Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 június (május, legfrissebb)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor          

   Június 30. (vasárnap) Nagy szürke felhő ült paplanként a város fölé, lefojtva minden meleget, ami így visszazúdul ránk.
    Nesztek, emberizinkek! - mintha ezt lökné a pofánkba hetykén és mit sem törődik azzal, hogy szenvedünk alatta. Ez már két napja tart - amellett, hogy idegesítő, gyilkol is. Főként azokkal kíméletlen, akiknek lejárt az evilági útlevelük. Ferencz Imre kollégám apósa, a Szamos menti Bethlenben talán már az utolsókat lélegzi. A frontbetörésre hirtelen jól lett - többszörös rákmetasztázis után - , kivilágosodott az elméje, az orvos viszont figyelmeztette a hozzátartozókat: ez a szervezet utolsó lobbanásainak egyike. Most már minden attól függ, mennyire erős és élniakaró - a tudattól teljesen függetlenül - az elhasznált szervezet.
    Mindig ugyanaz a forgatókönyv és mégis mindig más.
    A szerkesztőségben - ahol amúgy is annyira gyér a személyzeti létszám - arra készülünk, hogy pár napra kiesik egy munkabíró, sokoldalú ember. Mintha sodró folyón csorognánk lefelé, és hirtelen elvesztenénk egy evezőt. Kézzel-lábbal fogunk lapátolni, nehogy felboruljunk. De hát ugyanígy történne, akármelyikünkkel esne meg az egyszeri és utánozhatatlan.
    Odakint, az ablak alatt most gyermekcsapatok járnak síppal, dobbal, nádihegedűvel - éltetik a brazil csapat világbajnoki győzelmét. Latin ország, latin szolidaritás - de ugyanilyen népünnepélyt csaptak volna, ha a német csapat győz.
    Minden percet használjunk ki, hogy ünnepeljük, átmulassuk, átzenéljük, áttáncoljuk az életet. Legyen egyetlen nagy tam-tam zene mindaz, ami most még komolyság, kivárás, szempont, diszkréció, elvszerűség, erkölcs.
    Tam-tam-tam... Éljen a brazil futball. Éljen Ronaldo és minden hamis csillag. Éljen mindenki, csak azt hagyjátok nyugodtan meghalni, aki lefizette az obulusát és már látja a túlsó partot.
    A tam-tam az ablak alól már a folyosón visszhangzik. Bezárom az ajtót. Félek mindenféle népi örömtől és népharagtól.

    A mai képkínálatban:
    Oláh István fotója: Legyen világosság!
    Váradi Attila fotója: A tűz mellett
    Feleki Károly karikatúrája: A Kondukátor utolsó népgyűlése



védőgyűrű

türelmet érlelő mindenhatóság gyűlj körém
tűz mellé az elgyötört csapat
fáradtan vakarózó tűnődve magukba roskadó férfiaknak
képzelem a testet öltött jövőt
melegedni ültek le hozzám a döntést
reggelre halasztják ha eddig vártak
a többi gyerekjáték
csak attól tartok utána
egyszerűen tovább állnak s én maradok körülsáncolva
kövek védőgyűrűjében nehogy tüzet fogjon
a mindent elnyelő
vadon



egy kellemetlen alak

széna szárad körfűrész jajgat
búcsút érlelnek a napok
senki se bolond fölkeresni
egy kellemetlen alakot
aki mindent eszében tart
s megír ha futja rá ideje
élcel az enyhén ostobákkal
epés ha packáznak vele
azt hajtogatja egyre másra
nézz végig sorsod vonalán
ne hunyj szemet semmi fölött
inkább legyen tiéd minden magány
ti balra ő meg jobbra fordul
fűben nem soká él a nyom
közös utatok ennyit tartott
hol volt s volt-e nem tudhatom

Június 29. (szombat) Érdekes lehet, ahogy most a tudatod alakul, formálódik, Milos. Az agyad friss, rugalmas, sejtjei egymást szaporítják, gyűlnek benne az információk fürtösen, mint a kaptárban a mézsejtek a lépen. Biztosan nincs még olyan érzésed, hogy valamit már láttál, átéltél, ami most éppen eléd tárul. Én magam viszont, a hatvan esztendőmmel a hátam mögött, egyre többször kapom magam azon, hogy szinte látom, tapinthatóan, életem magukba forduló, ismétlődő köreit: ugyanazokat a díszleteket, rá az ismétlődő akciókat és reakciókat. Szavakat, gondolatokat, gesztusokat. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy megfosztottam magam - méghozzá huzamosabb időn át - az új külső ingerektől, a beláthatatlantól, a kalandtól. Felhagytam azzal, ami lételemem, pontosabban nem hagytam föl vele, csak nagyon belső síkra tereltem, oda, ahol nincsenek tájak, emberek, szokásrendszerek, megtapasztalható hagyományok, kultúrák - csupán a már meglévőt marcangoló, osztó-szorzó kételyek, kérdések, gondolatok.
    Lám csak, tépelődöm, hát ilyen könnyen feléli magát az ember? Igaz, még évekig eljátszadozhat mindazzal, amit magába gyűjtött, rejtett, talán fel sem tűnik senkinek - vagy nem sokaknak - , hogy mindez már a tehetetlenség tökélye, a kimondás megújulásra képtelen kényszere, az üledék kotrása, kétségbeesett és reményvesztett aranymosás, gyémántcsiszolás - de hol vannak a gyémántok, és hol a csiszolószerszámok?
    A védőszemüvegről nem is beszélve...
    Mindezt csak úgy mondom most, mert tőled nagyon távol áll, Milos az önismétlés veszélye. Te most pontosan azt teszed, amit éppen akarsz: például jól meg kívánod ragadni apád szakállát (ő mondta - talán tévedett?). Idő kérdése: maholnap ott lesz, a kezed között...


víz és kenyér

mindig ugyanaz a világ vesz körül
felül a villámlásos ég alul a satnya fű
és a nekivadult fecsegő madarak a bokrokon
mind mind barátom mind mind rokonom

köszönök az elhaladóknak és mindenki visszaköszön
ülök a ház előtt s mellettem kígyó napozik a kövön
mohaszakállú taplófülű mogorva én
innen tova minden mi megesik kész regény

hogy éltünk míg meg nem haltunk csöppet sem érdem
a világ jól tartott - vizen és kenyéren
láncos rabjaiként és mégis - szabadon
megszökhetünk - árnyékunk úgy is utánunk oson


visszatérés

még akkor is ott is konokul
üzen a költő feszül a húr
és ellepi a vértelen
ereszd meg húzd meg történelem
lidércnyomása melyre nincs
hangtalanul nyíló kilincs
csak dac kiállás fogadalom
ebből lesz minden forradalom
még akkor is ha költőnk visszatér
egy csókért némi életért

   

A mai fotók szerzői: Csomafáy Ferenc (Régi dicsőség...) és Feleki Károly (Csángó kislány), mindketten kolozsváriak.

    Elnézést tegnapi bakimért, amiért a fotó forrását rosszul jelöltem meg. A honlap valódi címe:
    http://www.alpinet.org

    Ott találtam rá John Ionescu fotójára a Logan hegységben tett túrájáról. Kárpótlásképpen mellékelem. Címe: Tiszta reggel.

Június 28. (péntek) Ma délelőtt érkezett az alábbi hír, s azért illesztem be a könyvedbe, Milos, hogy lássad, mennyire komoly a jég foglyának lenni.

Antarktisz - orosz tudósok kimentése

    Moszkva, 2002. június 28., péntek (MTI) - Egy jég fogságába került német teherhajóról dél-afrikai helikopterek csütörtökön kimentettek huszonegy orosz Antarktisz-kutató tudóst.
    A német hajón tartózkodó orosz kutatók a 47. Antarktisz-expedíció résztvevői. A Magdalena Oldendorff a Queen Maude-földi dél-afrikai kutatóközponttól mintegy háromszáz kilométerre június 14-én rekedt a jégtáblák között.
    A dél-afrikai helikopterek pénteken folytatják a mentést. Vaszilij Kaljazin, az antarktiszi nemzetközi logisztikai központ igazgatója szerint a még a német hajón lévő mintegy negyven fő kimentésére a helikoptereknek legalább két fordulót kell még megtenniük. A legkomolyabb nehézséget az okozza a mentők számára, hogy a Déli-sarkvidéken ebben az időszakban mindössze négy órán át van világos.
    A hajón rekedt kutatóknak és a legénységnek élelmiszert juttattak a fedélzetre.

    Ennek a hatása alatt - és ismét plusz 35 fokos hőmérsékleten - nekifogtam magyarítani John Ionescu túranaplóját. Pergő, kopogó mondatokból összeálló, sűrű, de plasztikus élménybeszámoló.
    (Aki kíváncsi az előzményekre, az hátralapoz a könyvben...)

   2002. május 10, reggel 5: a három jóbarát, Tom, Dave & John abban sántikálnak, hogy hátizsákokat, síléceket, sátrakat, mászóköteleket, mászóvasakat, jégcsákányokat, elemózsiás ládákat pakoljanak fel. A hójáró (truck), amelyet 2500 kilométeren át a hegy lábáig vezetünk, egycsapásra szűknek bizonyult. Egy órányi szorgoskodás és tökölődés után nekivágunk.
    Május 12, délután 5: három nap múlva, miközben semmi rendkívüli nem történik, a Kluane Lake-i repülőtérhez érünk. (Reptér - jól hangzó elnevezése egy kövezett, isten háta mögötti vidéki útszakasznak). A repülőgép kétszemélyes, úgy hogy először engem repít az alaptábor (2800 m) jeges birodalmába, május 12-e estéjén, s abban maradunk, hogy Tom és Dave csak másnap hajnalban érkeznek.
    Május 18, délután 5: mivel az előzetes számítás sose felel meg a valóságnak, az idő elromlott, Tom és Dave csak... 6 nap elteltével futottak be. Szerencsém, hogy volt nálam elegendő élelem és benzin, no meg jó olvasnivaló és egy CD-lejátszó. Érkezésük után aztán megkezdődött a "szórakozás". Akklimatizálódás végett ajánlatos naponta nem emelkedni magasabbra 300 méterrel, vagy ha tovább is jutunk, legalább aludni feküdjünk le a jelzett magassághatárnál. Lehet, hogy mindez kevésnek tűnik a megszokott körülmények és magasságok esetén, de ott fenn komoly erőfeszítést okoz.
    Május 19. Az első nap, amikor szánt vontatunk, elég jól haladunk, 3500 méteren megállunk, lerakjuk a holmikat (jobbára táplálékot és benzint) és visszatérünk a sátrakhoz.
    Május 20. Az 1. számú táborba költözünk (3500 m). Ragyogó az idő, meleg, napsütés (ennek dacára nem vetkőzünk neki, nehogy leégjünk).
    Május 21. Újabb csomagcipelés hegyen fel, ezúttal meredekebb (20 fokos) emelkedőn, hogy eláll tőle a lélegzetünk; 3900 méteren lepakolunk és visszafordulunk. Sílécen lefelé ereszkedni valami egészen pompás dolog.
    Május 22: Pihenőnap. Nem bírok egész nap a sátorban ülni, úgy hogy délután 3 körül felcsatolom a léceimet és mintegy 2-3 óra alatt a 2. táborig (4200 m) jutok, visszafelé már csak 30 percet tart az út. Újabb síző nap tehát, nehéz hátizsák nélkül.
    Május 23: felköltözünk 4200 méterre (2. tábor), egy nyeregbe, ahonnan egyfelől a King Peak (5100 m) tör az égnek, másik irányban pedig folytatódik a Logan hegycsúcsra vezető útvonal. Ez az első táborhely, ahol egyszemélyes sátorban alszom, Tom és Dave meg a nagy sátorban. Éjszaka lehűl, a sátorban -20 C fokig süllyed a hőmérséklet.
    Május 24: újabb pihenőnap. A levegőt egyre nehezebb belélegezni, a hideg napról napra (pontosabban megmászott méterről méterre) tovább fokozódik. Mégsem tudok, szokásom szerint egy helyben maradni, ismét sízni indulok, 300 méternyi szintemelkedés után gyorsan leereszkedem a jégrepedések és buckák között (és fölött). Dave rosszul érzi magát, és úgy határoz, leereszkedik az alaptáborba, onnan meg hazamegy.
    Május 25: lekísérem Dave-t az alaptáborig, majd ismét a 2. táborig kapaszkodom, mintegy 10 órányi erőfeszítésembe kerül, másnap jócskán meg is érzem...
    Május 26: a holmi egy részével felkapaszkodunk a 3. táborba, 4700 méter magasságra. Az első kaptató az útvonal "kulcsa", 45 fokos dőlésszöggel (és lavinaveszéllyel). Felfelé úton a hátizsákokra felkötjük a síléceket is, de megéri: az ereszkedés valami csodás. Kiéhezve, fáradtan érünk a sátrakhoz.
    Május 27: 4700 méter magasságba költöztetjük a táborhelyet. Az idő elromlik, a légnyomás esik.
    Május 29: Bár a látási viszonyok gyengék, jóformán 20 méterre se látni, úgy határozunk, hogy felkapaszkodunk a 4-es táborig (5000 m), viszünk valamennyi ételt és benzint (mintegy 6 napra elegendőt). 100 méternyi kapaszkodás után egy nyitott, mintegy 4 méter széles jégrepedéshez érünk, amely fölött egy 10 cm széles deszkapalló vezet át. Biztosítjuk magunkat, óvatosan kelünk át, de így is egy óránkba és rengeteg energiánkba kerül. Még két órán át mászunk, a látási viszonyok aggasztóan romlanak, a poggyászt 4900 méternél lerakjuk és visszatérünk a sátorhoz. Éjjel hatalmas szél támad s néhány centiméternyit havazik is. Nehezen lélegzünk éjszaka; amikor már-már elaludnánk és a légzésritmus mind lassúbb, arra ébredünk, hogy fulladozunk (mintha valaki szorongatná a torkunkat). Nem valami vídám dolog (tulajdonképpen irtó kellemetlen az egész).
    Május 30: Tom reggel óta rosszul van, fáradt, semmi kedve a további erőfeszítéshez. Felmegyek az előző nap lerakott holmikig, amelyeket visszahozok a sátorhoz. Ezzel gyakorlatilag lemondtam arról, hogy a csócshoz közelebb újabb tábort telepítsünk. Tommal meghányjuk-vetjük, s úgy döntünk, másnap megpróbálok a 3-as tábortól a csúcsig menni, a legszükségesebb élelmet és holmit cipelve magammal. Annyit azért mégis vinnék, hogy egy éjszakát át tudjak vészelni odafönt, ha nagyon muszáj. Este előkészítem a hátizsákot, a szükséges holmikkal: 3 liternyi vizet, egy termoszban forró csokoládét, bélelt felsőnadrágot, két pár pótkesztyűt, egy sapkát, bélelt viharkabátot, műholdas telefont, elsősegélycsomagot, jégcsákányt, mászóvasat és lapátot.
    Május 31: reggeli 5-kor kelek, odakint hideg (-30-35 fok). Hétkor nekivágok a hegynek, 9-re a 4-es sz, tábornál vagyok (5000 m), ahol három sátorra bukkanok (egyikben sem ébredtek még fel). Az idő tűrhető, vagyis süt a nap, de jócskán fúj a szél és szörnyű hideg van. Fél 11-kor a Prospector Col-hoz érek (5300 m), itt leereszkedem vagy száz méternyit egy fennsíkra, s mintegy 7 kilométert kell síelnem a csúcs tulajdonképpeni lábáig. Túl hideg van ahhoz, hogy megálljak valamit enni, némi forró csokoládét iszom. Egy rakás ruhát vettem magamra, a bélelt kabátot is, de csöppet sincs melegem. Két óra körül a végső emelkedő aljához érek, az idő elromlik, sűrű felhők telepednek a világra. Délután 3.40-kor, amikor az utolsó órában sűrű ködben egyre csak felfelé kapaszkodtam, elérek oda, honnan már nincs tovább út magasabbra. Ellenőrzöm a magasságmérőt, 5959 méter mutat, ez a csúcs legmagasabb pontja. A jégcsákányra szerelem a fényképezőgépet, néhány felvételt készítek, az egész művelet negyedórámba kerül. Majd sietősen és aggódva megindulok lefelé. Vajon úgy történt minden, ahogy elképzeltétek volna? Bevallom, hogy nagyon boldog voltam, de a figyelem, a fáradtság, az időjárás mind arra késztettek, hogy minél kevesebbet töltsek a csúcson. Ráadásul, mivel egyedül voltam, nem tette lehetővé, hogy elengedhessem magam; egy sikeres megmászásba beletartozik az is, hogy épségben hazaérkezzen az ember. Rendkívüli körültekintéssel indultam lefelé síléceken, hogy pontosan követhessem a köd ellenére felismerhessem a lejtőt és a táborba vezető utat. Este nyolckor, végre, a sátorhoz értem, hullafáradtan. Egy vágyam volt csak: aludni.
    Június 1-2. Két napig tombolt a vihar, mialatt a 3-as táborban üldögéltem, a viharos napok megszokott tennivalói közepette: ki-kiástam a sátrat a hó alól, ettem, zenét hallgattam, olvastam, aludtam.
    Június 3: végre, kissé kiderült az idő! Összecsomagolunk, hátunkra vesszük súlyos zsákjainkat, s a közel 1 méter magas friss hóban, 6 óra után (rendes körülmények között 3 órába telt volna) az alaptáborba érünk, ahol Andy (a pilóta) aggódva várt ránk, hogy visszavigyen bennünket a civilizációba (s persze, hogy bezsebelje a pénzünket, haha...) Este, némi szerencsével túlesünk az első zuhanyozáson és 20 napi elvadult életmód után egy tűrhető ágyban alszunk.
    Június 4-7: Kalandosan jutunk vissza Calgaryba, miután Dave magával vitte a hójárót (ami saját tulajdona). A megoldás a Greyhound-ban rejlett, 36 órát buszoztunk egyvégtében, a 2500 kilométeren át..."

    Hát ilyen egy hegymászás, amikor gyakorlatilag nem történik semmi. Ide már csak egy stílusos kép kell: szerzője Emi Cristea, címe A végtelenség, lelőhelye a http://www.alpinet.org

Június 27. (csütörtök) Lehet, hogy eltelik még egy kis idő, amíg megtudod, mit jelent az: a hegyekben élni, a hegyeket járni.
    Magyarország ha nem is lapos, de a mi itteni hegyes-dombos vidékeinkhez képest inkább egy jól megépített katonai terepasztalra emlékeztet. Vannak csodaszép tájai - a Hortobágyon, a lápvidéken, a Tisza árterében, a Balaton környékén, az egri szőlődombok között, Aggteleken stb. -, de aki nem kóstolta, mennyire más 1500-2000 m magasság fölött megélni, helytállni, az nem tekinthető teljesértékű embernek.
    Romániában, Erdélyben a hegyeknek amolyan előszobái magasodnak az égnek: nem nevezhetők magashegyeknek, de az időjárás odafönt már némileg más szabályoknak engedelmeskedik, mint ahová az emberek szeretnek lehúzódni: a völgyek és dombhajlatok birodalmában.
    Kissé kacskaringós volt ide eljutnom, de majd meglátod, hogy ennyire szükség van bevezetőként.
    Újabb levelet kaptam ugyanis Torontóból, Anna lányomtól, aki kedvesen továbbította nekem a pár nappal ezelőtt teljesítmény-emberként bemutatott John Ionescu túranaplóját, amelyben az alpinista leírja, hogyan sikerült megmásznia Kanada legmagasabb hegycsúcsát, a Logant.
    Egyelőre csak a levél bevezetését idézném, a túranaplót hagyjuk egy későbbi alkalomra (amikor például újra visszatér a némileg meghátrált rekkenőség).
    Azt írja John barátunk Annáéknak, a sikeres túrája után (de azt hiszem, bátran mondhatom: nekünk is):
    "A városban, ti is tudjátok, az élet ismét zaklatott, mindenféle "sürgős" teendővel. Nyakunkon a nyár, egyeseknek (Romániára gondolok) egyenesen tüzes és elviselhetetlen, másoknak tobzódó, tiszavirág életű színorgia (értsd ezen Calgaryt, ahol augusztusban-szeptemberben már beáll az első fagy, úgy biza!). Reggelente, ahogy megébredek és a hálószobám sarkára esik tekintetem, síléceimet látom, amelyeken még ott van a kanadai "óriás" sáros nyoma. Majd elhaladok a lomtár mellett, ahol a sátor, a hálózsák, a mászóbakancs még erősen expedíció-szagúak (vagyis förtelmesek...)
    A garázs szögletében lehajítottam a gyorsforralót, a szánt, a jégcsákányt és a mászóvasat, de máris vékony porréteg telepedett rájuk... Minden olyan távoli, akár ha álmodtam volna...
    Egy hónap telt el a Logan megmászása óta, s még mindig nem sikerült rendszereznem a felvételeket és letisztítani a gondolataimat. Visszatértem megszokott életembe, a minden reggeli koránkeléshez és munkahelyre loholáshoz, esténként várnak az otthoni melók, amelyeknek sehogy sem akar végük szakadni stb. És mégis, olykor hirtelen megállok, behunyom a szemem és átélem a "fenti" pillanatokat, testem és az elmém teljesen ellazulnak, mosoly ömlik szét az arcomon és a nap valamennyi problémái apró életörömökké válnak. Meglehet, soha sem tudom majd részleteiben újra élni az egész expedíciót... Minél jobban telik az idő, annál több por telepedik az emlékezetre, a korábbi mély átélés távoli s néha már-már hihetetlen emlékké tompul. Azon töprengek: valóság volt az egész, vagy csak álom?"
    A pár nap múlva magyarra átültetett útinaplóból kiderül majd: igen is, valóság volt a John és két társa kalandja.
    Az itt következő vers pedig egy kissé a hegyek világából ad ízelítőt annak, aki nem otthonos benne. Ihletője a Hargita hegységben található Szentimrei Büdösfürdő, mely reumát és egyéb érbetegségeket gyógyító mofettáiról (kéngödreiről) és borvízforrásairól híres, különben a csíkiak kedvenc üdülőfaluja és hétvégi vikendtelepe.
    A képanyag ismét az alpinet honlapjáról származik. Az egyik, az Erdei fények Dumitru Rotari munkája, a másik, a Virágzó Alpok Ioana Budusan felvétele.


áfonyaéréskor 1500 méter magasságban

1

amilyen magasan tenyészik oly
apró a növése ennek a
se fa se bokor talán még cserjének is alig
csupa levélnek

ez lenne mondjuk
az invokáció amelyben
előhívnám az itt
következő szöveg tárgyát
szóval

ez itt az áfonya

2

ahol a csöppnyi
egy két araszra nőtt
fenyők bontják rügyeik lassan
el nem sietve
a dolgot minden
tavasszal ott
üti fel a fejét az áfonya is

hol a fenyő
emelkedik felül hol
az áfonya támaszkodik
baráti gesztussal a csemetére

ahogy a szél végigseper
a levélfillérek között
mintha a világ
zavarában
serkenő szakállát simogatná

3

a havasra kicsapott marhákon
kívül semmi se háborítja
az áfonyát
hogy annak rendje és módja
szerint kivirágozzék
szerényen
akár egy máról holnapra pártája-
vesztett menyasszony

a lomhán lépegető
füvet és minden bekebelezhető
zöldet tépegető
marhák nem tudnak
annyi kárt tenni benne hogy
az áfonya megadja
magát

4

előbb a későn eltakarodó
hóval mérkőzik meg
mikor már úgy tűnik
hogy idefönt minden elolvadt
és buzgó vizekké
váltak a jegek a derékig érő havak akkor
váratlanul újabb
fehér szitálás
hull az éggel kacérkodó
magaslatokra
beleértve a reménykedő áfonyamezőket is
és ki tudja mikor
lesz vége

5

az áfonya ettől
még vígan követhetné a naptár
szerint beálló tavaszt
a napfény
melegét úgy
ölelhetné magához
mint öregek a hátralévő időt
kapkodva lázasan mindenkit félretaszítva
konokul
akár egy jajkiáltás
ahogy a torkomon kifér

és ekkor mindent eltakar függönyével a sűrű
permetként hulló
havasi eső


6

és hull és nyálaz
és szitál
ködöt dagasztva
új s új felhőbe öltöző
kitartással odafentről vagy tán
nem is
inkább oldalról esetenként
a mélyből
nedves fohásszá válva
a világ el nem apadó könnye amely
mintha itt akarna a mohák
a mohos kövek
a mohos kövek tövén csörgedező
erek örök
mentora lenni
úgy nyirkolja be körös körül a tájat

mi lesz velünk és főként mi
lesz az áfonyával

7

fenyőrigók
mátyásmadarak
és egyéb türelmetlen szerzetek
szárnyas hangja
füttyjele
ver néha rést a vattaként
világra boruló felhők
köpenyén az érdes
sipító messzehangzó
ének pengéje
a nap súlyos aranyalmájába
szalad és legalább
félórán át zubog
csorog a fény

talán nem is hiába

8

de fogytán a világ
türelme
micsoda dolog hogy ez a
se bokor se fa talán még cserjének is alig
csupa levél így
őrzi virágát mintha
nem az lenne a logikus hogy
rendre termőre fordul
minden ami él
a kibúvók az ürügyek
nem segítenek mert viharok jönnek
de éppen úgy el is
takarodnak a szelek
se fújnak örökké s ne
mondja senki hogy a köd
csak úgy egyszerűen
megfojthatja a napot
hisz akkor nekünk idelenn
ugyan
mi az ami ragyog

9

az áfonya
pedig igyekszik ha
tíz percre szól is a verőfény úgy
szívja magába mint szomjas
ember már nem remélt párás
üveg sörét
s a türelmetlenség pofonjai
rendre kékre
verik
a bizalmatlanság sürgetésébe
belelilul
a levelekbe bújva őrzi
magát akár egy
befelé buggyanó véres
könnycsepp

10

aztán már minden
hiába
kettéhasadhat az ég
csattoghatnak a huzatos erdők
jöhet bármi a rejtőző fürtös
bogyók beérnek
csak a cukor
az kevés bennük és
mikor a számhoz érnek halott
anyám csókol a föld
alól fanyar szeretettel
megadóan

még hetekig viselem
ajkamon a fekete
pecsétet

11

borzold össze boglyas
halmait
megremegnek
s a ringó levelek között
magadat látod
elvadultan
zsombék és ingovány fölött

12

milyen a jövőm
olyan a múltam
ezt a leckét már
megtanultam

ha pofon vernek
megalvad a vérünk
ha be kell érni
hát be is érünk

13

tántorgó világ mákonya
tányérnyi cukrozott áfonya

Június 26. (szerda) Az életemből örökre kilépett emberek sorában külön hely illeti meg Aradits Lacit.
    Egyetemista korunkban ismerkedtünk össze: sovány volt örökké, mint egy agár, kerek, mélytüzű szeme úgy fúródott a másokéba, hogy az ember legszívesebben bevallott volna mindent öt perc alatt. Az volt az érzésem, hogy képes a vesékbe látni. Gyakran találkoztunk a kolozsvári egyetemi irodalmi körben, aztán elváltak útjaink, én laphoz kerültem, ő a Bánságba valahová, s csak amikor megalakult a bukaresti televízió magyar adása, tűnt fel ismét emberileg elérhetően. Ráhajtott az operatőri-riporteri szakmára. Nem sokára a magyar szerkesztőség egyik legstrapabíróbb operatőre lett, aki szerette önállóan megkomponálni képvilágát.
    Emlékszem, a nyolcvanas évek elején milyen visszhangja volt annak a vállalkozásnak, melynek maga is részese lett: zömmel marosvásárhelyi egyetemisták tutajjal leereszkedtek a Maroson, majd a Dunán, ő pedig filmezte őket egy-egy megállójuknál. A riportélményből szoros kapcsolat lett, a következő kalandra már maguk közé fogadták: maguk ácsolta tutajjal vágtak neki a Fekete tengernek, hogy körbeutazzák. Ő volt az expedíció riportere, filmese. Pár nap múlva viharba kerültek, hatalmas ciklon közepén találták magukat, a tutajhoz kötözve maradtak csak fenn a fedélzeten. A kormányozhatatlanná vált járművet a hullámok és az áramlás Ogyessza felé sodorták, ott találtak rájuk a szovjet határőrök, félig-meddig étlen-szomjan pusztulva, fizikailag meglehetősen leromolva. Pénzük semmi, személyi adataik iránt gyanakodtak még abban az időben. A csávából Robert Rozsgyesztvenkij költő, akkor a Szovjet Írószövetség egyik vezetője húzta ki őket - Domokos Géza, a bukaresti Kriterion igazgatója, a romániai írószövetség igazgatósági tagja személyes kérésére. Hajdanában még moszkvai diákkorukban barátkoztak össze.
    Így érkeztek aztán haza csontra fogyva, de lelkesen az expedíció tagjai. A kalandról film (Aradits), illetve könyv is készült (a román turisztikai folyóirat kiküldött riportere írta), természetesen az események, a majdnem tragédiáért való felelősség kiosztásának ellentmondásos bemutatásával.
    A tutaj Lacinak hírnevet hozott: nem véletlen, hogy egy hajdani katonatisztből lett író, aki szabad idejében jachtot vezetett, s aki fejébe vette, hogy olyan motoros bárkát építtet kapcsolatai és jóismerősei révén, amellyel - többedmagával persze - megkerüli a földet. Ez volt a Decebal dák vezérről elkertesztelt expedíció, amelynek úgymond Laci lett volna a tévés krónikása.
    A tutajos kalandról szóló vallomása akkor már magnószalagon volt, éppen csak meg kellett szerkeszteni s meg is jelent még akkor, mielőtt a világkörüli hajótúra rajtolt volna. Aradits Laci nagy reményeket fűzött az utazáshoz s nekem ígérte a kaland megírásának elsőségét. Le is utaztam a Duna melletti Oltenicába, ahol a hajóépítő műhelyekben, hazafias munkával készült a Decebál, s amelynek munkásai műszak után, puszta lelkesedésből bütykölték a bárkát, amelynek több hónapi hányattatást kellett kiállnia.
    Az induláskor egy üveg áfonyaszörpöt nyomtam a Laci kezébe - a feleségem készítette, nagyon tömény volt, energiapótlóként szántuk az expedíciónak. Boldogan tette el az üveget, de az örömből hamarosan üröm lett: a Dunára bocsátott jármű, amelyet ünnepélyesen, beszédekkel és zászlólengetéssel és pezsgősüveg-töréssel köszöntöttek, kormányozhatatlannak bizonyolt az első pár száz méter megtétele után. A bárkát visszavontatták a szárazdokkba, a hibát kijavították, majd pár nap múlva a Dunán lefelé elindultak a Fekete-tenger felé.
    A tengerre szállásnál személyesen nem voltam jelen, de figyelemmel kísértem a Decebál útját, amíg kijutott a Dardanellákból és a görög szigetvilág tekervényes útvonalain hajózott. Sajnos, egy különösen erős nyári vihar itt is közbeszólt, a zátonyhoz csapódott hajó annyira megsérült, hogy haza kellett vontatnia egy kereskedelmi járatunknak.
    A kalandos történet, bár nem lett belőle világkörüli út, ismét csak papírra került. Aradits Laci elmondta: élete legnagyobb csalódása az volt, hogy amikor nehéz pillanatai elején elővette az általunk adományozott üveget, meg volt róla győződve, hogy áfonyapálinka. Életében olyan rosszul nem esett neki csalódás, mint akkor...
    El tudom képzelni...
    Visszaemlékezésében Laci a Decebal tulajdonosát okolta a sikertelenségért. Sajtóvita lett belőle: a tulajdonos azt hányta a szemére, hogy széthúzásra szította a legénységet. Meg hogy az italkészletét dézsmálta, azért is vesztek össze.
    Ki tudja, mi az igazság - amely rendszerint mindig középütt szokott elhelyezkedni...
    Szegény Laciról tulajdonképpen akkor vettem észre, hogy menthetetlenül szeszfüggő, amikor kalandjairól meséltettem. Néhány órai magnóra mondott beszámoló után, miközben sűrűn koccintgattunk, egyik percről a másikra összecsuklott. Egy más alkalommal a megbeszélt találkát szabályosan elfelejtette: miközben ajtaján hosszasan csengettem, ő mámoros álmát aludta, mint aki nem tud semmiről semmit.
    A poharazás vitte el végül: már a kilencvenes években, egy kora hajnalban, Nagyváradon vonat gázolta halálra, közel az egyik kisállomáshoz. Kiteljesedni nem tudó, tehetséges erdélyi filmes veszett el vele, aki után egy felejthetetlen rövidfilm is maradt - máig örvendek, hogy házivetítésen láthattam: a Duna deltában utaztában, a hajó tatján állt s a haladástól és a hajócsavartól a vízen keletkezett fodrokra, hullámokra fókuszolva a végtelen változatosság csodálatosan sejtelmes formajátékát teremtette meg. Sehol egy szó, egy alak, csak a víz mozgása, alakváltozása - s az utat kísérő természetes vízi hangok.
    Az ő emlékét őrzi ez a vers, illetve sorsára rímel a sepsiszentgyörgyi Fadgyas Tibor torzóban maradt, ígéretes fotográfusi munkásságának néhány beszédes darabja: az Alakok c. sorozatból.

Törött korsó

ki befelé nyeli ma felbuggyanó dalát
mint más a könnyét visszafogja magát

hagyja a napfényt magára zengeni
a vihar lógó húrjait pengeni

titkolva hogy hány sebből vérzik
az öröm napja bár fölötte fénylik

hallgatva mordul daccal ostobán
mint akinek minden mindegy talán

maga elé mered szeme füstölgő parázs
mit ő mondhatna el nem tudja más

hallgatása kiszáradt kút mélyén kuporgó
régen eltörött hol volt hol nem volt
cserépkorsó

Június 25. (kedd) Tegnap még a látványról írtam, s talán ma meg is fejtettem, mi hozta az eszembe.
    Hetek óta rossz a tévénk.
    Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy kilenc esztendővel ezelőtt megvásároltam baráti alapon egy ismeretlen márkát, amiről aztán kiderült, hogy német és hamarosan integrálta az Oriont. A Walthamról van szó. Minden nagyon jó volt eddig.
    Most meg radikálisan elromlott. Nem a kép rossz, nem a hang recseg, nem a kontraszttal van baj. Süket az egész masina. Egy nagy, semmire való, dög nehéz fekete doboz.
    És manapság szinte senki nem javít Bukarestben tévét. Mindenki azt mondta: azon a pénzen érdemesebb egy újat venni.
    Ez így igaz. De azért még reménykedtünk. Azt hittük, egy rutinhibáról van szó, amit könnyedén hárítanak. Találtunk egy mérnököt, aki hajlandó volt megnézni a beteget, amennyiben elcipeljük hozzá. Be a taxiba, odahajtunk.
    Két hét eltelte után fölhív, és azt mondja, kapcsolási rajz nélkül nem tud mit kezdeni a konstrukcióval. Nem kér tőlünk pénzt, de nem meri vállalni.
    Úgy telt el a világbajnokság, hogy nem láttunk egy meccset sem.
    Viszont felfedeztük a könyv, az irodalom, a meghitt, csöndes esték ízét. Olykor el is gondolom: mi a fenét törjük magunkat a világpótló (vagy világcsináló) után?
    Talán azért, mert mindenki ezt teszi, és hogy legyen miről beszélgetnünk, amikor nincs mit mondanunk egymásnak?
    Még töprengek rajta.
    Te nézed-e a tévét, Milos? Mutogatják-e már Neked a nagy hintáztatót és ködösítőt?
    Te milyen képeket látsz? Ha meg tudnád mondani, sokat segítenél töprengéseimben...
    Manapság a tévére beállítom az ultrarövidet s úgy hallgatom az adást.
    Mindent el tudok képzelni a hangok nyomán.
    Így fogom nézni a focivébé döntőjét is.
    Ennyit a látványról.
    Most meg sietek a rossz masina után. Elvégre nem hagyhatom ott. Csak még az rejtély, mihez kezdünk vele.
    *
    Eltelt két óra, és jelentem, ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Bukarestre akkora felhőszakadás zúdult, hogy a gépkocsik csak kétéltűekként lavírozva hasíthatják a hullámokat. Aki leáll közülük, az ott marad a derékig érő bukaresti tenger kellős közepén.
    A taxisofőr, aki elvitt bennünket a város másik végébe és megvárt, amíg a szakadó záporban kicipeltük a tévét - ami alatt bőrig áztunk, a feleségem és én is -, egész úton szaporán vetette a kereszteket, mondván: életében nem látott ekkora felhőszakadást, meg hogy aki ma távozott erről az árnyékvilágról, azt nagyon szerethették az istenek, hogy ekkora sírás-rívást rendeztek a lelkéért.
    Mivel hazafelé mindkét utunkon egyelőre áthághatatlan akadály volt az aluljáróban meggyűlt másfél méteres víz (a gépkocsik több kilométeren át sorakoztak, várva, hogy leapad a vízszint), visszajöttünk a sajtóházba, ahonnan indultunk, a rossz tévét beraktuk a lomtárba, és én leültem, hogy pontot tegyek a mai történet végére, aminek az a tanulsága, hogy minden jó, ha a vége jó, de minden rossz, ha nincsen vége.
    Milos, a Te könyvednek még nincsen...
    Pusztai Péter - a távoli Pierrefondsból - képeivel megint csak fején találta a szöget: az Autó és a Kertben a képeskönyv mai lapjaira illenek.


ha vonítanak

a beroskadó kerítés reccsenése
mintha nemkívánt látogatót jelezne
fülelek idegem pattanásig feszül
dobhártyámon a fölszaporuló dübörgés
esztelen zenéje a lüktető vér
a titokzatosság gőze éjféli rejtély
ha vonítanak a kutyák s körös körül
minden csupa settenkedés


keskeny sarló

minden jót minden jót
még ha félig sírban is a lábunk
az illem így kívánja
mintha mitőlünk függne a boldogulás titka
ki mérte ránk a sok balszerencsét a be nem
teljesült álmokat a tévedéseket a mámor
kétségbeesett hajszolását az illúziókat
ki ígért többet mint amennyit teljesíteni
tudott és ki hitte el neki hogy több lesz mikor
az anyag megmaradásának az elve azt jelenti
hogy bár semmi sem vész el mert minden
átalakul de nagyobbra nem nő
mi pedig elfogyunk mint a hold
keskeny sarló összeszorított ajkunk


életünk ez a folytatásos

szobám sarkában televízió
képernyőjén az egész szoba elfér
mindenkit befogad aki a szobában
azt is aki most éppen be
látom nyílik a kicsi ajtó
ferdén bezuhan rajta a fény
benne kicsiny alak kontúrjai
fáradjon be van itt hely elég
aki egyszer a szobában az a képernyőn is
nézzük nézegetjük életünket ezt a folytatásost
csak néha kapcsolunk ki
bekapcsoljuk a műsort

Június 24. (hétfő) Milos, a lányom írt Torontóból, mert most, hogy már emészthetővé nőtte ki magát kisded könyved, felhívtam rá a figyelmét, hiszen számos vonatkozás, hivatkozás személyesen is érinti, őróla is szól. Azt írja: "Úgy érzem, hogy közel állok a dolgokhoz és ismerem a részleteket, s mégis kiderül, hogy nem tudtam mindent, talán azért is, mert gyermekfejjel az ember másként látja a dolgokat. Most már alig várom a holnapi, majd holnaputáni, majd az azutáni gondolatokat..."
    Tudod, ez felér egy dicsérettel, és én reménykedem, hogy Számodra legalább ekkora - ha nem nagyobb - lesz majd a reveláció, amikor egy olyan korról olvasol benne, melyről még gyermekkori emlékeid sincsenek. Olyan lesz ez számodra, mint egy valamikori kapcsos könyv, amibe mindenfélét - négylevelű lóherét, havasi gyopárt, illatos papír zsebkendőt, bélyeget, üzleti nyugtát, könyvtárcédulát stb. - begyűjtenek a jelenből és a közelmúltból, összepréselik és aztán évtizedek után reácsodálkoznak: no né, hogy mik voltak akkoriban!
    Külön hangsúlyoznám számodra, hogy a látványra mindig sokat adjál - az az egyetlen, ami megmarad az embernek - a gondolatai mellett, ha mindenéből kifosztanák. Igaz, vannak emberek, akiknek a vizuális élmény nem minden - sőt, sok esetben zavarja az elvont gondolkodást.
    A képes beszéd jegyében fogant néhány versemet küldöm most, illetve melléjük két kimondott látvány-képet: az első Máthé Éva marosvásárhelyi riporter kolléganőm Kánikula c. fotója, a másik a kanadai Pusztai Péteré, Montreali giccsfestő a címe.


Sóvár szíved

amit én látok
az behunyt szemmel is
az enyém

el nem veheted
csak a szemem világa
csak az életem árán

de akkor se lesz a tiéd
sóvár szíved nagy szomorúságára



a síneken

galambok ülnek a síneken
remegés fut a síneken
vakkantó mozdony tolat a síneken
kutya téblábol vert pénzdarab a síneken
vizelő részeg a síneken
eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken
rengő meleg a síneken
sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken
jajkiáltás acélpengés a síneken
katángkóró bogáncs lósóska a sínek között
kóválygó varjak a sínek fölött


szétzilált kazlak

súly nélkül széthulló kazal
vagyunk szélhordta szálai
ha ki lát a lebegést irigyli
siralmas sodródás ez a javából

két kézzel kapaszkodunk
a varázsszőnyeg széleibe
háborgó gyomrunk görcsbe rándul
a rojtok ujjaink közt maradnak

csak már leszállnánk valahol
hol biztos pontból szemlélhető a távol
s ha nagyon igyekszünk
sarkaiból is kifordul a világ

szélfútta pelyhek illatok dallamfoszlányok sorsok
mint hitelezőt az adósok
fitymálják a lenge éltetőt
az elringató a megtartó erőt

így lesz a röptük jajgatás
rikoltó madárvonulás
a távolban valahol messze
egy bizonytalan partra vetve

magányos lelkünk másai
kazlak szétzilált szálai

Június 23. (vasárnap) Már nem is tudom, életemben hány ódát, "szerelmes" verset, rajongó vallomást írtam a hajnalhoz. Ami - nem árt, ha minél hamarabb megtanulod, Milos - se nem bűn, se nem érdem. Nációnknak még voltak költői jócskán, akik az utat ezirányban kitaposták. A kérdés az, hogy a hajnal megérdemli ezt a tömeges rajongást egyáltalán?
    Persze, jó lesz, ha az eszedbe vésed, hogy a hajnalt elképzelhetjük úgy is, mint pompás női lényt (erősen töprengek, de sehogy se tudom magam rajtafogni azon, hogy egy kedves, szívemnek tetsző dolgot satnya, közönséges női testhez asszociáljak): a latinos, mitologikus műveltség után Aurorának, a magyaros szellemiség nyomán Hajnal(ká)nak, de tudok olyat is, hogy csángóföldön született magyar leánykát szülei neveztek el Zorikanak (a zorile románul hajnal jelent, a zorika szószerint hajnalocska, hajnalka) csak azért, hogy ha majd eljön a számonkérés órája, akkor erre is, arra is mentségért esedezhessenek.
    Meglehet, hogy konkrét személyhez nem kötött rajongásom mégis csak a női nemet célozza; miért is ne tehetné? Jobbhiszeműeknek, továbbá azoknak, akik hitelesnek tartják mindazt, amit eddig e könyvben leírtam, csak azt mondhatom: immár hatvan esztendő telte után is változatlanul a koránkelést tartom az élet megpezsdítőjenek.
    Ez nem azt jelenti, mintha nem éjszakáztam volna eleget életemben, különösen ifjabb koromban. Olyankor viszont rendszerint biztosítva volt délutáni álmom - nem többre, sokszor csupán egy negyed- vagy félórácskára - , most ennek sajnos, évek óta vége.
    Megmaradt töretlenül a hajnal szerelme, viszont az este jó pár esztendeje mindinkább úgy tör rám, mint egy begerjedt öklöző, aki bennem méltó ellenfelet remél, de akinek én magam az első percekben - a lehető legnagyobb sajnálatára - megadóan kifekszem.
    És várom a hajnalt...

    Pusztai Péter barátom siet segítségünkre Tavaszi reggel és Hajnal a prérin c. fotóival...


A hajnal fénye

morajló mondóka patakfecsegés
egylére menő vélekedés
arról hogy a világ így meg amúgy
de te éberen élj soha ne aludj
amikor nő az árnyék s fogytán a fény
az éjszaka tátongó mélytorkú rém
csak a szélben a fák meg a patak kövei
az állhatatosság hű jelképei
nem látszanak miközben a sötét benyel
de suttogásuk szívedig jut el
és mint a vak tapogatózva bár
a hajnal fénye hozzád eltalál


Kedveskéim

milyen ígéretesek a kora reggelek
amikor éppen csak felserkenek
elnézek az udvaron mely fénybe borult
harsogó madarak kedvétől tébolyult
szinte bánom hogy az ablakban egyedül állok
körül mindenki kását fúj szövi még az álmot
órakon át míg belefáradok a várakozásba
a reggel elöregszik meghal a nap déli útját járja
a nyugalomban mit a hajnal ma is megadott
teleróttam újra néhány papírlapot
cinkosom sajnos odavan
s a napi robot mélyéről felrévedek
eljönnek még kedveskéim
a kora reggelek


Csodavárás közben

csodavárás közben a tengerpart fövenyén
hullámnyaldosta bizonytalansággal didergő bokámban
hálók közt hánykolódó bárkák szemhatárán
hol a hajnal redőnye nyílik
acélos lendülettel pontos időben
egyszál gatyában csapkodó szélverésben
ácsorogva a magány póznájához símulva
farkasszemet nézve a nap torkolattüzével
ámulva az ostobákon akik azt hajtogatják
hogy nincsenek csodák

Június 22. (szombat) Tomboló meleg. És mégis, mégis, a házasulandók nem hátrálnak, az idei későre esett ortodox húsvét miatt - a szigorú böjt a lakodalmak esküdt ellensége! - összetorlódtak a tavaszra-nyárra tervezett esküvők, lagzik. Bukarestben régóta szokás: a lakodalmat szombatra-vasárnapra rögzítik. Olyankor van ideje a vendégseregnek kirúgni a hámból, nagyokat enni-inni, táncolni...
    A múlt hét végén is volt szerencsénk egy esküvőhöz a bérházunkban, ma délelőtt pedig, az emeleti ablakból kihajolva azt láttam, hogy újra hosszú kocsisor áll a házunk előtt, felvirágozva, csak úgy szállnak ki belőlük egymás után a színes ruhás, olykor fekete vagy hófehér öltözékben feszítő vendégek. Odafentről mindez kicsiben látszik, mintha egy hegycsúcsról nézné el az ember a lenti világ hangyanyüzsgését. Ilyenkor a menyasszony is csinosnak, szemrevalónak látszik - ám ha lemegyünk az emeletről, és minden visszanyeri emberi mértékét, akkor látszik ám, hogy a fehér fátylakba és csipkékbe, fodrokba rejtegetett boldog ara bizony egy nagyon közönséges fehérnép. Ráadásul úgy ki van kenve-fenve, mint egy huszárbajusz.
    Na, mindegy, lesz itt éjszaka banzáj, üvöltözés, padlódöngölés, pohár- és üvegtörés, füstölés, izzadás, rókázás, veszekedés, lépcsőházi kergetőzések. Ráadásul a nyitott ablakon át beözönlő hőség is álmatlanságra ítéli majd szenvedő lelkeinket.
    Ilyenkor könyvet keresek elő, és zsibbadásig olvasok, olvasok. Belealszom, felébredek, megint olvasok valamennyit, újra visszazuhanok az álomba. Elővettem 1983-as verskötetemet (Az ítélet születése, Kolozsvár), emlékeztem rá, hogy abban több termelési verset is közöltem, halványan emlékeztem rájuk, ám kíváncsi voltam, mai szemmel, mostani tapasztalatommal milyen lesz a szembesülés a rendszerváltás előtti bűnökhöz?
    Akkoriban az ilyen típusú versek úgymond "vitték" a könyvet: megkönnyítették a megjelenését. Függetlenül attól, hogy a téma végül is milyen kicsengést kap, maga a tény, hogy az emberi munka került a vers konkrét képvilágának kellős közepébe, kultúrfórumokon átmenő jegynek számított. Így találtam ki aztán, a magam mentségére ezt a furcsa hibrid műfajt: az újságírói munka során könnyen elvetődtem az ipari világba, de az ott tapasztaltakat inkább versben szerettem végül kamatoztatni.
    Íme egy mutatóba, amely egy nagybányai utazás élménye után keletkezett, amikor egy délelőttöt töltöttem a központi ércmosóban - ahol az ércből kimosták a vasat, a rezet, az aranyat...
    A képek címe és szerzői:
    Menyasszonyi autó * Csomafáy Ferenc fotója
    Fásszínben * Fotó Varga Béla



Technológiai jelentés az ércelőkészítésben elért sikerekről

1

huszonnyolc lépés oda
ugyanannyi vissza
minden rendben ahogy látom
a hab
a zagyban motollázó
lapáton
buborékban a csilló szemcsék
de nyikorog ez az ócska bakancs szerencsére
nem hallani e zakatában
ideje már újat huszonnyolc
lépés oda ugyanannyi vissza ahogy látom
minden rendben a hab
a zagyban motollázó
lapáton

2

itt kérem flotálunk
megállás nélkül
aki nem tudná ez az ércelőkészítés
egyik válfaja mert
több is van a bányából
egyenest idefurikázzák
az ércet ami hát
kő meg föld meg agyag meg pala
és még valami
oly tompán dübörög a gép csak
nincs valami baja

3

hja
ez egy aprítómalom na
ennek érdekes története van
elmondhatom
elég az hozzá hogy
aki ércet akar
nem hull annak ölébe semmi pengve
se arany se ólom se réz
se vas
mint ez a por a tenyerembe
mi itt rendre összezúzunk
követ földet agyagot palát
forog a malom
mese nincsen aki
beállt a táncba ne sajnálja magát

4

éppen erről akartam mesélni
hogy mi történik odabent
egykor kalapács verőléc golyók
morzsoltak ízzé porrá mindent
ahogy a technika akkortájt
szóval tetszik tudni ugye
mi se lehettünk okosabbak
másoknál az asszony
örökké hajtogatja te sándor
húzd meg magad no
nem ezt akartam mondani
de a por
meg a szutyok
és a kínlódás ugye
az valami förtelem
csak törtük törtük aprítottuk morzsoltuk
zúztuk egyre
jobban
már az apja se ismert volna rá hogy
aztán mindez szépen átlibegjen
a cellák buzgó vizén
dús habbá szelidülve
huszonhét huszonnyolc most pedig
vissza

5

és megszólaltak az okosok
mindig akad belőlük
egy egy
hisz azért tartják őket járjon
az eszük akár a kakukkos óra és kitalálták
minek annyi kalapács verőléc acélgolyó
egyáltalán minek annyi
cécó
mikor tundivaló hogy a nagyobb
ércdarab mert ugye itt mi kimondottan csak arról
beszélünk a nehézkedési erő
no meg a nyomában fellépő súrlódás
folytán könnyűszerrel magától is
összezúzza a kisebbet és fordítva
így is történt a kísérlet
pompásan bevált
nincsen por az a szörnyű lárma
fürgébben forog a malom
mese nincsen
hiába ugrál végül megadja magát
aki beáll a táncba

6

ennyi az egész
azóta vídámabban sétálok idefönt a rácson
huszonnyolc lépés oda
ugyanannyi vissza
minden rendben ahogy látom

Június 21. (péntek) Napok óta figyelem az antarktiszi óceán jégbörtönébe rekedt orosz kutatókról érkező híreket, akik valamilyen senkinek sem kívánt, több, mint emberpróbáló kalandon mennek most keresztül. Mindjárt eszembe jut egy másik "énem", a sarkutazó, akivel 1993-ban találkoztam: antarktiszi fotókat állított ki éppen Bukarestben. (Csak sajnálni tudom: egyet sem láttam belőlük, mire eljuthattam volna, a kiállítás már egy másik városba, majd egy harmadikba vándorolt, és így tovább, aztán Európa más vidékein is megfordult, aztán meg... mi kerültünk egymástól nagyon messze...)
    Florian Baciu (ejtsd: florián bácsu - mintha bácsit ejtenénk) alacsony, szakállas, szíjas fiatalember, civilben sugárzáskutató és barlangász, s a kilencvenes évek elején alkalma volt részt venni egy nemzetközi Antarktisz expedícióban. Hosszas unszolására állt kötélnek, hogy szalagra mondja élményeit, segítségül híva többszáz oldalas útinaplóját. Tőle hallottam az Antarktisz körüli jéggyűrűről, az általa állított jégcsapdáról, amely vagy menet, vagy jövet komoly veszélybe sodorhatja egy-egy expedíció biztonságát. Ők például az egy esztendei antarktiszi tartózkodás végén, hazautazáskor kerültek hasonlóan kritikus helyzetbe. A történet tanulságos, maradjon meg neked is, Milos...

Halál az öbölben

    ...A karácsonyi ünnepségek után, december 27-én az antarktiszi nyár közepén, gyönyörű havas-jeges időben szálltunk a Jégmadárra (Icebird). Másfél órával az indulás előtt kigyűltünk a kutatóállomás főutcájára, szemben a jégpáncél alól felszabadult Newcomb-öböllel, valahol távol az óceán jéggyűrűje fehérlett, amelyen keresztül a hajó ügyesen átlavírozott, amikor utánunk jött, s ahol ismét utat kell majd találnia, most már velünk együtt, a jeges tenger felé.
    Csupa fény és ragyogás minden, végtelen nyugalom...
    Az utolsó napokon a váltásomnak kellett átadnom az eltelt év minden tapasztalatát. Eközben szüntelen az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot elmulasztottam. Sokszor éjszaka tört rám a mulasztások miatti pánik. Leveleket körmöltem, és mintha adósságaimnak nem akarna vége szakadni. De aztán egyszer rászóltam magamra: kész, nincs tovább, befejeztem. Ekkor végigjártam az állomást, mindenkitől személyesen elbúcsúztam...
    A kétéltű járművekbe szállva még várakoztunk valamennyit, aztán kiáltások harsantak, integetésre lendültek a kezek, a kétéltűeket a fedélzetre emelték, s azzal neki is vágtunk a jéggyűrű felé mutató iránynak, vígan szeltük az öböl vizét.
    Hármas-négyes csoportokba verődve ácsorogtunk a fedélzeten, elsötétült arccal. Dúlt tekintettel néztük a távolodó partot, az állomást... Valami végtelen fájdalom fogott el. És legtöbben tudtuk, hogy e búcsú végleges, mert az életben ide nem térünk többé vissza. Ennél nehezebb, súlyosabb pillanatokat nem éltem még át... Mintha meghaltam volna ott, az öbölben... Társaimra néztem olykor, s ahogy magukba roskadtak, befelé fordulva, tudva tudtam: bennük is ugyanez játszódik le...
    Ahogy távolodtunk, mintha nem is korábbi magunk lettünk volna, akik a sarkon együtt éltünk; mogorvákká, levertekké, ingerlékenyekké váltunk, elvesztettük a szabadságunkat, amit Antarktisz nyújtott számunkra, elszállt az erőnk, ismét képtelenek voltunk a saját fejünk után cselekedni. A hajón a mások akarata érvényesült, mi csak utasok voltunk, szűk térben mozogtunk, s ettől szenvedtünk, mint a tág repüléshez szokott madár, amelyet rács mögé zárnak...
    Pár óra hajóút után aztán gyakorlatilag a rettegett jéggyűrű fogságába estünk. Addig kanyarogtunk a mind szorongatóbbá váló jéghegyek között, hogy azok szorosan összetorlódtak körülöttünk, majd kezdtek összefagyni. Semerre se tudtunk mozdulni, s akkora súly nehezedett a Jégmadárra, minden oldalról, félő volt, hogy nem tud majd ellenállni roppant erejének.
    Két héten át tartott fogva a jég, bár távcsővel jól lehetett látni a gyűrűn túl kéklő nyílt tengert. Tehetetlen várakozásra voltunk ítélve, mert ilyenkor saját erőből ritkán van kilátás a szabadulásra. Egyedül csak az időjárás enyhülésében reménykedhettünk. Egyre jobban féltünk, hogy a jég nyomása kárt tesz a hajóban, persze, nem úgy, ahogy aztán a német lapok később megírták fogságunk történetét, miszerint a jéggyűrű összeroppantotta hajónk elsüllyedt, mi pedig úgymond a jéghegyeken vészeltük át a napokat, heteket...
    Egy reggel váratlanul kedvező szél kerekedett, a mind jobban erősödő hullámverés átrendezte körülöttünk a jégtáblákat, s némi próbálkozás után csöndben megnyílt előttünk az "ösvény", aztán hol a jobb, hol a bal oldalon engedett pár pillanatra a jég. Minden megnyíló résen gyorsan besurrantunk s néhány óra múlva kint is voltunk a szabad vizeken. Már-már a segítségünkre küldték volna az Aura Australis nevű jégtörőt, de ez azt jelentette volna, hogy annak jócskán el kellett volna térnie eredeti útvonalától. Óceánkutatókat szállított az Antarktiszra, ideje pontosan ki volt számítva, a letérés rengeteg plusz költséggel járt volna...
    A jégcsapda után rendkívül viharos tenger fogadott. Mindenki kisárgult, rókázott a hullámveréstől, ezúttal én sem úsztam meg, mint az odaúton, életuntan szédelegtünk le s fel a hajón. Szerencsére, néhány nap múlva egy sziget közelébe értünk, ahol állandó ausztráliai támaszpont működik. Tasmán terület, valahol az antarktiszi és a mérsékelt égöv metszéspontján, ahol a tenger hideg vize keveredik a jóval melegebbel, buja zöldnövényzetet biztosítva a szigeten. Nagy számú fóka és pingvin telepszik meg rajta, minden nyáron alaposan elszaporodnak. Számukra a sziget valóságos paradicsom...
    Már 200 km távolságból megéreztük a zöld növényzet jellegzetes szagát... Az Antarktiszon, ahol minden fagyos és tiszta, csupán az állomás jellegzetes bűzét éreztük hónapokon át, ami egyfajta egyvelege a parfümnek, a szappannak,. a gépolajnak és a konyhának. Úgynevezett civilizációs szag, amiből viszont hiányzik valami... S amikor a sziget közelébe értünk, mindannyian rájöttünk, micsoda: a rothadás, az élet édeskés, bomló szaga...
    Majd, amikor a sziget is feltűnt a láthatáron, a másik nagy élményünk a már-már elfelejtett zöld szín felfedezése volt!...

    Eddig a történet. De ahogy most ismét átéltem gondolatban ezt a kalandot, hajlok arra, hogy az összegyűjtött anyagon átrágva magamat, újraírjam Baciu naplóját.
    A mai illusztrációk: a kutatóállomás, Casey körpecsétje, illetve Florian Baciu rajzai antarktiszi naplójából.



szélben szállongó

szélben szállongó szavaim
lecsap rátok a lepkeháló
finom rácsozatos szövése
ó nem feszül de testhezálló

ítész szigorod előtt remegve
míg végzetes intésre várnak
lecsupaszítva dideregve
fészkükre forrón visszavágynak

meghurcolva miként a rossz lányt
elém lökik szabad a préda
nézzük egymást kényszeredetten
szállongó lelkem maradéka


strázsa

gránit szempár kíséri életünket
oly közvetlen oly átható
akkor is farkasszemet nézünk
ha függönyt von közénk a hó

nem csak a város fölött virraszt
a végtelenig lát vele
kőpillája soha se rezdül
minket vigyáz tekintete

arcán a gond olykor megenyhül
és kőmosolya felragyog
amíg a délutani árnyék
besatírozza vastagon

gránitszavai csöndbe hullnak
gránitlelke hideg marad
fújhat a szél roppanhat jég is
tűzhet rá vallatón a nap

ablakhoz lépünk látjuk ott van
akár a fák a fű az ég
a kikezdhetetlen tekintet
mélyén a nemlét kőlángja ég

Június 20. (csütörtök)    Ma szaggatottabb stílusban: azt hiszem, elhagytak minket a fecskék. Pár napja semmi mozgás a fészek körül. Megijedtek? Jobb helyet találtak? Kihűltek a tojások? Elpusztultak? Megválaszolatlan kérdések. Nem szóltam rögtön, vártam, hátha csak tévedek. Most már csoda lenne, ha előkerülnének. Enyhe szomorúság maradt utánuk. És egy tátongó, kihűlt fészek. Pont, mint egy elhagyott, romló ház...
    Egyszer már megéltünk ilyen csalódást. Ablakomba, a muskátlis ládába fészkelt egy gerle. Balkáni. Szürke volt. Félénk, de hősiesen helytült. Kiköltötte a három tojást. Két fiókája életben maradt. Bentről figyeltük, hogyan táplálja őket, hogy növekednek, tollasodnak. Hogy tanulnak repülni. Előbb 1-2 méterre merészkedtek, s vissza a párkányra. Aztán rájöttek az ízére. Úgy elmentek, vissza se néztek. Pedig már beszereztük számukra a kölest, a kukoricadarát...
    Kukorica... 1980 szeptemberében, amikor Péter fiammal visszatértünk a tengeri utószezonból, azzal fogadtak az ifjúsági lap szerkesztőségében a kollégáim, hogy valószínűleg kitelt az időm, azt csiripolják a madarak. Még aznap felhivattak a KISZ KB-hoz (kommunista ifjak szövetségének vezetősége), az ő lapjuk voltunk, ők neveztek ki főszerkesztőnek. A verdikt: elég idős vagyok már (39) ahhoz, hogy átengedjem egy fiatalabbnak a helyet. Ez igaz volt s korrekt. Az más, hogy akkor már a második testvérem is beadta kitelepedési kérelmét. Ő Kanadába készült. (Az első testvér a hetvenes évek közepén felejtett el hazajönni egy franciaországi továbbképzőről.) Mindkét esetben jelentést kellett írnom a személyzetinek, részletesen ecsetelve a körülményeket. És hogy mosom kezeimet. Ennek dacára nem rúgtak ki. Csak akkor, amikor ők akarták. Akkor is elegánsan. Ugyanazzal a fizetésel átkerültem az Előre napilaphoz. Írónak, riporternek, szabad munka- és időbeosztással.
    Megkönnyebbültem. Óriási terhet éreztem lezuhanni a vállamról. És a lelkiismeretemről. A sok kompromisszumtól valósággal eltorzultam odabent. Nem tudtam betelni a szabadidőmmel. Ehhez fogtam, ahhoz kezdtem. Visszatért az élet- és íráskedvem. Rögtön kiutaztam Bukarest környékére fényképezni. Kukorica- és szőlőszüreten volt éppen a nagy falu népe. Kézzel szedték, s olyan cifra, festett szekerekkel hordták, mint amit a képen megörökítettem. Aki mellett csak elmentem, mind azt kérte: fényképezzem le, megfizetik. Mindenünnen kínáltak. Nevetve elutasítottam, talán néhány fürtöt, pár csövet elfogadtam. Az emlék versben is lecsapódik most...
   


Testvércsövek

egy cső kukoricában a nyárvég
aranyba foglalt bágyatag mosoly
mutogatja hibátlan fogsorát
a szemek buggyanásig teltek feszengők
mint akik nem férnek egymástól mégis
összetartja őket valami illő félelem
az elválástól a magánytól
a csövön ülve még szó sincs
malomról őrlésről puliszkavízbe fúlásról
még látni a testvércsöveket végtelen
halomban érezni szoros melegüket mikor
a reggeleket kikezdi a rozsda a dér

   
   Milos lelkem, gondolom, Téged még nem tett rabjává az a félelem (undor? rettegés? viszolygás?) a rovarok nagy családjától, mint Édesanyádat. Az ember némileg misztikus lény s a bogárélmények olykor e misztikumot táplálják vagy belőlük táplálkoznak. Legjobb úgy tenni, mintha velünk egyenrangú felek lennének. Szóval, emberiesíteni egy kicsit. Ehhez küldök Neked két "fabulát" - az egyik fenn, a Hargita hegység tetején, a Szentimrei Büdösfürdőn - ahol villany sem volt még -, egy álmatlan éjszaka utáni hajnalon íródott. A másik pedig egy lehetséges szerelmi vallomás annak, akit reménytelenül s talán titokban szeretünk. Mert ilyen is van, volt és lesz...



nappali álom

az éjjeli lepke nappali álma
oly szorongásos lehet a világi zajtól
mint kései hánykolódásunk a koromsötétben
ha finom szárnyak verdesnek a falon


lesben

elbújtam egy ibolyatőben
póknak féregnek lelkes rovarnak
hogy meglesselek amint tűnődve lehajolsz
és összeborzolod az ibolyák üstökét
simogatásod tán engem is elér
s én kerge lény örömmel iszkolok
fölfelé hídnak szolgáló ujjadon
kezeden karodon hozzád
vállalva a borzongva utálkozó
agyoncsapást is


    A második kép Daczó Dénes fotója: aratás előtti pillanat a szelíd dombhajlatú Székelyföldön, a Székelykeresztúr közeli Kissolymos határában. Tájnak is, képnek is otthonos - remek...

Június 19. (szerda) Kedves Milos, szüleimtől úgy hallottam, s magam is úgy tapasztaltam, hogy míg a világ, az ember legbensőbb énjének - amit jobb híján léleknek nevezünk - örökké rejtőznie kellett, hogy a kurzusként fölötte uralkodó idő rabjává ne tehesse.
    Számomra kezdetben a vallásos túlbuzgóság és keményfejőség tűnt fenyegetőnek, ezért aztán igyekeztem megnyugtatni szüleimet, de főként nagyszüleimet, meg apáca ruhába bújt tanítónőimet, hogy én vagyok a világ legszófogadóbb fiacskája. A régi fényképekről ma úgy látom, hogy az alakoskodás mellé még ártatlan angyal arcom is ott volt nyomatéknak (bár ha jobban megnézem, inkább tűnik kópésan ravasznak - vagy csak én látom bele azt, amit magamról tudok?!). Ez a szerepjátszás aztán végigkísért egész iskolai életemen. A világ fölött fordult a kocka, megszűnt a királyság, eltűntek az apácák, az osztályteremből, a falról eltűnt a feszület, nem volt többé vallásóra, kötelező templomlátogatás, egyházi lapra való kötelező előfizetés, gyónás és áldozás... Szüleim, a nagyszüleimmel ellentétben úgy látták jónak, hogy a gyermekek ne húzzanak ujjat az új időkkel, simuljanak csak bele a materialista szellemű világ követelményeibe, aztán majd meglátjuk, mi történik...
    Mire felnőttünk, kiderült: újfent csak színházat játszottunk és hogy legbensőbb énünknek az újfajta béklyók sincsen az ínyére, de akkor már a saját lábunkon álltunk és kételyeinket igyekeztünk megtartani magunknak, nem továbbadni gyermekeinknek; miért is nehezítsük meg világhoz igazodásukat, védekezési reflexeik kialakulását? Furcsa kettős játék volt mindez a családban: egyrészt próbáltuk megteremteni az otthoni demokrácia lehetőségét, ugyanakkor arra szoktatni a gyerekeket, hogy e szabályoknak a külső világ már nem engedelmeskedik, ráadásul éppen ezt kell elfogadni természetesnek...
    Az 1989-es rendszerváltás előtt közvetlenül már mindenkinek elege lett mindenből. A hatalom kétségbeesetten kapkodott, egyik otromba hibát a másikra halmozott - kinőtte magát, túlfőtt, megromlott, saját szennye fojtotta meg - és aztán azt kellett tapasztalnom, hogy minden folytatódik, csak más színhelyeken, jelmezek és szerepek között. Isten, a hit újra kezd otthonosan befészkelődni a hatalomba, mindinkább döntőbírónak lenni szabadságra vágyó lelkeink fölött.
    Mindezekről a belső tétovázásokról itt van két, még közöletlen versem a "titkos" mappából (értsd: máig meg nem bolygatott süllyesztő), melyeket Milosnak ajánlok - úgy is, mint tanulságot.

    A szövegekhez remekül passzol a csíkszeredai Daczó Dénes Álcában c. farsangi fotósora



Mélység fölött

a messzeséget áhitom
mélység fölött az életem

vitorlát bontó céltudat
vigyázza a fedélzetem

térkepek szeksztáns rádió
tornádót érlelő idő

egy bárkával a föld körül
magunkhoz így jutunk közel

a víz a víz torkig vagyok
többé nem menekülhetek

mit az ember magára mért
meg kell fizetni mindenért

delfinek ahogy játszanak
fejemben rímek bonganak

harang is szól torony sehol
a bárka bennünk vándorol

küldjünk rá villámot vihart
megélünk amíg ő kitart



Örök fogoly

szökevényként árkon bokron át
csörtet a lelkem mentené magát
szaggatott ruhában lihegve támolyog
már már összeesne de lelkipásztorok
karolják föl életet lehelnek belé
a hit ködében így lenne Istené
fogolyként mint aki harcát feladta
mosolya álca míg erőt gyűjt alatta
újabb szökéshez de hová de merre
és mindig visszahozzák sárosan összeverve

Június 18. (kedd) A régi Bukarest továbbra se hagy nyugodni.
    Érdekes, ez itt most úgy hangzik, mintha egy tipikus öregember írta volna le. Hiszen amikor az ezerkilencszázhatvanas években, alig pelyhedző állal betoppantam a román fővárosba, az akkori öregek így intettek bennünket: bezzeg, a régi Bukarestben...
    Régi Bukarest tehát mindig volt és van és lesz, amíg ez a város áll, amíg szét nem hordják a csótányok és a kóbor kutyák.
    1968-ban, július elején közölték velem az örömhírt: addig kolozsvári szükséglakásban szorongó családom háromszobás panelházas lakást kapott Bukarest "Drumul Taberei" (értsd: tábori út) nevezetű, újonnan épült és javában terjeszkedő lakótelepén, egy 10 emeletes ház ötödik emeletén. Fiam négy éves, a következő már nagyon a világra kívánkozóan, meg is született pár napra a boldogságos beköltözésünk után.
    Akkoriban ugyancsak kora hajnalban keltem - akkor még viszonylag tűrhetően hűvös volt ez a különben délelőttre már fortyogó katlanná hevülő város -, s amíg odahaza mindenki jobbra-balra, a fülledt álomba ájultan fújta a kását, egy bevásárló szatyorral a kezemben elindultam tejet, kenyeret, zöldséget, felvágottat vásárolni közelebbi-távolabbi boltokból.
    Ilyenkor s csakis gyalogolva ismerkedtem a várossal, az utcára kiömlő élet megannyi formájával, a kanyargós, tekervényes utcák logikájával. Pár órai csatangolás után lábujjhegyen osontam vissza a lakásba, friss újságokkal a hónom alatt, odabent még mindig folyt a kétségbeesett álomkergetés, a gyermekek nagyon tudtak aludni, csak éjszakánként tették olykor pokollá az életünket...
    Aztán felkelt a család, s olyankor odáig érett az idő, hogy tényleg útnak kellett induljak a távoli szerkesztőség felé: egy órát utaztam váltott lovakon: autóbuszon, villamoson a sajtóházig.
    E hajnali utakon olykor némi versfutamok, töredékek is megkapaszkodtak a fejemben, amiket hazaérve aztán gyorsan papírra vetettem ugyan, de ahogy gyűltek a tetejükre a napi újságírói penzumok hordalékai, úgy süllyedt minden egyre mélyebbre és elérhetetlen helyre. Most meg sikerült előbányászni egy csomó elásott "kincset".
    Kettőt belőlük gyorsan ide mentünk át, Milosnak.
    A képet Pusztai Péter barátunk követte el odaát, Kanadában.


Sebek a kerten...

megdőlt kerítésen a hiányzó lécek
tátongó sebek a kerten
ki hozza a kötést
ki hozza de gyorsan
csak úgy ömlik belőlük
az eperillat


Sok papír

költözéskor kérdi a hordár
minek ez a sok papír
s a könyvtárra mutat lihegve
érvek helyett kiüt rajtam a páni döbbenet
tényleg minek

Június 17. (hétfő) Azon gondolkodom napok óta, hogy nemsokára egy emberöltőnyit töltöttem ebben a balkáni városban, amely Bukarest. Igyekeztem beleilleszkedni életébe, de nem tudtam megszeretni. Mind jobban értem és érzem, hogy miért olyan benne az élet, amilyen - hangos, kiszámíthatatlan, rendezetlen, szennyes, egyik napról a másikra alakuló, kisszerű - és döbbenten tapasztalom, hogy egyre több bukaresti, miután megkóstolta, hogy a hegyen túl, Erdélyben milyen az élet, mennyire rendezettek, tiszták a városok, mennyire egyenes(ebb)ek az emberek, sóhajtva nosztalgiázik az ottani életforma után - anélkül, hogy akár egy hetet is élt volna azon a tájon. Az elmúlt hét végén vendégségben voltunk: kolléga fia ballagott, s mert a román iskolákban nem igazán szokás a magyaros Gaudeamus, a család külön megünnepelte a nem mindennapi pillanatot. Ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett szelnünk az egész várost. Szomorú látvány volt: egy lerobbant, önmagából kifordult, bomlásnak indult település mutogatta lépten-nyomon sebeit, szennyét.
    Ez a vers pár évtizede született, de hasonló benyomások következtében (megállt az idő?!), hozzá meg Kósa Gergely két jellemző bukaresti felvétele: a Nemlétező folyó hídja és Ortodox templomocska.

Zötyög

Zötyög a villamos,
orrom a hűvös üvegre lapul,
északnyugatról
délre gördülünk,
künn az ősz
csatakos,
málló falú templom előtt
didergő asszony-falka cseveg,
szomorú, divatjamúlt
kendők
s ezüstfogak az ékszerek,
sír, nyöszörög alattunk a pálya,
vedlő sétány
villan,
a kalauz már a következő
állomást kiabálja,
s jönnek sorban - roskatag házak,
gyár, műhely, kaszárnya,
idős cigányné kéreget
közöttünk,
valahol ribanckodik a lánya,
épülő fertály,
hordalék,
villamos zötyög délnek,
szennyünk és aranyunk
fölött
pusztai szelek zenélnek,
sokan olvasnak, reggeli
lapot,
zörög a papír,
fut az élet,
őrzöm a hűvös ablakot,
míg zötyögünk
északnyugatról délnek.

Június 16. (vasárnap) Mit szólsz ehhez a világhoz, Milos? Belekóstoltál hőségébe, kemence-melegébe? Nem csodálnám, ha soron kívül nyűgösködnél, tiltakoznál, sírdogálnál. Nem akarok rosszat szüleidnek, de talán megértik, hogy más fegyvered nincsen.
    Mi, felnőttek sokféle eszközzel tiltakozhatunk, levezethetjük dühünket: káromkodunk, elvonulunk az árnyékba, belevetjük magunkat a strandvízbe, bekapcsoljuk a légkondicionálót (ha van), nem vagyunk annyira kiszolgáltatva mások jóindulatának és szeretetének, mint Te.
    Tudod, ma olyan meleg ereszkedett Bukarestre, hogy kezdtek felforrni a gondolataim. Mielőtt gőzt kezdene pumpálni a fejem - mondjuk a fülemen keresztül, illetve az orrlikamon át -, gyorsan befejezve, egy olyan verset küldve ezúttal, mely akkor készült, amikor az első forró nyár szakadt a nyakamba ebben a baragani mezővárosban.
    Illusztrálja ezúttal Székely Sándor két képe: Az esztenán.


Hőség

Olvadt égen
madár úszik -
egyedül, ostobán.

Bágyadt puli magába búvik
ott künn,
az esztenán.

A dinnyecsősz elalszik,
befonta puffatag
fejét a napról,

macskánk korán indul vadászni
- reggeli hatkor.

Bolond idő nyilaz
nyakunkra,
pállott katlan a város...
Tengek előre, hátra.

Lendülő szelet álmondik
ki-ki a saját
homlokára.

Tikkadt világ
- akár a szomjú földön,
nő, csak nő a repedés bennünk,
s vagyunk -
pattanók, kemények.

Ilyenek lehettek a bozontos,
vakarózó, hajdani
szegénylegények.

Június 15. (szombat) Most valahogy a hűvösre vágyom. Minden "jeges" gondolat jól fog.
    S jönnek is!
    Előbb ez a vers, aztán meg most tudatta velem a Torontóban élő lányom, hogy egy nagyon jó barátjuk, aki pár évvel utánuk ment ki szerencsét próbálni és Calgaryban, a téli sportok paradicsomában él, május 10-e és június 7-e között sikerrel mászta meg, - 35 fokos hidegben, 22 napos megfeszített túrázás nyomán az alaszkai Yukon tartományban található Logan hegység csúcsát (5959 m). Sikerét és örömét elektronikusan tudatta barátaival, a vejem meg összeütött egy kis weboldal-félét saját honlapján az esemény örömére, amelyen elérhető és tudomásul vehető a teljesítmény.
    A srácot John Ionescunak hívják és a Kárpátok déli tövén található Campinában született, amely nem egy hegymászót, hegyimentőt adott már Romániának és - a világnak.
    Külön öröm volt látni eljegesedett bajuszát-szakállát, amint belemosolyog saját lencséjébe. El is küldöm hűs látványnak.
    Szeretem a teljesítmény-embereket, akik percre percet, órát órára, napot napra stb. halmoznak, nem sietnek, de kiszámíthatóan bemérhetők és nem kondenzcsík marad utánuk, hanem követhető, maradandó nyom: itt jártunk, ekkor és ekkor, ezt és ezt hagyjuk nektek örökül, s mindenek előtt a kitartás utáni megérdemelt ellazulás szerény örömét.
    A másik képet (Üres templom) Fadgyas Tibor készítette.



Macskatalpakon

üres templomban
fagyos kő zenél
jéghasábokat
fűrészel a tél

gondokba ejtvén
minden szenteket
a meggyónt bűnök
csak keringenek

a harang nyelve
már már beléjük ér
kemencetűzbe
a sülő kenyér

hitetlenségünk
macskatalpakon
surran be egy
törött ablakon

Június 14. (péntek) Kolozsváron, a városon kívül, délnyugati irányban van egy dombhát, amit Patarétnek hívnak. Sajnos, a neve túlságosan szép ahhoz, amilyen látványt az a látvány nyújt. Gyerekkoromban még bivalyok legeltek a szelíd dombon, lassan majszolták a durva szálú füvet, az agyagos földön megülepedett pocsolyák szélén nőtt sátét és boldogan fetrengtek a nedves agyagban, egy-egy gübbenőben. A rét mindig tele volt a puha talajba nyomódott patanyomokkal, gyerekfejjel nyilvánvalónak tartottuk, hogy emiatt hívják Patarétnek a vidéket.
    Jóideje a rét a város szemétgödrévé vált. Oda hordják ki utánfutókkal, teherautókkal, önürítő gépkocsikkal a város szemetét. Ameddig a szem ellát, füstölgő szennybe, hulladékba, nájloncafatokba, emberi életek darabokra tört díszleteibe botlik a tekintet, s a telep mellett húsz-harminc kartonból, bádogból összerótt viskó: bennük laknak a pataréti cigányok, idősek és fiatalok, gyerekek vegyesen, akik azért telepedtek meg itt, hogy a szemét fölött prédára leső madarakkal versenyre kelve guberáljanak a kihordott szemétben. Ez a megélhetési forrásuk, a szülőföldjük. A város hivatalosságai évek óta próbálják elszakítani őket e szennyező és fertőző környezetből, de hiába. A legkisebbek már ott születtek, ott nőttek fel a szemétben turkálva. Filmesek, fotósok, újságírók járnak a Patarét és lakói csodájára. Aki őket filmezi, örökíti meg, biztos sikerre számíthat.
    Mit is lehet velük kezdeni?
    Milos, ehhez nem vagyunk elég okosak. Azt hiszem, ennek a gubanca Rátok marad. Próbáljatok majd tenni valamit...
    Deák József (szemetesautók), Frink József Pál (guberálók) és Vas Géza (pataréti gyerekek) fotósok vándorkiállításon hívták fel sorsukra Erdély figyelmét - ebből válogattam a képeket.



Testvérek

gabonának
egér
fenyőnek
fejsze
tyúknak
görény
sötétnek
lámpás
ködnek
szél
bányának
hegyomlás
cipőnek
út
forrásnak
iszap
testnek
idő
szellemnek
rozsda
farkasnak
tél
kenyérnek
harapás



Kövek között

kövek között halak
szavaink siklanak

csalik között elúsznak
ártatlanok alusznak

horgok nyúlnak utánuk
felsebzik hasuk hátuk

kifogják rendre szerre
vergődnek egy vederbe"

szavaink közt az élet
kifosztott medre sekély lett

kövek között a víz
elsodor tovavisz

Június 13. (csütörtök) Milos, a fecskepár megszokta nálunk, egyre kevesebbszer riad fel az illetéktelen ajtó- és ablakcsapkodás zajára. Űlnek, anya s apa felváltva, szépecskén az árnyékos fészken, pontosabban a tojásokon és várnak a nagy csodára. Minden tiszteletem az övéké: olyan pontosan, következetesen engedelmeskednek egy átörökített ösztönnek, mint a legfegyelmezettebb mérnökök. Azt hiszem, még a szeszélyes, nedves, frontoktól keresztül-kasul szabdalt időjárás sem befolyásolja őket abban, hogy véghez vigyék a családalapítást: életük, évadjuk legfontosabb célját.
    Ígérem, ha valami újdonság lesz a fészek táján, időről időre beszámolok majd róla. Jó lenne, ha mi röptetnénk föl őket az égbe, majd indítanánk el Afrikába az egész családot.
    Most az esőről verselek neked, s küldöm a baróti Varga Béla Magány c., illetve a csíkszeredai Birtók József Esős pünkösd c. fotóját.



esik

1

esik
a cseppek
lelkemre hullnak
cseppre csepp
halkan halálig
aztán eláll


2

esik eláll
szeszély
alternatív tény
c'est la vie

én is akár
az időjárás
jövök
megyek

3

vigyázz
az élet eltemet

álmomban is hull
cseppre csepp

eláztat engem
tégedet

4

fentről a nedv a könny a pára
a szomorúság ami hull

alulról feltámad a kétség
fordított eső tébolyul

tócsányi könny és hűs eső hull
az égből esik hát esik

mit üzensz lelked mintha félne
betölteni színhelyeim

5

mióta állok mióta
ázom én árnyas diófa
pereg a víz a levelen
s a földön patakká leszen

a patak buzgón elfolyik
harsogó tengert álmodik
elvinne rábízom magam
irigylem biztos célja van

mossa mossa gyökeremet
de el fog hagyni engemet
búcsú nélkül tör rám a vész
meg nem állna vissza se néz

6

esőm vagy essél áztass
felhődbe visszaszállhass
cikkanva mint a villám
permeted úgy zúdul rám
akár a sors szeszéllyel
reggel nappal és éjjel
fölöttem vagy vigyázol
esőm vagy s te is ázol
       

Június 12. (szerda) Milosom, olyan fába vágtam a fejszémet, hogy csak. Nem éppen mostanság, de az elmúlt hetekben, s most már a körmömre égett a gyertya: be kell fejeznem a Művet.
    Hozzáláttam átbogarászni a könyvtáramat. Pontosabban, meghatározott rendben, egymás után leemeltem őket a polcról, porszívóval nagyjából portalanítottam kívül-belül (kutya sok por, pókháló tud megülni a könyvön, nem beszélve a penészről, amely sokszor nem is látszik, de fojtogató köhögésre késztet), belelapoztam, aztán kétfelé osztályoztam őket: maradnak vagy megválok tőlük.
    Rengeteg praktikusság van ebben a szomorú műveletben: kissé arra emlékeztet, ahogy a fogolytáborokban szűrik a népséget. A hasznosabbja, a kedvesebbje az élve maradottak, az esélyesek osztagába kerül, a reménytelenül fölöslegesek, a kegyvesztettek a pusztulásra ítéltek közé.
    Készülődöm egy nem túl távoli jövőben Csíkszeredába költözni. Erről már volt szó a könyv első lapjain, arról viszont még nem, hogy majdani lakásomban a hely feleakkora, mint jelenleg. Ez pedig azt jelenti, hogy könyveim legalább egy harmadáról, ha fájó szívvel is, de le kell mondanom.
    Valamikor hatalmas rajongással vetettem magam a könyvtáralapításba. A családban ajándékba kapott könyvek képezték az alapot: vagy féltucat, majd az egyetemi évek alatt ösztöndíjből, zsebpénzből összekuporgatott összegecskéket áldoztam fel a könyvgyűjtés oltárán. Gyakori látogatója voltam a kolozsvári kicsiny antikváriumnak, ahol potom áron nem túl régi, sok esetben egészen friss magyarországi kiadású könyveket, folyóiratokat is be tudtam szerezni. Úgy látogattam a könyvesboltokat, mint más a kocsmákat - alig volt olyan nap, hogy ne térjek haza valami trófeával.
    Most ott állok, félig lerámolt, szortírozott, kibontott könyvtárral. Esténként kíváncsian bontogatom a kiszuperálásra ítélt, fal mellé állított könyvoszlopokat: egy-egyet újraolvasok, ideiglenesen visszalopok a könyvespolcra. Majd meglátjuk, mondom, máskor meg felfedezem, hogy dedikált könyv is került a csomóba, azokat is visszateszem. Így apad-duzzad naponta, hetente a két tábor, s nyár végére gyerekeim is megérkeznek majd, tollászni a fölöslegből.
    Nem ismerek magamra. Én lennék az, aki valamikor reszketett egy-egy könyv birtoklásáért? Most meg hűvösen mondok le róla, csak tudjam, hogy hasznosan tékozlom el: jó helyre kerül.
    Majd Rád is gondolok, Milos, hiszen maradt még annyi, hogy komoly fejtörést okoz majd: hogyan cipeljük el valamennyit 200 kilométerrel északabbra?
    A könyvbe most két szép tájfotót illesztek: Alina Berea és Váradi Attila képeit a

    http://www.alpinet.com

    honlapról, amely gazdag tájfotótárával és versenyeivel ritka szépségeket rejteget. Érdemes felkeresni.

Tűzevő és tűzivó

frakkban tessék csak befelé
az asztal és a szék elé
szemben ül két sápadt lovag
merőn nézik a lángokat
karjuk pisztolyuk nincs sehol
középütt egy üveg honol
mérgek gyűlnek a szájban
a nyugalom tökéletes
ülnek az éjszakában
szél vonít a víz felett
gyanúltanok az ég alatt
tálakban égő falatok
le ne egyétek magatok
tüzet rágcsál a tűznyelő
víg zeneszóra majszol
a szél a legjobb falatokat
arcukba fúva harcol
leperzseli homlokukról
az ártatlanság jegyeit
tűznyelő és tűzivó
elég volt szédelegnek
egymást a vízből ki de be
mindig a másik éri be
ne érje lába lábvize
a tóba tenni venni le
hogy ki ne hűljön a szíve
eljuthatunk-e messzire

a tűz leég az asztalon
ugye jóllaktál angyalom
éghet csak éghet míg kihűl
mosolyunk fénye zsírba sül
igyál barátom melegít
lelkemet visszaadtad itt

Június 11. ( kedd) Kedves Milos, a legszívesebben most mesélnék neked egyet, természetesen nem szavakkal, csak hangzókkal.
    Leginkább a magánhangzók állnak most hozzám közel, amelyektől csak úgy harsog vagy vijjog az emberi pofa: búgva - óóóóóóóóóóóóó, úúúúúúúúúúúúúúú, áááááááááááááá, iúúúúúúúúúúúúúúúúúú, uóóóóóóóóóóóóóóóóóó, íííííííííííííííííííííí - , és meg vagyok győződve róla, hogy roppantul élveznéd. Egy csöppet se hinnéd idiótának Gábor bátyádat e produkció miatt: gondolom, neked még természetes minden gesztus, hang, jelzés, megnyilvánulás, ami körülvesz.
    Nincs mögöttes, nincs félreértés, sőt, meg vagyok győződve, hogy velem fújnád, duóban az egész műsort.
    De hát egy a kedv és más, amit pillanatnyilag az ember tehet.
    Maradjunk egyelőre annál, hogy ilyen nagy tér- és idősíkokat átívelve, közelítünk egymáshoz - tehetségem okán egyelőre nekem kell csipkednem magam. Nem tudom, miért, nagyon bízom abban, hogy valamiképpen találkozunk, s nem is csak a végtelenben. Ahogy Te gyarapodsz testiekben-szellemiekben, úgy fogyok lassúdan én ki a napokból. De ebben nincs semmi szomorú: így viselkednek a közlekedő edények is. Az egyik csőben lefelé, a másikban felfelé igyekszik a folyadék szála.
    Szentes B. Lajos két fotója (Ballada, Vasorrú bába) álljon itt nyomatékul, hogy a mesék nem mentek ki a divatból és értelmezik mindazt, ami egyelőre számomra is értelmezhetetlen: hogyan működik a gondolatok közötti kapcsolódás, a fogalomról fogalomra szökellés mechanizmusa? Én csak azon veszem észre magam, hogy teli vagyok meglepetéssel és saját gondolataim iránti szeppent elfogódottsággal: valóban, mindez az én fejemben fordult volna meg?


lassan keserű

őrök fegyelme kell nekem
bányászok hűségébe oltva
tudósok koponyája kell nekem
gyermeklélekkel váltakozva

boltosok szimata volna a jó
csatárok könnyelműségével tetézve
hegymászók kitartása volna jó
egy vagány álmait beleértve

és hogyha mindez teljesíthető
bárki terhet szó nélkül vállalok
őrök fegyelmét tanulgatva bár
lassan keserű rabbá válhatok



mikor a szél beorgonál

ködbe bugyolált fenyvesek
madarak torkán vatta ül
a szomszédok is kedvesek
valaki azért sem fütyül

a vér ma lopva csordogál
mit ígér ez a csönd-kaláka
mikor a szél beorgonál
felvihog a vasorrú bába

Június 10. (hétfő) A számítógép előtt ültem, reggel volt, s a nyitott ablakon át úgy hallottam, mintha odakint egy óriás, számomra ismeretlen, sosem hallott lény szuszogna. Nagy, fújtató tüdő egyenletes, kitartott légzése hallatszott be. Felálltam és kitekintettem a ház elé: színes, lapos hőlégballon feküdt kiterítve a sajtóház előtti füvön, mint egy alaposan kipotyolt elefántfül. A ballon vastag pórázzal volt kikötve a földhöz, nehogy elszabaduljon, s alsó részébe, egy körgyűrűvel kimerevített hasadékon át melegített gázt fújtattak beléje, amitől lassan-lassan visszatért a kedve, egyre vidámabb színekben és kerekdedebb formákat mutatva pompázott előbb az enyhén kiégett gyep, majd a környék felett. A gázfújtató adta ki azt a lihegő hangot, amit óriáslégzésnek hittem, s legalább egy órába telt, míg a ballon repülésre készen, könnyedén libegve, a földtől elszakadni vágyva rángatta kötőfékjét.
    Minden igyekezete hiábavalónak bizonyult: a ballont egy cég bérelte ki, reklámcélokra, s míg az az eget ostromolta volna, a cég neve és logója is ott lebegett, hivalkodva a nagyváros fölött. Estére aztán leeresztik szegényt - újra földre kushad, mint akit elhagy minden ereje, s élő halottként vészeli át az éjszakát, összegöngyölve, egy raktár mélyen, hogy másnap ismét életet leheljen belé az üzleti érdek.

    Könyvedhez, Milos, ma Keller Emese szemfüles riporterét ajánlom illusztrációnak.



árkád

ott árnyék
itt verőfény

ott rejtekhely
itt védtelenség

ott látni az esőt
itt érezni az esőt

ott szemlélődni
itt cselekedni

ott elsurranni
itt kitartani

ott sandaság
itt egyenesség

árkád alatt
szabad ég alatt



sorban miként a döbbent léghajós

elhatároztam hogy
szabad leszek
bármi áron megfosztva magam minden
köteléktől előbb
az órám hajítottam jó messzire de a ketyegés
csak nem szűnt meg az idő
dobolt a fülemen
majd a családnak fordítottam
hátat vonatra
szállva de emlékezetem akár egy
vetítőgép rendre visszaidézte
az otthon hagyott csoportkép sápadt arcait
aztán a ruhák
következtek cipő zokni is
lekerültek de a bőrömből
nem sikerült kibújnom dühömben
elrúgtam magamtól a honi földet és egy méter
hatvan centi után ravaszul
visszapenderült alám mire sorban
miként a döbbent léghajós
homokzsákot homokzsák után
hajítottam ki magamból minden kacatot
elveket körömvágó
ollót egy üveg gyógyteát recepteket
anyám utolsó hörgő lélegzetét
egy égszínű mozdonyt a pénztárcámat
a tollam
s mert mégsem sikerült elszakadni
e földtől az utolsó pillanatban a mélybe
vetettem magam de így is
bennem rekedt egy velőtrázó
sikoly

Június 9. (vasárnap) Taina. Románul annyit tesz, mint a titok. (Úgy ejtik: tájná).
    Az egyik legjobb román hegymászónő neve ez. Amikor először meghallottam, azonnal beleszerettem a nevébe. Valami különös, nyugtalanító jelenséget gyanítottam személyiségében. De akkor még csak egy, a hegymászás tisztaságát és biztonságát hevesen védelmező beadványát olvastam, s alatta a nevet:
    Taina Dutescu Coliban (olvasd: duceszku kolibán).
    Férje a román hegymászás élvonalába tartozó Emil Coliban, maga is a versenyalpinizmus esküdt ellensége.
    Egy megrendítő hegymászó baleset körülményeinek vizsgálata kapcsán jutottam el hozzájuk, s a sportágat megújító beadványaik segítettek jobban megérteni a hegyi emberek közötti viszonyokat. Azt, hogy miként volt lehetséges, hogy egy országos sziklamászó versenyen, leereszkedés közben, a hirtelen elromló időben - havazásban - néhányan eltévedjenek, kettő pedig közülük reggelre megfagyjon.
    A vizsgálatból végül regény lett (A bozót), meg is jelent 1989. március 2-án a bukaresti Kriterionnál, s napok alatt híre futott az alpinista társadalomban.
    Taina mindenáron azt szerette volna, ha a könyv megjelenik románul is. Egy magyar hegymászóval elolvastatta, aki dicshimnuszokat zengett neki az iromány objektivitásáról.
    A szándékból mégsem lett semmi: jött a romániai rendszerváltás, s hirtelen megsűrűsödött körülöttünk az idő.
    Tainát személyesen 1985 nyarán ismertem meg, mihelyt férjével visszatértek az első román Himalája-expedícióról. Régi álma volt a romániai hegymászásnak kijutni a világ legmagasabb csúcsaival büszkélkedő hegységbe, de az anyagiak hiányában az álom sokáig képtelenségnek tűnt.
    Heten indultak útnak 1985 tavaszán Kathmanduba, nyáron viszont már csak haton tértek vissza: Cezar, az expedíció fiatal, csupaszív orvosa odaveszett a Hegyen. Mivel a megszokottnál keményebb időjárás okán és belső feszültségek miatt a csapat kétfelé vált, s a Coliban házaspár Cezarral maradt, a doktor halála annyira megrázta Tainaékat, hogy nyomban feladták a már-már elért csúcs ostromát. (Az országban, hegymászó körökben egy ideig őket vádolták Cezar haláláért.)
    Nagyon szerettem volna magnószalagra mondatni velük az expedíció történetét; kötélnek is álltak, és meghívtak lakásukba.
    Elfogódottan készültem a telefonon előzetesen egyeztetett vendégségbe. Tudtam Taináról, hogy három gyermek anyja, aki harmadik gyermekével a méhében, negyedik hónapos terhesen képes volt végigküzdeni csapattársaival az országos mászóbajnokságot, hogy a csapat ne essen el őmiatta a kupától.
    Vannak, akik azt mondják ma is: Taina a román alpinizmus eddigi legjobb női mászója. Még csak nem is múlt időben, bár 1992 júniusa óta - tíz esztendeje - Taina nincsen többé. De amit a hegymászásban elért, az épp úgy fennmarad, mint a hegyek maguk. És itt nem kizárólag ritka szép és nehéz túráira gondolok, hanem az az anyás aggodalom él bennem őbelőle, ahogyan a hegymászás iránt érdeklődő fiatalokat szemlélte, nevelésükért próbált tenni, sokszor a semmiből teremtve elő propagandaanyagot, szaktanulmányt, tájékoztató közlönyt - a diktatúra minden szellemi nyitást korlátozó körülményei dacára.
    Hiába csengettem Taináék 7. emeleti panellházas lakása ajtaján. A sokadik próbálkozás után lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. A lakásban - egyik szobából nyitottam a másikba - senki. Leültem a nappaliban és a magammal hozott újságba temetkeztem. Fél óra múlva betoppant Emil. Ezer bocs, dolga volt. Tőle tudtam meg: sose zárják kulcsra a lakásajtót. Nincs mit félteniük, számukra fontosabb, hogy barátaik, szaktársaik bármikor bejussanak és elvehessék azt a szakkönyvet vagy felszerelést, amire szükségük van. Még sose tűnt el a lakásból semmi.
    Igaz viszont, és körbe mutatott: minden a hegyén-hátán.
    Aztán megérkezett Taina is.
    És bekövetkezett a mélységes "csalódás". Szétfoszlott bennem az addig titokzatos Taina-kép, s helyét átvette a kissé hadaró, jócskán szétszórt, középkorú, enyhén megereszkedett, hízásra hajlamos, örök időkrízisben szenvedő asszony szeleburdi gyerekessége, közvetlensége.
    Emil, a férj ennek éppen az ellentettje: szűkszavú, fanyar, kiábrándult. És sovány, mint az ujjam.
    Közben csatangolásukból megjöttek a gyerekek is: hol az egyik, hol a másik bukkant fel az ajtóban, majd a vendégasztalra kirakott sósropira rontottak, belemarkoltak és iszkoltak is kifelé a szobából. Taina bosszúsan, de engedékenyen küldte utánuk hangos anyai nemtetszését. Végül megérkezett a legnagyobb Coliban gyerek, a formás, öntudatos kamaszlány, aki kénytelen-kelletlen szárnyai alá vette a rakoncátlan kisebbeket.
    1989 után Emil a romániai hegymászószövetség szakvezetője lett, magáncéget alapított.
    1992 tavaszán Taina, aki továbbra is a bukaresti tudományegyetemen dolgozott és angol nyelvet tanított, Sanda Isaila (ejtsd: szándá iszöilö) mászótársával a Dhaulagiri (Viharok Hegye) meghódítására indult.
    A Viharok Hegye különben másoknak is nehezen adta meg magát. Taina és társa 1992 nyarán nyomtalanul eltűntek a Hegyen.
    Egy év elteltével bizonyossá vált, hogy immár sose térnek vissza.
    Emil ma sem tud belenyugodni abba, hogy felesége valahol a Himalája örök hótakarója alatt, merevvé fagyva alussza örök álmát. Évről évre megpróbált egy-egy expedíciót felkérni, hogy Taináék holttestét felderítsék, de a Dhaulagiri mostanig néma maradt.
    Volt, amikor haragudtam is Tainára: 1989-ben például hetekig jártam a nyakára, hogy interjút készítsek vele. Vonakodott, nem igazán lelkesedett az ötletért.
    Jegyzeteimben olvasom:
    "Tegyük fel, ön semmit sem tud a hegymászásról. Miről olvasna e furcsa, sajátos életmódot tételező emberi tevékenységgel kapcsolatban?
    - Nagyon nehéz elképzelnem, hogy semmi közöm ne legyen az alpinizmushoz. Jó, tegyük fel, mégis úgy van. Arra lennék akkor kíváncsi, hogy ha ennyire kényelmetlen és kockázattal teli tevékenységre adják a fejüket, milyen erő hajtja a hegymászókat? Csakhogy e kíváncsiságommal is azt bizonyítanám - az adomabeli székely emberrel ellentétben, aki a zsiráfot meglátva azt mondta: ilyen állat nincs is! -, hogy mégsem annyira idegen tőlem a hegymászás."
    Annyit még sikerült nekiszegeznem, hogy tudok a túranaplóiról, a kérdés viszont: miért nem születik belőlük könyv?
    "Állandó időkrízisben vagyok, felét se valósítom meg annak, amit eltervezek. Valahányszor a családban valamelyikünknek a körmére ég a gyertya, csak felemeljük a kezünket és elkiabáljuk magunkat: "Bolondokháza!... De azért készen áll egy könyvem az Alpokban tett mászóútjaimról. Sok félig megírt anyag gyűlt már egybe alaszkai és kaukázusi útjaimról, s most dolgozom a Himalája expedícióról szóló könyvön..."
    Az interjúból végül is nem lett semmi.
    Tainát azóta hiába várom, de gondolataimban egyre csodásabb. Ha pénzem lenne, én is elmennék megkeresni...


Ágyvetés
In memoriam Taina Dutescu Coliban

1

patakzó nevetés a távoli hegycsúcs alól
derékig hóban az ember épp hogy araszol

most lónyihogás kecskemekegés repülőzúgás lett a nevetésből
besötétül az ég és a föld is kinyílik végül

minden megtörténhet e percben és sehol semmi reménység
szomjúság tikkasztja mikor már nem kínozza éhség

vihar zúgása tépi szaggatja hagymázas álmát
annyiféle alakzatot lát mikor már semmit sem lát

tudja hogy vége lesz de melege van de fáradt
még pihen kissé csak azután vet ágyat

2

ágyamat megvetettem
pihenj meg életemben
bár ülnöm is lehetne
ki lebeg itt hebegve
gumimatracom lenne
míg felfújom szelelve
a széllel sose szembe
cammogva jő a medve
bőgő motor a kedve
imbolygó képkeretbe
fölöttünk elmerengve
a kutya nézi hallja
félelmét meg ne vallja
a ritmus gyorsul még légzek
kezem csupa rongy vérzek
bajtárs eredj a tűz után
oly rövid ma a délutan
eressz el szél kushadj vihar
ne játssz szívem labdáival
felkapva homokot követ
légy égen úszó jajsziget
míg megyek utánad a szóval
a jóval a vigasztalóval
szívdübögésű zeneszóval
feszülő fojtogató lasszóval

A mai képek: In memoriam - Korondi Jenő szobra (Kolozsvár)
        Hó alatt - Imreh S. István fotója (Sepsiszentgyörgy)

Június 8. (szombat) Medárd. Délelőtt tomboló vihar. Fél óra múlva ragyogó napsütés. Majd megint acélos színű, nehéz felhők. Jó idegrendszer kell mindezt elviselni.
    Éjszaka azt álmodtam, hogy repülök. Nem először, nem is utoljára fordul ez velem elő. Olyankor olyan természetes, mint a laza úszás, és azon csodálkozom, miért nem repülök mindig, hiszen lám, most is milyen egyszerű! S bármilyen magasra jussak, odafent biztonságosan kering az ember.
    Ezen az éjszakán vihar jött velem szembe, ijesztő gyorsasággal csapódtak nekem a felhők, beborítottak, elleptek, de nem éreztem sodró erejüket. Így jöttem rá, hogy álmodtam.
    Milos, azt hiszem, hogy te még nem álmodsz, hanem tudattalanul végigalszod ébredésig a rád szabott időt. Valamikor még én is álomtalan éjszakákat tudtam magam mögött: letettem a fejem a párnára, s a következő pillanatban arra ébredtem, hogy reggel van.
    Ezek voltak a boldog békeidők. Talán egyetemista lehettem, amikor még ilyen könnyű volt minden.
    Csomafáy Ferenc kolozsvári barátom Vurstli c. képe egy a lehetséges víziók közül - azzal a különbséggel, hogy valóságos.



fentről

érik a málna
málha dagad
ragad a gyanta
kanna ürül

szív dobogása
lobogása csitul
vidul az elme
el ne hagyjon

fentről a világ
virág kelyhe
benne színek
sínek futnak

tőlem hozzád
hazád ez is
ezüst pólya
sója könny

Június 7. (péntek) A nyár közeledtével mind korábban ébredek: ma például reggeli négykor. Még homály van ilyenkor, a gyártelepek és grundok felől idegesen vakkantanak az üzekedő kóbor kutyák.
    Szeretek ilyenkor munkába indulni, amikor még nem fűti föl a nap a bukaresti katlant.
    A lakás ajtaján kilépve, a lépcsőházi erkélyre pillantottam: jó tíz napja fecskepár szorgoskodik odakint az egyik oszlop körül, amelyre fészket tapasztottak, kibélelték, s most már költenek.
    Ahhoz, hogy a háztartási szemetet eldobjuk, ki kell lépnünk a kicsiny emeleti erkélyre s egy bádogkürtőbe dobni a veder tartalmát. A fecskepár ilyenkor idegesen tiltakozik, a levegőbe röppenve pöröl és röpköd felettünk, amíg be nem csukódik mögöttünk az erkélyajtó.
    Ma reggel a fecskepár az erkély korlátján billegett és tisztálkodott. Fürge, kapkodó mozdulatokkal tollászkodtak: szárnyukon, hónaljuk alatt, apró, fekete tollazatú testükön takarítottak a tűhegyes csőrök. Olyanok voltak a kora reggelben, mint valami buzgó, töpörödött kirándulók, akik a patakhoz ereszkedve mosakodnak a jéghideg vizet arcukra, mellükre, hátukra fröcskölve. Perceken át néztem a családi életképet, s halkan osontam a felvonóig: minek zavarnám meg őket?
    Tóth Feri bácsi, ez a valamikori élő történelem jutott az eszembe, aki pár éve mondott véglegesen búcsút a földi életnek; a Nagyváradról származó fotográfus, majd filmes életpályája szorosan kapcsolódik a romániai dokumentumfilm stúdió történetéhez: az ötvenes évek elejétől telepedett meg Bukarestben s dolgozott náluk nyugalmazásáig operatőrként, filmezett sok-sok éles helyzetben. Egyike volt azoknak, akik a nyolcvanas évek végén magnóra mondták élettapasztalatukat, s így Álruhában c. kötetem egyik társszerzője lett.
    Egy keveset magamban hordok hát mindabból, ami Feri bácsi volt. Amióta beavatott életének bennsőséges titkaiba, egy kicsit az ő szemével és észjárásával is nézem a világot, minduntalan hallom ízes, némileg a pestire emlékeztető szlengben fogalmazott szófordulatait..
    Feri bácsi tanulságos történetet mesélt a fecskék fészekrakásáról és családalapításáról is. Nem is emlékezhetnék rá illőbben, mint ezzel az igaz történettel.


Macskátlanított helyszín

    ...A téma - a fecskék élete, fészekrakástól elköltözésig - szokványos, viszont ezzel kapcsolatosan olyan dolgokat lehetett lefilmezni, amit a közönség az operatőr segítsége nélkül soha meg nem láthatott volna. Én már az elején elhatároztam, hogy semmilyen erőfeszítést nem sajnálok a siker érdekében. Pedig rengeteg nehézség merült fel, mikor jóformán még el se kezdtük a filmezést. '
    Először is meg kellett keresnünk a helyszínt. Hol lelünk olyan fecskepárt, mely zavartalanul hagyja magát filmezni, hónapokon át? Természetesen ott, ahol sok él belőlük. Ehhez azonban olyan vidéket kell találnunk, ahol rengeteg a légy és a szúnyog. Tudtuk, hogy ilyen helyek nagyobb kiterjedésű, mocsaras állóvizek mellett találhatók. Érdeklődtünk, milyen Bukarest környéki falvak határában létezik mocsár. Több is akadt, de mi Comanát szemeltük ki mind közül, ahol aztán egy régi istállóra bukkantunk. Az épületben - a falusiak szerint - emberemlékezet óta fészkeltek fecskék, ki-bejártak a kitörött ablakon át, a fészek pedig bent készült, a padlásdeszka alatt. Egy idő után az istállót felszámolták, kifestették, s lett belőle mesterséges megtermékenyítő állomás. De a fecskék tavaszonként továbbra is beköltöztek, ráadásul nem is egyetlen család!
    A következő lépés a filmezőgép felállítása volt és megfelelő mesterséges fény teremtése a filmezéshez. A padlásról, a fészek felett fölbontottuk a padlásdeszkát, majd beállítottuk és meggyújtottuk az összes reflektorokat. A nagy ragyogásban még véletlenül se tévedt arra egyetlen fecske sem! Egy hétig töprengtem, amíg kisütöttem: a 2000-es reflektor helyett használjunk kezdetben 60-as égőt. Két nap elteltével a fecske már bemerészkedett, s nekilátott a fészekrakásnak, párjával együtt. Akkor újabb égőcserét eszközöltünk, ezúttal 100-as következett.
    A nyíláson át, a padlásról, hason fekve figyeltük a főszereplőket. A madarak bejöttek az ablakon, viszont a fészektől távol maradtak. Csőrükben volt a tapasztani való sárdarab, de nem folytatták az építkezést. Megnyugtattam a stábot: oltsunk el minden fényt, hadd dolgozzanak még egy-két napig.
    Dolgoztak is! Hozták és ragasztották, hozták és ragasztották a sarat! Ha nem volt elég nedves, a párja vizet vitt a csőrében, s azzal locsolta, hogy tapadjon. Ha így se tapadt eléggé, odanyomta a fejével, s újabb ragasztóanyag után nézett. Közben megszokták a fényt, a padláslyukat s benne az embert meg a gépet, ami ráadásul nem is volt zajtalan! Igaz, szereztem Bukarestben egy hangtompító fekete zsákot, amivel a gépet beburkoltuk, hogy a zörgése ne legyen túl erős. Ekkor már 500 wattig jutottunk a világításban, s a madarak vígan jöttek, mentek. 27 DIN-es, ún. ultrarapid filmet fűztem a gépbe azzal, hogy haladéktalanul indítjuk a filmezést. A világosítók aggódtak: nem lesz elég fény, de hát a képért mégiscsak az operatőr felel!
    Így aztán lefilmeztük a fészekrakás mozzanatait. Ezalatt a gépet örökké a kezemben tartottam, s órák hosszáig hasaltam odafönt. Amíg a fecskék hozzám szoktak, nem moccantam. Senkit sem engedtem itt mászkálni, inkább betettünk 200 méternyi plusz kábelt az áramfejlesztőig, csakhogy csend és főleg zavartalan nyugalom legyen.
    Elkészült a fészek, következett a bélelés. A fecskék a tyúkudvarról szedegették össze a finom tollakat, pihéket. Következett a tojáslerakás. Ornitológusunk elmondta, hogy a fecske, mihelyt egy tojást már kipottyantott, rögtön ráül. Egy-két nap múlva még egy tojást rak az első mellé, s ezt addig folytatja, amíg a tojáslétszám négyre szaporodik. Ekkor a madáranya megnyugszik. Azt mondtam, hát akkor kísérletezzünk, s ahogy meglett a negyedik tojás, kiemeltem a fészekből egyet. A madár, észrevéve a hiányt, azonnal tojt helyette egy másikat. Azt is elvettem, de továbbra se hagyta magát, s rögön újra pótolt.
    Az ornitológus szerint 10 tojásnál tovább nem lehet feszíteni a húrt...
    Az állandó; meleget árasztó reflektorfény miatt féltünk, hogy lerövidül a kikelési idő, s ha nem vagyunk résen, elszalasztjuk a kritikus pillanatot. Egy napon észre is vettük, hogy valami izgalomféle tapasztalható a fecskepár viselkedésén. Az asszisztensem pontosan jegyezgette az órát, a percet és másodpercet, ahányszor az apamadár meg-megérkezett kotló párjához, csőrében az eleséggel vagy a vízzel. Az addigi óraműszerű ritmus ezúttal felborult, s pár percig az anya is elrepült. A tojások mintha kissé meghalványultak volna. Számításaink szerint még két nap volt hátra a feltételezett kikelési időpontig. A biztonság kedvéért gyorsan beállítottuk a felvevőgépet, a reflektorok égtek, vártunk.
    Egyszer csak látom, hogy az egyik tojás repedni kezd! Mihez kapjunk hamarabb? Felszereltem a 100-as teleobjekívet, és elkezdtünk zeitrafferrel filmezni. (Ez egy olyan kamerameghajtó szerkezet, amivel csak 5 képkocka készül másodpercenként a normál 24 helyett. Az így felvett jelenet normális vetítési sebességgel felgyorsított képmozgást ad.)
    Végül is erre azért volt szükség, hogy a tojások nehogy észrevétlenül nyíljanak szét, s mindenki jól követhesse a jelenetet a mozikban.
    A repedés nyomán aztán a héjból kibújt a kisfecske csőre. A tojás kettévált, s a fióka kezdte nedves, csenevész szárnyait kinyújtóztatni.
    Az első fióka után az anyafecske, mint egy gondos háziasszony a konyhaszemetet, sietett kihajigálni a tojáshéjakat a fészekből.
    Mikor már négy sárga kis csőrt láttunk sarkig tátva meredezni, kezdetét vette az etetés sziszifuszi munkája. A két szülő rekordsebességgel hordozta a rengeteg legyet és szúnyogot, ők meg úgy benyelték, mint a semmit. Szépen fejlődtek s érdekes látvány volt, amikor az anyjuk legelőször mozgásra noszogatta őket: szépen alájuk nyúlt a szárnyával, billentett egyet rajtuk, s hát tényleg, mozogni kezdtek, szárnyukat bontogatták. Elkiáltottam magam: "Puha szalmát a fészek alá, a földre! Gyorsan kinyitni az ajtót!" Hátha valamelyik fióka leesik a földre.
    Igaz, még filmezés előtt szigorúan macskátlanítottuk a helyszínt és környékét, kihirdetvén: ha mégis elkapunk egy macskát, helyben kikészítjük. Kellett a szigorúság, elvégre a főszereplők biztonsága forgott kockán!
    Mikor a csöppségek már jól megtollasodtak, következett az oktatásuk. Anyjuk egyenként kicsalogatta az istállóból a fiókákat, s egy drótra ültette őket, amin azok szerencsétlenül billegtek előre-hátra, lábuk görcsösen markolászta a huzalt. A repülőleckék idején a fecskepapa odabent vigyázott a többire, mindenik rendre sorra került, akárcsak az etetésnél, amiben azt csodáltam, milyen szabályosan, különös megérzéssel betartották mindvégig az eredeti sorrendet.
    Már jól ment a repülés, s lassan mi is felszedelőzködtünk. Csak a zárójelenet maradt még hátra, amit a Csukás hegységben szándékoztunk elkészíteni. Tudtuk, hogy a fecskék útrakelése szeptember 8-a táján esedékes, mi pedig pár nappal korábban megjelentünk azon a helyen, ahol állítólag minden évben nagyszámú fecske gyűl össze indulás előtt. Jöttek most is szorgalmasan, minden irányból, s több ezer fecske nyüzsgött a roskadó huzalokon, alig fértek. Lassan végigpásztáztam a géppel a gyülekezeten, s a keresőben hirtelen fölbukkant a vezérfecskte. Gyorsan ráálltam: repült, repült, két méltóságteljes kört írt le a levegőben, majd hirtelen elsuhant egy bizonyos irányba.
    Egy villanás, egyetlen zúgó pillanat - prrrrrr!. -, perc se telt belé, s egy szál fecske sem volt már a tájon. Ott maradtak üresen a drótok...
   

***
    Pár évre rá, hogy Feri bácsi magnóra mondta életének jópár kalandját, a fecskefilmezéssel együtt, szeptember első napjaiban, egy délután furcsa surrogásra lettem figyelmes dolgozószobámban: száz, ezer, többezer, számlálhatatlan sok fecske cikázott, keringett az ablak előtt, majd percekig tartó ideges keringés után versengve kapaszkodtak meg az ablakon túli tűzfalon.
    Feri bácsi naptára tehát tökéletes volt: az útra kelő madarak előbb valamennyit Bukarestben időztek, majd a végső távozás előtt valószínűleg a Csalhó felé vették útjukat.
    Kapkodva vettem elő a fényképezőgépet, de már csak a gyülekezők lemaradt utócsapatát sikerült megörökítenem.
    Itt vannak...

Június 6. (csütörtök) Ufó barátomnak elküldtem a készülő könyv eddigi anyagát, hiszen immár ő is benne van, esélyesen arra, hogy a Te és a veled egyidősök emlékezetében megmaradjon. Meglepődött kissé, de amúgy kedvezően fogadta az olvasmányt, s kifejezte óhaját, hogy a folytatásra is igényt tart. Meg is írtam neki a vonatkozó webcímet, csakhogy levelében olyan tévedésemre figyelmeztetett, amit nem árt azon melegében ki is igazítani. Azt mondja Ufó:
    "Nagy sajnálattal meg kell ingatnom az egyik elméletet. Engem nem azért hívnak ufónak, mert érdeklődtem az ufók iránt, hanem az ügynek egy kis története van.
    Középiskolás koromban szenvedélyesen sulirádióztam. Volt egy bazi nagy fejhallgatónk, éppen a fejemen volt, amikor belépett az ajtón az egyik kollégám, s felkiáltott: - Te olyan vagy, mint egy ufó!
    Én akkor még nem voltam olyan hülye, gyerekes ember, mint most, akkor még komolynak hittem és tartottam magam. Nem tudtam viccként felfogni és lenyelni a dolgot, hanem ellenkeztem. Hogy szívassanak, a haverok kezdtek ufónak szólítani. Aztán lassan a tanárok és az ismerősök is rákaptak. Idővel úgy megszoktam, hogy már nem is tudnék élni nélküle.
    Mikor az ufó szót hallom, nem a földönkívüliek jutnak eszembe, hanem saját magam..."
    Eszembe jut saját iskolai csúfnevem: zsírpacni, merthogy a kamaszkor elején sikerült úgy meghíznom, mint egy disznónak - csak úgy rengett a lábamon a combháj. Nem, mintha most ki tudja milyen karcsú lennék, a megereszkedett, széltében terjengő test idős koromban - mint rím a versben - visszaköszön, de akkor nagyon zokon vettem, hogy csak ennyit látnak belőlem a társak - pajtásaim, mindennapi jó barátaim.
    Aztán egyszer csak valahogy lekopott rólam a zsírpacniság - mire érettségizni kellet, már karcsú voltam, mint egy furulya, s a legjobb jegyeket kaptam talajtornán, ugyanattól a tanáromtól, aki valamikor nagy gúnyosan maga is sokszor lezsírpacnizott.
    Új csúfnevem került: Stunci, amit máig hordok egykori osztálytársaim jelenlétében, de aki adta, ma már az se tudja megmondani, mi adta hozzá az ihletet.
    Ufónak lenni mégis csak kitüntetés: az ember legalább tudja, hogy mi.

***
    Ma Székely Sándor bukaresti barátunk igen egyszerű, mégis leheletfinom árnyképeit illesztem be a könyvbe. Ezt a műfajt természetesen, mint mindent, nem szabad túlzásba vinni. De ami az övé, az az övé...



földek taraján

földek taraján
sok sok hárászkendős anyóka billeg

hallom
a dermedő barázdát varjúcsőrök feszegetik

mintha elvesztettek volna valamit a nyáron
de mit de mit



régvolt szerelem

1

délután
félénk csengőberregés
ajtó előtt vak ember
azt mondja ő a szerelem
szánjam meg
mindenem odaadtam

2

kezem a válladon
fejed az ölemben
hántolt gömbfák
rakáson

3

fogjunk verebet
van elég
fogjunk szöcskét
marad elég

elfogy lassan a szerelem
fogjuk egymás kezét

4

mikor a nyár csomagol
mintha
az asszony pakolna össze

5

hajnalban ablak alá tévedt
legelésző
ló
nyakában csengő



vállukon ring

százlábú oson a
kerti sétányon át
sietve menti elejét közepét s kígyózó karcsú
potrohát vonuló osztag lépdel így
golyózáporban meggörnyedve
vállukon ring az elesett parancsnok

Június 5. (szerda) A környezetvédelem világnapja.
    Máris legalább egy hetet szánnék arra, hogy az emberiség orrát bele lehessen verni mindabba, ami ocsmányságot a természet és önmaga ellen elkövet. Legjobb az lenne, ha az év minden napja megkapná a természetközelség és -tisztelet természetes áhitatát.
    Ha hozzád hasonlóan, Miloskám, élnénk bele a világba anélkül, hogy minden áron meg kívánnánk változtatni, ki akarnánk szipolyozni, meg akarnánk regulázni, fel akarnánk osztani - egyszer, kétszer, újra és újra, hogy mindenkinek jusson, de lehetőleg nekünk a legtöbb... - nem fájna a fejünk.
    Ismerek egy ifjú embert Marosvásárhelyen, Egyed Ufó Zoltán a neve.      Az Ufó amolyan felvett név - gyerekkorában társai ragasztották rá, mert rendkívüli módon érdeklődött a repülő csészealjak és azok személyzete iránt. Tavaly végezte el az egyetemet, mérnökember, pár éve beállt a helybeli fotóklubba, amely Erdély egyik legkomolyabb fotográfus közössége és iskolája is egyúttal, s rövid idő alatt a legjobbak mellé küzdötte fel magát. Képei kivétel nélkül azt példázzák, hogy létezik a természetnek és a természetben élő embernek olyan valóságos típusa, akinek a szeme, a képlátása, a figyelme, az felvont, nyitottságról árulkodó szemöldöke arról vall, hogy ami téged, Milos, holnap körülvesz, azt már úgy kapod örökbe, hogy az Ufó képein egyszer már megcsodáltad.
    Élményt jelentő honlapcímeket írok ide további szövegelés helyett, ahol Ufó barátunkkal közvetlenül találkozhatunk: ma beszéljenek inkább a múzsák!

    http://autumn.home.ro

   http://marokko.home.ro

    Könyvedbe, Milos, egy tevét lopok, egy vízesést, néhány pálmafát, és magát Ufót, hogy fölismerd, ha majd egyszer összeszaladtok valahol Argentínában (mondjuk...)


Immunanyag

erdőt érezni tudni látni
alul körül felül közel
lélegzetébe olvadni veszni fúlni
tébolyultan azonosulva mintha téged
döntene a szél cibálna a vihar
sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék
pusztítana vész mintha a te gyökereidet
kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye
mintha te lennél a mézgát könnyező fa
és te az erdőpásztor mintha egyetlen
nagy seb lüktetésében volnál
a gyülekező immunanyag



Más bolygóról

eső pereg mintha valaki a kaput
verné félénk bizonytalan ütésekkel
kopp kopp kopp
itt vagyok ásít a közelgő
éjfél s nem kérdi beengedem-e jön
megkondítja az órát még motyog valamit
a kései vonatokról a kerítésen macska
képében fürgén átszalad majd szöszmötölő
sünné változik a villám fényénél a füvön
áll már a víz a tócsák hidegek a kerítés
árnya a falra vetül úgy osonunk egymás
felé dobogó szívvel hideg verítékkel a hónunk
alatt mint akik más-más bolygóról
szálltak alá

Állandó permetben

a hegyek fölött kihasadt a felhő
minden szétömlött ami benne volt
azóta eső szálaz egyre a vidéken
vize a pincékig is lehatolt

állandó permetben nyirokban szürkületben
élni fárasztó nagyon nagyon
akár a jövő előtt tisztán megállni
ha vétkest szül a cinkos alkalom

csuklya esernyő köpeny mind hiába
vízben ázik a lélek tengeri hullámtörő
nyakunkra özönlő majdani fényre várva
a penész az ami rajtunk kinő

    Június 4. (kedd) Amíg nem tudtam, valójában milyen is egy űrhajó, szíves-örömest fedélzetére szálltam volna. de aztán egyre többet ismertem meg a világegyetemből, az űrhajózásról, a kozmoszban uralkodó sajátos természeti törvényekről, s bizony, Miloskám, mindenki leszűri egyszer magának azt a tanulságot, hogy minél többet tud valamiről, annál aggályosabban gondol arra, amit még ezután kell elsajátítania belőle.
    Úgyhogy én azt mondom: az űrhajót nem nekem találták ki.
    Harmadszor ültem repülőgépen, huszonvalahány éves voltam, amikor másfél éves kislányomat kellett nagyon gyorsan Bukarestről Kolozsvárra vinnem, ez a távolságot tekintve 500 kilométer, az akkori gépek sebességéhez mérten pedig 50 perc utazás. Megfigyeltem: Annát kivéve, valamennyi utas, engem is beleértve, kékült-zöldült a Kárpátok fölött, mihelyt egy-egy nagyobb légzsákba csúsztunk - olyan ez, mintha hirtelen egy nagy hinta elkezdene süllyedni veled, s ki tudja, hol áll meg, az ember érzi a zuhanást, aztán valami göröngyös útra emlékeztető, gyomortépő rázkódást. A kislány ezalatt vidáman futkosott a széksorok között, s amikor majd 4-5 éves korában egyszer visszakérdeztem, mit is érzett ott a magasban, azt mondta: semmit, szomjas volt.
    Szóval ő, akinek fogalma sem volt, hogyan emelkedik a levegőbe egy repülő, milyen magasságban repül, milyen a talaj felszíne, ami fölött átszeli a légteret és mekkora nehézkedési erővel csapódna be, ha történetesen lezuhanna, egyszerűen át se élte az utazást: egyik repülőtérről átkerült a másikra, amelyek ráadásul úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikertestvérek. Még az állomásépületek mellé ültetett ezüstfenyők is szinte egyformán hajladoznak a reptéri huzatban...
    1994-ben, amikor Párizsból Torontóba repültem, talán a leghosszabb éjszakámat éltem át. Fejünk fölött kivetítőkön követhettük térképen a megtett utat - csakhogy a kisméretű képernyőn olyan lassan mozgott a zöldes fénypont, hogy sokszor azt hittem, elromlott a szerkezet. Elképzeltem, hogy alattunk, több tízezer méter mélységben az óceán hullámzik, hánykolódik, a fölötte száguldó szelek meg-megbillentik az egyenletesen búgó óriásgépet. Körülöttem mindenki szunyókált, az Európából vakációra hazautazó fiatalok - talán egyetemisták - vidám tereferéje inkább sétahajó fedélzetének hangulatát, mint transzatlanti repülőjáratot idézett. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudtam, elképzeltem, mi történhet a következő percben meg az utána következőben, a további negyed-, fél-, egész órában, hogyha... hogyha... hogyha...
    Semmilyen szerkezet nem tökéletes, semmilyen útviszony nem elég ideális ahhoz, hogy behunyt szemmel meg lehessen bízni benne.
    Több órás, feszült várakozásban telt el az éjszaka, s megnyugvást csak a földreszállás hozott, bár azt is tudtam, hogy le- és felszálláskor következnek be a legkönnyebben a légibalesetek - hiába, a föld mégis csak föld marad, s ha már magunk alatt érezzük, talán még zuhanórepülésben is megnyugtatóbb hozzá visszatalálni.
    Ezúttal két bukaresti román fotóstól válogattam illő képet: a Szférák zenéje Sever Stefanescu munkája (ha lefordítanám a nevet, ami ostobaság ugyan, de néha tanulságos, Szigorú Istvánfinak felelne meg), a Fogyatékosok menete a Pascal Ilie Virgilé (az ő "magyaros" neve Húsvéti Illés Virgíl lenne...)

A Marson élni

a Marson élni ha lehetne
ó hány embernek lenne kedve
tülekedve bőszült hűhóval
távoznának egy űrhajóval
büszkén arra hogy ím repülnek
szerencse nyitott szárnyán ülnek
s ők az elsők élményre várók
éhesen világról világra szállók
megkóstolva mindenből ezt azt
kézügyben tartva térképet atlaszt
de bármily messze is futna útjuk
jön egy idő
szemünk lehunyjuk
hirtelenül csak elzuhanva
egy gondolatnál fennakadva
egy szóra várva némi zöldre
tavaszra nyárra
vissza a földre
s a távolságba gabalyodva
tévelygünk mind egy sűrű vadonban
csalódottan
megszégyenülten
pánikba esve
elrévülten
beletörődve fáradtan mégis
hogy meg kell állni
hogy ennyi elég is...

Június 3. (hétfő) Viharok kergetőznek körülöttünk. Olyan érthetetlen és megszokhatatlan az a szeszély, amivel a napok válogatják egymást fölöttünk, hogy az emberiség hamarosan arra ébred: nincs más kiútja, mint hadat üzenni az időjárásnak.
    Az ég óvjon meg bennünket ekkora ostobaságtól!
    1985-ben gyermekhoki-bajnokságot rendezett szerkesztőségünk a Gyergyói medencében, a romániai hidegsaroknak titulált Gyergyóalfaluban. A verseny időpontját úgy kellett kiválasztani, hogy hideg is legyen, vakáció is legyen, meg jég is legyen a házi készítésű falusi jégpályákon.
    Lelkesedés az volt.
    A gyerekek olyan kicsattanó lelkesedéssel csúszkáltak a jégen, harcoltak a korongért, hogy annál már csak a szülők, rokonok, ismerősök, szomszédok és a szponzorok lelkesedése volt a nagyobb.
    Abban az évben sikerült jégpályák keletkeztek: a verseny első napjától kezdve mínusz 30-35 fokos hidegek telepedtek meg a medencében s fogták marokra majdnem Maroshévízig az egész Maros völgyét.
    A fagy foglyai lettünk.
    Életemben addig olyan hideget nem éltem át. Időnként fáztam, vacogtam, de azt, hogy milyen a valódi hideg, azt csak akkor tudtam meg.
    Több mint egy héten át a nap nem tudott átütni a jéghideg páratakarón, amely a vidéket megülte. Olyan volt, mint egy roppant hűtőszekrény, amelyben ég a villanykörte s mi, a veszélyeztetett rovarocskák nagy beletörődéssel viseltük a sorscsapást. A helybeliek vigasztaltak: ilyenkor tűrni kell.
    Amikor fülsértően ropog a hó a léptek alatt, s a védtelen orrok, fülek hegye pillanatok alatt felfehéredik, lefagy; amikor jégcsap rajódik bajuszra-szakállra-szempillára, amikor a kutya már nem is sír, hogy beeresszék a házba, csak nézi merőn, sorsába beledermedve a csukott ajtót, amikor a füst oly egyenesen szalad föl a kéményből, mintha függűón lenne, amikor a marháknak az istállókba vitt melegített víz az udvaron szabályosan megfagy a vederben, amikor szakad a vinilin, törik a gomb, az üveg, nem nyúlik a gumi és mállik a cement, amikor késtségbeesetten húzunk magunkra mindent és egyre halogatnánk az esti vetkőzés pillanatát, amikor az öregeknek téglát melegítenek az ágyba, hogy még egy napig ne hűljenek ki végleg...
    Elveszett, fagyos félkesztyűt találtam egyik reggel a havon, kínosan önmagába zsugorodva a hidegtől, mint a szalonnabőr a parázson.
    A gyergyóalfalusiak pedig életet nyújtó példát adtak nekünk, vendégeknek abból, hogyan kell méltósággal elviselni a legnagyobb nehézségeket. Szemükben ez még mindig nem az a hideg volt, ami mindent lebénít, átalakít és kiforgat önmagából. Azt mondták: minél nagyobb a hideg, annál biztosabb, hogy egyszer vége szakad, s akkor a kis enyhülésnek is nagy értéke lesz...
    Befejeztük a bajnokságot, senkinek nem lett semmi baja, s amíg vonatunk Bukarest felé közeledett, megjött a várvavárt enyhülés is. Az éjjeli gyors fülkéjében, sálban-kucsmában kucorogva, észre se vettem a körénk csapódó reggeli zúzmarát: a legyőzött hideget vittem magammal, s benne az alfalvi tüzek fanyar illatát.
    Mikor otthoni, jól fűtött lakásomba beléptem, majdnem elsírtam magam a felindulástól: hát ezt is megértük?!
    Hajdú Attila szilágysomlyói fogorvos és képzőművész két abszurd fotójával (cime: Help!) tudnám a legjobban illusztrálni e hangulatot.




Körmünk alá

körmünk alá néz az idő
tegyétek ki a praclikat a padra
jár rár szúrós tekintettel közöttünk
pálcát suhogtat nem tudhatom
mit szól az én kezeimhez csak
ha jól odapörköl


havat hullató

havat hullató tébolyultság
kevés fizetség sok adósság

ahány pehely száll annyi vétek
ahány száj nyílik annyi ének

térdig a hóban néma kórus
fölé borul egy vézna kőris

derékig ér már fújjuk egyre
tartsunk ki habár szédelegve

míg felszakad az égi fátyol
torkunkra hangokat varázsol



mintha csillagok

felrúgott üst kondul az éjben
mintha csillagok kocódnának
odafönt
de helyreáll a csöndben kuporgó béke
az elhaló bongás már csak a szívet szorítja

Június 2 (vasárnap) Mikor az itt látható első verset megírtam, hirtelen eszembe jutott édesapám halála.
    Kissé furcsa, hogy épp a kenyérről, de az az igazság, hogy amikor tudatták velem jó húsz éve a szomorú hírt, az első pillanatban nem az hasított belém, hogy - te jó ég, hát nincsen többé az Öreg! -, hanem hogy miként hagyhatok ott csapot-papot a szerkesztőségben, hogy azonnal leutazzak Csíkszentkirályba, a magára maradt házba, előkészíteni a temetést, a tort. Március eleje lévén, ugyancsak kellett fűteni - apám ősz óta húgoméknál, panellakásban lakott, orvosi javallatra, nehogy a csiki télben megfázzon -, hogy a másnap megérkező testvér- és rokonsereg meg ne fagyjon a hargitai hidegben. Továbbá az okozott nagy gondot, miként vásároljam meg a torhoz szükséges enni- és innivalót, olyan mértékben, hogy legalább 100 torra hivatalos személy ellátását is meg lehessen oldani. Igazság szerint Apámékat az a vadidegen csiki falu szívesen befogadta: csodabogárnak tartották a Professzor urat, amiért a városi kényelmet felcserélte a falusi elmaradottsággal - vélték, de azért kedvelték, mert emberként közeledett mindenkihez. Az nem lehet, hogy legalább egy koccintás erejéig és egy pár virsli fejében ne lássam vendégül a szomszédokat, utcabelieket, a temetésre eljövőket...
    Akkor már jócskán benne voltunk a gazdasági hanyatlásban és az egyre szorosabb nadrágszíj-politikában, kenyeret csak helyben lakónak és csak jegyre adtak, felvágotthoz, húsneműhöz nem lehetett hozzáférni s még a legolcsóbb ital, a bor és a vodka is hiánycikk volt (a bort pl. úgy árulták ismerősöknek, pult alatt Csíkszeredában, hogy a pincészetben eleve ecetes címkével ellátott palackokba töltötték, így nem tűnt fel, ha valaki a hátsó ajtón egy rekesznyi borecettel távozott...). Gondot jelentett, hogy az egészet hogyan is lehet gyalogosan kicipelni a 12 kilométerre lévő községbe... Szerencsém volt csíkszeredai barátaimmal, egyikük a megyei pártbizottság mezőgazdasági titkára volt, igen rendes és a realitásokhoz ragaszkodó fiatal szakember, aki fél óra alatt mindent elrendezett telefonon, nekem csak el kellett mennem a megadott címekre, raktárakba. Ő bocsátotta rendelkezésemre terepjáróját is, amivel délutánig mindent behordtunk a családi házba. Akkor jutottam el a medence legjobb kenyérgyárába: a csíkszentmártoni téesz pékségébe, amely hatalmas malomkerék-kenyereket sütött, s vagy húszat mindjárt be is görgettek a terepjáró hátsó ülésére. Amíg a formaságokat intéztem - külön kísérőlevelet állítottak ki, nehogy útközben elcsípjen egy rendőrjárőr, amelyek akkor már törvényes felhatalmazással ellenőrizhették az országúton közlekedő gépkocsik rakterét - , addig megmutatták a falusi házból kialakított sütődét, s akkor ismerkedtem meg a vidék legjobb pékjével is - ő mondta el, mi kell a jó kenyérhez. Őrá emlékezve készült el a Jó sütet c. vers.
    Sose felejtem el az akkori, másik családi fegyvertényt: mivel Kolozsváron, ahol Édesapánk meghalt, heveny grippéjárvány tombolt, csak külön egészségügyi engedéllyel lehetett halottat kivinni a városból. Öcsém kiszámította: amíg minden engedélyt beszerez, egy hét is beletelik. Barátait felhajtva, kölcsönkért egy terepjárót és lopva elhelyezve a koporsót, benne a halottal, egész éjszaka hajtott az országúton, hogy hajnalra megérkezzen a szentkirályi temetőhöz. Szerencséje volt: kétszer majdnem járőrbe szaladt, de végül megúszta igazoltatás nélkül. A temetőkert kápolnájához a kulcsot a küszöb alatt tartották...
    Ott vártam rá, s a jól végzett munka "örömével" ölelkeztünk össze a jéghideg kőfalak között, majd becipeltük a sónehéz, világosbarna, lezárt koporsót a kápolnahajóba.
    A második vers távoli, Hajdúnánáson élő öcsémre emlékeztet - évek óta nem láttuk egymást...
    A képek szerzője a sepsiszentgyörgyi Faggyas Tibor: a napraforgós címe Egy virág B. Á. emlékére, és volt mesterének, a tragikusan korán eltávozott sepsiszentgyörgyi fotósnak, Bartha Árpádnak tiszteleg, a másiké: Croce.

   

Jó sütet

izzó kemencét cipel hátán a pék
bevetette már minden kenyerét
mondikál: jó sütet csak abból lesz ami
a szabályokat siet betartani
van benne jó liszt kovász amennyi kell
együtt lélegzik hát kenyereivel
álmában is hallja szusszanásaik
reccsenve domborodnak púpos hátaik
süt és dagaszt süt egyre és dagaszt
hiszi hogy minden kenyere malaszt
s ki osztogatja hogy is adja alább
tüzet cipeljen hátán legalább



Szitok, ima

Silányat gajdol ez a föld,
mi se jobbat.

Kutya is azt ugatja, ami van,
éjjel a holdat,

nappal sovány nyulat űz,
talán eléri.

Friss levél nyílogat a fán,
lehull a régi.

Nyomukban a szorongás
belevacog a versbe,

gyomlálgatja lengő hajunk,
s festi deresre.

Köd száll fel a kukoricásból -
szitok? ima?

- töményen gondol így a szeszre, akinek
nincs mit innia

Június 1. (szombat) Érdekes: ma reggel hirtelen elborított a tenger gondolata. Hullámban jött, egyszer csak ott voltam a közepében, prüszköltem sós habjától...
   Szenvedélyesen vonzódom a saját partjait örökösen ostromló nagy vízhez, de nem emlékszem, hogy egyszer is megjelent volna álmomban. Pedig számos maradandó élménnyel halmozott el.
   Azt mondják, s kívánom, tapasztald meg te is minél alaposabban, hogy a tenger bármilyen műalkotásnál több. Maga az élet. A költők nem tudnak ellenállni versvarázsának, a festők-fényképeszek a mindig megújuló és öntörvényű látványnak, a filmesek a meg nem szűnő, utánozhatatlan és megismételhetetlen akciónak, a zenészek a tengeri hangok mélyén felzúgó, lüktető harmóniáknak. Régi trükk, de hatásos: végy egy jókora tengeri kagylót, szorítsd a füledhez, és akkor meghallod a csigajárathoz hasonló képződmény mélyéről a morajló tenger üzenetét.
   Az országban, ahol élek, nagy kultusza - de lehet, hogy csak divatja - van a tengerparti nyaralásnak, egész idegenforgalmi és gyógykezelési iparágak épültek erre az évről évre fellángoló "nagy szerelemre", amelyek jó balkáni szokás szerint, a szabad piac körülményei között ma már alig nyújtanak ám valamit, de mindenedet a zsebükbe sepernék. Messziről látni ezt a rabló igyekezetet, csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Emiatt aztán egyre több a vadnyaraló, egyre veszélyeztetettebb a tengerpart, a homokföveny, a tengeri napfürdő gyógyhatása. Vannak manapság hetek, amikor olyan szennyezett és bőrfertőzéseket gerjesztő a tengeri fürdők vize, hogy a hatóságok kénytelenek lezárni a plázst - ahogy errefelé a napozót nevezik.
   És mégis, mégis, minden év júliusa, de még inkább augusztusa mifelénk a tengerparti nagyüzemet jelenti: súrűbben indítanak oda-vissza vasúti szerelvényeket, megjelennek a luxusárak az ottani üzletekben, szállodákban, megnő a magánpanziók, sátorozási lehetőségek iránti kereslet - van olyan tengerparti "bennszülött", akinek a háza nem igazán felel meg a bérbeadhatóság követelményeinek, az ilyen az udvarát, a kertjét adja bérbe, ahol a kedves vendég aztán felverheti a sátrát, beállíthatja gépkocsiját, lacikonyhát rögtönözhet, s valahol, holmi tépett akácbokrok mögött még a szükségét is elvégezheti...
   Volt alkalmam szezonban is megfordulni a tengerparton, de legmaradandóbb az a szeptemberi nyaralásom, amikor pár éves Péter fiammal kettesben, utószezonban, a csöndesen, szelíden búcsúzkodó nyár enyhe nyugalmában töltöttünk el pár nosztalgikus hetet. Mondhatni, csak magunk voltunk, a gondolataink meg a tenger, s nem kellett hozzá több mint háromszor egy napon a szokásos táplálék és napsütés - a többi ott volt, örök csodaként a szemünk előtt.
   Kedvcsinálónak álljon itt Feleki Károly (Kolozsvár) Homokozó c. fotója, illetve Heddy Löffler Téli móló c.képe is.

Utószezon

kirámolták már a butikokokat
még maradt a poros üveglap
mögött egy-egy felfordult légytetem
játékpisztolyokkal és fogpasztástubusokkal
körítve de a szél egyre
vadabbul támad reggelente
szomorúságunk leeresztett
redőnyeire a sirályok is
lustábban lebbennek föl a dinnyehéjjal
teledobált fövenyről és a búcsú
percei egyre kisebb
köröket írnak le védtelen szívünk
fölött

hét élet

a tengeri szirtek lassú kopása
oly biztos akár a halál de
ha túl akarom élni ahhoz
hét élet sem elég

altató

holdat ringat a tenger
szelíden ahogy anya
altatja álmatlan
ideges porontyát
hiába és
mégis mégis

hordalék

egy egy deszka néhány öl
rohadt narancs egy búvárszemüveg
három darab farmergomb egy úszónadrág
kettétört pipák leszakadt
rákollók kottalap egy
fogatlan fésű játékvödör
tövig kopott súrlókefe és még
annyi minden ám
mindenek fölött a tenger
csapkodó sós
lehelete s néhány
versfoszlány mindnuntalan egy kiálló fekete
szirthez csapódva