Börzsönyi Erika - Árva kisujjam

Azt hitte, már leszámolt démonaival, már megírt mindent, amit csak őrizget magában. Megírta, megszelídítette emlékezete pandora-szelencéjének titkait, amelyek legfeljebb álmatlan éjszakai vergődései közepette bukkannak fel néha tudatában.
Aztán, egy napon, amikor épp a szinkronicitások különös természetén töprengett valami rutinszerű munkafolyamat közben, hirtelen, egész testén végigfutó éles fájdalom riasztotta meg. Könyvcsomagot emelt fel és árva kisujja a jobb kezén nem simult bele elég ügyesen a tenyerébe, így az emelés közben óvatlanul beütötte a polc peremébe.
Szinte idegenként nézett az ujjára, amit az eltelt évtizedek alatt rég megszokott, fel sem tűnt neki csonkasága és látta, amint a legfelső ujjpercen véraláfutás keletkezik. Érezte, ahogy a fájdalom lüktetve behatol szinte az agyába, megszédült tőle. Önkéntelenül leült és ölébe tette, másik, ép kezével babusgatta a fájdalmas testrészt.
Pillanatok alatt végigfutott elméjén az a rettenetes emlék, aminek hozadéka, soha el nem tűnő emlékeztetője az ő árva kisujja.
Már szinte mindent megírt, ekkor ötlött eszébe, de annak az éjszakának a történetét kerülte, mintha még mindig félne, hogy át kell élnie azt a rettenetes kiszolgáltatottságot és halálos rémületet. Egy régi cikkben említette, de nem bontotta ki a témát, most, hogy feltúrta érte a kézirathalmot, amit évtizedek óta magával hurcolt, nem is találta meg az írást.
Róza mindig könnyelműen, mondhatni nagyvonalúan bánt a kézirataival, nem mentette el őket kellő gondossággal és az összeomló számítógépei rendre maguk alá temették tartalmukat.
Kénytelen volt abbahagyni a munkát, vizes zsebkendőbe bugyolált kisujjával az ölében hátradőlt, lehunyta a szemét és hagyta, hogy megrohanják az emlékek.
A köztársaság kikiáltásának évében, 1989 mozgalmas és fenséges hónapjaiban érezték, hogy sorsfordító események részesei. Házassága romokban hevert, egykori szerelmével már hadiállapot volt köztük évek óta, de ebben az időszakban mintha mégis közeledtek volna egymáshoz. Harcostársak lettek, ez valami újfajta cinkosságot hozott magával és a reményt, hogy az ország megújulásával az ő egykori szerelmük megújítására is képesek lesznek.
Róza megdöbben, hogy a 23 éve történtek milyen élesen, részletekbe menő alapossággal elevenednek meg előtte, mennyire valóságosan őrizte meg azokat emlékezete.
1989 decemberében jártak, az erdélyi falurombolás ellen tiltakoztak, az ellenzék összefogása soha nem látott mértékű tüntetéseket eredményezett. Aznap a Hősök terére igyekezett munka után. A villamoson ülve rossz előérzet fogta el, és fáradt volt nagyon, de elhessegette magától a rossz gondolatokat.
Mai ésszel szinte hihetetlen számára, hogy amikor még nem létezett sem mobiltelefon, sem pedig internet, mégis milyen jól kidolgozott módszerekkel tudtak mozgósítani és több tízezer ember jelenléte egy tüntetésen nem volt szokatlan.
Mégis megdöbbentette a látvány, ami a téren fogadta. Zászlók erdeje, transzparensek és a tömeg látványa akkor és azóta is minden alkalommal megremegteti és az együvé tartozás érzését kelti benne.
Nagyon hideg volt, rövid kabátját átjárta a szél és ruhái alá hatolva megvacogtatta őt. Hamar megtalálta az övéit és csatlakozott hozzájuk.

A hideg ellen valaki egy pálinkás üveget adott körbe, sorra meghúzták mind, de ő nem kért, tovább adta a mellette állónak.
Akkor kapta a hírt, hogy férjét hazavitte valaki, mert már a tüntetés kezdetén annyira részeg volt, hogy botrányosan viselkedett. A villamoson érzékelt rossz előérzet megint a hatalmába kerítette őt, de aztán az események, a tüntetés sodró ereje elfeledtette vele félelmeit.
Megszervezték, hogy a távol lakókat, így őt is hazavigyék kocsival, mert akkoriban a külvárosi közlekedés éjszaka még megoldatlan volt. Éjfél elmúlt, amikor kiszállt barátai mellől a kocsiból, de a házba már nem kísérte be őt senki.
Halkan lopózott be a házba, férje és kisfia aludtak, gyorsan levetkőzött és bebújt a meleg takaró alá. Nagyon-nagyon fáradt volt, erre tisztán emlékszik, és már az álom partjai felé sodródott, amikor úgy érezte, egy szörnyeteg ragadja meg és talpra rántja őt.
Ezt tette mindig a részegség azzal az emberrel, akit a világon mindenkinél jobban szeretett, akivel összekötötte az életét és akivel le is akarta élni azt. Rettenetes indulatokat váltott ki belőle és ezeknek a célpontja többnyire ő volt, a vétlen, de kéznél levő áldozat. Nem is értette rögtön, mit akar tőle a férfi, csak lassan álltak össze a mondatok, amiket kásás hangon feléje köpött. Neki tulajdonította a megaláztatást, hogy a Hősök teréről hazatoloncolták, mintha ő tehetett volna róla!
Az első ütés váratlanul érte, nem is tudott védekezni, csak arra ügyelt, hogy az arcát ne érje.
Hogyan történt, nem értette és az azóta ezerszer végiggondolt történetben sem kerültek a helyükre a mozaikok, de rémlik, hogy az egyik pillanatban a földön hevert, magzatpózban, a másikban pedig már menekült, egy szál hálóingben, ki a házból.
Kint állt a teraszon, a téli hideg éjszakában, feje fölött ragyogtak a csillagok, karácsony közeledett és benne egyre nőtt a rettegés, körülvette a hideg, de az ajtó mögötte már becsapódott és a kulcsot megfordították a zárban könyörtelenül.
A bejárati ajtón volt egy kisablak, benne katedrálüveg, vastag, sárga, körkörös mintákkal, az akkori szokás szerint. Azon kopogott először, nem lehet, hogy ne hallja meg, gondolta, és tovább dörömbölt, de nem nyert bebocsátást. Követ keresett, amivel betörhetné az üveget, mert, ha nem is fért volna be, de ott benyúlva a kulcsot el tudja fordítani a zárban.
Tél volt, erősen fagyott és minden kő bele volt fagyva a hóba.
Kétségbeesésében még egy utolsót ütött jobb kezével az üvegre és az váratlanul ék alakban betört s az ő keze belesiklott az üvegen támadt résbe. Az éles perem mindkét oldalon összekaszabolta a tenyerét, az ujjait, és ömlött a sebekből a vér. Ezt ugyan akkor még nem látta, csak érzékelte, ott, a fagyos verandán vacogva egy szál hálóingében.
Nem nyert bebocsátást még akkor sem. Kínzója addigra már lefeküdt és hortyogott részegségében, semmit sem tudva a vele történtekről.

Mi volt vajon nagyobb érzés akkor benne? A megaláztatás, a fájdalom, vagy a rettegés? Ki tudja, de az egész együtt valami rettenetes burokba vonta őt és tudta, senkire nem számíthat, csak saját magára.

Maradék lélekjelenlétét összeszedve végigbotorkált a kerten, a telek végében álló sufni ajtaját belökve lekuporodott. Össze-vissza dobálva tároltak ott sok mindent, fát, régi rongyokat, használaton kívüli bútordarabokat. Egy szakadt rongyba bugyolálta a kezét, magára húzott még néhány régi kabátot és várta a reggelt. Elaludni nem tudott, a rettegés ébren tartotta és a kutyák, akik megérezve a vér szagát a környéken kórusban vonítottak. Pár perc múltán a sufni ajtaja résnyire kitárult és bemasírozott rajta a kutya, meg a macska, akik utána jöttek, Márton macska ölébe bújva melengette őt, Bukfi, a hűséges öreg kutya pedig a lábához feküdt. Könnyein és a fájdalom ködén át is hálát érzett irántuk.
Elfogta a félelem, mit hoz a holnap, mi lesz velük, és a gyerek vajon mit látott, hallott a történtekből? Az ő imádott, kilenc éves kisfia, aki már annyi mindent látott és végigszenvedett vele, hogy felnőttnek is sok lenne.
Mikor megvirradt, előreosont a házhoz, kinyitotta az ajtót és bement, felöltözött, magához vette iratait, táskáját és elindult. Tudta, a kezét orvosnak kell látnia.
A sebészeten el kellett mesélnie a történteket, látleletet vettek fel. Sérülései nyolc napon túl gyógyulóak voltak, a sebész nem vállalta ellátásukat, csak kitisztította, bekötötte a kezét és továbbküldte őt a baleseti sebészetre.
A kórház ambulanciájára érve már elhagyta őt az ereje. Közel 24 órája nem evett és ott volt az átvirrasztott éjszaka, meg a vérveszteség is. És dolgozott benne az aggodalom, mi lehet a gyerekkel, vajon az apja gondoskodik-e róla?
Rengeteg ember, fülledt levegőtlenség és jajveszékelés fogadta őt. Felvették az adatait, de várnia kellett. A várakozás sokadik órájában segítséget kért, sikerült egy emberséges nővért találnia, aki felhívta a munkahelyét és elmondhatta, mi történt vele. Volt egy kolléganője, akinek soha nem felejtette el, hogy értesítette a nővéreit, meg a gyerek iskoláját, és amikor már otthon is el volt minden rendezve, akkor Róza végre megnyugodott.
Innen kezdve megmozdult minden, helyükre kerültek a dolgok és ellátták a sebét is.
A nap végén egy kórteremben feküdt, gombok nélküli férfipizsamát találtak rá, és egy kiszuperált lepedőt kapott, amibe törölközhet, mert persze semmit sem tudott magával vinni. Jobb keze frissen műtve a nyakába kötve, fehér pólyaként feküdt.
Megmentették az ő árva kisujját, aminek az első szakvélemény szerint le kellett volna vágni két ujjpercét, mert mindössze néhány bőrlebeny tartotta és túl sokára került orvoshoz, aminek következtében elfertőződhetett a seb. Még két műtét, bőrátültetések és egy, azóta világhírűvé lett fiatal kézsebész jóvoltából kisujja megmaradt, bár több hónapos gyógytornával sem tudták használhatóvá tenni. Nem hajlik, merev, de ott van a helyén.

Néhány nap múlva Romániában kitört a forradalom, Róza a férfiak kórtermében nézte a közvetítést a harcokról, és az egész kórház lázban égett, hogy majd ott fogadják a harcok sebesültjeit.

Aztán eljött a karácsony, az ünnep, amit annyira szeretett, és amit még soha nem töltött a gyermekétől távol. Olyan volt, mint egy szomorú mese, aminek mégis jó vége lesz, mert szenteste délutánján eljöttek a kórházba a három királyok meg Mária és József a Kisjézussal, és a betlehemi jászol mellől hoztak a betegeknek jó szót, imádságot, meg szaloncukrot.

El kellett telnie 23 évnek, amikor Róza beütötte az ő árva kisujját és a testében szétáradó éles fájdalom figyelmeztette, hogy adós magának valamivel.
Úgy szakadtak ki belőle a szavak, mondatok, mintha évek óta ott álltak volna, készenlétben, hogy megadja a jelt.
Egy magányos vasárnap délelőtt, amikor máskülönben céltalan volt a napja, leült és megtette.
Íme: itt az árva kisujj története.

2012-09-16


Utóhang

Eddig az irodalom, az élet történéseinek megértéséhez még szükséges néhány kiegészítés.
A kórházi tartózkodás ideje alatt felkeresett két civil ruhás nyomozó, kihallgattak és megkérdezték, hogy akarok-e feljelentést tenni? A következményektől félve nem éltem ezzel a jogommal.
2 év múltán sikerült elválni.
Néhány évvel később családgondozóként tanú voltam egy családon belüli súlyos testi sértési ügyben. A férj és feleség, (mindketten erősen ittas állapotban) összeszólalkoztak, a férfi leöntötte benzinnel az asszonyt és felgyújtotta. Ebben az esetben a kórház megtette a feljelentést és bíróságra került az ügy.
A férfi odajött hozzám a bíróság folyosóján és megfenyegetett, hogy engem is le fog önteni benzinnel és meggyújt, amiért tanúskodom, és, mert közreműködtem abban, hogy kiskorú gyermeküket elvegyék tőlük. A gyermeket a nagyszülők nevelték fel, sikerült az állami gondozásba vételt elkerülni.
Ez akár sikertörténet is lehetne, de nagyon sokszor nem lép működésbe a jelzőrendszer, a rokonok, szomszédok félnek az esetleges bosszútól, a szenvedő fél pedig még közvetlenebbül ki van téve annak.