 |
||||
 |
A gyúlékony anyaghoz adagolt por alakú sűrűsítő mennyiségének függvényében változott az égés ütemét, illetve a tapadó képességet meghatározó viszkozitás a szirupos folyadék és a sűrű, gumiszerű zselé között.
A napalm robbanáskor szétszóródik majd rátapadt mindenre a környezetében. Rendkívül gyúlékony és hidrofób (tehát ellenáll a nedvességnek), ezáltal lángja nehezen oltható. Elsősorban légibombákban alkalmazták, míg hat százalékos gázolajos keverékét az úgynevezett híg napalmot lángszórókba töltötték. A II. világháború végén jelent meg a harcmezőkön; először a Csendes–óceánon, a Mariana–szigetek részét képező Tinian elleni amerikai offenzíva során vetették be 1944. július 23–án.
Széleskörűen elterjedté a koreai háborúban (1950–53) vált, melynek során a szárazföldi erők parancsnokai hamar felismerték az eszközben rejlő lehetőségeket. Nagyon hatékonynak bizonyult az ellenséges élőerő és nem utolsó sorban a páncélosok ellen. Egy harckocsitól 15 méter távolságra ledobott napalmbomba már kellőképpen nagy pusztítást végzett a jármű harcképtelenné tételéhez. Sikeresen alkalmazták a földalatti odúkban, illetve a lövészárkokban rejtőző ellenséggel szemben.
A koreai háború után kifejlesztették a napalm modernebb változatát. A napalm–B (más néven szupernapalm), lényegesen biztonságosabb a hagyományos típusnál, hiszen nem könnyű meggyújtani, így jelentősen csökkent a dohányzó katonák által előidézett balesetek száma. A gyufa lángja, sőt egy kézigránát okozta detonáció sem elég a belobbantásához; ehhez általában termitet (vasoxid-por és alumíniumpor vagy granulátum keverékét) használnak. |
 |
||
 |
||||