A németek először a Bf–109–E változatait szerelték fel páncélzattal. A jellegzetes, kalitkaszerű szögletes kabintetőre páncélozott szélvédőt és a pilótaülés fejtámlájára 8 mm vastag páncéllemezt szereltek. A későbbi Bf–109–G modelleken már 90 mm vastag páncélüveg védte a pilótát a szemből érkező áldástól. A pilóták sokat kritizálták a 109–eseket a pilótafülkéből történő rossz kilátás miatt, de a páncélvédettségre nem lehetett panasz.

A Britek a háború kezdetétől jelentős mennyiségű repülőgépet vásároltak az Egyesült Államoktól, azonban az amerikai tervezésű típusokat a gyártókkal néha alaposan átterveztették, a gyakorlati tapasztalatok alapján harcra alkalmasabbá tették. A kért változtatások között állandóan szerepelt a páncélzat beépítése. A szövetségesi együttműködés keretében a Britek zsákmányolt német repülőgépeket adtak át az Egyesült Államoknak, hogy teszteket, több esetben lőpróbákat végezzenek rajtuk.

Pl. a Bell P–39 Aircobra első szériája páncélzat nélkül került csapatszolgálatba, de 1939 végén a Bell nem kevesebb, mint 120 kg páncéllemezt szerelt fel rá, illetve ellátták öngyógyuló üzemanyagtartállyal is, amely újabb 109 kg–ot adott hozzá a gép súlyához.
A Bell mérnökei akkor döbbentek rá, hogy túl nagyvonalúan bántak a páncélzattal, amikor az USAAF közölte, hogy a páncélozás nem jelenthet többletköltséget, és a repülőgép repülési tulajdonságait sem ronthatja. A P–63 Kingcobra típusban a páncélzat súlyát már sikerült 55 kg–ra csökkenteni.

Az Amerikai Haditengerészet kicsit lassabban reagált, és az F4F Wildcat gépeibe csak 1941 nyarától építtetett be 68 kg–nyi páncélzatot. Legnagyobb ellenfelük, az A6M Zero–k páncélvédettségének biztosítását a japán konstruktőrök nem tartották fontosnak.

Vissza

Bezár

Tovább