett – Harry átvette a dobozt, majd Petunia újra megszólalt. – Vernon és Dudley nemsokára megjönnek – mondta. – Le kell mennem. – Harry bólintott, majd, miután Petunia kiment, a szokásos bűbájokat szórta az ajtóra. Aztán kinyitotta a dobozt. Egy széfkulcsot talált benne, mellette pedig egy levelet. De még nem volt kész rá, hogy elolvassa. Itt és most még nem. Eltette a levelet a ládájába, aztán pedig szinte kényszerítette magát, hogy folytassa a tanulást. ez volt okklumenciatudása első igazán nagy próbája: érzéseit háttérbe szorítva, újra a tanulásra koncentrált.

Lassan teltek a napok. Harry Weasleyékkel váltott levelei nyomán dőlt el, hogy a Grimmauld tér helyett, amit eredetileg tervezett, mégis az Odúba megy, ahol már javában készültek Bill és Fleur esküvőjére, amire augusztus másodikán fognak sort keríteni. Eközben Harry, mikor Dursleyék nem voltak otthon, ellátta a házat viszonylag észrevétlen, mégis megfelelő védelemmel, többek között egy állandó pajzzsal, ami megakadályozta, hogy Voldemort, vagy a hívei a ház közelébe jöhessenek. Aztán végre elérkezett július 30–a, este. Harry összecsomagolt, majd lement. Ládáját az előszobában hagyta, és belépett a nappaliba. Dudley nem vette le a szemét a tv–ről, ahol épp pankrációt adtak, Vernon továbbra is az újságot olvasta, Petunia pedig a konyhában volt.
– Beszédem van veletek – kezdte Harry. Vernon leeresztette az újságot, Petunia pedig kinézett a konyhából. – Ma éjfélkor megszabadultok tőlem, többé nem láttok – mondta. – Tudom, hogy nem lesztek oda az ötlettől, de szórtam egy bűbájt a házra. – Vernon fel akart pattanni, de Petunia visszaparancsolta a helyére. – A bűbáj megakadályozza, hogy bárki, aki Voldemort híve, a ház közelébe jöhessen. Ha gyanús alakokat láttok, kérlek, azonnal értesítsétek Mrs. Figget.
– Mrs. Figget? – kérdezte Vernon hitetlenkedve. – Ő is va… olyan? – Vernon a világért se mondta volna ki a „varázsló” szót a házában.
– Nem, Mrs. Figg kvibli. Nincs varázsereje, viszont azzal, hogy az elmúlt években figyelt, megspórolt a Rendnek jópár kellemetlen hoppanálást. Szóval, ha lenne valami, szóljatok neki, a többit elintézi. – Petunia bólintott, Vernon viszont elképedve nézett hol a feleségére, hol Harryre,
– Sosem törődtünk veled, kölyök – mondta végül. – Miért csinálod ezt?
– Bármilyen hihetetlen, de a feleséged anyám húga, és ti vagytok az utolsó élő rokonaim. – Odakintről egy pukkanás hallatszott. – Mindjárt jönnek értem. Kösz, hogy eddig megtűrtetek a házban. Sziasztok – mondta búcsúzóul. Sosem tervezett könnyes búcsút Dursleyéktől, de nem akart egy szó nélkül eltűnni. És, mikor ezt kimondta, abban a pillanatban csengettek. Harry az ajtóhoz ment, és kinézett a kémlelőlyukon. Alastor Mordon állt az ajtó másik oldalán, ahogy azt megbeszélték.
– Azonosítsa magát! – szólt ki Harry.
– Alastor Mordon, ex– auror, a Főnix Rendjének tagja, három éve egy szélhámos tanított helyettem a Roxfortban, és azóta folyton beragad a szemem, te is láthattad, mikor két éve a fél renddel együtt érted jöttünk. Potter?
– Harry James Potter, két éve illegális önvédelmi szakkört vezettem Roxfortban, Dumbledore serege néven. és szarvas alakban jelenik meg a patrónusom, amire Lupin tanított meg – darálta Harry az előre megbeszélt szöveget.
– Helyes, kölyök – mondta Mordon, Harry pedig ajtót nyitott. – Ne feledd, lankadatlan éberség!
– Tudom.
– Látom, összecsomagoltál. Megvárjuk a jelet, aztán indulunk. Tudsz hoppanálni?
– Igen, de a vizsgát még nem tettem le.
– Rendben. Akkor, amíg a jelre várunk, elmondom a tervet: – Harry, miközben Mordon beszélt, észrevétlenül elmormolt egy disaudiot. – Először Skóciába hoppanálunk, Edimborough környékére, hogy a halálfalókat megtévesszük, aztán onnét megyünk az Odúhoz. – Harry bólintott, majd néhány pillanat múlva vörös szikrák jelentek meg az égen.
– Készülj, mindjárt indulunk. – mondta Mordon, miközben elővette a pálcáját. – A csomagodat előreküldöm…
– Inkább én – mondta Harry, és már a kezében is volt a pálcája. – Jobb, ha a minisztérium nem tudja meg a varázslatot – mondta, azzal intett egyet a pálcájával, és a csomag eltűnt.
– Azt ne mondd, Potter, hogy…
– Attól tartok, kénytelen leszek „azt” mondani, mert nem akartam a minisztérium orrára kötni, hogy gyakorlok. – Eközben eltűntek az égen levő vörös szikrák, és a helyükre zöldek kerültek.
– Második jelzés, Potter, indulunk – recsegte Mordon, majd nyomában Harryvel az utca végére sietett. Néhány pillanat múlva mindketten köddé váltak.

Amint kiszabadult a préselő érzésből, Harry kinyitotta a szemét. Egy sötét sikátorban álltak Mordonnal. Mordon kiszórt egy bűbájt, mire ezüstös köd vette körül őket. Aztán Harry újra úgy érezte, mintha keresztülhúznák egy szűk gumicsövön, majd feltűnt előtte az Odú.
– Mi volt az a bűbáj, amit az előbb…
– Megakadályozza, hogy kövessenek. Induljunk! – sürgette Mordon, és a ház felé terelte Harryt. Kopogására Mrs. Weasley gyanakvó hangja hallatszott.
– Ki az?
– Alastor vagyok, és Harryt hozom – mondta Mordon, mire kinyílt az ajtó, és Harry az este folyamán harmadszor is úgy érezte, hogy kis híján összeroppannak a bordái, de ezúttal nem, a hoppanálástól, hanem Mrs. Weasly ölelésétől szorult ki a levegő a tüdejéből.
– Harry, kis drágám, de örülök, hogy itt vagy! – mondta Mrs. Weasley, miközben eltolta magától, hogy alaposabban szemügyre vegye.
– Egész nyáron nem ettél, kis drágám? Tisztára, mint egy élő csontváz… – sopánkodott Mrs. Weasley, ahogy végigmérte Harryt. Mordon kuncogni kezdett, bár mosolya inkább vicsorgásra emlékeztetett.
– Köszönöm, hogy elhozta, Alastor.
– Semmiség, Molly, de megyek is, jó éjt. – Majd Harryhez fordult. – Ne feledd, Potter, lankadatlan éberség! – mondta, majd kilépett a kertbe, és hoppanált. Mire Harry becsukta az ajtót, és megfordult, Mrs. Weasley pedig már a vacsorát melegítette a tűzhelyen. Ahogy Harry körbenézett, mintha nagyobbnak tűnt volna a konyha…
– Kicsit szűkösen voltunk az esküvő miatt, kis drágám, de, látom, észrevetted, hogy a ház kapott néhány tértágító bűbájt. – Mrs. Weasley közben az asztalra tette a lábost, és tányért varázsolt Harry elé. – Úgyhogy most lesz saját szobád – folytatta, miközben merni kezdett.
– Köszönöm, Mrs. Weasley. – mondta Harry egy hálás mosoly kíséretében.
– A csomagjaid a szobádban vannak, és…– Mrs. Weasley mondatát egy lángcsóva szakította félbe, és megjelent Fawkes, és Harry vállára szállt.
– Örülök, hogy idetaláltál, Fawkes – mondta Harry mosolyogva.
– Fawkes vagy fél órája érkezett. Elmondanád, hogy mi történik itt, Harry? Mit keres itt Dumbledore madara?
– Hát, nyár elején… hogy is mondjam… hozzám szegődött, és… – Harrynek szerencséjére nem kellett befejezni a mondatot, mert Mrs. Weasley közbevágott.
– Tudod, hogy mit jelent, ha egy főnix téged választ? – Harry felvonta a szemöldökét.
– Biztos csak megpihen nálam…– kezdte, mire Fawkes csattintott a szárnyával, és Harry máris hallotta szemrehányó hangját a gondolatai között.
– Ezt ugye te sem gondolod komolyan!
– Tudod, Harry, a főnixek nagyon érzékenyek a mágiára, Fawkes meg különösen. De, egy egyszerű próbával kideríthetjük, hogy igazad van–e: érted, amit mond neked? – Harry bólintott. – Tudod, kis drágám, a főnixek csak nagyon erős varázslók mellé szegődnek.
– Igen, tudom – szólt közbe Harry, megelőzve az asszony szóáradatát. – Utánaolvastam a témának – tette hozzá.
– Na, jól van, inkább egyél, kis drágám! – mondta Mrs. Weasley. Harry hálás pillantást vetett rá, hogy nem faggatta tovább, majd enni kezdte a forró, de még így is finom levest. Aztán felment a szobájába, és, ahogy lefeküdt, azonnal elnyomta az álom.

Nem sokkal később arra ébredt fel, hogy valaki a nevén szólítja. Harry felismerte Ron hangját, de nem látott sokat. A szemüvegéért nyúlt, és feltette, de, ahogy kitisztult a látása, újra arra eszmélt, hogy nem lát. Ezúttal viszont ennek egy barna hajzuhatag volt az oka.
– Harry! Miért nem szóltál, hogy megjöttél? Mikor érkeztél? – kérdezte Hermione.
– Hagyd levegőt is venni, Hermione! – szólt Ron.
– Sziasztok – köszönt Harry barátainak. – Az éjszaka közepén érkeztem, Hermione, ezért nem szóltam – válaszolta meg egyszerre a két kérdést.
– Milyen volt a nyarad, haver? – kérdezte Ron, ahogy lehuppant Harry mellé. – Elviselhetők voltak a muglik?
– Önmagukhoz képest igen, köszi. Hogy áll az esküvői készülődés? Jól haladtok?
– Aha, anya tisztára be van zsongva, és tegnapelőtt érkezett meg Francica családja…– fintorgott Ron.
– És nem tudom, hogy Ronnak mi baja van velük – fejezte be Hermione Ron mondatát. – Tényleg nagyon rendesek, és még Mrs. Weasly is elviseli a konyhában Fleurt. – Eben a pillanatban Hermione mondatát meghazudtolva Ginny lépett a szobába.
– Szia, Harry, végre, van itt egy normális ember… Ha nem jössz, nem tudom, hogy meddig bírom még Fleur családját! – fakadt ki. – Fleur állandóan rám uszítja azt a kis… Komolyan, ha még egyszer meghallom, hogy…
– Zsini! – szólt egy hang a folyosóról. – Zsini, fel kell prhóbálnunk a koszorhuslány– rhuhát! ’ol vagy?
– Nem tudom, meddig fogom még elviselni Gabriellet… – Ginny fintorgott, majd kiviharzott.
Hermione pillantása közben a szoba egy sarkára esett, ahol Fawkes volt.
– Haver, ez… az, amire gondolok? – hebegte Ron.
– Fawkes? De, hát mit keres itt Dumbledore madara? – kérdezte Hermione.
– Hát, az úgy volt…– kezdte Harry, de Hermione szavak nélkül is értette, hogy mit akar mondani.
– Harry, ugye, tudod, hogy ez mit jelent?
– Igen, tudom… – sóhajtott Harry. Tudta, egy főnixet nehéz lenne eltitkolni, de nem is akarta, a levélről viszont eldöntötte, hogy nem szól a barátainak. Kopogtak az ajtón, majd benyitott Mrs. Weasley.
– Harry, drágám, McGalagony professzor van itt, és beszélni akar vele… tek. Mindhámotokkal. – egészítette ki, mikor észrevette Ront és Hermionét.
– Azonnal megyünk, Mrs. Weasley – mondta Harry. – Szerintetek miért jött? – kérdezte, mikor az ajtó becsukódott.
– Biztos a suli miatt… – kezdte Hermione.
– Tudjátok, sokat gondolkoztam róla a nyáron…
– És?
– Talán mégse olyan rossz ötlet visszamenni, sőt, még hasznunk is lehet belőle… Biztos találnánk segítséget a könyvtárban a tudjátokmikhez, és a tanárok is biztosan segítenek…
– Maradjunk annyiban, hogy meglátjuk – zárta le Hermione.
– Rendben – bólintott a két fiú, majd lementek. McGalagony a nappaliban várta őket.
– Hallom, jövőre nem akarnak visszajönni a Roxfortba.
– Honnét…
– Beszéltem Albus portréjával, márpedig ő mindig is elég jól értesült volt. Én ugyan nem tudom, hogy mit terveznek a következő évre, de biztos vagyok benne, hogy össze lehetne egyeztetni az iskolával. Albus meghagyta, hogy, ha visszajönnek, tegyek meg maguknak bizonyos engedményeket, még, ha nem is látom jónak. Abban viszont biztos vagyok, hogy jó oka volt rá. Szóval: hétvégenként igénybe vehetnek eltávozási engedélyt, bizonyos rendkívüli körülmények mellett felmentést kaphatnak az órák látogatása alól, a mulasztott anyagot természetesen pótolniuk kell. Emellett a könyvtárban szabadon látogathatják a zárolt részleget is, és a takarodó szabálya sem vonatkozik magukra feltéve, hogy másnap képesek lesznek ébren maradni órákon – ez persze nem azt jelenti, hogy éjszaka a folyosón enyeleghetnek! – És, természetesen, ha segítségre lenne szükségük, a Főnix Rendje és én kérdés nélkül a rendelkezésükre állunk. – Harry, Ron és Hermione elképedt pillantást váltottak. Köpni, nyelni nem tudtak, nem hogy valami értelmeset mondani.
– Szóval, hajlandók visszajönni a Roxfortba? – elsőként Hermione szedte össze magát.
– Köszönjük, McGalagony professzor, és nagyon szívesen visszamegyünk – mondta Hermione.
– Remek – mondta McGalagony. – Viszlát szeptemberben. – Azzal kiment, magukra hagyva a meglepett trió tagjait.
– Most ő a diri, nem? – kérdezte Ron. Hermione bólintott.
– De, ha McGalagony az igazgató, akkor… kicsoda az átváltozástan–tanár? – kérdezte Harry.
– Jó kérdés…– mondta Hermione.
– Mione – kezdte Ron –, ugye tudod, hogy a hetedév a RAVASZ éve?
– Mit akarsz ezzel mondani, Ron?
– Azt, hogy rengeteget kell majd tanulnunk, és…
– Pontosítsunk, Ron! – vágott közbe Harry. – Csak neked kell rengeteget tanulni, szerintem Hermione már rég túljutott már a RAVASZ– szinten én pedig bebifláztam az egész hetedikes anyagot Dursleyéknál.
– Mit csináltál? – Ron hangszíne hihetetlen magasságokba emelkedett.
– Tanultam, Ron.
– Nagyon jól tetted, Harry…– Hermione kezdődő kiselőadását Mrs. Weasly szakította félbe.
– Gyerekek, irány a kert, segítsetek az ikreknek felállítani a pavilont! – harsant Mrs. Weasley hangja. Ron, Harry és Hermione a kert felé vették az irányt. Az ikreknek természetesen nyomuk se volt a félkész pavilon környékén.

– ’Arry! – hallott Harry egy kísértetiesen ismerős hangot. Megfordult, és meglátta Gabriellet.
– Szia, Gabrielle.
– ’Arry, úgy örhülök, ’ogy látlak, annyirha ’iányoztál! – mondta Gbrielle, miközben Harry nyakába vetette magát.
– Gabrielle, kérlek…– Harry eltolta magától a lányt.
– Nem tetszem neked, ’Arry? – kérdezte a lány elszontyolodva.
– Dehogynem, nagyon szép lány vagy, csak, tudod, mióta utoljára találkoztunk, a dolgok eléggé megváltoztak. Tudod, most én és Ginny…
– Tudom, ’ogy járhtatok, de szakítottatok, nem?
– Nem igazán… Mondjuk úgy, hogy szünetet tartunk.
– Még mindig őt szerheted? – Harry bólintott.
– Nagyon szép lány vagy Gabrielle, biztos találsz valaki mást, akinek kevésbé zűrös az élete… – próbálta menteni a menthetőt Harry. Gabrielle arca viszont nem enyhült meg.
– Igazad van, tényleg rhengeteg van – mondta Gabrielle, azzal sarkon fordult, hanyag elganciával hátradobta a haját, és a ház felé indult. Harry utána eredt.
– Gabrielle, várj! – mondta. – Szeretném, ha barátok maradnánk.
– Barhátok? Mint te, és ’Erhmione? – Harry bólintott.
– Szívesen – mosolygott Gabrielle.
– Harry! – kiáltott a kert másik végéből Ron, akire épp rádőlni készült a pavilon fele.
– Segítenem kell Ronnak. – mondta, azzal odasietett, és már húzta is elő a pálcáját, aminek néhány intésére már állt is a pavilon.
– Ezt meg hogy csináltad, haver? – kérdezte Ron.
– Mondtam, Ron, tanultam. És örök hálám, haver.
– Mi a fenéért? Most hülyéskedsz?
– Nem, komolyan. Disaudio. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem mentesz ki Gabrielle karmai közül. Esküszöm, rosszabb, mint Hisztis Mirtyle.
– Azt elhiszem… – morogta Ron. – Rám is nyomult, mikor megjöttek.
– És te hogy ráztad le?
– Fred és George Maximuláns termékeivel. Nem volt túl szép látvány…– Harry elvigyorodott ugyan barátja megjegyzésén, de jobbnak látta nem folytatni a Ron kalandjainak ezirányú boncolgatását. Végül egy rövid szünet után ő törte meg a köztük beállt csendet .
– Szerintem kéne szólni anyádnak, hogy a pavilonnal már nem lesz gondja…
– Akkor sem tudom, hogy, hogy csináltad, de apa már napok óta nem bírt vele.
– Nem csoda, a könyvet, amiben olvastam, a Zsebkosz– közből szereztem be…
– A… honnét?!
– Nem kell szívbajt kapni, csak rendeltem, egész nyáron ki se dugtam az orromat a házból.
– De, varázsoltál…
– És azt ki mondta, hogy tud róla a minisztérium?
– Még mindig elájulok tőled, Harry… Na, menjünk szólni anyának – mondta.
Fleur szüleit Harry is rokonszenvesnek találta, de Gabriellet megpróbálta elkerülni. A másnapi esküvő viszont egyszerű;en gyönyörű volt – de ez egyáltalán nem a menyasszonyon múlt. Az Odút feldíszítették kívülről–belülről, a hátsó kertre, ami eddig lomtárolóként funkcionált, szinte rá se lehetett ismerni. Harry pedig a szertartás alatt a menyasszony helyett végig egy gyönyörű, vörös hajú koszorúslányt nézett: Ginnyt. A szertartás után pedig végre rászánta magát, hogy beszéljen vele.
– Ginny – hívta félre a lányt, – tudod, hogy nem akarlak veszélybe sodorni, de… egyszerűen nem bírom nélküled, kicsim. Nem folytathatnánk ott, ahol…
Ginny válasz helyett Harry nyakába vetette magát, megcsókolta őt, majd szélesen elmosolyodott.
– Végre megjött az eszed, Harry Potter – mondta, majd újra megcsókolta Harryt. Még az volt a szerencse, hogy mindenki az ifjú párra figyelt, és nem rájuk – futott át Harry agyán.
Az esküvő utáni fogadás kellemes légkörben telt el, későbbi velejárója viszont nem maradt el: a takarítás. Mrs. Weasley, Ginny, Gabrielle és Hermione a házban takarítottak ki, amibe még az ifjú ara, Fleur is beszállt. A fiúk Mr. Weasleyvel a kertet tették rendbe. Feladatból, persze nem volt hiány, mindenki megtalálta a magának valót. Harry, mikor már a munka nagy részével készen voltak, felajánlotta, hogy visszaviszi a pavilon állványait a seprűs kamrába, amit az esküvői készülődés miatt szintén tértágító bűbájjal kezeltek. Hiába próbált sietni a pakolással, akaratlanul is eszébe jutott a tavalyi beszélgetésük Dumbledore–ral. Ám, ahogy bezárta maga mögött a kidőlt–bedőlt melléképületet, és visszaindult a házba, kis híján belefutott egy magas, fekete alakba. Azonnal felismerte azt az arcot. Ez kísértette minden rémálmában, minden egyes este.

– Piton! – sziszegte gyűlölettel.
– Potter – mondta a másik hasonló hangnemben.
– Meg foglak ölni, Piton – jelentette ki egyszerűen Harry.
– Hát, akkor rajta, kapj el, kölyök! – mondta Piton, azzal megpördült a sarkán, és köddé vált. Harry csak egyetlen dologra bírt koncentrálni: „Meg kell találnom őt, most azonnal.” Majd Harry ezzel a gondolattal megpördült a sarkán, és belevetette magát a rémes, préselő érzésbe. Az persze eszébe sem jutott, hogy ő elméletileg nem képes a követő hoppanálásra. Abban a pillanatban, ahogy kapott levegőt, egy erős pajzsot vont maga köré, majd körülnézett. Egy erdőben volt, a pajzs másik végén Piton állt, leeresztett pálcával.
– Reméltem, hogy egy egyszerű hoppanálást még el tudsz végezni, Potter. Beszédem van veled. Nem harcolni jöttem, úgyhogy nyugodtan el is teheted azt a pálcát.
– Miért bíznék benned, Piton? A szemem láttára gyilkoltál, halálfaló!
– Ne nevezz halálfalónak! – sziszegte Piton. – Csak és kizárólag azért vagyok még mindig köztük, mert én vagyok a belső ellenállás egyik vezetője. Azért mentem vissza, mert Albus megkért rá. És, ha megkaptad Albus levelét, akkor azt is tudod, hogy miért kellett megölnöm.
– Akkor magának is meg kellett volna halnia!
– Szerinted örültem, hogy pont nekem kellett megölnöm az egyetlen embert, aki valaha is a barátom volt? Azt hiszed, nem haltam volna meg szívesen helyette, kölyök?
– Akkor miért ölte meg?!
– Albus anyád nevére kért, hogy tegyem meg! – Harry Piton arcán ebben a pillanatban csak szomorúságot látott.
– Mi köze ehhez az anyámnak? – kérdezte végül.
– Erőltesd meg az agyadat, Potter! Lily miatt álltam át. Mikor megtudtam, hogy a Sötét Nagyúr meg akarja ölni, ráadásul amiatt a jóslat miatt, amit pont én hallgattam ki, egyenesen Dumbledorehoz mentem, hogy védje meg… Nem tennéd már el azt a rohadt pálcát? Idegesít. – Harry visszavonta a pajzsot, és leeresztette a pálcáját, de továbbra is készenlétben tartotta.
– Szóval, – folytatta Piton, – mint azt láthattad, a védelem nem volt elég. Mikor megtudtam, hogy életben maradtál, megfogadtam, hogy megvédelek, már csak anyád miatt is. De, mikor a Roxfortba kerültél, teljesen olyan voltál, mint apád ugyanennyi idősen, és…
– Ha nem ítélt volna el az első pillanatban, rájött volna, hogy egy cseppet sem hasonlítok rá! – vágott közbe ingerülten Harry.
– Van róla fogalmad, hogy milyen érzés amikor az ősellenséged kiköpött mása, aki ráadásul a fia, újra besétál az életedbe?
– Tehetek én arról, hogy, hogy nézek ki?!
– Egyáltalán sejted, hogy mit művelt velem a drágalátos apád meg a bandája?! – már mindketten kiabáltak.
– Képzelje, hogy igen, mert a maga drágalátos Malfoya meg a bandája ugyanezt művelte velem! – Piton elhallgatott. Köpni– nyelni nem tudott erre a megjegyzésre. Ennyire elfogult lett volna? Sajnos, nagyon úgy tűnik… – Ráadásul mindezt a maga orra előtt – folytatta Harry. – Miért kellett hosszú évekig olyasmi miatt büntetnie, amit el sem követtem? Bármennyire hasonlítok is az apámra, én nem vagyok James Potter! – Pitonnak, bármilyen nehéz volt, el kellett ismernie, hogy a fiúnak igaza van, de csak most jött rá, hogy a fiú mennyire hasonlít Lilyre. Ráadásul ezek a szemek… az ő szemei… ”Miért kísértesz még ennyi év után is, Lily Evans?”
– Ha ezt hajlandó lesz felfogni, tanár úr, akkor beszélhetünk. – mondta Harry, de, még, mielőtt hoppanálhatott volna, Piton megszólalt.
– Várj, Pot… Harry! Igazad van. Tényleg kellett volna adnom neked egy esélyt, de már nem tudom visszacsinálni az elmúlt hat évet. Sajnálom. – Hát, kimondta. Egyikük sem akarta elhinni. Piton azért nem, mert sosem hitte volna, hogy egyszer még bocsánatot fog kérni James Potter fiától. Harry pedig azért nem, mert sosem hitte volna, hogy egykori bájitaltan – tanára egyszer még ezt mondja neki, James Potter fiának. Tehát, lényegében ugyanazért. Még, mielőtt Harry bármit mondhatott volna, Piton összerezzent, és az alkarjához kapott. – Nekem most el kell mennem. – mondta. – Még megkereslek, hogy a továbbiakat megbeszéljük. Meg fogom találni a módját. –azzal Piton megpördült a sarkán, és köddé vált. Harry ugyanezt tette, és néhány pillanat múlva újra a seprűtároló előtt állt.

Elindult vissza a házba. Ahogy belépett a konyhába, egyenesen Mrs. Weasleybe futott bele.
– Hol voltál, fiatalember? – kérdezte. – Se szó, se beszéd, fél órára eltűnsz. A seprűtároló nincs ilyen messze! Már épp arra készültünk, hogy megkeressünk.
– Csak jártam egyet, hogy kiszellőztessem a fejem, Mrs. Weasley. Bocsánat, ha megijesztettem. – mondta Harry. Mrs. Weasley arca egy csapásra megenyhült.
– Na, jól van, de azért legközelebb szólj. – mondta, majd egy székre ültette Harryt, és egy tányért tett elé. – Már biztos kihűlt a vacsora. – jegyezte meg Mrs. Weasley, majd egy pálcaintéssel megmelegítette a lábost, és telemerte a Harry előtt levő tálat. A fiú nem mert tiltakozni ellene, hiába nem volt étvágya, azért legyűrte valahogy – ebben azért annak is nagy szerepe volt, hogy Mrs. Weasley istenien főzött. Miután végzett, megkereste Ront és Hermionét, hogy beszámoljon nekik Pitonról. Nem volt nehéz dolga, két barátja Hermione szobájában volt.
– Merre jártál, Harry? – kérdezte Hermione.
– Először is: disaudio. Most jöhet a többi: szóval, Mrs. Weaslynek azt mondtam, hogy csak jártam egyet, de valójában belefutottam Pitonba.
– Miii? – hördült fel Ron. Hermione felsikkantott.
– Nyugi, nem öltem meg, és, mint látjátok, ő se engem. – Ron valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy „nem bántam volna, ha igen”, de Hermione ezt szerencsére nem hallotta.
– Akkor mi történt? – kérdezte a lány, még, mielőtt Ron belemerülhetett volna a „Piton, a mocskos áruló” című monológját, amit volt szerencséje egész nyáron hallgatni.
– A lényeg annyi, hogy Piton letette a Megszeghetetlen Esküt Dumbledorenak és Narcissának is, hogy, ha Malfoy nem képes őt megölni, akkor Piton megteszi helyette. Ezen kívül Piton a Voldemort elleni belső ellenállás vezetője, és úgy tűnik, hogy talán van esély rá, hogy együtt tudjunk működni Voldemort ellen.
– Ajaj, asszem, ez nekem egy kicsit sok volt…– mondta Ron.
– Nyugodtan emésszétek meg, csak ne mondjátok el senkinek, rendben? – Ron és Hermione bólintottak, majd Harry visszament a szobájába, és, ahogy lefeküdt, szinte azonnal elaludt.
Reggel Harry későn ébredt. Lement, a konyhába, ahol épp Delacourék búcsúzkodtak. Egy sor jókívánságba Harry is beszállt, majd, mikor hoppanáltak a kertből, Ron vett egy mély levegőt – a szabadság levegőjét. Reggeli után, mikor Hermione és Ginny segített Mrs. Weasleynek mosogatni, három minisztériumi bagoly szállt be a konyhaablakon. Mindhárman végigolvasták a levelet, majd tartalmát Hermione egy rövid mondattal összegezte.
– Holnapután hoppanálás vizsga – mondta, majd, amint Mrs. Weasly hallótávolságon kívülre került, hozzátette. – Azt hiszem, Harry, ezzel neked nem lesz sok gondod.
– Miből gondolod?
– Kezdjem sorolni? Hát, jó: hoppanálás utassal, ismeretlen helyről, aztán ott van a személyt követő hoppanálás ismeretlen helyre… A hoppanálás magasiskolája – fejezte be. Harry már közbe se vágott, úgyis tudta, hogy Hermione ellen hiába tiltakozna, nincs az az érv, ami leállíthatja. – Te viszont, Ron… – folytatta a lány, miközben végigmérte Ront, – azt hiszem, rád férne némi gyakorlás… nagyon rád férne… Na, irány hátra, mindketten! Harry, neked sem árt a gyakorlás, de elég lesz csak átvenned – zárta le a beszélgetést Hermione. Aznap egész délután gyakoroltak, aminek az volt a következménye, hogy még Ron se bírta legyűrni az aznapi vacsorát.
A másnapi hoppanálás vizsgán Harry szerencséjére nem kapott túl nehéz feladatot, ráadásul a minisztériumi aurorok sem kellemetlenkedtek, Scrimegourről nem is beszélve. A vizsgán még Ronnak es volt gondja, így mindketten simán átmentek.

Pár nappal később elmentek az Abszol útra vásárolni, de ezúttal a lépten–nyomon járőröző halálfalók, vagy gyanús csoportosulások miatt nem engedtek meg semmilyen kitérőt maguknak. Siettek haza, amilyen gyorsan csak tudtak, és ez senkinek sem volt ellenére.
Ezután a nyár hátralevő része eseménytelenül telt. A háborús készültség ellenére – vagy talán épp amiatt? – nem szaporodtak meg a rejtélyes eltűnések vagy halálesetek, sőt, mintha Voldemort egy kicsit még vissza is vett volna. Ez viszont csak egyvalamit jelenthetett: erőt gyűjt, vagyis semmi jóval nem kecsegtetett Harryék és a Rend számára. Ráadásul Piton sem jelentkezett, és ez a bizonytalanság volt a legrosszabb az egészben. Harry az utolsó héten szánta rá magát arra, hogy kitakarítsa a ládáját. Mikor már a holmik nagyját kidobálta belőle, valami megvágta a kezét. Először ösztönösen visszahúzta, majd a másik kezével újra a ládájába nyúlt, hogy megnézze, mi volt az. Egy tükördarab volt a kezében, és Harry nagyon is jól ismerte, hogy mi volt egykoron: Sirius ikertükreinek egyike, amit Harry még karácsonykor kapott tőle. Harrynek egy furcsa ötlet jutott az eszébe. Előhúzta a pálcáját, majd a láda alján heverő tükördarabokra mutatott vele.
– Reparo – mondta. A tükör nagy meglepetésére újra egy darabban volt. Ezután még egy egyszerű bűbájt végzett el rajta, amit szintén „nyári olvasmányai” során sajátított el, és, amivel leellenőrizte a tükör mágikus tulajdonságait, és, nagy meglepetésére a tükör még mindig működőképes volt. Igazán még nem tudta, mi célja van vele, de sejtette, hogy még jól fog jönni. Elhatározta, hogy, ha visszatér a Grimmauld térre, megkeresi a párját – feltéve, hogy Mundungus nem vitte azt is el – és, talán majd tudják használni, hasonlóan, mint annak idején a galleonokat.

Előző

Következő

Vélemény