Írásaim:
Emlékeim a fogdáról.
Emlékeim a fogdáról.
Előzmény
Itt ülök a rendőrségi fogdán, és
fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Gondolkozom erősen, hogy mit
követtem el. Gyorsan végig pörgetem az elmúlt év eseményeit, de
semmi olyasmit nem találtam, ami ide vezethetett volna. De semmi
kétség, ide vagyok bezárva, már órák óta.
Igaz, ez nem is a fogda, csak egy
kihallgató helyiség, hála az őrmester hölgynek, aki „átvett”. Az ő
jóindulatának köszönhetem, hogy nem a köztörvényesek közé lettem
elszállásolva. De a dolog érdemi részén ez nem változtat.
- 10-20 percről van csak szó! –
hallom még most is az ügyeletes tiszt hangját.
- Bakker! De ennek már több órája, és
semmi nem történt azonkívül, hogy kínomban az őrület határait
kezdtem el súrolni.
- És mi van akkor, ha „valaki”
olyasmivel vádolt meg, ami már méltán hozhatta azt az eredményt,
hogy országos körözést adtak ki ellenem.
Ez a verzió már elképzelhető lett
volna. Tudtam is, hogy ki az a valaki, a volt nejem. Tőle minden
kitelik, hogy nekem keresztbetegyen! Ezt már be is bizonyította
többször, mióta véglegesen elváltunk. Bár még csak fizikailag
váltunk el, előre rettegek a tárgyalástól, hogy ott miket talál majd
ki az elveszejtésemre.
Miért is haragudott meg rám? Nem
mondom, hogy nem volt rá oka, de nem ennyire. Ez már túlzás.
A számára hirtelen jött bejelentés:
„Egy hónap múlva elköltözöm!” Ami nem is volt annyira váratlan, hisz
már voltak látható jelei, csak ő nem vette észre. Túlságosan el volt
foglalva saját problémáival. Nem vette észre, hogy körülötte a
család már teljesen szétesett.
A bejelentés mégsem volt annyira
egyszerű, hisz anyukámnál laktunk, így neki is „mennie” kellett!
Közte és az anyukám közötti kapcsolat annyira elromlott, hogy ott
nem maradhatott, pedig anyukám győzködte, hogy –„ Nyugodtan!”.
A kapcsolatuk elromlását, csak ő
érzékelte, az önös sérelmeit emelte piedesztára. Ezenkívül nem
ismert el más véleményt. A segítőkezet durván ellökte magától, nem
dacból, butaságból. Nem értette, hogy miért nem adtam neki „még egy
esélyt”! Százegyedére! Nem látta az első százat. Az önsajnálattól
teljesen beszűkült körülötte a világ.
Most a sérelmének a bosszúját
szenvedem. De volt már előtte sok, azok most mind felelevenednek
előttem.
Miután szószerint szétköltöztünk,
mindenki tudta a címemet, telefonszámomat, elkezdődtek a telefonos
zaklatások. A párom pocskondiázása, az éjjeli hívások,
felelőségrevonások, és lehetne sorolni. A legborzasztóbb az volt,
amikor a szomszédokat is el kezdte zaklatni telefonjaival. Persze,
nem volt maradásunk.
Mikor híre ment a válásunknak, a
barátok, ismerősök, szinte letámadtak. Volt, aki elismerően szólt: -
Épp ideje volt már!
De volt, aki pont az ellenkezőjét
vágta a fejemhez: - Hogy tehetsz ilyet?
- Tudod, - szóltam ilyenkor – nem
tudhatod, hogy otthon a négy fal között, hogyan élünk. Ha csak a
látszatra adsz, akkor nagyot tévedsz.
Nem értették, nem akarták érteni.
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy minden kapcsolatot megszakítok a
régi életemmel, és egy redőnyt húzok a múltamra. Lezártam minden
olyan kapcsolatot, amit le kellett zárni, aki megérdemelte, attól
elbúcsúztam, a munkahelyemen is elrendeztem mindent.
Egy teljesen új életet akartam
kezdeni. De a múlt visszanyúlt értem.
Pénz híján (amit szintén neki
„köszönhetek”), leköltöztünk vidékre, egy Pest melletti kis faluba.
Ezzel tényleg elvágtam magamat a régi énemtől. Senki nem tudta, hogy
hol vagyok, megszűntem létezni a világ számára.
Egy pár hónap után, nem bírtam
magammal, és a lelkiismeret furdalásommal, csak felhívtam
édesanyámat, hogy tudja, mi van velem. Persze fülkéből, mert a
házibácsi telefonjához nem kaptunk engedélyt, meg nem is akartam,
hogy lihegjen a fülembe.
Anyukám elpanaszolta, hogy rendőrök
kerestek nála, hisz akkor még oda voltam hivatalosan bejelentve, Az
összes égiekre kért, hogy hívjam fel a rendőrőrsöt, hogy tisztázzam
magam.
- De hát nem csináltam semmi olyat,
hogy a rendőrök keressenek. Mond már el, hogy mi az oka, hogy
keresnek? – kérdeztem, de nem tudott többet mondani. Vele nem
közölték, csak engem kerestek többször is. Azt üzenték, hogy vegyem
fel a kapcsolatot XY zászlóssal, akire az ügy tartozik.
- Akkor mond meg neki, hogy mondják
el, milyen ügyben keresnek.
Ezzel a beszélgetés erre vonatkozó
részét be is fejeztük, mert volt rengeteg megbeszélni valónk. Végül,
mikor elfogyott az apróm, megígértem, hogy hamarosan jelentkezem.
Sokáig nem tudtam elaludni aznap
éjszaka. Minden eszembe jutott, de semmi olyan, aminek ez lenne a
következménye. Talán még az lehet, hogy az „exem” megvádolt a
pedofília vádjával. A nagyobbik lányom, aki tulajdonképpen az övé
volt, eléggé zokon vette a szakításunkat. Képesnek tartottam arra,
hogy ilyen hamis vádban összeszövetkezzen az anyjával. Ez az egy
magyarázat maradt meg bennem.
Mikor újra „haza” telefonáltam.
Anyukám megint panaszkodott, hogy azóta is többször kerestek a
rendőrök. A volt nejemmel vettünk régen egy kis parasztházat, amit ő
pénzzé akart tenni. Az adásvételi szerződéshez kellett az én
aláírásom is, az én tartózkodási helyemet nem tudta, így fordult a
rendőrséghez. Hogy, hogy nem, országos körözést adtak ki ellenem, a
hollétem felderítésére.
- Csak ennyi? – kérdeztem óriási
súlyoktól megszabadulván. – tudd meg, ki intézi az adásvételt, és
lebeszélem az ügyvéddel. – tértem át más témára.
- Drága kisfiam! – kezdte anyukám -
mindenképpen jelentkezzél a rendőrségen is.
Pár nappal később, mikor a házibácsi
nem volt otthon, mégis felhívtam az ügyemben illetékes rendőrt.
Bemutatkozások után, egy érdekes
párbeszéd alakult ki közöttünk.
- Azt mondja el nekem, hogy miért is
van ellenem körözés? – kérdeztem.
- A neje bejelentette eltűnését! Mint
eltűnt személy ellen adták ki a körözést.
- Nem vagyok jogász, de ezt csak
akkor alkalmazható, ha felmerül a büncselekmény lehetősége. –
válaszoltam, ill. kérdeztem.
Erre elmagyarázta nekem, hogy nem
csak akkor, ha történik egy ilyen bejelentés, akkor kötelességük
annak utánajárni. Tudtam, hogy sántít a dolog, de egyelőre nem
tehettem ellene semmit.
- Nézze uram! Pontosan a nejem miatt
kellett inkognitóban élnem, elegem volt már a zaklatásaiból. Most
bejelentem, hogy nem tűntem el, nem követtek el ellenem semmilyen
bűncselekmény, saját akaratomból vagyok ott, ahol vagyok. Nem vagyok
köteles megadni a lakcímemet!
- Be kellene jönni ide a rendőrségre,
és írásos tanúvallomást kell tenni!
- Vegye úgy, hogy most bejelentettem,
borítsunk fátylat a dologra. Nem vagyok hajlandó elmenni, szóban
elmondtam, hogy miről van szó, legyen ennyi elég.
- De a telefonszám után tudhatóvá
vált a tartózkodási helye! – válaszolt a poszt.
Ekkor szakadt el a cérna.
- Előre figyelmeztetem, hogy ha akár
a rendőrség, akár a volt nejem itt keres engem, akkor magát úgy
feljelentem, hogy eladhatja az egyenruháját!
- Ne fenyegetőzzön! – kapta fel a
vizet a poszt.
- Maga ne fenyegetőzzön! –
válaszoltam. – Mert nagyon megütheti a bokáját.
Ezzel én befejezettnek vettem az
eddigi beszélgetésünket, és lecsaptam a kagylót.
Úgy tíz-tizenöt perc múlva szólt a
telefon. Tudtam, hogy a rendőr hív vissza.
- Akkor egy alternatív megoldást
javasolok – kezdte, most már békülékenyebb hangon. – Ha az önhöz
legközelebb lévő rendőrőrsre bemegy, ott is tehet vallomást. De
mindenképpen írásosnak kell lennie a dolognak.
Megígértem, hogy alkalmasint
elmegyek, és vallomást teszek. Kedvesen elbúcsúztunk.
Fogdában!
Aznap a párom korán végzett,
elmentünk hát az Y kerületi kapitányságra, hogy ott megtegyem a
szükséges vallomásomat. Azért választottam ezt, mert itt dolgozott
egy régi ismerősöm, gondoltam, hogy majd egy kis protekcióval
hamarabb végzek.
Az ügyeletesnél meg is kérdeztem,
hogy bent van-e Ákos. Miután közölte, hogy éppen szabadnapos,
érdeklődött a jövetelünk okáról.
- Állítólag országos körözés van
kiadva ellenem. – mondtam szinte nevetve, de a jókedvem hamarosan
alábbhagyott. Az ügyeletes elkérte az igazolványomat, és beírta az
adataimat a számítógépbe.
- Milyen ügyben történt a körözés
kiadása? – kérdezte a hölgy. – Mert az nem áll itt.
- Fogalmam sincs, - válaszoltam – azt
hiszem, eltűntnek vagyok nyilvánítva.
- Hát azt mindenki mondhatja. – volt
egy kissé mérges a válasz.
- Nekem azt mondták, hogy a
szabálysértési előadót kell keresnem, ahol nyilatkozom, hogy nem
tűntem el, és a nejemnek nem vagyok hajlandó kiadni a lakcímemet.
- Van egy kis probléma. – mondta
hölgy, miközben folyamatosan írt valamit a gépbe. – Be kell, hogy
menjen a fogdába.
- Mi van? Minek kellene bemennem a
fogdába, nincs semmi ok rá!
- Ez csak rutineljárás. –nyugtatott.
– Majd felszólok az előadónak, hogy itt van. Tíz-húsz percről van
csak szó.
- De én nem akarok bemenni, nem
kötelezhetnek rá! Tudja mit, adja vissza a papírjaimat, és már itt
sem vagyok. – akkor már kezdtem mérges lenni.
- Megteheti, hogy akár papírral, vagy
papír nélkül elmegy innen, de akkor ön után küldök egy posztot, aki
igazoltatni fogja. Akkor már elővezetés esete forog fenn, és akár 72
órára is a vendégünk lesz.
Minden veszni látszott, csapdába
kerültem. A párom kötötte az ebet a karóhoz, hogy ne fogadjam el ezt
az ajánlatot, és úgy nézett ki, hogy nagy botrány lesz ebből. Nem
akartam, hogy neki is legyen valami baja, folyton csitítottam. Végül
is ráálltam a dologra.
- Csak pár perc! – nyugtattam a
páromat. – Majd itt megvársz, és utána nyugodtan mehetünk. Addigra
már egy rendőr ott ált mellettünk. – Mehetünk biztos úr! – mondtam
lemondóan.
A rendőr elkísért egy folyosóra, ott
egy másik rendőrhölgy fogadott, közben a hátam mögött bezárult egy
vasrácsos ajtó. A kísérő rendőröm elmondta, hogy fogdába kell
felvenni az urat.
A fogdás hölgy már sokkal
barátságosabb volt velem, miután tételesen leleltározta a nálam lévő
tárgyakat, és a párom táskáját (a párom táskája nálam maradt, a nagy
vitatkozás hevében mindketten elfeledkeztünk erről. Pedig benne
voltak a személyes iratai, és a pénztárcája is), elmeséltem, hogy
mit keresek, pontosabban mit nem keresek itt. Már az övnél és
cipőfűzőnél tartottunk, amikor a folyosó másik irányából feltűnt egy
ismerős arc, Ákos volt az, akit végül is kerestem. Egy
bizalomgerjesztőnek nem mondható, nem egyetemi tanár kinézetű alakot
vezetett pórázon, gondolom, hogy az udvar felől jöhettek.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte.
Neki is elmeséltem a történetemet, és
kértem, hogy szóljon már egy pár szót az érdekemben.
- Mihelyt leadom az „urat”, szólni
fogok. – válaszolta nyugtatóan.
A hölgy, miután megkérdezte, hogy
van-e még nálam valami, némi tanácstalanság után azt mondta, hogy
nem rak be a köztörvényesek közé, hanem a kihallgatóba szállásol el
átmenetileg. Elkísért, és miközben beléptem, hallottam, hogy Ákosnak
szól valaki a rácsos ajtón túlról, hogy azonnal menjenek valamilyen
kocsmába, tömegverekedés van.
- Rögtön, miután leadom ezt az
elkövetőt. – kiáltott vissza az illetőnek, ezzel bezárult mögöttem
az ajtó, és már nem hallottam semmit.
Ekkor még aránylag nyugalommal
szemrevételeztem a helyiséget. Nagyon puritánul volt berendezve. Egy
asztal három székkel, szemben egy hatalmas tükörrel. Leültem és
vártam nyugalommal. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, s hogy
teljen az idő, újra átgondoltam az elmúlt napok eseményeit. A
folyosóról néha léptek zaja hallatszott, ilyenkor mindig azt hittem,
hogy egy pillanat, és nyílik az ajtó, majd csalódottan rogytam
vissza a helyemre. A percek mázsás súllyal közlekedtek. Már jócskán
elmúlt nem húsz, de harminc perc is. Eszembe jutott, hogy a párom,
mennyire aggódhat értem, hisz nem tud rólam semmit. Én sem tudok
semmit. Nem tudom, hogy meddig kell itt maradnom, de akkor még azt
hittem, hogy bármelyik pillanatban nyílik az ajtó, és elmehetek
innen jó messzire, a soha vissza nem látás tudatában.
Már egy óra is eltelt, de még mindig
nem történt semmi.
- Rá kellene gyújtani! – gondoltam,
majd elvetettem a gondolatot, hisz még az is elvették tőlem. Tétován
átvizsgáltam a zsebeimet, hogy hátha találok valamit, amivel a
várakozás hosszú perceit lefoglalhatom.
- Hoppá! Ez itt maradt! – szinte
majdnem felkiáltottam az örömtől, miután a belső zsebemben
megtaláltam a telefonomat. Viszonylag lég új volt még az „első”
telefonom, azért is feledkeztem meg róla.
- Most már nagyon észen kell lenned!
– mondtam gondolatban magamnak, a pillantásom a tükörre esett. –
Talán pont néznek a túloldalról. Nem kockáztathatom meg, hogy
észrevegyék a telót.
Még jó, hogy nem motoztak meg, akkor
ezt is elvették volna tőlem. De most mindenesetre egy cigire volt
nagy szükségem. Kopogtattam az ajtón, hangosan „Halló”-ztam. Jött a
fogdás hölgy és kérdezte, mi a baj?
- Mikor jönnek már értem? – kérdeztem
tőle.
- Nem tudom, már felszóltam a
zászlósúrnak. Azt mondta, ha végez, lejön.
- De nekem azt mondták, hogy egy pár
perc az egész, ehhez képest már egy óra is eltelt. Meg különben is,
rá akarok gyújtani. Azt nem tilthatják meg nekem.
- Nézze! Nem akarok magával kitolni,
átvezetem a WC-re, mintha oda kéredzkedett volna ki, bezárom az
ajtót, és ha végzett, akkor megint kopog és visszakísérem.
Tovább>>>
|