 |
||||
 |
Az F4U–1D, ami 1944. áprilisában került ki a csapatokhoz tulajdonképpen csak annyiban tér el az „A” változattól, hogy mindegyik a vízbefecskendezés-es 8W–jelű motort kapta, illetve a merevítő nélküli, buborék formájú plexi kabintetővel látták el őket. Beépített fegyverzete a jól bevált 6 db szárnyba szerelt Browning 0,50 cal. (12.7 mm) géppuska volt. Az F4U–1C a „D” széria módosítása volt. A legszembeötlőbb változtatás a 2–2 db 20 mm–es Hispano gépágyú beépítése volt, csövenként 231 db lőszerrel. Az első 300 db–os F4U–1C szériát a Tengerészgyalogság kapta meg, akik először az Okinawa–i harcokban használták kísérő anyahajók fedélzetéről (Sitko Bay, Bereton). A szárazföldön harcoló tengerészgyalogosok csak „okinawai szerető”–nek becézték, ami sok mindent elmond harcértékéről. A fegyverzet módosítása miatt a gép nehezebb lett, ami természetesen negatívan hatott a teljesítményére is. A pilóták beszámolói alapján a madárka kevésbé volt agilis, mint az „D” típus. Elsősorban a szárazföldi csapatok támogatását végző Tengerészgyalogság használta. A vadászpilóták erősebb fegyverzete ellenére jobban kedvelték a hagyományos 6 géppuskás változatot, mert a géppuskák nagyobb tűzgyorsasága és a 0,50 cal. géppuskalőszer jobb ballisztikai tulajdonságai miatt légi harcban hatékonyabbnak találták. Az F4U–2 egy éjszakai vadász volt. A jobb szárnyba és a rádió helyére építették be a "XAIA" (Experimental Airborne Intercept) radarkészüléket. Eltávolították a jobb szárnyból a külső géppuskát és a szárnyba szerelték a radarantennát, a rádiót a pilótaülés alá helyezték át és helyére szerelték magát a radarkészüléket. A fegyverek összetartását 228 m–re állították be, illetve a fegyverek egy kissé felfelé tüzeltek. |
 |
||
 |
||||