Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2002 május
Andrassew Milosnak, szeretettel
(amíg bírom
szusszal)
(a legfrissebb oldal)
Május 31. (péntek) Mifelénk
nem rúgták fel a szokást, mint odaát, Nálatok és megőrződött június elseje a
gyermekek nemzetközi napjának, amikor is az embernek legalább egy gyermekkobakot
megsimogatnia. Ahogy hallom, Magyarországon az elmúlt vasárnapon ülték a gyermekek
napját - végül is mindegy, a lényeg az, hogy tegyünk úgy, felnőttek, mintha
valóban Ti, gyermekek lennétek gondoskodásunk, érdeklődésünk és
elkötelezettségünk középpontjai. mert sajnos, a valóságban ez nem így működik.
Az alább küldött versek - amúgy a nyolcvanas évek elején születtek - azt
példázzák, a fotókkal együtt, hogy a gyermek olykor felnőttebb a felnőttnél, a
felnőtt pedig nem egyszer a gyermek szellemi szintjét se éri el.
Az első fotó címe Ártatlanok játéka, Székely Sándor alkotása, a második
(Leszámolás a Háborús Bűnössel - a bukaresti Szász Attila felvétele) azt a
pillanatot ábrázolja, amikor a külföldi közvélemény hatására, mely szemére
vetette Romániának, hogy a háborús bűnös Antonescu marsall kultuszát elnézi a
szélsőséges köröknek, az egyik bukaresti templomudvaron felállított mellszobrot
úgy tüntettek el, hogy egyszerűen a fejére húztak egy zsákot. Volt Antonescu, nincs
Antonescu...
csak a szőlőt
még roskadoztak a szilvafák
a szomszéd kertjében a szögesdróton
át kilestük miként hasadnak
boldogan a túlérett gyümölcsök
a férgek neszezését is hallani
véltük csak az a drót
csak a dróton azok a szögek
ne lettek volna különben
szívből utáltuk a szilvát mi
a szőlőt szerettük igazán
borotválom már
kidobták a lezuhant sárkányt a szemétdombra
a levágott angyalfürtöket a padlóról kisöpörték
felmosták a kőről az első bicskavágás vérét
kibelezték a hajnalt harsogó repedt torkú kakaskát
borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét
annyi ágat
annyi ágat törtem le
hiába
a természet kiheveri
de a fák
de a bokrok
valaha inkvizítor
valaha inkvizítor voltam
szétvertem volna a fiam fejét ha bőgött
nagyokat csíptem rajta éjjel ha felsírt
voltam szigorú jéghegy
valaha majdnem gyilkos lettem
voltam megszeppent kivégzőosztag
valaha ártatlan voltam
gyermekdalokkal az ajkamon ébredtem
megmintázhatták volna rólam a szelídség szobrát
voltam a nagy ígéret
valaha csalhatatlan voltam
valaha nagyon elbotoltam
valaha voltam ami voltam
Május 30. (csütörtök)
Némileg a tegnap megkezdett csapáson lépek tovább, Miloskám, mert tapasztalt
távgyaloglóhoz illően tudom a végső tanulságot: az út azért van, hogy
végigmenjenek rajta.
Én megyek, s Te majd követsz, amikor odaérsz, hogy mehetnéked
támad.
Tegnap meséltem arról a hitemről, hogy mindenáron jó és
becsületes meg ilyesmi akartam lenni. Ez a hitem kitartott azokban az években is, amikor
családot alapítottam, amikor első gyermekeim születtek és cselekedeteimben igyekeztem
ehhez igazodni. Ekkoriban kerültem kapcsolatba a német konkrét költészettel, tudod,
amikor a költő elveti a megszokott költői sallangokat és metaforát, hasonlatot
félretéve, a dolgokat néven nevezve világosan fejezi ki gondolatait - azok
egyszerűsége, lényegre csiszoltsága hordozza magában a lírát. Szörnyen
rokonszenves lett számomra ez az irányzat, amikor a világ a szóvirágok felé terelte
a közgondolkodást, amikor 1970 után a párt és országvezető kultuszát kezdték
újból elültetni egy ország fejében, s hatása alatt egy sor versem is született.
Különösen büszke voltam az alábbira, amely címet se kapott - annyira önmagáért
beszélt - és egy 1980-ban megjelent verskötetem egyik indító verse lett:
szépen
igazul
elvszerűen
sose önzőn
bátran
lelkesülten
bölcsen
másokért is
makacsul
utolsó leheletig
mintha csak egy nap lenne az élet
Akkoriban egy Bukarestben megjelenő, az egyetlen romániai magyar
ifjúsági hetilapnak voltam a főszerkesztője. Az újságot, akár csak minden
kiadványt akkortájt, a pártközpont irányította, oda kellett előzetesen
benyújtanunk a lapterveket, utólag meg már a kefelevonatok alapján betördelt
félkész lapot. Ami nem tetszett, avagy disszonáns volt odafönt, azt egyszerűen
törölnünk kellett, különben nem ütötték rá a terjeszthetőségi pecsétet.
A nagy Vezető születésnapja január végén volt s eljött az idő,
a mikor leszóltak odafentről: minden kiadványnak kötelezően meg kell emlékeznie a
hőn szeretettről. Az ember berzenkedett magában, kereste a kibúvót, az egérutat:
amilyen szinten én magam voltam, nehéz lett volna a retirálás. Annyit tehettem, hogy
kollégáimat nem kényszerítettem semmilyen "nemszeretem" lépésre. A
kritikus nap előtt kínomban elővettem a fenti néhány sort és kis tépelődés után
feléje írtam, címként:
Az Elnök hite
Így küldtük nyomdába, születésnapi köszöntő gyanánt.
Odafent fél napig töprengtek, hogy rábólintsanak-e vagy
eltanácsolják. Végül is azért nem tudtak belekötni, mert mindaz, ami bennem eszmény
volt, kivetítettem az elnökre. Ha pedig valaki azt állítja, hogy ezzel csúfot űztem
az illető hitéből, akkor maga alatt vágja el a fát.
A vers aztán sokszor megjelent, ilyen-olyan alkalmakkor, díszkötetbe
is került, román nyelvre is lefordították, az évente egymást követő
születésnapok alkalmával - jobb híján? - elő-előkerült.
Sajnos, az első kompromisszum után már a másikat könnyebb volt
megtenni, a harmadikat, negyediket pedig már azzal a gondolattal, hogy - most már úgy
is mindegy.
Amikor 1989 végén nálunk is fejetetejére fordult a világ, majd az
agyondicsért vezetőt pillanatok alatt falhoz állították, és szitává lőtték, a
következő, az 1990-es januárban, a születésnapi dátum közeledtével próbáltam
írói számvetést készíteni magammal. Ennek a nyoma az alábbi, korabeli
jegyzőkönyv:
Ilyenkor már a penzumon
járt az eszem
minden kényszerű sor le nem mosható szenny
az életemen
soha többé hozsannát senkinek
fogadom
és ez már nem az első
alkalom
minden magyarázatom csupa nevetség
holnapi énem hallgatom
soha többé tollat a kézbe
de hát tehetem-e
birkózik bennem a szégyen s a versfaragás
szelleme
mint aki elkártyázta minden pénzét
egyetlen éjszaka
fázik éhes
de tudja soha se mehet
már haza
Azokban a napokban világossá vált előttem: a megváltás nem
következik be könnyedén, önmagától. Lehet, hogy soha sem talál rám, hiszen az
aljasságot szülő szabályozott rend most hirtelen fellazult és ellenőrizhetetlenné
vált. Most már nem csak egyvalakitől vagy valamitől tartottunk, hanem minden
irányból gyaníthattuk az ütést.
Azóta se sokat változott a helyzet.
Mintegy magamra mért penitenciaként visszaparancsoltam magam az
irodalmi életből a hallgatásba. Hosszú éveken át nem mutattam, nem adtam verset
közlésre senkinek. Ezzel mitsem akartam bizonyítani: így találtam illendőnek.
Az itt mellékelt két kép - a Nagytakarítás (Székely Sándor
munkája) és az Erőszak nélkül (Victor Stroe fotója - a falra írt szavak románul
vannak: fara violenta) - azoknak a tisztulni vágyó napoknak a lenyomatai, akár csak a
mai napot záró verssorok:
Vezeklés
Vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el
álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok
Május
29 (szerda) Kedves Milos, te még annyira az út elejét taposod, hogy a
felnőtt lelkizések szerencsére, még nem érinthetnek meg. Tudod, most, hogy már
jókora időt eltöltöttem benne, kezdem úgy elképzelni az életet, mint egy
többé-kevésbé tágas szobát, amely növekedésünkkel mind jobban összeszorul
körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember menekülne belőle,
saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért ilyen helyzetbe jutott, vagy ha erre
képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől minden rossz
eredendően származik.
A továbbiakban kénytelen leszek ilyen lelki szellőztetéssel
elviselhetőbbé tenni a szobában tartózkodást, amíg az egyáltalán esedékes.
Életem olyan időkkel vágott egybe, amikor mi, felnövekvő gyerekek, miközben a
nyakunkba kötötték a piros úttörő nyakkendőt (s milyen büszkén viseltük, mikor
azt mondták, hogy az országban csak összesen száz gyereket ért még e kitüntetés, s
az egyik mi voltunk!), egymással versengve fordítottunk hátat szüleinknek. Abban a
minden népit egekbe emelő hangulatban elhittem, hogy tanár szüleim tétova harmadik
utasok, kerékkötők, becsületesek, ámde kijátszhatók, korrumpálhatók,
eltéríthetők. Büszke voltam, hogy az iskolában orrunk előtt meglobogtatott ateizmus
okán hátat fordíthattam a vallásnak, a klérusnak (a szenteskedést azóta se tűröm
- de nem csak vallásgyakorlók esetében...). Szerettem volna magam is munkás-paraszt
társaim szerencsés helyében lenni, akik közül nem egy becsületesen igyekezett
mindenben az élre érdemelnie magát, mások meg csak az előjogok közelébe kívántak
kerülni, élni, majd visszaélni velük.
Becsületesen
szembenézve a múlttal, a megtett úton mindenütt a gyalázat sara is ott van, s
cipőnktől kezdve a lelkünk mélyére is rászáradt. Érdekes, nyíló eszemnek volt
egy olyan felderengése, hogy én leszek az a szerencsés, akitől tovafelé immár csakis
igazságos, jogos és elvszerű dolgok történnek. Hogy elég a kormányosnak bemérni a
törekvés irányát, és a szélfúvásokkal mit sem törődni, tartani a kormánylapát
dőlésszögét.
Sajnos, elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként,
nemzedékként sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk
letudni, be kell ismerni: magyarázatra igen, mentségre semmi szükség...
A nemrég tragikusan fiatalon elhunyt marosvásárhelyi Molnár Dénes
kiváló grafikus, karikaturista remek sorozatot rajzolt egyénről és tömegekről.
Ebből küldöm most a Zászlóvivő-t.
A másik kép a csíkszeredai Ádám Gyula fotója, kászoni cigánynegyed
szétdúlt díszletét ábrázolja: mikor a helybeli cigányok összeférhetetlenségére
hivatkozva, a kilencvenes években a falu székely lakói felgyújtották a
cigánytábort. Hosszú évekig tartó tömegper lett belőle és székely szégyen...
Gyónás helyett
vallani köpni kikotyogni
elszólni mintegy mellékesen
bedobni
kimondani
talán
de bűnbánatért soha
tetteinket míg elkövetjük
földre szállt angyalok vagyunk
utána
csak utána
kapunk észbe hogy eltörtük az egyetlen poharat
szilánkjai sebeznek
szívünk alá gyűlve
szőnyeg alatt a szemét
az irgalom tanyáján
a szárnyak bénák szennyesek
elrejtenénk de hová
lógnak csapzottan érdesen
lessük az ég szavát
Május
28 (kedd) Olvasom, hogy borongós a család kedve, a Milosé meg egyenesen
oltás-nyűgös, ami azt jelenti, hogy vége ám a gondtalan, zsenge babanapoknak. Te is
beléptél immár azok sorába, akiknek kötelezettségeik vannak - hogy a jogokról most
ne is beszéljünk, mert azok a kutyát sem érdeklik a dolgok jelenlegi állása
közepette.
Hát ez bikfanyelvűre sikeredett, de sebaj, mert a különféle oltások
mellé a felnőttek nyakatekertségéhez is meg kell szerezni a tolmácskészséget.
Mindenesetre, most egy
kis derűlátást igyekszem belopni házatokba, bár most itt is kergetőzik a vihar,
amely a saját farkába akar harapni, ezért aztán olyan forgószeleket rittyent, hogy
csak úgy rizegnek beléjük az ablakok. Azt mondják, ismerősök között nem illik
eluralkodni hagyni a tömeges borongást. Ezért most innen, Bukarestből küldeném a
halványka kedvet a folytatáshoz.
Annak ellenére, hogy itt hetek óta azt rebesgetik: katasztrófális
földrengés elé néz ez a város. Ami azt illeti, a kilencedik emeleten jól meglógatna
minket egy komolyabb földmozgás. Kívánom, ne ismerjétek meg ezt a fajta élményt.
A mai versekhez Kósa Gergely két fotója illik: a Kertkapuból,
no meg a Nagyapó.
Képkivágat
kapualjak
kijáratok
látványhoz
képkivágatok
amire rávetül a fény
a felszikrázó tünemény
mindig a valóság maga
a dolgok jobbik oldala
Tökéletes világ
sehol egy ránc egy gyűrődés a tájon
csak tűnékeny sóhaj sirályfohász
gyöngén támadó szél borzolja maradék hajam
mintha csak nagyapám lenne csontkemény
merev ujjaival
ahogy sose tudott életében símogatni
csak a fát
a papírost
a térképeket
a menetrendek csomópontjait
hágók és tengerfokok menedékét
hegycsúcsokat krátereket és vöröslő őszi tisztást
a város fölött
mindig csak későn ébredünk
mikor már elhamvadt tüzek
mélyén a felgyémántló bölcsesség kilátszik
elnézek visszafelé
a mélység
fölzenél egy hangolt hárfa
feszülő húrjain
még élek
és ez elég elég
Május 27 (hétfő) Amikor
1994-ben Kanadában jártam, sok-sok reggelen jókor felpattant a szemem, amikor az ég
éppen csak derengett, s a hálószoba ablakába könyökölve elnéztem a mókusok
játszadozását. Egész kanadai utamon végig jelen volt ez a játékos állat:
kíváncsian, már-már pimaszul kért helyet magának a városlakók életében. Parkok,
ligetek fái, bokrai teli vannak odúikkal. Vidáman hancúroznak a sétára vitt
kutyákkal, szorgalmasan elássák az emberek ajándékozta mogyorót, amit már nem
tudnak megenni. Keresztül-kasul járta a ház előtti veteményest, s ha csönd volt a
konyhában, a kertre kinyitott ajtón át bemerészkedett az asztal alá, emberszagot
szimatolni.
Mindenütt jelen vannak, gyorsak, mint a gondolat, s ha tőlem függne,
próbálnék valamit kitalálni, amivel hasznos munkára foghatnánk őket. (Mókusék
szerencséjére: nem tőlem függ...)
Mókushajnal
mókus inal át hajnalomon
szökellve bátran könnyedén
akár egy dallam ütemébe zártan
hogy inal!
bokortól bokorig
a csönd tisztásán keresztül
az alig kiserkent tavaszi gyepen
futás közben még vissza-visszanéz
követem-e
nyomába szegődnék de jaj ha elijesztem
oly kedves törékeny
annyira önmaga
megfoghatatlan
talán ígéret
talán sosemvolt éjszaka
tébolyult álom emlékűzés
huncut varázslat
maga a menekülő szándék
volt nincs
a bújdosó bánat
Kanadában
a Niagara vízeséshez ellátogatva eszembe jutott az a riportkönyvem, amit még a
rendszerváltás előtt állítottam össze, de már a romániai fordulat után került
piacra. Álruhában a címe, s a történetek hősei - egy matematikus, egy
tévériporter, egy hajóskapitány, egy hegymászóházaspár, egy geológus stb. - egyes
szám első személyben mondják el életük kalandját vagy nagy kalandjait. A
történeteket ők mondták tollba, én magam csak a bőrükbe bújva megszerkesztettem a
mesét. A vízesés mellett reménykedni kezdtem: végre, itt állok a világ egyik
leghíresebb látványossága mellett, s könnyen megeshet, hogy a következő pillanatban
magam is egy váratlan, valódi kaland részese lehetek. Csak hát hiába csapkodott a
préri felől érkező erős szél és csapta a szemünkbe, szánkba, orrunkba a vízesés
permetét, ezen kívül nem történt velem semmi - a kalandok, ahogy én látom, mindig
másokkal esnek meg. Mi csak hallgatjuk és végigborzongjuk a történeteket...
Pusztai Péter barátom Szamarak a tetőn c. képe egyike az ilyen, mások
számára tartogatott kalandnak. Érdekes, ugyanabban az országban járva, úgy lehet,
nem vettem volna észre...
Álruhában
bennetek megsokszorozva
a legbensőbb gondolatba öltözve
onnan kikandikálva fintorogva de mindig
a bőre szabott álca mögött
lapulva élem végig sorsotok
egyiket a másik után
vagyok a tengeren hányódó kalandor
az elorzott álmú repülős a magaslati
mámor kínozta hegymászó
a rendezett agyú matematikus az életet
habzsoló természetjáró
vagyok az örök don juan a kaszát
forgató mezőpásztor
honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés
ki oltotta belém e bújkáló létet
amelyben minden elképzelhető
kaland hőse magam vagyok
mégis
mások pusztulnak belé
Május 26 (vasárnap) Az élet
egyik legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb arcát az illúziók adják.
Milos barátocskám, tulajdonképpen már Te is egy illúzió tárgya vagy,
tehát átéled mindazt, amiről alább szólok.
Mamád-papád úgy hiszik (joggal), hogy Te egy két
hónapos bébi vagy, aki korán jött ugyan a világra, de azért végül is sikerült
megkapaszkodnia, és áldozatos segítségükkel kilábaltál a kockázatos helyzetből.
Ez természetesen így van, de azt hiszem, a teljes igazsághoz tartozik, hogy Te is
nagyon akarsz élni, ergo nem vagy ám olyan öntudatlan, mint ahogy azt a felnőttek
gondolják.
Illúzió a mese is, akár csak nagy mesemondónk, Benedek Elek, akinek
szobráról és kisbaconi kúriájáról (ma múzeum, emlékház) küldök most neked
nézegetni valót. Elek apóról még hallani fogsz: meséi közkézen forognak ma is.
Akkora legenda övezi, hogy legszívesebben föllebbentenénk róla a fátylat és
mögéje néznénk: van-e ott egyáltalán valami, vagy csak képzelődünk?
Az illúziók olyanok, mint minden, aminek két pólusa - sarka, véglete - van: mondjuk,
egy hideg és egy meleg. Van, aki inkább a meleget érzékeli, más inkább a hideget és
tulajdonképpen a langy középútban találkoznak s csapódnak le a sarkított
benyomások.
Sebaj, ha most fogalmilag nem igazán tudsz követni és az elvont
gondolkodástól jócskán megsajdul ifjúi koponyád. Ezt bízzad egyelőre ránk. Te
most arra törekedj, hogy a későbbi kockázatokhoz, kihívásokhoz szükséges
ellenállásodat megszerezzed.
Nőj, gyarapodj, alkalmazkodj, használd ki a jó napokat, aludj, amennyi
beléd fér, nyújtózzál, ásítozzál, csücsöríts, kuncogj, tiltakozz, sikkants,
kápráztasd el az otthoniakat, s tanulj meg jó nagyokat szellenteni, mert attól
mindjárt Embernek érezheted magad. Ráadásul egészéges is. (Később majd azzal
hoznak zavarba: nem illedelmes. Ez is igaz... - nos, hát ilyen az Élet mifelénk...)
Könyöklő
szélesre tárom a tenger ablakát
hadd zúduljon be rajta mindaz
amit föld és ég ringat
egyetlen furcsa ütemre
le fel
de csak szél iramlik
akár egy fölösleges sóhaj
és már nem tudom
én könyöklök az ablakban avagy a hullám simul makacsul
kisebesedett könyökömhöz
Deszka
a fenyődeszka érett illata mint a méz
az erdei méhek zsongó odujából
soha nem láttam mézvár őrizőit
a deszka csontszíne messzire világol
mézüket se kóstoltam soha még
csak egy illúzió iratja velem e verset
az összefüggések mint a jelenvaló holtak
egy fenyődeszkán ülve dalra kelnek
Május 25 (szombat) Amíg
Bukarestben, ebben a délromániai, alföldi városban meg nem telepedtem, nem kóstoltam
halat. Itt megtanultam: valamikor a szegények eledele volt, a telemeának nevezett
sóstúróval, a puliszkával, az olajbogyóval (maszlina) és a savanyú ciberével
(bors) együtt, ami kötelező bármilyen leves - itt csorbának mondják -
készítéséhez. Aki szegény volt mint a
templom egere, ezen megélt. Fillérekbe került. Sőt, a bukaresti ember sokszor ingyen
is hozzájutott a nagytestű, kövér pontyokhoz vagy a kárászokhoz: a román fővárost
övező tavak teli voltak tenyésztett hallal, amit aztán a jónép úgy lopkodott, ahogy
nem szégyelt. Mondják, koraősszel olyan halsűrűség volt a tavakban, hogy ha
beléállt a vízbe az ember, kézzel is kiemelhette az ebédre valót.
Az első hónapokban képtelen voltam betelni a halhúsok ízével.
Mert ahogy a sajtokból is sokféle van, így a halfajták íze is nagyban különbözik
egyik a másiktól, mindegyiknek van egy olyan sajátossága, amiért az emberek
élnek-halnak érte.
Mára a szegények
eledelének nevezett étkek legalább olyan elérhetetlenek a pénzteleneknek, mint
például a fekete kaviár. Csakhogy míg a legegyszerűbb hal is drágább a disznó vagy
a csirke húsánál, tehát ha a szegény embernek van némi pénzecskéje, akkor azt
biztosan nem halra költi elsősorban - az után csak a nyála csorog legfeljebb. Tehát
ha a hal méregdrága lett, akkor a fekete ikra szörnyen méregdrága hozzáképest, de
mert erről is, arról is lemondunk, testvérek lesznek a mellőzésben.
A mai versezet - fabula, mert állat szereplője is van - egy fiók
mélyéről került elő, ahová eldugtam a kíváncsi szemek elől. Már nem is
emlékeztem rá, egy elkeseredett hangulatomban írtam, még az 1980-as években, s
egyszer meghökkentésül fel is olvastam egy irodalmi esten, zsúfolt hallgatóság
előtt. Érdekes kísérlet volt: azokban a nem túl dicsőséges és vigyázz-állásos
időkben, amikor a halandók számára a külföldi utazás elérhetetlen álom volt,
rejtjelezve illett megszólítani az olvasóközönséget, hogy értse is, meg nem is,
hogy miben él, milyen csapdában élünk mindannyian.
Az első részét nevetgélve, hangos érdeklődéssel fogadták, de
ahogy kiejtettem azt a szót, hogy "ottfelejtett mikrofon", megfagyott a
teremben a levegő: olyan sűrűvé vált a csend, hogy a fele is elég lett volna. Hiába
fejeztem be a verset, senki nem merte összeverni a tenyerét, még udvariasságból sem.
Sokukon láttam: legszívesebben nem is lennének bent a teremben, vagy elbújnának, hogy
ne lássa őket senki. Nagyon megsajnáltam őket és elszégyeltem magam a
provokációnak is felfogható gesztusért. Akkor dugtam el jól a szöveget, s nem
kezdtem volna hozzá a napokban az élet-leltárhoz, ki tudja, mikor került volna és
kinek a tekintete elé?
A Fabulához leginkább a bukaresti Kósa Gergely fotója illik; Gergő
atomfizikusnak tanul pillanatnyilag Bukarest mellett, egy campusban és tehetséges
fotós, grafikus is. Nem csoda: tehetségét édesanyjától, a karikaturista Keller
Emesétől örökölte, aki a Szegények karácsonya c. rajz szerzője.
Fabula
friss hallal a hóna alatt
beállított hozzám a tenger istene
részeg volt de
nem látszott nagyon rajta
a tátogó síkos jószágot egyetlen
mozdulattal az asztalra
csapta
és inni kért
nem adtam néki
hogyis ne
még majd azt mondanák
hogy titkon
világkörüli
útra készülődöm
biztosan megorrolt
de azért sikerült kitennem
a szűrét
néztem néztem a halat
mit ottfelejtett
akár egy rejtett mikrofont
hát akkor elő
a kést hisz fejtől
büdösödik mint tudjuk
filéztem sütöttem roston rántva
pikkelyeit szálkáit
kidobtam
így lett a hal kelendő
így maradtam halandó
Május
24. (péntek) Milyen az, amikor az embernek nincsenek még emlékei? Azt
hiszem, kedves Milos, erre Te sem tudod a választ, hiszen már biztosan neked is
megvannak a kis élet- és környezet azonosító jeleid: megismered a mama és a papa
szagát, egy-egy erősebb fény vagy árnyékmozdulás forrását, és emlékeszel már
hangokra, szófoszlányokra, most mindinkább záporozik rád mindaz, amit el kell
raktároznod a világból, hogy otthonosan érezzed magad benne, hogy hinni tudd: ez
igenis, a Te világod, neked hajlik a falomb, ha fektedből felnézel a magasba, neked
csácsognak a madarak, téged szolgál, mert egyre érettebbé tesz a múló idő. Csak
hát ezalatt az emberben olyasmi is lerakódik, megmarad, amiről később úgy gondolja,
hogy a legjobb lett volna elfelejteni. És ha történetesen, valamilyen betegség
folytán az ember felejteni is kezd, a teljes emlékezetkiesés oly ritka! Valami csak
marad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, mint a
makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszaderengő dallamot vagy egy homályba
vesző történés gyökerét.
Emlékezni kell, és nem szégyen farkasszemet nézni azokkal az
emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nem kívánatos vendégeink.
Segítségünkre vannak a képek, a betűk: ó, ezt már láttam, ezt
már olvastam (így is hallani fogod majd, ítészi szájból: déja vu, déja lu...)
valahol, ez olyan ismerős táj - de hol? mikor? - és bármi legyen is rá a válasz, ne
féljünk kimondani.
Szentes B. Lajos csíkszeredai fotós, képzőművész és költő
képei ilyen vérbeli, "már láttam, de hol" látványok közül valók.
Régi fénykép
még romlatlan minden ezen a tájon
még munka a munka és fű a fű
úgy zengenek ifjú korunk húrjai bennünk
mint csöndben a mélyhegedű
Érintés
királyló gyümölcs ághegyen
mosolyog rád a szerelem
már már hiszed elérheted
nyújtózik még egy keveset
mind magasabbról kandikál
kikezdte már egy víg madár
s míg tenyereden tarthatod
hívó mosolyát láthatod
a tiéd lett mint annyi más
hol van a tikkadó varázs
majszolod nézed forgatod
hátha valamit visszalop
a tűnt napokból idelenn
és belefáradsz hirtelen
tán nem is benned élt a vágy
megérinteni legalább
Aláaknázott kertek
ahogy felfénylik a szomszéd ház homloka
háttérben fenyvessel havassal
ahogy a pajta a farakás a körtefa és a kapu
kihúzzák magukat a hajnali derengő
homály méhében ahol a nagy álmok
fogannak vagy elvetélnek
ahogy az ég aljába a vörös
szívedbe lopja magát a furdaló vágy
vissza ó vissza az időben
nem nagyon messzire
nem a gyermekkor ártatlan titkaiba
nem a szerelem elfúló torkú trilláihoz
csak az utolsó keresztút érdekel téged
de senki se hív
senki se biztat
az idő útjai aláaknázott kertek
legszebb gyümölcseik pokolgépek
bárhova lépsz
ó hova lépsz
Május 23. (csütörtök)
Miloskám, a meleg visszalopta magát napjainkba. Ha kutya lennék, lógó nyelvvel
feküdnék egy hűs cementlapon és sűrű nyálcsorgás mellett lihegnék egyvégtébe.
Ha tyúk lennék, gyakran odaszaladnék a cserépitatóhoz és behunyt szemmel
nyeldegélném a folyadékot. Ha disznó vagy bivaly lennék - ez utóbbi olyan, mint a
tehén, csak fekete -, akkor keresnék egy jó agyagos pocsolyát és beleforgatnám
felhevült tagjaimat.
De ezek közül egyik sem vagyok, csak egy testes vénember, aki úgy vesz
revansot a nyári hőség miatt, hogy mit sem törődik vele, és megpróbálja elmondani
neked, hogy miért szeret elidőzni a régi várakban, kastélyokban. Szerencsére Te is,
én is olyan országban élünk, ahol nem kevés a régi építmény, amit azért emeltek,
hogy megvédje a falai mögé rejtőzőket a támadóktól, akik életükre törtek.
Sokféle várban jártam: lovagvárban, hercegi várkastélyban,
várbörtönben, végvárban, földvárban, favárban, királyi várban,
erődítményben... Valamennyi helyen hosszú ideig forgolódtam, nézelődtem, bámultam
a régmúltat idéző, megkopott falakat, oszlopokat, odúkat és azt kérdeztem
magamtól: mire jó manapság egy vár? Hogyan lehet benne élni, amikor minden
lépésnél titokzatos, végletes: hol igen sötét, hol meg vakító fény-árnyék
játékok riasztják az embert, félelmetes élőlények suhanása, surranása,
cikkanása, rejtezése teszi feszültté a környéket, legendák, komor történetek,
véres fordulatok kísértenek falai között s mindenütt pusztulás, porló kövek,
hámló mennyezet, roskatag kapualjak, vaksi ablakok, egyenetlenné kopott lépcsők,
foghíjas kövezet vesz körül.
Segesváron, majd Prágában - s részben Budapesten, bár az ottani vár
inkább palota benyomását kelti - sétálgatva, kapualjakon be-betérve,
lépcsőházakban osonva, várfalakon lépegetve rájöttem: díszletről van szó,
amelynek belső világát saját mai kedvünkre alakíthatjuk. Demonstrációként
beillesztem a könyvbe Heddi Löffler bukaresti fényképész segesvári képsorát. A
néni ma már nem él, egész életében a legnagyobb nyomdaipari vállalat
fotólaboratóriumának művészeti vezetője volt, a fényképésztechnika kiváló
ismerője. Erdélyi szász családból származott, egyszer vendége voltam a műtermében
és nem tudtam betelni azzal a precizitással, amivel képein visszanézett rám a Világ.
Azt hiszem, később még válogatok számodra a képeiből.
Fénygyepen
csak könnyedén a fény felé
amerre kanyarog az út
ne kísértsen a félelem
míg belököd a kertkaput
a felszikrázó fénygyepen
árnyékcsordák kolompja szól
lelked közöttük félszegen
kutyakölyökként kóborol
Reflektor
a vár utcáin a macskaköveken
a hajlatokban a boltíveken
a szobrokon a harangokon
a lőréseken a kriptákon a temetőn
a lépcsősorokon a toronyba zárt időn
a falakat málasztó repkényeken
az orgonasípokon a kőmedencén az állványokon
a kőmőves déli ebédjén az árkádokon
a habzó szennyvizen mely utat talál a völgybe
végigpásztáz a nap
reflektorát rádszögezi tűnődve
mintha valamiért gyanús lennél neki
vizsgál mint férges vackort a gyermek
mielőtt beléharap
Győzelem
égnek törő falakon
fürtös csapatokban kúszik a fény
a tekintet
nézzük csak nézzük a várakat
míg bennünk elesnek
s a látvány győzelmi zászlaja
már fölöttünk csattog
Május 22. (szerda) Életem egy
igen jelentős része a vasút közvetlen közelségében telt el: az eddigi hatvanból
közel harminc esztendőről elmondhatom azt, hogy valahányszor otthon vagyok, hallom a
házunk közelében kanyargó három pár sínen minden irányban elrobogó vagy
eldöcögő, legváltozatosabb vasúti szerelvények zaját. Sőt, gyakran előfordul,
hogy tilosra állítják a pálya mellett álló váltó szemaforját - ablakunkból
éppen odalátni, -hallani -, s olyankor meghatározatlan ideig hallani a kényszerű
veszteglésre ítélt, éppen odaérkező vonat türelmetlen fújtatását,
prüszkölését. Mintha a szerelvény elé kötött mozdony sokezer tüzes lóként
kapálná a földet türelmetlenségében és azt kérdezné nagy berzenkedve: mikor
mehetek utamra?
De mese nincs, a piros fény tilos jelzést jelent, azt minden vasutasnak be
kell tartania, s csak amikor a legközelebbi állomásról, egy kapcsolóval zöldre
váltják a sínek melletti jelzőlámpát, akkor folytathatja útját ez az egész
világot behálózó, zakatoló fémalkalmatosság.
Lehet, Milos, hogy ezt a fajta járművet, és még inkább
szállítóeszközt - hihetetlen terheket képes elvonszolni jókora távolságokra -
egyszer megkérdőjelezi és felszámolja majd az idő. Az is meglehet, hogy már a Te
idődben, vagyis amikor a felnöttkorodat éled majd, annyira lehetetlenné válik a
vasút fenntartása anyaggal, pénzzel, munkásokkal, technikával, hogy szép csöndesen,
szakaszonként és vidékenként haldoklásnak indul, mint a pusztuló fák elhaló ágai,
tőrzsrészei.
De a nagy, a szárazföldre kiterjedő világ hálózat egésze nehezen
pusztulhat el, mert szinte mindenütt jelen van, ahol emberek élnek. Valamikor,
gyerekként arról ábrándoztam, hogy mozdonyvezető leszek, lesz egy vonatom, de azzal
nem csak a síneken robogok ám - hiszen azok előre megszabott, kényszerű pályák -,
hanem mindenütt: kertben, utcán, országúton, sőt még a vízen is. Képzelgéseimben
még azt is természetesnek tartottam, hogy az én vasútom ne vasból, fémből
készüljön, hanem csak deszkából, azt pedig nagyapa is könnyen össze tudja ám
tákolni a pincéjében. A nehéz vaskerekek helyett fakereket szerelünk rá, s hogy
megspóroljuk a motort, mindig lejtőre indítom, egy gördülődombról, amilyenek az
állomások közelében emelkednek, a vonatok tolatását innen irányítják, s akkor a
nehézkedéstől majd vígan elgurulok egy szakaszon. Elvégre nem kell nekem mindjárt
olyan messzire eljutni...
Kis Milos, az ilyen képzelgések annyira normálisak, hogy egészen biztosan
Téged is hamarosan utolérnek. Aztán egy idő után kezded elfelejteni őket, lesz egy
időszak az életedben, amikor kuncogni fogsz a gondolaton magán, hogy ártatlan és
mesékbe illő képzelgésekkel töltötted az idődet, aztán mire eltelik az élet, s
közben végigzakatol életeden hol a vasút zaja, hol az országúti forgalom robaja,
rájösz, hogy a képzelgéseid jelentették az élet maradandó értékeit: kitartottak
melletted, te pedig örvendesz neki, hogy egyáltalán voltak, és van mire
visszaemlékezni...
Két fényképész ismerősöm képsorait is megőriztem a vasút
világáról, lényegéről. Az első, a nagyváradi Bíró Károly a mozdonyvezető
világát és hatalmát foglalta néhány megindító, szorongó képbe. A csíkszeredai
Szakács V. Sándor pedig a Kovászna melletti Komandó műszaki relikviáját, a
fakitermelésnél használatos siklóvasutat örökíti meg. Ez a magashegyi
iparvasutacska már évtizedek óta haldoklik, mert nem tartják fontosnak felújítani,
továbbéltetni, csak a történészek és a minden vesző értékért kiálló
közemberek, de hát tiltakozó beszédekkel és beadványokkal nem lehet vasutat
üzemeltetni.
Tudod, arra gondoltam: ha a komandói sikló valahogyan megmenekül és új
életre keltik, akkor a vasút ügye világszerte nincsen veszve. Ha viszont fordítva
történik, akkor az Egész pusztulása elkerülhetetlen.
Ördögök
vonat kúszik a völgybe fel
sikkant egyre: jövök-jövök
acélkerekek nyűgölődnek
zabolátlan kis ördögök
sírnak az élesre fent kanyarban
göcögnek a váltók felett
könnyedén mintegy öntudatlan
vonszolják el a terheket
játékos kedvük ronthatatlan
hallgatom forgalmuk dalát
jönnek nappal és éjszakánként
egy egész életen át
Május 21. (kedd) Kezdenek
besűrülni a napok, Milos pajtás, ilyenkor kurtábbra fogom.
A tegnap a házról írtam neked, meg arról, milyen fontos az, hogy az
embernek otthona legyen. A kérdésről még szó lesz odébb is, de most egy olyan ház
jut az eszembe, amelyet sokáig csak képzeletben építettem fel magamban, a leírtak és
fényképen látottak alapján.
Kanadában megtelepedett barátomról, Pusztai
Péterről és feleségéről, a bukaresti Georgetáról (ha majd ki akarod ejteni, így
tedd valahogy: Dzsorzseta), aki valamikor fiatalon, diákként ott inaskodott a bukaresti
ifjúsági lapnál, a kezem alatt. Mind fiatalok voltunk, de ő még minket is
lekörözött. Úgy mondtuk: bűnösen fiatal hozzánk képest...
Nagyon megszenvedtem az elmenetelét.
Előbb csak egy ugrásra volt tőlem, valahol Svájcban. Aztán átkelt az
Óceánon.
Olyan volt, mintha egy csomó levegőt elszívtak volna mellőlem. Látni
tanított rajzaival, fényképeivel, székelyesen parasztos, mindig tömör és
lényegrelátó megjegyzéseivel. Ma is kapcsolatban állunk egymással, de ez már nem az
az igazi, mint amikor naponta találkoztunk, együtt szilvesztereztünk. Egyszer, 1994-ben
alkalmam volt rá, hogy felkeressem Pierrefonds-ban, Montreal közelében.
Akkor láttam igazából a házát, a
házukat. Amelyikben úgy töltöttem néhány napot, hogy állandóan azon töprengtem:
mi lenne, ha ez a villa (palota?) az enyém lenne, ha én laknék benne, ha be kellene
laknom? Ha minden nap az asztalomon lenne egy nehéz fémtál, feltornyozva minden
elképzelhető gyümölccsel, déliekkel és másfélékkel vegyesen? Ha kapcsolóval
pillanatok alatt be tudnám állítani a lakás fűtését? Ha enyém lenne a házhoz
tartozó kicsiny, de vadregényes kert, liget...
Nehéz volt ez a képzelgés, mert hát a valóság minden percben a
tényleges képét mutatta: vendég vagyok csak, akinek ideje előbb-utóbb lejár. Ez az,
amit a Péterék kandúrja nem tudott. S én, aki a vendégeskedés ideje alatt abban a
hálószobában aludtam, ahol az éjszaka késeig dolgozó Péter szokott általában
nyugovóra térni, amikor nem akarja zavarni már mélyen alvó feleségét, az első
reggel arra ébredtem, hogy két tüzes szem néz rám merően a padló irányából a
hajnali félhomályban.
A többi tanulság megtalálható az alábbi versekben.
A ház surranó szelleme
hajnalban kattan a pattan az ajtó
mintha a szél kaparászna
jelezne rajta hogy megindult a világ
légzése működik az óriás légcsavar
pedig csak a ház surranó szelleme
az idejében kiherélt kandúr
üzen kalauzt mímelő gesztusával
hogy
föl kellene kelni
elég volt az ájult magunkba süllyedésből
ételt a tányéromba uraim
villan két mélytüzű
smaragd szeme
egyenesen rám
néz néz
vádlón korog az üres gyomor
Csendélet
a kosárban
alma narancs szőlő banán
ez a csendélet hazakísér
a tengeren túlra
mikor a világ összezsugorodik
egy alumíniumdobozba
benne szalonna hagyma
pár szelet sületlen kenyér
már rohad a sok illatos gyümölcs
akár a túlérett szerelem
mint lucskos szennyes kötés alatt
a vér
Lesz ébredés
talán egy megvalósult álom ilyen
visszavonhatatlanul nyomasztó
nem léphetek ki belőle
föl se ébredek már
ez a ház
ez a kandalló a pattogva leégő tűz
a tálcán a gyümölcscsendélet
a minden sarokból rám leső antik bútorok
a mennyezetet támasztó húsos szobanövények
a kertben a hó a hóban a dermedt fák
a fák alatt a türelmetlenül füttyögő barna cinegék
az éjjeli világra hangolt rádió
az asztalon felejtett pipák
mind létező együvé tartozó
valóság széthullásra ítélt szilánkjai
egy élet ára
amit valahogy mind leélünk
ki rosszabbul ki jobban
előbb utóbb mégis csak felébredünk
a mellünkre nehezedő végső napokban
Május 20. (hétfő)
Miloskám, még egy nap
eltelt, összeütöttünk egy jó kis hétfői újságot. Nem unatkoztam. Remélem, te
sem, hiszen a világ megismerésében még nagyok a behoznivalóid. Gondolom, amikor
nyitva a szemed, alaposan végigpásztázod vele mindazt, ami körülvesz. A látvány a
tiéd, azt nem veheti el toled senki. Amit látsz, lassan lepréselődik benned és már
akkor is látod, ha olyan sötét van körülötted, hogy káprázik tőle a szemed.
Ilyen mélysötétek, titokzatos csönddel övezve vettek körül,
valahányszor szüleim végső menedékébe, a csíkszentkirályi fél-kúriába bevettem
magam egy-egy augusztusban, pihenés gyanánt. Írtam volt, a múltkor, hogy az a ház
már nincs meg. Vagyis hát megvan, de jobbnak láttam visszaadni eredeti gazdájának,
mert immár annyira magára hagyatott volt, hogy kezdett lakhatatlan lenni. Tudd meg: ha
valamit elhanyagol az ember, valakit vagy valamit hosszabb időre magára hagy, legyen az
élőlény vagy akár tárgy is, az egészen biztosan elindul - hol lassabban, hol
gyorsabban - a tébolyodás, a romlás útján.
Jól esik erre a házra emlékezni. Minden érzékszervemmel látom, érzem,
s megpróbálom veled is elhitetni, hogy mindig az az ember igazi otthona, ahol fenemód
jól érzi magát.
Ugyanakkor nagyon fájdalmas, amiért meg kellett keményítsem a szívemet,
hogy máról holnapra hátat fordíthassak neki. Egy bolond márciusi délelőttön
összehordtunk mindent sietősen a három szoba közepibe s egy alkalmi teherautóra
felhajigáltuk, ami éppen felfért, a többit otthagytuk a gazdának, rakja a tűzre.
Közben bőszen havazott, felázott tőle a kert, a földút, a megrakott
teherautó besüllyedt az agyagos sárba, úgy kellett kihúzni, a közeli fakitermelés
dömperével.
Mintha a ház nem akarta volna, hogy elszakadjunk tőle. Mintha a sárral is
marasztalt volna bennünket: hova mentek? miért hagytok itt? hát nem látjátok, milyen
lerobbant állapotban vagyok? mit vétettem nektek, hogy eldobtok magatoktól?
Ilyen és ehhez hasonló dolgokat kérdezhetett volna a szerencsétlen ház,
ha beszélni tud. És könnyebb lett volna elviselni nyugtalanító kérdéseit, mint
vádló némaságát.
Kívánom, hogy a Ti házatokról szóló kedves élményekből soha, de soha
ne fogyhassál ki!
Csigaház
hallod az éjt sűrű csöndje hogy neszez?
sötétje anyásan befödi az ijedező egeret
a macskának is menedék s mindennek ami él
valahol fény gyúl rádió búg egy jazzband zenél
úgy hull a nyugalom a hűvösség mint a jótékony eső
szárnyak suhannak álmot érlel egy gyöngén verdeső
pillangó az ablakon túl hol az éjszaka tanyáz
úgy símul a világra mint hálás lakójára a csigaház
Mikor mindenki elment
mikor mindenki elment beszivárgott a csönd
rátelepedett a házra alant és odafönt
csak a szú perceg kint és bent csak egy légy csapong
vergődik szabadulást keresve a szutykos ablakon
no és az órainga mely az időt apró darabokra tördeli
zengő imája félóránként a csöndet fölveri
lassan bekapcsolódik újra mi körülöttem mozog és él
a kapunyikorgás az eső a nyakunkba zúduló szél
Ezüst élet
a holdfény reggelre elcsorog
földre borult bödönből a méz
már csak csilláma illata él
ezüstjét váltja a hajnali réz
állok mintha fa lennék
alámankózott roskadozó ágaim fájnak
dísze vagyok és szenvedője
az őszbe forduló búcsúzó tájnak
éjszaka míg a hold kering
leltárt készítő magányban
ezüst életre ébredek
sápadtan halálra váltan
2002. május 20.
Hogy néznivalód is legyen e lapokon, most három fényképet küldök, ebből kettőt magam készitettem egy Ljubityel amatőrgéppel, az egyiken Péter fiam bámulja, négy évesen egy bukaresti nyári szinház mészkő oszlopait - ilyen lelkesen tudott bámulni, alulról fölfelé, mindent, ami az útjába került -, a másikon a kilencedik emeleti panellházunk loggiáján a feleségem által megteremtett kis üvegpalota, mindenféle virággal. Bámulat és Loggia - ez a képek cime.
A harmadik képnek Rohanásban cimet adta készitője, néhai Imreh Albert - igy hivtam: Berci bátyó -, aki egy kis Zágon melletti faluban, Papolcon élte le nyomorú életét, mindkét lábát combtól levágták, nehogy elüszkösödjön, s úgy tengette napjait, felesége mellett, ágyban, olykor egy rokkantaknak való kosaras motorbiciklibe merészkedett, de az utolsó években már egy-egy ilyen utazásból mindig csak tüdógyulladás lett. Ő épitett magának fényképezőgépet, nagyitógépet, kipróbált minden egyszerű fotótechnikát s a végén még könyvet is irt kisérleteiről. Nagyon szerettem, olykor felkerestem, de mint a sérült emberek általában, szörnyen érzékeny volt, minden meg nem gondolt szóra felkapta a fejét, duzzogott. Úgy kaparták el szegényt, nyomorúságban, mint egy kutyát. A fia nem törődött vele, most is csak járja a világot...
Május 19. (vasárnap)
Nagyon izgattak mindig a postaládák. Mindenek
előtt az, amelyikbe a postás dobta a nekünk szánt leveleket és egyéb
küldeményeket, de az is, amelybe mi dobtuk be azt, amit másoknak akartunk küldeni:
borítékban, felbélyegezve.
Egy ilyen ládát, házi használatra, magam is összeütöttem hajdanán -
nagyon-nagyon rég volt ám! -, azt nagy büszkeségemre felszegeztük a kertkapura
belülről, pontosan illesztve a deszkába vágott hasítékhoz, amin keresztül a postás
bácsi (mindig csak bácsik jöttek annak idején, sose nénik!) becsúsztathatta azt,
amit a mi címünkre valaki elpostázott.
Jött oda minden: képeslap fürdőhelyről, születés- és névnapi
üdvözlet tántiktól, mindenféle rokontól, telefonszámlák, később egy-egy
szerkesztőségi válasz, idézések, csomagküldő szelvények, ritkásan egy-egy levél
Nyíregyházára kitelepedett (egyik, az anyai) nagyapámtól, aztán kérésemre kis
nyugdíjából elkezdte küldeni nekem a Nagyvilágot is, amit különös izgalommal
lestem hónapról hónapra s olvastam át az elsőtől az utolsó betűig...
Ez a láda sokáig élt. Édesapám aztán magával vitte, amikor nyugdíjas
korában Kolozsvárról a Csíki havasok alá, egy falusi házba költözött. De
akkortól aztán lassan meggyérült a ládikó forgalma - bár öten voltunk gyerekek
szüleinknek, nem törtük össze magunkat azért, hogy rendszeresen írjunk nekik,
legalább néhány sort. Ma már tudom, mert érzem a saját bőrömön: elég lett volna
hetente annyi is, hogy "jól vagyunk, amihez hasonló jókat Nektek is kívánunk,
vigyázzatok magatokra..."
És akkor úgy várták volna üzeneteinket, mintha személyesen mi
érkeztünk volna.
Képzeld csak el, Miloskám: öt ilyen üzenet egy héten, hát ne
örvendezzék tőle az ember?
A valamikor méregzöldre festett ládikó - a festék az esőtől, a
rothadástól védte a deszkaanyagot - édesanyám, majd édesapám végleges
eltávoztával magára maradt. A falusi portára, ahol nagyritkán - eladásáig -
meg-megjelentem, már senki se küldött levelet. Madarak vertek benne tanyát.
Ma már meg sem merem nézni, hogy a kerítés, amelyen fityegett, létezik-e
még egyáltalán...
Zöld postaláda
1.
Hírektől nyög a postaláda
éjszaka mikor senki se látja
sírva fakad majd felnevet
rázkódnak benn a levelek
s a leselkedő virradatra
útra kelnek ki erre ki arra
2
Kerítésen a zöld postaláda
énekes stiglicek háza
ideszoktak jól érzik magukat benne
magam ácsoltam gyermekkorom hajnalán
asztaloskodó nagyapámnak még volt hozzám türelme
megkorhadt mohalepte félfarasan fityegő
a piheágy belőle sose fogy el
a rés mögötti sötétség dalok otthona lett már
az egész kert a jókedvű trillákra figyel
vihar tépázzon lombot eső csurogjon egyre
ő csak fújja a magáét a láda koncertterem
rohadjon le róla valamennyi deszka
a hűség halhatatlan dalt terem
Bukarest, 2002. május 19.
Arra gondolt Apukád, hogy ha már itt van ez a szép nagy könyv, még szinte csupa üres
lapokkal, hát tegyünk bele képeket is, hogy a szemnek is megadjuk azt, ami neki kijár.
Igy aztán hirtelenében elővettem a számitógépemből egy pünkösdi képet, amit Daczó Dénes csikszeredai újságiró kollégám készitett a csiksomlyói Mária kegytemplomban a csodatévő szoborról. Azt mondják, hogy a szobor megérintése szerencsét hoz, gyógyulást, miegyebet. Jó annak, aki ezt hiszi s be is következik neki a csoda. De mert a pünkösdi búcsúban jó párszázezer ember megfordul, s nagy része csodát vár aranyos Máriától, képzelheted, hogy kopik az a szobor, amelyik ráadásul még fából is készült. A képen a piros mellénykés székely leány zsebkendőt tart a kezében, úgy érinti meg Mária lábát - fél a fertőzéstől.
A második kép az Óperencián túl készült, a kanadai partvidéken, New Foundlandban, s egy srácot ábrázol, amint az udvaron hófehér bálnacsontok között játszadozik, mint minden gyermek a világon. A képet Pierrefondsban (Montreal egyik alvóvárosa) élő művészbarátom, Pusztai Péter készitette.
Május 18. (szombat)
Kedves Milos pajtásom!
Elhatároztam, hogy 2002 Pünkösdjén nyitok a számodra egy virtuális
könyvet, amelyben megosztom Veled gondolataimat. Nem gyermekverseket faragnék bele, mert
azt írtak s még írnak majd mások. Inkább olyanokat, amik annak az embernek szólnak,
aki már Benned van, de még nem sokat tud magáról. Biztosan, pár év múlva már
megértesz belőlük valamit, én meg már ki tudja, merre leszek, a világegyetem mely
tájain.
Hetek óta kering fölöttem valami megmagyarázhatatlan búcsú-hangulat. Az
őszről szokták mondani, hogy az elmúlást idézi, de lám, belőlem a tavasz csalja
elő ezeket az érzéseket. Talán csak azért lenne, mert tavasszal-nyáron értek a
legnagyobb veszteségek? Nyár volt, amikor édesanyám, pár nappal a 40. születésnapom
után gyógyíthatatlan bélrákban kiszenvedett. Tavasz volt, amikor pár év múlva az
apám esett össze a kolozsvári utcán: megállt a szíve. Április vége volt, amikor
egyik legjobb munkatársam és barátom, a lapnál elődöm, egy éjszaka agyvérzést
kapott és mire megmenthették volna, már menthetetlen volt. Pár hete hunyt el volt
magyar tanárom, zabolai Fejér Miklós, aki az irodalommal annak idején megfertőzött,
de akitől azután is állandóan csak kaptam - emberségben, tapasztalatban,
ambícióban. Az elpusztíthatatlanság élő jelképének tartottuk - megjárta a
Don-kanyart, a szibériai hadifogságot, 1957-ben megírta az első erdélyi magyar
irodalom tankönyvet (mely ma is a legjobbak egyike), majd egy helyesírási szótáruk
miatt - koholt vádak alapján - több évi börtönnel sújtották, majd a tanügyben
lehetetlenné tették működését. Többször eltört a lába, combcsontja, kétszer
volt infarktusa is, megszámlálhatatlan tüdőgyulladása is, de ő minden tavasszal
kilábalt belőlük. Az idén ez egyszer nem sikerült neki. Ne csodálkozz: hiszen a 90.
évet töltötte volna 2002 végén.
Milos Barátom, azért választottalak Téged, mert Te még nem sokat tudsz a
világról és mindaz, amit most, e búcsúhangulatban gondolok, érzek, valamiképpen jó
lenne, ha megmaradna s valakinek a hasznára is válna. Előfordulhat, hogy sohasem
látjuk egymást az életben, de addig, amíg e könyvet írom, gondozom, gazdagítom,
talán még haladékot adok a körülöttem, fölöttem settenkedőnek, hogy ne siesse el
a dolgát.
Tudod, rólunk, újságírókról azt mondják, hogy akár a bányászok,
igen veszélyeztetett emberfajták vagyunk. Vagyis, jóval idő előtt könnyen beadhatjuk
a kulcsot. Nekem ehhez aztán minden előfeltételem meg is lenne: hiszen 1962-től, hogy
kiléptem az egyetemről, megszakítás nélkül újságot írtam, szerkesztettem. Most
pedig búcsúznom kellene a szakmám szervezett művelésétől, hogy ne a munkahelyemről
vigyenek el egy délelőtt vagy délután szirénázó kékcsillagos autóval, de a sors
nem hagyja, még robotolnom kel egy-két évig, így módosult a törvény, pedig hát az
alább következő sorokat nyugodtan írhatnám Neked a nyugdíj árnyékából is,
valahonnan Csíkszeredából, a Hargita tövéből, ahová visszavonulásomat
készítgetem.
Vedd úgy az alábbi bejegyzéseket, amelyek szeszélyesen készülnek majd
el, amikor úgy érzem, hogy valami megszorítja a szívemet, hogy annak szólnak, akik mi
lehettünk volna valamikor, de immár csak Te lehetsz igazán.
Apádnak pedig azt üzenem, ne szégyellje a könnyeit, mert az mélyen
férfias megnyilvánulás - bizonyíték vagy rá Te is, Barátocskám, aki mint hírlik,
egyáltalán nem türtőzteted meg magad. Így is a jó: egyelőre ami a szíveden, az a
szádon legyen.
csg bátyód
Bukarest, 2002. május 18.
Fészek
a remény fészke még pihével teli
jóformán ki sem hűlt
s már újra engem ringat
ahogy a szél lóbálja az ágat
elnyúlok a mélyén szemem az égre vetem
otthon vagyok otthon otthon
zakatol bennem az öröm vonata
már szinte alszom de mégis félig ébren
úgy érzem magam mint
a mesében egy átváltozás hőse
mint a gebe akiből táltos
lesz parazsat nyelő vagy elvarázsolt
kiebrudalt királyfi
Nagyüzem
Meglestem a reggelt. Lebegett.
Ködben. A rét s a folyó felett.
Szemében bágyadt könny ragyog.
Bepárásodott ablakok.
Gólyák. Féllábon. Gyönge szél.
Enyhén serkentő. Utolér.
Volt-nincs. Elszállt az éjszaka.
Munkába indulsz. Vagy haza.
Ujjongó madárhad. Dal. Hamis.
Beledúdolok magam is.
Illatozó sarjú. Reggelem!
Gyermekkor. Titok. Szerelem.
Már tűz a nap. Izzik. Megáll.
Makacs. Te önfejű szamár!
De vele már a dél üzen.
Lüktető élet. Nagyüzem.
lámpabúra
az elpattanó lámpabúra
ráijeszt a fényre, meging
hiába cserélem ki újra
a romlás mibennünk kering
mi gyártjuk a lámpát szemünk
vaksin mered az éjszakába
mi vagyunk a kezdet és a vég
vagyunk az éber és a kába
látjuk mit nem kell, s mit kellene nem
mondjuk a semmit szavunk a furcsa csönd
görcsösen kapaszkodunk a földbe
bár tudjuk: nagyszerű odafönt.
almák szülője
este az almafára ült a nap
ott hunyorgott az érett arany bogyó
mintha ő lenne a sápadt almák szülője
pangó vizek közt egy valódi folyó
egy pillanat varázsos tán még annyi sem
a zizgő fűben döbbent puffanás
nem tudni férges alma hullt a földre
vagy hamvába roskadt az égi parázs
|