Vihar elötti csend

Harry egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. „Nem lehet… Nem történhet meg” ismételgette gondolatban, „Az lehetetlen, hogy Voldemort… Nem, nem, NEM!”. És egyre csak ez a szó üvöltött benne.
– Sajnálom, Harry – Dumbledore hangja magához térítette a fiút a kábulatból. Csak akkor vette észre a pálcát a mágus kezében.
– Emiatt hívott ide? – kérdezte. Hangja nyugodt maradt a benne dúló indulatok ellenére is. Tudta jól: húznia kell az időt, amíg kitalál valamit, és a dühöngés most végképp nem vezetett volna semmire.
– Nem – érkezett a száraz, de előre sejthető válasz. – Azért, hogy megöljelek. Nem élhet az egyik, míg él a másik… – Dumbledore megrázta magát, és előbbi határozottsága pillanatok alatt elillant. – Nagyon kérlek, Harry, menj el innét, amíg…
– Nem – torkollta le Harry, aminek határozottsága csak most kezdett megjönni. Hiába látta a kétségbeesést Dumbledore tekintetében, ez egyszer nem hatotta meg. – Nem fogom a saját irhámat menteni, ha van más megoldás. Nézzen a szemembe! – kiáltotta Harry tekintetét elszántan Dumbledore szemeibe fúrva.
Nem áttörni akarta az okklumencia–pajzsot, amit a mágus felállított, hanem körbejárni azt, szinte tapogatózva egy apró jel után, aminek nem  kellene ott lennie, hogy azon keresztül hogy Voldemort tudatához férkőzhessen. Ilyenkor adott csak hálát, hogy Dumbledore volt az egyik legkiválóbb okklumentor: szinte elédobta Voldemort tudatát, így ezután már Harrynek nem okozott sok gondot eltüntetni őt az ex–igazgató fejéből. Miközben tette a dolgát, szinte fel sem tűnt neki – vagy legalábbis már nem érdekelte – a sebhelyét égető fájdalom.
Abban a pillanatban, ahogy Harry visszahúzódott, mindketten összecsuklottak.

~o~O~o~__~o~O~o~-_

Harry ágyban tért magához. Nem nyitotta ki a szemét, de rögtön érezte, hogy nem a hideg márványpadlón fekszik. Közben viszont olyan jólesően vette körül a megnyugtató sötétség, hogy legszívesebben visszazuhant volna bele és nem ébredt volna fel többet. Ebben a pillanatban egy ajtó nyílását majd csukódását hallotta meg, amit egy halk, aggódó kérdés követett.
– Még mindig semmi?
– Semmi… Több mint két napja eszméletlen, az esélyei pedig nem lesznek jobbak.
Harry végre rászánta magát, és kinyitotta a szemét. Homályos volt ugyan a szoba képe – amit szemüvege hiányának tudott be –, de felismerte Pitont egy fekete foltban, mellette pedig – minden valószínűség szerint – Dumbledore állt.
– Nocsak, Potter – vette fel Piton rá jellemző, gunyoros stílusát. Hogy ezzel védekezett vagy támadott–e, vagy csak a humor kedvéért gúnyolódott, nála sosem lehetett tudni. – Ez nálad már egyéni rekord, nem? Másfél hónap ájulások nélkül… Persze azt, hogy most itt tartasz, már megint a megmentési kényszerednek köszönheted… 
„Persze, legközelebb majd hagyom, hogy Voldemort a családomon keresztül végezzen velem.” Harry, ha jobb erőben lett volna, visszavág egy hasonló válasszal, de most inkább a – pillanatnyilag – legégetőbb problémára kérdezett rá.
– Dumbledore – mondta rekedt hangon; a két eszméletlenül töltött nap rányomta a bélyegét.
– Itt vagyok, Harry – mondta a jól ismert hang, Harry mégis nyugtalanul nézett rá fel. – Már minden rendben – nyugtatta meg a fiút, majd melléült, de nem mert hozzáérni. Helyette felvette az éjjeliszekrényről Harry szemüvegét, majd a helyére illesztette azt. Harry előtt rögtön kitisztult a kép; ekkor látta meg, hogy a saját szobájában van, és figyelt fel Dumbledore bűntudattól csillogó szemeire. Végül megköszörülte a torkát, hogy beszélni tudjon.
– Hogy lehetett képes rá Voldemort, hogy… erre az egészre?
– Többek között ezt is meg fogjuk később beszélni, amint jobban leszel – tért ki a válasz elől Dumbledore, Harry viszont nem hagyta annyiban a témát.
– Ez nagyon aljas húzás volt tőle… És most lépte át azt a bizonyos határt, amikor, ha tehetném, a saját kezemmel ölném meg azt a szemétládát, miután úgy megkínoztam, hogy az anyja sem ismerne rá… – Látta, hogy Dumbledore elsápad, és Piton arca is fehérebb lett egy árnyalatnyival. – De tudom a dolgom, ahogy azt is, hogy ez lehetetlen – tette hozzá. – És nem fogok lesüllyedni az ő szintjére.
– Ezt örömmel hallom – mondta Dumbledore, majd megpaskolta Harry kezét. – Most viszont pihenj, nagyon kimerültél.
– Ronék tudják, hogy itt vagyok? – kérdezte Harry figyelmen kívül hagyva Dumbledore utolsó mondatát.
– Akiknek feltétlenül szükséges, tudnak az ittlétedről – válaszolta helyette Piton. – Most pedig ha nem akarsz egy csinos kis kábító átkot…
– Feltéve, hogy sikerül eltalálnia – szúrta közbe Harry felvéve a kesztyűt. Igaz, néha jól esett neki a törődés, de Piton gúnyos modora mindig felrázta és valahogy feltöltötte őt. Kettejük kapcsolatában már nyoma se volt az egykor oly heves gyűlöletnek, a gunyoros stílust egyre gyakrabban fűszerezték humorral, így alakult ki köztük egy sajátos beszélgetési forma, amit mások nem nagyon értettek, és, amiben semmi sem az volt, aminek látszott.
– Potter, ne húzd ki a gyufát!
– Perselus! – szólt rá Dumbledore az egykori bájitaltan tanárra, de sem ő, sem Harry nem figyeltek rá: ez csak kettejük játszmája volt. Egy ideig farkasszemet néztek, majd Harry fáradtan lehunyta a szemét.
– Kösz, de azt hiszem, egyenlőre tudom nélkülözni a sajátos altatási müdszereit… – mondta Harry megvonva a vállát, majd oldalra fordult. Talársuhogást hallott, majd az ajtó csukódását, és, mielőtt elnyomta az álom, egy fojtott hangú beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét.

– Mire véljem ezt a stílust, Perselus? – vonta kérdőre Dumbledore.
– A kölyöknek nem mindig tesz jót, ha babusgatják. Lehet, hogy tőled ezt szokta meg, de én elég hülyén festenék ebben a szerepben.
– Nem mondtam, hogy ugráld őt körbe, csak reméltem, hogy legalább, amíg ilyen állapotban van, előveszed a jobbik modorod.
– <i>Ebben az állapotában</i> van egyedül esélyünk kideríteni, hogy a kis akciójától nem bomlott–e meg az elméje. Reméltem, hogy ez még neked is lejön.
– Természetesen, de finomabb módszerek is vannak rá, hogy…
– A kölyöknél nem mész túl sokra a finom módszereiddel, te is tudod.
– Remek, akkor halljam, te mire mentél vele. Mert szerintem – ha fizikailag most teljesen kimerült is – mentálisan teljesen egészséges.
– Én azt mondom, hogyha nem láttam volna a saját szememmel, azt mondanám, lehetetlen. Ha ez mással történik, már régen a Szent Mungó zárt osztályán lenne, de ő… teljesen normális: egy kis alvás, és semmi baja se lesz. És, ha már itt tartunk, kitérhetnénk végre a fiú további képzésére.
– Perselus, ez már ezerszer megbeszéltük.
– És én mindannyiszor ugyanazt mondtam, Albus! Alig hét perc, pálca nélkül. Ne vagyok ellenfél neki. Melyik részét nem érted?
– Mit akarsz tőlem?! Hogy harcoljak vele? Ezek után?
– Pontosan. Nagyon jól érted a módját, hogy meggyőzd a kölyköt, ez nem jelenthet gondot neked. Most pedig, ha megbocsátasz, jelenésem van pár löttyel együtt – mondta Piton, majd Dumbledoret faképnél hagyva leszáguldott a lépcsőn pár pillanat múlva pedig elnyelték az ismerős, zöld lángok.

 Néhány órával később Harry már sokkal frissebben, kipihentebben ébredt. Lassan már szokásává vált a házban, hogy valahányszor felkel, az ablakhoz lépjen, és mindig újra megbizonyosodjon róla, nem csak álom az egész… Most is kissé nehéz volt elszakítania a tekintetét a békét sugárzó tájról, mégis a szekrényéhez lépett, és tiszta ruhát vett elő, hogy felöltözzön. Közben újra végiggondolta az elmúlt pár napot – már, amire emlékezett belőle, mikor eszméleténél volt – hogy aztán valami furcsa érzés kerítse hatalmába. Mintha egy láthatatlan kötelet követne, indult a földszintre, miközben egyre erősödő bizsergést érzett maga körül. Mágikus rezgések – ismert rá a jelenségre tudat alatt, és csodálkozott, hogy korábban nem érzett hasonlót. Bár lehet, hogy mégis: talán a barlangban mégsem csak a hideg miatt reszketett: aznap este, mikor Dumbledore–ral Mardekár medáljáért mentek. Az volt Voldemort számára a legértékesebb horcrux, így valószínűleg a köré vonta a legerősebb védelmét – hozzá képest Hugrabug és Hollóháti ereklyéje az ölébe hullt.

Továbbra is megérzéseire hallgatva indult a könyvtár felé, ahol különösebb keresgélés nélkül talált rá Dumbledore–ra, aki olvasással ütötte el az időt.
– Á, Harry! – erőltetett mosolyt az arcára, mikor meglátta a fiút, majd egy mozdulattal eltüntette az épp előtte levő könyvet. – Hogy érzed magad? – kérdezte. Tudta jól: ez nem lesz egy vidám beszélgetés.
– Még egyben – válaszolt tömören Harry, majd maga alá húzott egy széket, és leült rá. – Hogy volt képes Voldemort betörni az elméjébe? – tért rögtön a lényegre. Már úgysem volt értelme kerülgetni a forró kását.
– Úgy tűnik, Voldemort rájött egy olyan felhasználási módjára a vérségi bűbájnak, amire még maga Griffendél sem gondolt – hogy is gondolhatott volna, hiszen akkoriban lehetetlennek tartották egy olyan kapcsolat kialakulását két ember között, mint te és Tom…
– A lényeget, kérem! – szól közbe Harry mikor látta, hogy a válasz kezd elkanyarodni a beszélgetés témájától.
– Voldemort a bűbájt felhasználva, rajtad keresztül tudott elérni.
– De, hát akkor… ezt bármikor újra megteheti… Nem lehetne valahogy módosítani a bűbájt, hogy… – anélkül, hogy megvárta volna, amíg Harry befejezi a kérdést, Dumbledore csak megrázta a fejét.
– Túlságosan függ tőle a ház védelme ahhoz, hogy ezzel kísérletezzünk. És különben sem hinném, hogy Voldemort újra próbálkozni fog. Ezen a módon legalábbis semmiképp.
– Akár próbálkozik, akár nem, most már tudja, hogy nem halt meg.
– Nem számít, előbb, vagy utóbb rájött volna. Talán még jól is járunk vele, és…
– Talán – emelte ki a szót Harry. – Mindig csak talán, és ezekből már kezd nagyon elegem lenni…
– Szívesen mondanék mást, de sajnos az, hogy a „talán” biztossá válik–e, már nem rajtam múlik.
– Tudom – sóhajtott fel Harry, és hátra dőlt. – De Voldemort tudásával a kezemben van esélyünk rá, hogy így legyen.
– Minden bizonnyal – értett egyet Dumbledore.
– És azt hiszem most, hogy Voldemort tudja, hogy életben van…
– <i>Vagy</i>, ha kérhetem – szúrta közbe Dumbledore – felvezetésnek ez is megteszi – tette hozzá gondolatban.
– Tessék? – nézett rá meglepetten Harry.
– Úgy vélem, itt az ideje, hogy felhagyj ezzel a hivatalos, iskolai stílussal.
– Öhm, rendben… – bólintott Harry, majd egyre növekvő zavarát leküzdve folytatta. – Szóval, azt hiszem, hogy Voldemort tart magá… tőled annyira, hogy most, hogy tudja, hogy életben vagy, nem akar majd nyíltan támadni, amivel az én dolgom is sokkal könnyebb lesz – gondolom, nyilvánvaló, hogy eddig is az éjjeli látogatásaim fogták őt vissza – és többet tudok majd a pajzsával foglalkozni.
– Reméltem, hogy az ezzel nyert időt alvással fogod tölteni, de tedd, ahogy jónak látod – hagyta rá Dumbledore. – Arra azért megkérnélek, hogy ezek után jobban vigyázz az éjszakai kalandjaiddal. Most, hogy felszakadt a sebhelyed…
– Már megint? – nyögött fel Harry.
– Történt már hasonló korábban is? – kapott a szaván Dumbledore, mire Harry kénytelen–kelletlen bólintott.
– Gondolom, most is Fawkes gyógyította be a sebet – jelentette ki, Dumbledore–tól mégis egy helyeslő mormogás érkezett válaszul.
– Nem sokra mentünk volna nélküle… Elég jól érzed magad ahhoz, hogy visszatérj az iskolába? – tette fel végül a kérdést, mire Harry csak bólintott, és egy egyértelmű válasz helyett inkább egy másik kérdést tett fel.
– Mit mondtak a többieknek, miért tűntem el?
– Úgy tudják, hogy szövetségeseket toborzol Voldemort ellen. Azt, hogy valójában mi történt, rajtunk kívül csak Minerva, Mr. Weasley, valamint Miss Granger tudja.
– Értem – azzal Harry felállt, jelezve, hogy indulni készül.
– Még egy pillanatig rabolnám az idődet – tartotta vissza Dumbledore, mire a fiú visszaült. – Az utolsó edzésetekről lenne szó Perselusszal. Mivel úgy tűnik, hogy ő már nem ellenfél neked, két hétig tartó győzködése után úgy döntöttem, hogy átvállalom a gyakorlati képzésed.
– Nem! – pattant fel Harry a helyéről, és nagyon remélte, hogy ez csak egy rossz vicc. – Sok mindenre hajlandó voltam magá… érted, de harcolni azt nem fogok veled!
– Attól tartok, hogy ez nem képezi vita tárgyát. Vasárnap itt várlak.

Harry felpattant a székéről, és magában morgolódva kicsörtetett a könyvtárból, majd bevágta maga mögött az ajtót. A hangos csapódás hallatán Dumbledore kissé felszisszent. Tudta: nem lesz könnyű egyikük számára sem az újonnan kialakult helyzet. Mindig az első a legnehezebb, de majd csak megszokja – nyugtatta magát. – Meg kell szoknia, neki is, Harrynek is. Túlságosan fontos volt számára a fiú, hogy pár lépéssel a cél előtt hagyja elbukni, vagy, megfelelő felkészítés nélkül engedje csatába. És, ha ehhez az kell, hogy félretegye az érzéseit és a tőle telhető legkíméletlenebb módon készítse őt fel a harcra, akkor megteszi.

 Eközben Harry a szomszéd szobában fel–alá járkált a kandalló előtt. Szüksége volt néhány percre, hogy legalább a nyugalom látszatát magára tudja erőltetni, mielőtt visszatér a Roxfortba, és válaszolnia kell megannyi kérdésre, amik jó részére még csak az igazat se mondhatja meg. Mikor végre úgy érezte, sikerült lenyugodnia, fogott egy marék Hopp–port, és a lángokba vetette magát, hogy a szokásos, kellemetlen pörgés után McGalagony irodájában kössön ki.
– Harry! – hallott egy meglepett–aggódó–örömteli kiáltást, majd érezte, hogy kiszorul a levegő a tüdejéből, mert valami összepréseli a bordáit…

_~o~O~o~__~o~O~o~-_

 McGalagony néhány perccel ezelőtt idegesen járkált az irodájában. Napok óta – pontosabban két napja már, hogy – semmire nem tudott rendesen odafigyelni. Amióta Perselus közölte vele, hogy mi történt Harryvel, aggódás volt a nappala, és álmatlan forgolódás az éjjele. Ennek következtében pedig szokatlan ingerlékenysége a többi tanárnak is feltűnt. Fleur szóvá is tette ezt a reggelinél, ő viszont kitérő választ adott. És, ahogy az elmúlt két napban, most is: Harrynek nyoma sincs.
Furcsa pattogás rántotta vissza a jelenbe, és akkor jött rá, hogy a hang a kandalló irányából jön. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett: valaki érkezik a Hopp–hálózaton keresztül. És akkor meglátta: kócos, fekete haj, zöld szemek, villám alakú sebhely…
– Harry! – kiáltott fel, majd magához szorította a meglepett fiút – talán kissé túl erősen – jött rá, majd lazított az ölelésen. – Csakhogy itt vagy… – suttogta, majd eltolta magától Harryt, hogy szemügyre vehesse. – Jól vagy?

– Persze, minden rendben – mondta Harry egy finom mosoly kíséretében. McGalagony aprót bólintott, majd elengedte Harryt, és egy székhez tessékelte, majd ő is leült vele szemben.
– Gabriellet már hazaküldte? – kérdezte Harry, hogy kissé késleltesse a beszélgetés valódi témáját, amiről egyenlőre nagyon nem akaródzott beszélni neki – még Fawkesszal a vállán sem, aki egy pillanattal korábban repült be a nyitott ablakon.
– Igen, Miss Delacour tegnap este hazament a szüleivel. Bár kissé furcsának tartottam, hogy egy egyszerű rosszullét következtében minden emlékét elvesztette rólad… – jegyezte meg McGalagony.
– Mindenkinek jobb, ha Gabrielle nem tud rólam – próbált kitérni a magyarázat elől Harry.
– Gondolhattam volna azonnal, hogy ebben is a te kezed van… – Harry forgatta a szemét egy sóhaj kíséretében, majd beszélni kezdett.

– Miért, hogy reagált volna, ha úgy rontok be az irodájába, hogy egy halálfalót tartok a karomban, aki, ha akkor nem lépek, nem riadt volna vissza semmitől, hogy engem Voldemort elé vihessen?
– Ugyan már, Harry, megvizsgáltam a lányt, és nem volt rajta a Jegy…
– Amit egyedül Voldemort tud eltüntetni, mivel a saját varázslata – fejezte be a mondatot Harry, mire McGalagony elkerekedett szemeiben felismerés csillant.
– Nos, így már azt hiszem, érthető. De, remélem, azért tudod – tért rá minden bevezetés nélkül a valódi mondanivalójára –, hogy, mikor Miss Granger megtudta, hogy mi történt veled, kis híján idegösszeomlást kapott. – „Jobb, ha nem tudod, hogy nekem is Poppy adott nyugtatót.” tette hozzá gondolatban – Mr. Weasleyt pedig csak ő tartotta vissza attól, hogy ne rohanjon utánad, miután Perselus előttük közölte velem, hogy mi történt, nem épp finomkodó stílusban.
– Piton…? – kérdezte megütközve Harry. – Azt hittem, Albus mondta el… – McGalagony kissé felvonta a szemöldökét, de végül válaszolt.
– Nem hiszem, hogy ő épen távozott volna innét. – Harry kissé elmosolyodott ennek hallatán. Az elmúlt évben McGalagony mindig kimért és szigorú álarca darabokra hullt előtte, és egy teljesen más embert kezdett megismerni – a szöges ellentétét annak, aminek mutatta magát.
– Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztázzák a dolgokat egymás között – mondta Harry, és meg se várva McGalagony válaszát, a vállán ücsörgő főnixhez fordult. – Fawkes, kérlek… – a madár egy határozott biccentéssel jelezte, hogy érti a kérést, majd elrugaszkodott, és lángokba borulva eltűnt.

– Piton mennyit mondott el? – kérdezte Harry, miután az utolsó lángcsóvák is a semmibe vesztek.
– Remélhetőleg megtartotta jó szokását, miszerint nem titkolózik előttem.
– Rendben – sóhajtott fel Harry megkönnyebbülve attól, hogy a magyarázat nehezét már elintézték helyette. – Akkor azt hiszem, megkeresem Ronékat – mondta egy pillanatnyi szünet után.
– Mivel nem sokára vacsoraidő, ajánlom, hogy a nagyteremnél kezdj hozzá – Harry bólintott, majd az ajtóhoz lépett. – És, Harry! – szólt még utána McGalagony. – A nagyanyád vagyok, vagy mi fene, úgyhogy nem fogom leharapni a fejed, ha, mikor négyszemközt vagyunk, közvetlenebb stílust használsz.  – Harry válaszként csak elmosolyodott, majd elindult a nagyterem felé. Mielőtt még becsukta volna az ajtót maga mögött, a szeme sarkából még látta, hogy néhány lángcsóva vörösre festi a szoba falait.

Harry határozott, sebes léptekkel tartott a nagyterem felé, ahol McGalagony elmondása alapján barátait sejtette. A folyosókon alig néhány diák kószált, akik, mikor meglátták őt önkéntelenül félrehúzódtak az útjából, néhányan pedig, mikor úgy gondolták, már hallótávolságon kívül van, összesúgtak mögötte. De Harryt most ez érdekelte a legkevésbé, gondolta, ráér majd később valami kielégítő magyarázatot keresni kíváncsi diáktársainak.
Mivel a nagyteremben ezúttal a szokásosnál jóval magasabb zajszint uralkodott McGalagony hiánya miatt, Harrynek sikerült észrevétlenül beosonnia. Barátai is csak akkor vették észre, mikor Parvati és Lavender őt meglátva a szokásosnál is jobban kezdtek vihogni.

 *

Ron és Hermione az asztal legzsúfoltabb részén ültek, remélve, hogy kedvetlenségük nem szúr szemet senkinek, ahogy az sem, hogy mindketten csak tologatták maguk előtt az ételt. Amióta Harry eltűnt, Piton pedig közölte velük, hogy mi történt vele, egy nyugodt percük sem volt. Ez idő alatt persze az egész Roxfort azt találgatta, kit sikerült ismét Harrynek a szövetségesek soraiba állítania.  
Nem messze tőlük Parvati és Lavender megint vihogni kezdtek valamin, mire Hermione feléjük fordult egy rosszalló pillantás erejéig. Ron csak akkor kapcsolt, hogy történt valami, mikor Hermione még másodpercekkel később sem szakította el a tekintetét egy ponttól, valahol a lányok mögött. Olyan hirtelen fordult oda, hogy a nyaka is belereccsent, majd meglátta a feléjük közeledő Harryt.
Hermione elmosolyodott, Ron pedig vidáman integetni kezdett, majd – pár megszeppent elsőst arrébb tolva – helyet szorított barátjának.

*

Harry látszólag jókedvvel, energiától kicsattanva huppant le két barátja közé.
– Azt hittem, már sosem jössz vissza, haver… Egyben vagy? – kérdezte Ron megveregetve a vállát.
– Fogjuk rá…
– Annyira aggódtunk, Harry! – fakadt ki Hermione, majd Harry nyakába vetette magát, miközben az asztal alatt kiszórt egy <i>disaudio</i>t.
„Okos lány, nem bíz semmit a véletlenre” gondolta Harry, elismerően.
– Attól féltem, hogy… folytatta akadozva a lány, de, mivel hangja elcsuklott, Ron folytatta helyette.
– Tudod, Hermione és én elég rosszul viseltük, mikor megtudtuk, mi van veled…
– Jó, kezdjük az elejéről. Most, hogy biztonságosan beszélhetünk – kezdte Harry kivívva ezzel két meglepett tekintetet – tudni szeretném, hogy mi történt itt az elmúlt két napban.
– Hát, miután elmentél – kezdte Ron –, Fawkes nagyon nyugtalan lett, ezért jobbnak láttuk, ha szólunk McGalagonynak, de Piton velünk egy időben esett be az irodába…
– Azt mondta – vette át a szót Hermione –, hogy valami módon Voldemort megszállta Dumbledoret, te pedig kis híján belehaltál az erőfeszítésbe, hogy kiűzd őt belőle. Gondolhatod, hogy nem hagyott minket hidegen a dolog, főleg, hogy nem tehettünk semmit, és minden reményünk egy halálfalóban meg egy halottban volt…
– Tudom, McGalagony mondta… – jegyezte meg Harry figyelmen kívül hagyva a lány utolsó keserűséggel teli mondatát. – De ennyire azért nem kellett volna kiborulni, voltam már rosszabb állapotban is… – próbálta menteni a menthetőt
– McGalagony jobb, ha nem mond semmit – szúrta közbe Hermione, s ezúttal ő engedte el a füle mellett Harry sikertelen kísérletét, hogy lenyugtassa őt. „Persze, volt már rosszabb állapotban, de akkor mindig volt a közelben egy képzett gyógyító Madam Pomfrey személyében” vágott vissza, szigorúan gondolatban. – Ő se viselte sokkal jobban, mint én… – mondta inkább.
– Hogy érted? – kérdezte Harry. Erről az apróságról <i>valaki</i> elfelejtett neki beszámolni.
– Úgy, hogy kiborult. De – én legalábbis – még sosem láttam ilyennek.
– Jó, sejtem, hogy nem repesett a gondolattól, hogy az egyik unokája élete – téged idézve – egy halálfaló meg egy halott kezében van, de azért neki sem kellett volna kiborulnia, hiszen az egyikük történetesen a saját apja, és még mindig a kor legnagyobb varázslója…
– Akivel máig nincsen beszélő viszonyban – tette hozzá Ron, mire Harry arcán furcsa, elégedett mosoly suhant át. – Most mi van? – kérdezte rosszat sejtve Ron
– Elvileg negyed órával ezelőttig még tényleg nem voltak.
– Hogy? – kapta fel a fejét Hermione. – Mit csináltál velük?
– Összeeresztettem őket. De, nyugi, ha valami gond lenne, már biztos tudnánk róla.
– Hát, persze, Fawkes… Hogy is feledkeztem el arról a kotnyeles szárnyasról…
– Hát, igen, még szerencse, hogy én nem tettem meg – közölte Harry vigyorogva, hangjában viszont se büszkeség, se kihívás, se semmi hasonló ne volt. – Különben nélküle már halott lennék… – tette hozzá komorabban, s ezzel kezdetét vette az ő beszámolója a Griffendél házban történtekről – már, amire emlékezett, és, amiről utólag tudomást szerzett.

 Mikor látták, hogy a körülöttük levő diáksereg nagy része szedelőzködik, Harry gyorsan megszüntette a hangszigetelő bűbájt, majd Ronnal és Hermionéval együtt kifelé indultak a nagyteremből. A bejárati csarnokba érve viszont egy ismerős – többnyire álmatag, most viszont nagyon is éber – hang állította meg őket.
– Harry! – szólította meg Luna, miközben kilépett egy oszlop takarásából. Most – önmagához képest – viszonylag átlagosan nézett ki. – Hallottam, hogy az elmúlt két napban szövetségeseket kerestél, és érdekelne, hogy a heliopátokat sikerült–e már meggyőznöd. – Luna Lovegood, hiába volt kicsit elvont, mindig tudta, hogy a maga módján hogy közölje a lényeget. Sosem szólalt meg ok nélkül, de, ha mondott valamit, annak mindig volt veleje, ha nem is mindenki értette.
– Ezt hol hallottad? – kérdezte meglepetten Harry, akinek ugyan megfordult már a fejében hasonló ötlet, a megvalósításra valahogy sosem volt alkalma.
– Megérzés – vont vállat a lány. – Szerintem gondold meg – tette hozzá látva Harry továbbra is meglepett tekintetét –, lehet, hogy jól jönnek a dementorok és talán az inferiusok ellen… – mondta, azzal sarkon fordult, és kilépdelt a nagykapun.
– Nem is mond hülyeséget… – morfondírozott Ron még mindig Luna hűlt helyét bámulva.
– Menjünk a toronyba – indítványozta Harry, pár pillanattal később pedig már mindhárman párosával szedve a lépcsőfokokat igyekeztek a Kövér Dáma portréja felé.

 Mivel a klubhelyiségben hatalmas nyüzsgés volt, és szinte abban a pillanatban, ahogy beléptek, kérdésekkel kezdték bombázni Harryt háztársai, a fiú inkább gyorsan kimentette magát, és a kastély legnyugodtabb része felé vette az irányt: a Szükség Szóbája felé tartott. Alig fordult be a folyosóra, mikor kirajzolódott előtte az ismerős ajtó, és ez meglepte Harryt. Csak, miután benyitott rajta, és az általa kért helyiségben találta magát, jött rá, hogy a kastély kezdi őt felismerni. Először csak a festmények és a szellemek kezdtek figyelmesebbek lenni, most pedig ez… De később is ráér még rajta gondolkozni. Most az volt a legfontosabb, hogy megpróbáljon szót érteni a heliopátjával. Ginny arcát felidézve szinte azonnal elő tudta hívni a csodás lényt, ami ahelyett, hogy most is eltűnt volna, mint előtte már nem egyszer, megállt előtte, és kérdő tekintettel ránézett.
– Érted, amit mondok? – kérdezte Harry.
– Már hogyne érteném? Különben nem lennék itt. – érkezett a magától értetődő válasz. – Gondolom, ne azért hívtál elő, hogy gyönyörködj bennem.
– Jól gondoltad. Lenne egy nagy kérésem hozzátok… – kezdte Harry, de a főnix közbevágott.
– Hozzánk?
– Hozzátok, heliopátokhoz.
– Rögtön tudtam, minden ember egyforma. Te se vagy jobb, mint a többi… – morgolódott.
– Gondolj, amit akarsz, de nem magam miatt kérném a segítségeteket – mondta tovább Harry rendületlen higgadtsággal. – Bizonyára tudjátok, hogy nagy csata közeleg…
– Mi nem avatkozunk bele efféle dolgokba. Fogadalmat tettünk…
– Inkább szolgálnád Voldemortot? Mert, ha az emberi világ felett átveszi az uralmat, nem fog neki gondot okozni a ti világotok sem.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Ismerem Voldemortot. Most pedig szeretnék beszélni a vezetőtökkel.
– Itt áll előtted.
– Oh… Akkor fontold meg a kérésem. Ígérem, ha ennek az egésznek vége lesz, békén hagylak titeket, és…
– Legyen – tárta ki színpadiasan hatalmas szárnyait a madár. – Majd’ ezer éve te vagy az első tiszta lelkű varázsló, ennyit csak megilletsz. Egyébként a nevem Helix.
– Hát, akkor köszönöm, Helix. – mondta Harry, mire a csodás lény csak biccentett.
– Add át üdvözletem Lunának – mondta még, mielőtt eltűnt, hátrahagyva egy döbbent fiút.

 Alig egy perccel később Harry sietős léptekkel haladt a Roxfort folyosóin. Az egyetlen olyan tanár felé tartott, akiről biztosan tudta, hogy nyílt kártyákkal játszik előtte, és sajátos tanítási módszereinek köszönhetően, mint egyéneket ismerte meg a kastély diákjait.
– Már fél órája a hálókörletedben kellene lenned – állította meg az ismerős hang, ahogy befordult az SVK teremhez vezető folyosóra. – Mit keresel itt ilyenkor?
– A tanár urat.
– És miért, ha szabad tudnom?
– Luna Lovegood. – Aberforth mordult egyet, majd kitárta a tanterem ajtaját.
– Befelé – mondja, majd, hogy nyomatékosítsa szavait, taszított egyet Harryn. – Mit akarsz tudni? – kérdezte, miután bezárta, és levédte az ajtót.
– Mindent.
– Gondolom, már rájöttél, hogy Luna különleges lány – kezdte. Harry bólintott, majd tanára intésére ő is helyet foglalt az egyik asztalon. – És, hogy a képzeteinek van köze a valósághoz. A különbség mindössze annyi, hogy Luna nem evilági lényeket lát, és beszéli a nyelvüket. Kicsit talán tényleg élénk a fantáziája, de talán e mögött is több van, mint látszik.
– Úgy érti, hogy azért állít képtelenségeket, és engedi, hogy hülyének nézzék, hogy elrejtse a valódi képességeit?
– Pontosan. Valószínűleg ő is tisztában van vele, hogy mennyi lehetőség nyílhat meg rajta keresztül nem csak nekünk, de Voldemort számára is, ezért titkolja a képességeit. Azzal pedig, hogy a mi oldalunkon áll, olyan lényeket nyerhetünk meg vele, amikről Voldemort nem is álmodhat, így…
– Így lesz esélyünk Voldemort serege ellen – fejezte be a mondatot Harry. – Tud még valaki erről?
– Nem hinném. Talán a bátyám, de más biztos nem.
– Köszönöm, hogy elmondta – mondta Harry, majd kisietette a teremből, és az immár kihalt Griffendél torony felé vette az irányt.

 A Kövér Dáma a jelszót meg se várva csapódott fel előtte, és engedett utat Harrynek a klubhelyiségbe, ahol – várakozásainak megfelelően – Fawkes már várta őt.
– Nos? – kérdezte Harry, miközben hagyta, hogy a madár a vállára telepedjen.
– <i>Mondjuk úgy, hogy nem ölték meg egymást, és még az épület is egyben maradt. </i>
– Ez is több a semminél – mondta végül Harry, majd a hálótermükbe érve lerakta Fawkest az ülőrúdjára, ő pedig egy törölközővel és pizsamájával a kezében zuhanyozni indult.

 Fél óra múlva még mindig ébren feküdt az ágyában, és próbálta tisztázni magában a történteket. Túl sok, túl gyorsan – már megint – gondolta kétségbeesetten, de aztán erőt vett magán, és újra birtokba vette Voldemort gondolatait.
Meglepetésére – és megkönnyebbülésére – a pajzsnak nyomát sem látta, így már akadály nélkül kutathatott Nagini holléte után.
 <i>Havas tájon repült, alatta egy hó borította fenyves suhant el, nem messze pedig egy befagyott tavat látott, mindezt hegyek ölelésében. A medence legmélyén pedig egy kastély magasodott, mely talán még a Roxfortinál is hatalmasabb, pompásabb volt. Egyre csak felé közeledett, pontosabban a kastély egyik tornyához, ami, mikor már összeütközött volna vele, semmivé foszlott előtte, hogy egy nagyobb, ötszög alakú teremben találja magát, aminek minden falát portrék borították… </i>
Egyre erősebb kopogás hangja ütött át az emléken, amiről Harry egyre biztosabban tudta, hogy nem annak a része.

 *

Valaki kopogott az ajtón. De, mégis, ki merészeli őt, Voldemortot zavarni ilyenkor?
- Szabad - mondta mégis, mire eltúlzott hajlongások közepette Bellatrix lépett elé.
- Bocsásd meg, hogy ilyenkor zavarlak Nagyúr, de...
- Mit akarsz, Bella?
- Csak tudatni szeretném veled, hogy a halálfalók zúgolódnak a tétlenség miatt. 
- Veled az élen, ha jól sejtem - szúrta közbe halkan, de jól érthetően Voldemort.
- Soha nem szegülnék veled szembe, Nagyúr! - tiltakozott Bellatrix. - De én is furcsának tartom, hogy nem bízol ránk olyan feladatokat, mint régebben...
- Elég legyen! Annak, hogy nem engedem ölni a halálfalóimat, megvan az oka. Akik pedig nem képesek ezt elfogadni, jöjjenek ide maguk. – „Igen, megvan az oka” gondolta Voldemort „de micsoda?”. A pillanatnyi bizonytalanságot megérezve Harry rögtön egyetlen gondolatra koncentrált, amiről remélte, elég lesz Voldemortnak.
- Ahogy parancsolod - mondta Bellatrix, és hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Csak, hogy tudd, Bella – szólt utána Voldemort –: azt akarom, hogy, mire megtámadom veletek a Roxfortot és a minisztériumot, mindenki teljes erővel és épen tudjon harcolni a győzelmünk érdekében. Ha sikerrel járunk, egy új, jobb világot építünk fel, aminek most kell megfizetnünk az árát. Ezt ti is nagyon jól tudjátok.

*

Miután a veszély elhárult, Harry visszatért az emlékhez, aminek helyszíne, ahogy további részleteket látott meg belőle, egyre világosabbá vált.
<i>Ezúttal a földön csúszott. Kissé felemelte a fejét, és villás nyelvével megízlelte a levegőt, ami még mindig kissé idegen volt számára. „Itt van” gondolta elégedetten „Érzzem a félelmét. Retteg tőlem ezz a sszerencsétlen, pedig csak azért vagyok itt, mert a gazzdám parancsolta. Ő pedig bizztosan jót akar nekem, hisszen mindig adott enni… Ez visszont itt sosem ad semmit, mindig nekem kell megfognom azzz ebédemet. A gazzdám azzt hisszi, hogy ezz azz ember gyáva, és elárulja őt… De ő még ehhezz is túl gyáva… A gyáva emberek finomak… de, amíg gazzdám nem engedi, nem sszabad bántanom őt …”</i>

 Harry zihálva nyitotta ki a szemét. „Sikerült” ez volt az első gondolat, ami eljutott a tudatáig. Pálca nélkül szüntette meg a hangszigetelő bűbájt, majd a mosdóba indult, hogy lehűtse verejtékező arcát.
– Mi történt? – kérdezte Ron, mikor visszaért.
– Megvan Nagini. – két, fojtott hangú szó, melyek teljesen kivitték az álmot Ron szeméből.
– Szólnunk kell Hermionénak, és…
– Nem – vágott közbe Harry. – Nagini biztos helyen van, amíg Krum elég gyáva és hűséges. Hermionénak meg ráérünk holnap is elmondani.
– Ha te mondod… – vont vállat Ron, majd a másik oldalára fordulva tovább aludt, néhány perc múlva pedig Harryt is elnyomta az álom.

Másnap reggel Ron és Hermione már a klubhelyiségben sutyorogtak, mikor Harry csatlakozott hozzájuk. Látta a szemükben a kíváncsiságot, amiről tudta, előbb–utóbb utol fogja érni. Nem is csalódott: Hermione az első alkalmas benyílónál a falhoz állította.
– Mi történt az éjjel, Harry? – kérdezte. – Ron magyarázott valamit Naginiről, de egy szót sem értettem belőle… – az említett elhúzta a száját, de jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit.
– Sikerült áttörnöm Voldemort pajzsát. – Hermione, hogy elfojtsa sikkantását, a szája elé kapta a kezét. – Tudom, hol van Nagini.
– Mit derítettél ki?
– Voldemort a Durmstrangba küldte, hogy szemmel tartsa Krumot, és, persze, hogy ne keltsen gyanút senki előtt. Tulajdonképpen bezárta a kastélyba…
– És most mik a terveid?
– Nos, amint sikerül megtudnom egyet s mást a Durmstrang biztonsági rendszeréről…
– Erről kifaggathatom Viktort – szúrta közben készségesen Hermione.
– Azt megköszönném. Szóval, amint megszerezzük a bejutáshoz szükséges információkat, és sikerül valamennyire manipulálnom Voldemortot, végre célba vehetem Naginit…
– Úgy érted, „vehetjük” – helyesbített Ron.
– Túl veszélyes. – Hermione már nyitotta a száját, de Harry leintette. – Ne szólj közbe, kérlek – mondta. – Tudom, hogy meg tudjátok védeni magatokat, de most itt van rátok szükségem. Nem élném túl, ha miattam lenne valami bajotok – tette hozzá halkabban. Ron és Hermione sokatmondó pillantást váltottak.
– Rendben, ahogy akarod – mondta végül Hermione.
– Most jobb, ha megyünk reggelizni – váltott témát Harry. – Még a végén lekéssük az első órát…
Hermione megszüntette a hangszigetelő bűbájt, majd mindhárman a nagyterem felé indultak. A nap folyamán többet nem került szóba ez a téma – bár ez talán annak is köszönhető volt, hogy a tanárok irdatlan mennyiségű házi feladattal jutalmazták már az órákon a végkimerülésig hajszolt diákjaikat.

– Nem szövetségeseket toboroztál, igaz? – vonta kérdőre Ginny ebédszünetben, néhány páncél és egy hangszigetelő bűbáj rejtekében. Harry, mivel nem akart hazudni neki, kényszeredetten bólintott. – és te már megint nem mondhatsz semmit. – Ginny nem kérdezte, hiszen már megszokta, hogy semmiről nem tud, ami szerelme életének szerves része.
– Sajnálom, kincsem. Ígérem, hogy amint vége lesz ennek a Voldemort–mizériának, mindent el fogok mondani, de most nem biztonságos.
– Hiányzol – nézett rá szomorú szemekkel Ginny, miközben átkarolta a fiú nyakát.
– Te is nekem – mondta Harry, és gyengéden végigsimított Ginny arcán. – Szeretlek. Ezt ne felejtsd el, bármi történjen. – Harry hangja suttogássá halkult, ahogy egyre közelebb hajolt Ginnyhez, hogy megcsókolja.
– Én is szeretek – törte meg a lány a csókot, hogy újult erővel vesse bele magát utána.
Maguk sem tudták, meddig álltak mozdulatlanul, egymás karjaiban, mikor tőlük nem messze felhangzott Ginny barátnőinek gondtalan cseverészése.
– Menned kell – mondta Harry, de nem engedte el a lányt.
– Tudom – bólintott Ginny, de ő sem akart kiszakadni az ölelésből, amiből végül Harry húzódott vissza, és a páncél rejtekéből szomorúan nézte mosolyt magára erőltet szerelmét, ahogy a jókedvű társasághoz csatlakozik. Ennyi maradt nekik: titkos találkák, lopott pillantások, rejtett ölelések és csókok. Mintha tilos lenne szeretniük egymást, és valóban. Számukra a szerelem most tiltott gyümölcs volt.

A hát hátralevő része szinte csigalassúsággal telt el. Harry valahol várta a péntek délutánt, amikorra is az indulást tervezte. Addigra ugyanis már sikerült kiderítenie szinte mindent a Durmstrangról – már, amit Voldemort tudott  –, Hermione pedig megkapta Krum válaszát, amiből kiderült, hogy – akárcsak a Roxfortban – itt is vezetnek titkos alagutak az iskolába.
Pénteken, az utolsó óra után Harry összepakolt, és lekicsinyített mindent, amire szüksége lehet, majd a bejárati csarnokba indult, ahol Ron, Hermione és McGalagony várta, hogy lekísérje őt.
– Nagyon vigyázz magadra, hallod? – kérte Hermione, miközben átölelte.
– Egyben érj haza, haver – mondta Ron, miközben búcsúzóul kezet ráztak.
– Visszavárunk, Harry – búcsúzott McGalagony, Harrynek pedig mindhármójukhoz volt egy–egy bíztató szava, bár ezek inkább a reményeit, mintsem a valóságot tükrözték. Aztán kilépett a birtokról, megpördült a sarkán, és hoppanálás címszó alatt, immár sokadszorra belevetette magát a megszokott - de még mindig rémes - préselő érzésbe.