Könny és vér

– Perselus, nem hinném, hogy ne lenne más lehetőség, ahogy azt se, hogy ez a legjobb ötlet…
– Egy: ezek a löttyök egyre kevésbé hatnak, ahogy hozzájuk szoksz. Kettő: ha jól tudom, kettőnk közül én vagyok itt a bájitalmester, úgyhogy ebben a kérdésben én fogok dönteni – mondta Piton ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha lenne más megoldás, már tudnánk róla, te is tudod, hogy mennyi ideje kísérletezem vele. Harry képes rá – tette hozzá enyhébben.
– Te is tisztában vagy vele, hogy ezt még mi sem kérhetjük tőle.
– A kölyök tűzbe tenné érted a kezét.
– Ez egyáltalán nem ezen múlik!
– Ó, dehogynem! Biztos vagyok benne, hogyha megtudja, hogy a főzet neked kell, minden tőle telhetőt el fog követni, hogy ne hibázzon. – Dumbledore forgatta a szemét: Pitonnak – bármit is hozott fel – mindenre volt magyarázata.
– Legalább azt elmondanád, hogy honnét fog főnixkönnyet szerezni hozzá? Fawkes ugyanis Griffendél óta csak akkor adott könnyet, ha az nagyon szükséges volt.
– Talán, mert nem volt túl sok oka megbízni a gazdáiban – vetette oda Piton. – Nézd, mikor a kölyök megsérült a Tusán, Pomfrey simán el tudta volna látni, nem?
– De, igen, de…
– Mégis az a vörös dög – jól van, Fawkes – gyógyította be a sebet.
– Tudom, és engem is meglepett vele, de…
– Ugyan már, csak a hülye nem látja, hogy mennyire kedveli a kölyköt!
– Látom, mindenre gondoltál…

– Pontosan – értett egyet Piton a beszélgetés folyamán először.
– Egyébként nem csak ezekért jöttem – mutatott Dumbledore az asztalon levő üvegcsékre megfeketedett kezével.
– Hát akkor?
– Harryről van szó.
– Már megint mit csinált az az önfejű kölyök?!
– Ma éjjel elpusztította Hollóháti diadémját.
– Micsoda?! – kiáltott fel Piton. – Hát ezt nem hiszem el! Világosan megmondtam neki, hogy ne merje nélkülem kitenni a lábát a Roxfortból! Mégis hogy képzelte, hogy…
– Perselus, nyugodj meg!
– Mondj el mindent! – követelte Piton, mire Dumbledore belefogott a történetbe…

Pitont az épp készülő főzet rotyogása, valamint egy ahhoz nagyon nem illő szag térítette vissza gondolataiból. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja: ennek annyi.
– A francba – morogta az orra alatt, majd előhúzta a pálcáját és az üstjére szegezte. – Evapores – mondta, mire a benne levő bájital eltűnt. Ugyanabban a pillanatban szólalt meg Harry a terem másik végében.
– Megkérdezhetném, hogy mégis mire kell magának a vérem?! – a fiú hangja nem kevés meglepettségről és felháborodottságról árulkodott.
– Azt hiszed, ha nem lenne rá komoly okom, kérném tőled, hogy te készítsd el? A véred pedig természetesen nem nekem kell, hanem Albusnak. Ahogy a főzet is.
– Hogyan? – nézett Pitonra megrökönyödve Harry. – Ezek szerint már megint hazudott nekem?!
– Nem tudom, mit mondott neked, Harry, de ennyi év alatt már igazán megtanulhattad volna, hogy ne adj a látszatra. Sajnálom, de nem mondhatok többet.
– Remek, egyéb jó hír mára? – dohogott Harry, de tudta: ezt most nagyon nem szabad elpuskáznia. Miután többször figyelmesen elolvasta az utasításokat, nekikezdett a bájitalnak. Még az összeállítás előtt a lehető legpontosabban mérte ki és készítette elő a hozzávalókat.

Piton eközben a terem másik végébe ment, mondván, egy elég veszélyes és instabil bájitallal fog kísérletezni. Miközben mindketten nekikezdtek a főzetüknek, Piton elgondolkodva pillantott a gyerek felé, amint az a sajátját készíti. Most teljesen máshogy dolgozott: nyoma se volt az órákon már megszokott kapkodásnak, vagy bármelyik lépés elnagyolásának, sőt, minden mozdulata feszültséggel teli koncentrációról árulkodott – már most. Nem hiába nem mondta el neki, hogy mi minden múlik rajta.

Mikor Harry már a hozzávalók nagy részét az üstbe dobálta, elérkezett az elkészítés – recept szerinti – legfontosabb részéhez: a keverésekhez, amik nem csak a bájital összeállása, hanem a készítő varázserejének rögzítése miatt voltak fontosak. A recept szerint ez öt részből állt, de Harry már a második után alig érezte a karját – pedig alaposan megedződött a kviddicsezéssel töltött évek alatt.
”A harmadik keverési fázis után adjon a bájitalhoz néhány csepp főnixkönnyet! NE szüntesse meg az adagolást, amíg egyes, esetleg mérgező komponensek ki nem csapódnak az üst falán! ” – írta a könyv. Harry figyelmét viszont a margóra írt megjegyzés sem kerülte el: ”Egy szimpla – és pontos – Suvickusszal kiküszöbölhető ezeknek újbóli összekeveredése a bájital többi részével, és megúszható a későbbi üstpucolás nagy része is.”
„Remek, most honnét a pokolból…” – kezdte gondolatban Harry, majd hirtelen felkiáltott.
– Fawkes! – a főnix a hívásra azonnal megjelent. – Lenne egy nagy kérésem – kezdte Harry –: Szükségem lenne pár könnycseppedre a bájitalhoz. – Fawkes közelebb lépkedett az üsthöz és fölé hajolt, majd gyöngyházfényű könnyeit a bájitalba csepegtette– azt pedig inkább nem említette meg, hogy ezt a szívességet utoljára Griffendél Godriknak tette meg.

Mikor az üst belső falán megjelent egy gyöngyházfényű, leheletvékony réteg, Fawkes, mintha megérezte volna, hogy végzett, hátrébb lépett az üsttől és újra Harryre nézett.
– Köszönöm – mondta a fiú, majd megsimogatta a madarat, mire az kedveskedve megcsipkedte. Ám egy pillanattal később már jobbnak látta, ha nem vonja el tovább Harry figyelmét a főzetről, ezért lángokba borult, majd eltűnt, Harry pedig tudomásul vette a madár hirtelen távozását, és közben áldotta a makacsságát, hogy anno nem – és azóta se – hallgatott Mordon tanácsára és a farzsebében hordta a pálcáját. Elvégezte az üst falán a tisztítóbűbájt, majd folytatta a bájitalt
Lassan kezdett rájönni, hogy miért pont a legvégén kell hozzáadnia a saját vérét: az utolsó keveréseknél már tényleg nem érezte a karját, később pedig, mikor egy tőrrel mély sebet ejtett rajta, csak valami furcsa bizsergés jutott el belőle a tudatáig. Vérét közvetlenül a főzetbe csepegtette, majd, mikor annak színe végre változni kezdett, Harry elhúzta a kezét az üst fölül, majd bezárta a sebet. Nem maradt más hátra: odahúzott egy széket, leült és várt.
Alig tíz perc múlva spirális gőz szállt fel az – immár sötétvörös színű – bájitalról. Harry hatalmasat sóhajtott, és csak akkor jött rá, hogy eddig szinte levegőt venni se mert.
„Sikerült.” Erre a gondolatra akaratlanul is elmosolyodott, öröme viszont nem tartott sokáig: a következő a pillanatban kivágódott a labor ajtaja, és Piton csörtetett be rajta.
– Kész? – kérdezte, mire Harry bólintott. Piton az üsthöz lépett, majd a bájitalból egy keveset egy lombikba töltött, és a fény felé tartva megvizsgálta.
– Szép munka – mondta, majd elkezdte kitölteni üvegekbe a bájitalt, és csak, miután befejezte, törte meg a köztük levő csendet.
– Mosd ki az üstöt, aztán elmehetsz – adta ki az utasítást, majd a zsebeibe süllyesztette a frissen kitöltött bájital nagy részét, a következő pillanatban pedig már becsukódott mögötte a nehéz faajtó.
Harry sóhajtott egyet, majd legyintett néhányat a pálcájával, ezzel makulátlanná varázsolva az üstöt, hogy aztán távozhasson a laborból, és a Hopp–hálózaton keresztül a házból is.

Harry, mikor kilépett a kandallóból, üresen találta a nappalit. Volt egy olyan gyanúja, hogy Hermione a könyvtárban van, Ron holléte viszont nem volt ennyire kiszámítható. Harry végül – megérzéseinek engedelmeskedve – a kert felé vette az irányt, és a kviddicspályán rá is talált repkedő barátjára. Előbűvölte régi Tűzvillámját és mellé repült.
– Na, mi volt? – kérdezte Ron.
– Nem sok, meg kellett főznöm valami löttyöt, aztán eljöttem. – Harry szándékosan nem mondott többet és próbálta jelentéktelennek feltüntetni a Pitonnál töltött órákat, legalább addig, amíg nem tudott valami biztosat.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam. Nagyon letolt a horcrux miatt?
– Nem volt vészes, vagyis nem ordítozott vagy ilyesmi…
– Aha, értem… – Ron pillantása hirtelen az alatta levő vadonatúj seprűre esett éppúgy, mint Harryé. – Bocs a seprűd miatt, én nem akartam kutatni a holmid között vagy ilyesmi, csak…
– Semmi gond. Inkább mondd el, milyen!
– Elképesztő! – foglalta össze Ron az erre vonatkozó mondanivalóját egyetlen, százzal is felérő szóban. Aztán észbe kapott. – Nem próbálod ki? – kérdezte. – Elvégre mégis a te seprűd…
– Nem, maradj csak…
– Gyerünk már, haver, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalmunk – unszolta Ron, és már repült is a föld felé.
– Hát jó, legyen… – adta be a derekát Harry, és követte barátját lefelé.

Mikor mindketten landoltak, seprűt cseréltek, aztán újra felemelkedtek és mentek pár próbakört velük – Harry esetében ehhez jópár Vronszkíj–műbukás is hozzátartozott. Nem sokkal később már újra egymás mellett repültek.
– Még ez a régi Tűzvillám is pokolian gyors ahhoz képest, ami… – Ron még mindig nem szívesen emlegette családja anyagi helyzetét, ezért inkább be sem fejezte a mondatát, helyette egész mást mondott. – Szóval tényleg jó.
– Ha akarod, a tied lehet.
– Tessék? – hüledezett Ron. – De, hiszen…
– Először is: nem úgy néz ki, hogy én valaha is kviddicsezni fogok, szóval… Neked viszont szerintem örülnének a Csúzlik. Piszok jó őrző lett belőled.
– Öhm, kösz, de…
– Te is tudod, hogy a legtöbb csapat ezt a típust használja, amióta kijött, ez az egyik legmegbízhatóbb modell a piacon.
– Igen, tudom, de ezt még Siriustól kaptad!

– Figyelj, Ron – állt meg Harry előtte lebegésben. – Nem egy seprűn fog múlni, hogy megőrizzem Sirius emlékét. És szerintem ő is örülne, ha végre lenne egy normális seprűd – fejezte be ismét mosolyogva.
– Hát, akkor kösz – adta be végül a derekát Ron. – Ezt nem felejtem el – mondta.
– Nincs mit, te hülye – nevetett Harry, majd hátrafordult, és egy majdnem teljes függőleges kör után zuhanórepülésbe kezdett. A zuhanásból az utolsó pillanatban, fél kézzel rántotta ki a seprűjét, miközben a másikkal egy apróbb követ kapott fel, amit emelkedés közben kvaff bűvölt, majd – már a póznák körül lebegő – Ron – pontosabban a mögötte levő, 10 pontos karika – felé hajította. A fiú minden gond nélkül elkapta azt.
– Nem értem, miért nem akarsz később kviddicsezni… Ez például egy ötszáz galleonos figura volt… Jó, tudom, hogy neked nem nagy kunszt, meg minden, de…
– Hé, állj már le, Ron! Láttad, hogy mikor bűvöltem azt a kvaffot?
– Nem, de…
– Na, ha az én repülésem ötszáz galleonos volt, akkor a te védésed legalább nyolcszáz.
– De, hát én csak elkaptam, ami felém repült… Várj csak, ez célzás akart lenni?
– Például. Tudod, örülnék, ha végre te is rájönnél, hogy miben emelkedsz ki a többiek közül. Elég kitartó voltál, mióta a csapatba kerültél, és, ha végre kilátnál mások árnyéka mögül, rájönnél, hogy mennyit fejlődtél.
– Huh, kösz, haver, ez tényleg jól esett…
– Csak az igazat mondtam – vont vállat Harry, de nagyon is jól tudta, hogy ezek a szavak mennyit jelentenek Ronnak.

– Harry, Ron! – kiáltott rájuk a feléjük siető Hermione. – Szálljatok le a fellegekből! – sürgette őket, majd megállt a pálya szélénél.
– Mi történt, Mione? –kérdezte Ron.
– McGalagony beszélni akar velünk, úgyhogy lassan vissza kellene mennünk.
– Rendben, de… Ti ettetek ma valamit? – kérdezte Harry.
– Nem, de…
– Na, akkor épp időszerű lenne… – Ron egyetértően bólogatott, Hermione viszont már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. – McGalagony meg fogja érteni. Különben sem azt mondta, hogy azonnal menjünk, nem?
– Nem, csak azt, hogy igyekezzünk.
– Akkor kibírja még azt a fél órát nélkülünk – zárta le a témát Harry, majd barátaival a nyomában a konyhába indult.
– Ebéd a Roxfortban is van – akadékoskodott tovább Hermione, mire Harry kibökte a valódi célját.
– Arra gondoltam, hogy szerezhetnénk egy kis örömet Sipornak
– Azt, hogy mindhármunkat egyszerre mérgezhet meg? – kérdezte gúnyosan Ron, mire Hermione belekönyökölt a bordái közé.
– Még mindig nem bízol benne.
– Tényleg nem, de…
– Figyelj, ha komolyan ártani akart volna nekünk, már rég megtehette volna.
– Végül is ez az ebéd nem annyira rossz ötlet – jegyezte meg Hermione, mire mindkét fiútól egy–egy csodálkozó pillantást zsebelhetett be. – Kicsit utánanéztem a házimanók múltjának a könyvtárban, amíg Pitonnál voltál, Harry – magyarázta.
– És mit találtál?
– Úgy néz ki, hogy az első házimanók önként szegődtek a varázslók mellé, néhányan pedig kihasználták ezt – ugye azt mondanom sem kell, mifélék.
– Szóval semmi MAJOM? – nézett rá reménykedve Ron.
– Arról azért még nem tettem le teljesen – mosolygott sejtelmesen Hermione. – Mondjuk úgy, hogy már nem akarom az összes házimanóra kiterjeszteni. – Ron fogatta a szemét.
– Reménytelen… – morogta. Harry felkuncogott, a következő pillanatban pedig, ahogy beértek a házba, már hívta is Siport.
– Gazdám hivatott? – hajolt meg Harry előtt a manó.
– Igen, Sipor, lenne egy kérésem.
– Sipornak megtiszteltetés teljesíteni Harry gazda parancsait.
– Nos, ez igazán… hízelgő, Sipor… Megtennéd, hogy készítesz nekünk valami ebédet?
– Örömmel, gazdám – mondta Sipor, majd pár lépéssel a tűzhely előtt termett, néhány perc múlva pedig fejedelmi lakoma rotyogott a tűzön.

Mindhárman letelepedtek a konyhaasztalnál, és, miközben az ebéd készült megbeszélték, hogy kinek mit és mennyit mondjanak el – Ronéknak pedig fogalmuk sem volt róla, hogy ők sem tudnak mindent.
– Egyébként milyen kedve volt McGalagonynak? – kérdezett rá Ron, miközben Sipor tálalt.
– Honnét tudjam? – nézett rá Hermione.
– Te beszéltél vele…
– Minek nézel, Ron?! Két lábon járó lexikontárnak? – Harry és Ron egy sokatmondó pillantást váltottak, majd kirobbant belőlük a röhögés. Hermione összefonta maga előtt a karjait, és tettetett sértődöttséggel nézett barátaira, egy perccel később viszont ő is becsatlakozott, hiszen tudta: mindenki annak nézi.
Ezután egy ideig némán falatoztak – leszámítva néhány Sipor főztjét értékelendő megjegyzést. A csendet végül Hermione törte meg.
– Azt hiszem, azoknak fényében, amiket megtudtunk – mindhárman tudták, mire próbál finoman célozni a lány –, újra keltene gondolnunk a jóslatok jelentését. Pontosabban az elsőét.
– Miért, mire gondolsz? – kérdezte Harry.
– Egyik meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik.
– Nekem még mindig elég ködös – jegyezte meg Ron.
– Szerintem a jóslat az egyik illetve másik megnevezésekkel mindkét helyen ugyanazokra az emberekre utal.
– Igen, Harry és Tudjukki. Ezt eddig is tudtuk.
– Igen, Ron, ha nem vágnál folyton közbe, talán meg is értenéd – hordta le a fiút Hermione, majd ismét Harryhez fordult fel. – Szóval, ha ezeket a jóslatban kicseréljük a nevetekre, akkor nagyjából az jön ki, hogy meg kell halnod Voldemort keze által, mert addig nem élhetsz teljes életet, amíg ő is a világon van.
– Igen, én is valami ilyesmire jutottam – mondta Harry. – De, persze ez nem lesz ilyen egyszerű. Ahhoz ugyanis, hogy Voldemort a halálos átokkal a bennem levő horcruxot pusztítsa el, fent kell vele tartanom a mentális kapcsolatot, kvázi kényszerítve őt arra, hogy kimondja rám az átkot. Ha ez sikerül, akkor elpusztul a horcrux, ugyanakkor ő is sebezhető lesz, tehát, ha valahogy sikerül összekapcsolnom a két lélekdarabot, akkor van esély rá, hogy…
– De, Harry, ez szörnyen veszélyes! – kiáltott fel Ron és Hermione egyszerre.
– Nem jobban, mint az eddigi éveink.
– Nem, ez most más: ezúttal ugyanis amellett, hogy a saját életeddel játszol senkinek se lenne esélye közbelépni!
– Lehet. De nem fogom hagyni, hogy miattam kerüljön a varázsvilág Voldemort kezére. Őszintén mondd már meg nekem: mi az az egy élet ehhez képest? – Hermione ismét közbe akart szólni, de Harry folytatta. – Mio, nem tudok garantálni semmi biztosat, csak azt, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Rendben lesz így?
– Miért, van valakinek jobb ötlete? – adta meg magát a lány. Ron vele ellentétben nem ellenkezett, hiszen tudta, ha barátja valamit egyszer a fejébe vesz, attól senki és semmi nem tántoríthatja el.

Alig egy órával később három pukkanásszerű hang zavarta meg a roxmortsi lakosok délutáni sziesztáját, a következő pillanatban pedig már három fekete, csuklyás köpenybe burkolózó alak tartott Roxfort felé.
Harry, Ron és Hermione egyenesen az igazgatóiba siettek, ahol McGalagony már várta őket. Mikor a fiatalok beléptek az irodájába, intett nekik, hogy üljenek le, majd mindössze egyetlen szóba sűrítette bele mondandóját.
– Magyarázatot. – Harryék váltottak egy gyors pillantást, majd beszélni kezdtek. McGalagony egész a beszámoló végéig türelmesen hallgatta a felváltva beszélő Harryt, Ront és Hermionét, amikor is pár pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, és ezt az igazgató nő rögtön kihasznált a néhány további kérdésre.
– Most, már végre azt is megtudhatnám, hogy miért kellett az éjszaka közepén, minden nyom nélkül eltűnniük, mint valami bűnözőknek?
– Úgy gondoltam, így lennénk a legkevésbé feltűnőek – mondta Harry. – Igaz, hogy se Malfoyt, se a dementorokat nem kalkuláltuk a tervbe, de ebből a szempontból még jobb is, hogy ott voltunk.
– Ez igaz – ismerte el McGalagony. – Éppen ezért nem kapnak büntetést. Remélem, nem várták, hogy repesni fogok egy efféle, őrült ötlettől – tette hozzá Hermione kissé felháborodott pillantására. – Nos, Harry, egyvalamit árulj még el nekem: mégis mikor akartad közölni, hogy Albus életben van? – Ron és Hermione megdermedtek ültükben, Harry viszont megőrizte a higgadtságát.
– Én semmiképp. Már neki is megmondtam, hogy, ha tudatni akarja magával, hogy él, akkor tegye meg ő. Mikor volt itt? – Harry nagyon is jól tudta a választ, de azért kíváncsi volt McGalagony verziójára.
– Tegnap este, miután visszajöttem.
– Akkor nem volt itt túl sokáig, igaz? – McGalagony szomorúan megrázta a fejét.
– Elküldtem – mondta, majd észbe kapott. – Miért kérdezed?
– Hát, mert… Nos, van egy apró részlet, amit eddig nem mondtunk el, és…
– Jól sejtem, hogy szándékosan nem?
– Csak azért, mert nem tudtuk, hogy már tudja – adta meg a magyarázatot Hermione.
– Csak annyi történt – folytatta Harry –, hogy, miután megérkeztünk a házba, nem tudtam időben elpusztítani a horcruxot, és megszállt a lélekdarab.
– Micsoda?! – pattant fel McGalagony a helyéről. – Ez neked csak?! Úgy beszélsz róla, mintha teljesen mindennapos lenne! Bele is halhattál volna! – kiabált McGalagony magából kikelve, de Harry tudta: ezt csak az aggodalom váltja ki, nem valódi düh.
– Bocsássatok meg – mondta pár pillanattal később, immár nyugodt hangon. – Azt hiszem, egy kicsit elvetettem a sulykot… – szavait Ronhoz és Hermionéhoz intézte – akiket megrettentett az asszony kitörése –, majd Harryhez fordult, akinek arcvonásai továbbra sem mutattak változást. – Neked kellene a legjobban tudnod, hogy a te ested mennyire más, ha erről van szó. Pont ezért nem akartalak elengedni benneteket.
– Tudom – szólalt meg végre Harry. – De nem történt semmi komoly, elmondanám, ha így lenne. – McGalagony kérdőn felvonta a szemöldökét. – Annyi a lényeg, hogy Dumbledore épp időben futott de, hogy lefogjon, amíg Ron elintézi a horcruxot.
– Értem – szólalt meg McGalagony pár pillanatnyi hallgatás után. – Van még valami mondanivalójuk? – kérdezte, mire Hermione megrázta a fejét.
– Már mindent elmondtunk – mondta a lány, majd McGalagony intett, hogy elmehetnek. Harry még visszanézett az ajtóból, és elkapta McGalagony féltő pillantását, amint őt kíséri vele.

– Elég könnyen ment, nem? – kérdezte Ron, mikor már a Griffendél torony felé tartottak. Hermione bosszúsan felmordult és kiszórt egy disaudiot
– Ez neked könnyen ment?! – kérdezte.
– Végül is nem kaptunk büntetést és még a fejünk is a helyén van…
– Az lehet – kapcsolódott be Harry „Bökd ki gyorsan, minél hamarabb túl vagy rajta, annál jobb. Nagy levegő és…” – De van egy apróság, amit még nektek se mondtam el: mikor értesítettem McGalagony a dementortámadásról, akkor én…
– Történt valami köztetek? – kérdezte Hermione. – Veszekedtetek?
– Nem, dehogyis, csak én… izé… nagymamának szólítottam… – Harry meglepetésére – és megkönnyebbülésére – egyik barátja sem kezdett el hangosan röhögni, helyette Ron arcára inkább meglepetés ült ki. Hermione ugyan elnyomott egy mosolyt, de ez inkább elégetettséget tükrözött. Mikor a lány észrevette, hogy Harry könnyen félreértheti a mosolyát, megpróbálta rendezni vonásait – sikertelenül –, és magyarázkodni kezdett.
– Én tényleg örülök neki, Harry. Tudod, már azt hittem, sosem fog megtörni köztetek a jég – mondta.
– Azért ne szaladj ennyire előre – hűtötte le Harry. – Még mindig ő a diri, és…
– És ez az utolsó éved, ahogy nekünk is.
– Ja, diákként… – szólta el magát Harry.
– Mi…? Úgy érted, hogy vissza akarsz jönni tanárként? – kérdezte Ron.
– Tulajdonképpen eszembe se jutott volna, de Dumbledore már megint elintézte…
– Mit? – faggatta tovább Hermione.
– Semmit – legyintett Harry, de, ahogy arra számított, barátai nem hagyták annyiban, és, mielőtt újra kérdezősködni kezdtek volna, sokatmondó pillantást váltottak
– Miért van olyan érzésem, hogy pár éven belül már nem McGalagony lesz az igazgató? – Harry forgatta a szemét.
– Már úgyis rájöttél, nem? – kijelentésnek szánt kérdésére Ron felvonta a szemöldökét.
– Szóval az öreg a kitalálta, hogy, ha fejre állsz is, de dirit farag belőled.
– Nem egészen ezt mondta, de tulajdonképpen ez volt a lényege, asszem – értett egyet Harry. – De ezek még elég távoli tervek – kanyarodott el a témától, mikor megérkeztek a Kövér Dáma portréja elé. – Mione, mikor is van annak a négytekercses bűbájtan esszének a határideje? – Ron és Hermione, értve Harry célzását nem hozták fel többet a témát, helyette mindhárman fogták a könyveiket, letelepedtek a klubhelyiségben majd nekiálltak körmölni – Ron esetében inkább lemásolni Hermione félkész dolgozatát. A lány csupán néhány rosszalló pillantással fejezte ki nemtetszését, de hangos megjegyzést nem tett, helyette mindhárman belemélyedtek a munkába, mígnem kora este – éppen vacsoraidőben – végeztek. Mindhárman egy–egy pálcamozdulattal felküldték a holmijukat a szobájukba, majd lementek a nagyterembe.

Vacsora után Harry fáradtságra hivatkozva korán ment aludni, de mind jól tudták, hogy a kettőnek nincs sok köze egymáshoz.
Harry, miután felért a hálóterembe és lefeküdt, még egyszer átgondolta a terveit, amik között ma éjjelre nem szerepelt a nyugodt alvás. Ennek nem csak amiatt, hogy tudta, minden horcrux elpusztításával egyre közelebb került – nemcsak a végső összecsapáshoz, hanem – ahhoz, hogy Voldemort megtudja, rájuk vadászik, hanem az is, hogy ma éjjelre szánta Nagini búvóhelyének kiderítését, ami csak Voldemort emlékein keresztül tűnt elérhetőnek. Harry ezúttal is némító bűbájt volt maga köré, majd néhány percen belül már aludt is; és, ahogy az álom, úgy jöttek az emlékek is. Az első néhány percben mindenféle összefüggés nélkül követték egymást az emlékek előtte, ami arra utalt, hogy Voldemort nincs épp a legjobb kedvében, nem sokkal később viszont Harry már tudatosan kezdett kutakodni. Próbált annyira erősen összpontosítani Naginire, amennyire csak lehetett, de minden eredmény nélkül. Tudta, hogy nem érdemes újra és újra próbálkoznia, hiszen teljesen felesleges, ám, mikor kezdte volna feladni a keresést, megérezte az eddig remekül elrejtett, mégis elképesztően erős falakat az emlékek körül, amin még ő sem láthatott át – most legalábbis még nem. Harry nagyon is jól tudta, hogy Voldemort ezzel nem a házi kedvencét, hanem lelkének egy darabját védi, és ez nem jelentett semmi jót.
„Tudja.” Egyetlen szó, ami most szinte mázsás teherként nehezedett Harryre. Hiába volt eddig is tudatában annak, hogy ez bármikor bekövetkezhet, valahogy mindig próbálta remélni, hogy nem fog, hiába nem volt erre semmi esély: Voldemort megérezte a saját lelke pusztulását.
Hirtelen elsöprő düh áramlott keresztül rajta, amiről Harry tudta, hogy nem a sajátja volt. Azonnal félre tette Voldemort múltbeli emlékeit és a jelenjére összpontosított.

Lucius Malfoy a tőle megszokott méltósággal suhant végig a sejtelmesen megvilágított termen, majd térdre ereszkedett Voldemort előtt.
- Hivattál, Nagyúr.
- Ahogy mondod, Lucius. Ha jól sejtem, van valami mondanivalód a számomra. – Malfoy egy pillanatra megrándult, majd színtelen hangon beszélni kezdett.
- Igen, Nagyúr. A múlt éjjel felizzott a Jegy, de, mikor a hívásodat követtem, csak egy kihalt, kisvárosi temetőbe érkeztem, ahol...
- Ahol? - kérdezte Voldemort már–már fenyegetően halk hangon. Pontosan azon a hangon, ami a közelgő kínzást jelezte.
- Nem emlékszem, mi történt. Valószínűleg valaki felejtésátkot szórt rám, amikor...
- Erre már én is rájöttem, te idióta! - csattant fel Voldemort. - Megmondanád nekem, mihez kezdjek, ha még az egyik legjobb halálfalóm sem tudja nevéhez méltón megvédeni magát?! Talán ez majd emlékeztetni fog: Crucio! - rikoltotta Voldemort, majd néhány percig elégedetten nézte a kíntól vonagló Malfoyt. Tudta jól, hol van az a határ, amíg az átok nem okoz maradandó károsodást, éppen csak napokig tartó fájdalmat és, mikor úgy gondolta, hogy elérkezett hozzá, leeresztette a pálcáját. Malfoy feltápászkodott a padlóról, de továbbra is kerülte Voldemort tekintetét, mint minden halálfaló.
- Kifelé! - sziszegte Voldemort.
- Ahogy parancsolod, Nagyúr - mondta Malfoy, majd egy újabb meghajlás után, bizonytalan léptekkel kisietett.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Voldemort felüvöltött, de úgy, hogy az egész épület beleremegett.
- POTTER!!!
"Ez az, dühöngj csak... - gondolta kajánul Harry - Amíg megteheted..."

Az éjszaka további részét Harry már nem Naginiről szóló emlékek keresésére pazarolta, helyette Voldemort elmepajzsának természetét és gyengepontjait akarta megismerni, hogy végül jóval kevésbé kockázatos, de hosszabb és kimerítőbb úton ugyanarra az eredményre jusson, mintha rögtön feltörte volna. Addig pedig nincs más dolga, mint visszatartani Voldemort és híveit a gyilkolástól, és minél több információt szerezni a további terveiről.

Hajnaltájt már szinte megszokott fájdalommal ébredt a sebhelyében, épp csak egy kicsivel volt erősebb a mostani, mint máskor, de Harry nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget – egészen addig, amíg a fürdőbe nem ért. Amikor viszont a tükörbe nézett, egyszerűen nem ismerte fel a saját arcát. Szétnyílt sebhelyéből még mindig vékony patakban csordogált a vér, ami foltokban már az egész arcát beterítette az éjszakai forgolódásnak köszönhetően.
Egy gyors tisztítóbűbájjal eltüntette a vért az arcáról, majd visszasietett a szobába, és, mielőtt még a többiek felébredtek volna, egy pálcamozdulattal kitisztította az ágyát – ami szintén nem nézett ki túl jól –, zsebre vágta a tükröt és a klubhelyiség felé indult. A következő pillanatban viszont olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított: egy tüzes villanással Fawkes útját állta.
– Várj! – búgta, miközben egy kedves, megnyugtató trillába kezdett, majd Harry vállára szállt, és könnyeket csepegtetett a szétnyílt sebre. Néhány perc múlva már csak az ismerős heg maradt ott.
– Gondoltam, neked is jobb, ha megspórolsz pár fordulót a kandallóban
– Hogyan?
– A denevér és Albus is engem ugrasztott volna, embernek még nem nagyon volt dolga ilyen sérüléssel. El is vérezhettél volna… – Harry a megnyugtató dallam ellenére is szomorúságot vélt kihallani e szavak mögül.
– Ezek szerint korábban már volt példa hasonló esetre. Akkor túl későn érkeztél, igaz?
– Ne beszéljünk erről, rendben? Rég volt…
– Jól van – egyezett bele Harry, és nem kérdezősködött tovább. – Köszönöm, amit értem tettél. És nem csak a mostanit. Mindent.
– Megérdemelted. Nem a neved vagy a történeted miatt mondom ezt. Még csak nem is azért, mert kivételes varázsló vagy. Magad miatt: amiatt, aki az álarc mögött lakozik. – A következő pillanatban Fawkes elrugaszkodott, majd lángokba borulva eltűnt, Aznap mindenkinek szokatlanul jó kedve volt a toronyban – elvégre nem mindennap ébred egy főnix énekére az ember –, Harry pedig nem sokkal később érkező barátaival újra belevetette magát a roxforti hétköznapokba.
Nappal órákra járt, részt vett az iskolai életben, éjjel pedig Voldemort gondolatai között kutakodott, amíg csak fájdalomtűrése engedte…

_~o~O~o~__~o~O~o~-_

Napok teltek el, amikből lassan hetek lettek; a szeptember hátralevő része gyorsan elrepült. Már október vége felé járt az idő, s a szombat estét ismét a Szükség Szobájában töltötte a Roxfort szinte összes diákja, hogy részt vegyen a lassan már szokásossá váló DS edzésen. Harry aznap különösen harapós kedvében volt, amiről csak ő tudta, hogy a folyamatos éjszakázások mellett annak köszönhető, hogy Piton már legalább két hete nem jelentkezett – hiába tudta, hogy ez nem annak tudtató be, hogy a legutóbbi alkalommal pálca nélkül is mindössze néhány percébe került félájultra átkoznia Pitont. Mikor már vagy a tizedik sikertelen kombinált varázslatát látta Zambininek, fogta magát, és átcsörtetett a hatalmas termen.
– Nem hiszem el Zambini, már legalább két hete, hogy ezt gyakoroljuk, és még mindig nem tudsz rendesen kiszórni egy kombinált átkot! – dörrent rá Harry.
– Talán azért, Potter, mert én nem vagyok olyan zseni, mint egyesek a Griffendélben.
– Talán inkább azért, mert te nem akarod – vágott vissza Harry, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Még egyszer, utoljára megmutatom, hogy mit és hogyan csinálj, de, ha ezek után sem sikerül… – Harry félbe hagyta a mondatot, majd magyarázni kezdte a mardekáros fiúnak a kombinált varázslatok végrehajtását, és addig nem hagyta őt békén, amíg rendesen el nem tudta végezni.
– Még mindig nem bírlak, Potter.
– Képzeld, én se vagyok oda érted – morogta Harry az orra alatt.
– De, aki a Nagyúr ellensége, az nekem nem az.
– Örülök, hogy így gondolod – mondta Harry, majd hozzátette. – Egyébként meg, ha én annak tekintenélek, most nem lennél itt. – Azzal Harry vigyorogva odébb állt. Hogy mosolya mögött fenyegetés volt–e? Talán még ő maga sem tudta, de egy biztos: Zambini most először gondolt bele, mennyire nem szívesen lenne Potter ellensége. És most nem a kviddics–sztárra gondolt.

Miután Harry sikeresnek nyilvánította az edzést, és elbocsátotta a diákokat azzal az ígérettel, hogy következő alkalommal belekezdenek a pálca nélküli varázslatokba – az ötlet osztatlan sikert aratott a lelkes diákok között –, ő maga is aludni indult – vagy legalábbis lefeküdni. Éjszakánként egyre jobban haladt Voldemort pajzsának áttörésével, annyira, hogy már néhány emlékfoszlányt látni vélt mögötte, de semmi olyat, ami neki most hasznos lehetne: Nagini Little Hangletonban, Nagini Voldemort körül, Nagini, amint lecsap egy ártatlan muglira, Nagini, ahogy egy halálfalót büntet meg egy állítólagos kihágásért. Mind csupa lényegtelen, szinte mindennapos emlékek, de, mikor a hatalmas kígyó egészben kezdett lenyelni egy – minden valószínűség szerint – emberi kart, Harry gyomra nem bírta tovább; zihálva pattant ki az ágyból, majd a mosdóba sietett, de, mivel nem vacsorázott, csak öklendezni tudott.
Néhány perc után, mikor úgy érezte, végre gyomra megnyugodott, halkan visszaosont a szobába, ahol barátja, Ron az ágyán ülve várta.
– Mi történt? – kérdezte.
– Néhány emlék Naginiről – mondta rekedten Harry.
– Kiderítettél valamit?
– Semmi lényegeset, csak mindennapos emlékeket láttam, de azok… – Harry fintorgott – elég undorítóak voltak.
– De… akkor átjutottál a pajzson, nem?
– Igen, az első felén. A neheze még hátra van.
– Tudod, hogy nem kell végigcsinálnod…
– Oké, egyéb ötlet? Csak, mert nekem nem nagyon van.
– Nekem sincs, de…
– Akkor ezt meg is beszéltük. És, ha most nem haragszol, szeretnék még aludni valamennyit az első óránkig. – mondta Harry, mogorván, majd ledobta magát az ágyra és a nyakáig húzta a takarót. Ron, látva barátja hangulatát úgy gondolta, jobb, ha nem kérdezősködik tovább, így ő is visszafeküdt.

Harry hallotta Ron lemondó sóhaját, de pillanatnyilag semmi más nem érdekelte, mint az a néhány óra, amit végre rendes alvással tölthet el, amire már hetek óta nem volt lehetősége. Ahelyett viszont, hogy – várakozásának megfelelően – fáradtsága szinte azonnal az álmok világába repítse, nem tudott elaludni.
– Ron? – szólalt meg néhány perccel később.
– Hm? – érkezett a válasz a szemközti ágyról.
– Bocs, bunkó voltam.
– Aha, az voltál – értett egyet Ron –, de érthető – tette hozzá –, hiszen nem is tudom, utoljára mikor tudtál rendesen aludni. És nem lehet egy leányálom minden éjjel Voldemort gondolatai között kutakodni… – Mielőtt még Harry közbevághatott volna, Ron felült, és úgy folytatta. – Nézd, tudom, hogy neked kell megölnöd őt, de ez nem jelenti azt, hogy miatta saját magad is ki kell készítened.
– Tudod – kezdte Harry a magyarázatot –, mikor egyik napról a másikra belecsöppentem a varázsvilágba, az elején tényleg jó érzés volt, hogy Dursleyék után itt felnéznek rám meg minden… De aznap, mikor Voldemort visszatért, és a pálcáink összekapcsolódtak, valami megváltozott: Voldemortnak olyan gyengepontjait láttam meg akkor este, amiket azelőtt senki sem. Akkor jöttem rá, hogy nekem kell őt legyőznöm, és azóta minden erőmmel azon vagyok, hogy erre felkészüljek. Ha ehhez az kell, hogy éjszakánként a fejében kutakodjak, ahhoz, hogy valamennyire féken tartsam, és, hogy megtaláljam Naginit, akkor az kell.
– Tudom, csak arra próbáltam célozni, hogy néha neked is jól jönne pár rendes alvással eltöltött éjszaka.
– Ma éjjelre megfogadom a tanácsod – mondta Harry, majd visszadőlt a párnájára. – Nincs harag? – tette hozzá egy perccel később.
– Dehogy van, te hülye! De most már tényleg aludjunk. Jó éjt.
– Neked is.
Néhány percen belül már csak nyugodt szuszogások törték meg a torony csendjét. A hetedéves griffendélesek hálótermében mind az öt fiú úgy aludt az éjszaka hátralevő részében, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig ez egy cseppet sem volt igaz…

Reggel Harry kialvatlanul, Ron pedig mogorván ébredt. Nem épp a legjobb hangulatukban vánszorogtak le a nagyteremig, ahol Hermione várta őket, ám, ahogy beléptek, Harry egy ismerős, szőke hajkoronát pillantott meg.
„Gabrielle…” ismert rá a Beauxbatonos lányra. Reggeli alatt akaratlanul is többször odasandított a Hollóhát asztalához, ahol a lány helyet foglalt, és vidáman cseverészett a ház tagjaival. Harry, mikor végzett a reggelivel, visszaindult a Griffendél toronyba – legalábbis barátainak ezt mondta. Ám, ahogy azt sejtette, ahogy kifelé indult Gabrielle is azonnal kimentette magát a hollóhátasok közül és követte őt. Harry nem szaporázta a léptit, sőt, lassabbra fogta azokat, hogy a lány beérhesse a bejárati csarnokban.
– ’Arry!
– Gabrielle, hogy kerülsz te ide? – kérdezte Harry remekül tettetve a meglepettet.
– Madam Maxime ajánlotta, ’ogy vegyek rhészt egy most indult csereprhogrhamban a két iskola között, merht szerhinte jót tenne, ’a megismerhném Fleur körhnyezetét.
– Szerintem is jó ötlet – értett egyet Harry. – A Hollóhátasokkal vagy? Nem, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló a reggelinél…
– Fleur szerhint oda illek a legjobban, de, mivel nem osztottak be ’ivatalosan, tulajdonképpen csak a szállásom van ott… Te most ugye a torhnyotokba mész?
– Igen, egy darabig mehetünk együtt – ajánlotta fel Harry. – Legalább lesz időnk beszélgetni. – Minél gyorsabban túl akart esni rajta, még, mielőtt valakinek baja esik, hiszen volt már szerencséje hozzá, mire nem képes egy tapasztalatlan halálfaló.

– Gyere, mutatok valamit – mondta hirtelen Harry a második emeletre érve, majd maga után húzva Gabriellet, egy üres tanterem felé tartott.
– Micsodát? – kérdezte Gabrielle, de, ahogy haladtak, egyre kellemetlenebb volt neki, ahogy Harry a karját fogta. – Áu, ez fáj! – kiáltott fel, mikor Harry berángatta egy tanterembe. – Mi bajod van?
– Nem szeretem, ha hazudnak nekem, Gabrielle. Vagy te komolyan azt hitted, hogy át tudsz verni? Hogy nem fogom megtudni, mit tettél magaddal?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – tagadott tovább rendíthetetlenül a lány.
– Én ezt nem hinném – mondta már higgadtan Harry, majd felrántotta a lány ruhaujját, és – akárcsak a vízióban –, Gabrielle bal karján a gyönyörű, selymes bőrt a sötét Jegy csúfította el. Mikor a tekintetét a lány arcára emelte, onnét két, dühtől szikrázó szempár nézett vissza rá.

- Miért? - kérdezte szenvtelen hangon Harry.

- Semmi közöd ’ozzá! – köpte a szavakat Gabrielle. – Mostanra akár már boldogok le’etnénk együtt, ’a adtál volna egy esélyt kettőnknek, de…
– Mi együtt sosem lehetnénk boldogok, és ezt te is tudod. Megmondtam neked, hogy nem tudlak boldoggá tenni. És én sem lennék az melletted.
– Idővel biztos az lettél volna! – heveskedett Gabrielle. – De te más”ogy döntöttél; én pedig inkább megöllek, de az a vörhös lotyó nem fog megkapni! - Harry egy pálca és szavak nélkül elvégzett némító bűbája elhallgattatta a lányt.

- Sajnálom, hogy ezt gondolod, Gabrielle. Én felajánlottam neked a barátságom. Ennél többet nem adhatok. - mondta Harry, majd pálcáját a Jegyre szegezte. Ösztönösen cselekedett, Voldemort tudásából és a saját erejéből merítve. - A sötétség távozik lelkedből. - sziszegte párszaszóul. Néhány pillanattal később már a Sötét Jegy helyén tökéletesen sima bőrfelület volt, amin egy halvány bőrpír sem emlékeztetett rá, hogy a Jegy valaha is ott volt. Minden nyom nélkül eltűnt. Harry elhátrált a lánytól. - Bocsáss meg nekem - motyogta, majd rászegezte a pálcáját. - Exmemoriam! - mondta ki az emléktörlő bűbájt a lány vele kapcsolatos érzéseire koncentrálva. Tudta, így mindenkinek – de leginkább Gabrielle–nek – csak jobb lesz.
Harry megtartotta, majd a karjaiba emelte az ernyedt testet, miután kiábrándította azt, majd, tudván, hogy már mindenki órán van, az üres folyosókon az igazgatói felé indult.

A kőszörny ezúttal is minden gond nélkül beengedte, majd, mikor ügyetlenül benyitott, McGalagony döbbent tekintete fogadta.
– Harry, neked nem órán kellene lenned? – kérdezte.
– Azt hiszem, ez elég ok, hogy ne legyek ott – mondta, miközben levette a kiábrándító bűbájt Gabrielle–ről.
– Mi történt vele? – sietett ki McGalagony az asztala mögül, hogy jobban szemügyre vegye a lányt. Harry lefektette a lányt egy kanapéra, miközben beszélni kezdett. Úgy döntött, megkíméli nagyanyját – és mindeni mást – a szörnyű igazságtól.
– Rosszul lett reggeli után – mondta.
– Akkor miért nem a gyengélkedőre vitted?
– Mert cserediák. Nem olyan súlyos az állapota, hogy Madam Pomfrey kellene, de javaslom, hogy intézkedjen, hogy a lány minél hamarabb hazakerüljön.
– Természetesen – mondta McGalagony.
A következő pillanatban több dolog történt egymással egy időben: Harry hátratántorodott, és a homlokához kapott, miközben elsöprő düh áramlott rajta keresztül. Ezek szerint Voldemort megtudta, hogy elvesztette egy halálfalóját. McGalagony a fiú után kapott, akinek épphogy sikerült megőriznie az egyensúlyát.
– Mi van veled, Harry? – kérdezte rémülten.
– Semmi gond, minden rendben.
– Nem beszélhetsz róla, igaz?
– Nem erről van szó, tényleg nincs semmi. Csak kicsit megszédültem… – McGalagony kétkedve felvonta a szemöldökét, de végül ráhagyta, amiért Harry nagyon hálás volt neki.
– Akkor jobb, ha lepihensz, az óráidat igazolom – mondta végül McGalagony.
– Jó ötlet – mosolyodott el halványan Harry. – Köszönöm – mondta, majd kiment az irodából és a torony felé indult.
McGalagony tanácsát megfogadva Harry ledőlt a klubhelyiségben, de bármennyire is kimerült volt, nem akart elaludni. Értre se vette, hogy mikor nyomta el az álom.

Késő délután ébredt. Ahogy felült, és kiroppantotta elgémberedett nyakát, körbenézett a klubhelyiségben, ahol rajta kívül csak Ron és Hermione tartózkodtak.
– Hová tűnt mindenki? – kérdezte tekintetét barátai között járatva.
– Őt kérdezd – mutatott Ron Hermionéra, mire a lány elvörösödött.
– Nekem teljesen mindegy, melyikőtöktől hallom, de végre tudni szeretném.
– Csak annyi történt, hogy megkértem a többieket, hogy ne zavarjanak… – motyogta Hermione.
– Pontosabban megfenyegette őket – helyesbített Ron. – Mindenkit. Azt mondta, hogy, ha nem tűnnek el gyorsan, szénné átkozza őket.
– Azért ez nem egészen így volt, Ron – torkollta le a fiút Hermione, hald Harry felé fordult. – Azt mondtam nekik, hogy, ha nem hagynak aludni, annyi büntetőmunkát kapnak tőlem, hogy azt fogják kívánni, bárcsak szénné átkoztam volna őket. – Harry felnevetett. Egyszerűen annyira viccesnek találta az egész helyzetet, hogy nem bírta megállni nevetés nélkül.
– Te komolyan kiürítetted miattam az egész tornyot? – kérdezte a lánytól.
– Persze – vágta rá Hermione helyett Ron, de mindketten örültek, hogy végtelennek tűnő hetek óta végre újra nevetni látják Harryt.

Örömük azonban nem tartott sokáig. Mikor a kandallóban táncoló lángok zöldre színeződtek, hasonló színekbe öltöztetve ezzel a lángok által megvilágított helyiséget, mind egy emberként fordultak felé.
– Harry! – szólt a lángok közül Dumbledore sürgető hangja. – Azonnal gyere a Griffendél házba! Beszélnünk kell.
– De… – Harry egyszerre több kérdést is fel akart – volna – tenni: „Miért vállalja a kockázatot, hogy a Roxfortban keresse?” „Miért nem jelentkezett eddig?” „És egyáltalán: mi történt?”, Dumbledore viszont nem adott rá lehetőséget.
– Igyekezz – mondta, majd eltűnt.
– Ezzel meg mi van? – csúszott ki a döbbent kérdés Harry száján.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Ron.
– Jobb lesz, ha sietek – szedte össze magát Harry, majd lebűvölt a ládájából egy maréknyi Hopp–port.
– Vigyázz magadra – mondta halkan Hermione, mire Harry rámosolygott.
– Rendben leszek – biztosította Harry, majd a port a lángok közé szórva eltűnt.

Legközelebb a már ismerős, hatalmas kandallóban bukkant fel.
– Megláthatták volna – mondta a fel–alá járkáló Dumbledorenak, ahogy kissé lelassult a szoba pörgése, majd kilépett a lángok közül, és kissé eltávolodott a kandallótól.
– Ez legyen most a legkisebb bajunk – legyintett Dumbledore. – De, ha ettől megnyugszol, nem véletlenül jelentkeztem pont most. Napok óta most először voltál viszonylag biztonságosan elérhető.
– Történt valami? – kérdezte Harry.
– Mióta utoljára találkoztunk, elég sok minden történt, de ezekről most inkább nem számolnék be.
– De? Mert gondolom, van az is.
– Bizonyos értelemben igen…
– Köze van Voldemorthoz? – szegezte neki a nyílt kérdést Harry. „Arról tudnom kellene!” tette hozzá gondolatban.
– Igen, és olyasmiről van szó, amiről nem kellene tudnod, mert nem vele történt.
– Halálfalók? – találgatott tovább Harry, akinek már kezdett elege lenni abból, hogy minden szót úgy kell kihúzni Dumbledoreból. Az öreg most végre felé fordult és a szemébe nézett, de bár ne tette volna.
– Rosszabb – mondta. – Sokkal rosszabb…
És akkor Harry meglátta a zafírkék szemeken átfutó halvány, de jól láthatóan vörös árnyékot…

Előző

Következő

Vélemény