ASTORIA

A könnyed kikapcsolódás hajója!

Menü

Írásaim:   Emlékeim a fogdáról.

Emlékeim a fogdáról.

<<<vissza

Ezzel adott egy szál cigit (a sajátomból), és a gyújtót. Egy pillanat múlva egy másik bezárt helyiségben találtam magam. Míg égett a bűzrúd, alaposan körülnéztem. Minden tárgy szuper biztosan le volt betonozva. A WC is fémből volt, az ablakon erős rács.

Mikor visszamentem, kérdeztem a fogdást, hogy mi van az én ügyemmel, mikor jönnek már értem, és húzhatok haza, mint a vadludak?- azt felelte, hogy már szólt az előadónak, aki csak annyit mondott, mihelyt végez, felhívat az irodájába. Valami oknál fogva, ezt nem teljesen hittem el.

Elővettem hát a telefont, és elsőnek a párom főnökének küldtem egy SMS-t, mert nem tudtam, hogy vele mi van. A papírjai, pénztárcája ott lapult „lefoglalva”, gondolom, hogy hozzám hasonlóan ő is kezdett ideges lenni.

> András! Légy szíves gyere el az Y kerületi kapitányságra, engem bezártak, és nem tudom, mi van R.-el. A pénzét, papírjait lefoglalták. Legalább így SMS-ben tudjuk tartani a kapcsolatot.<

A második SMS egy régebbi ismerősömnek, egy volt kollegámnak ment. Róla annyit kell tudni, hogy kiterjedt kapcsolatrendszere volt. Voltak nagyon zűrös ügyei is, de szerencsére nem lett belőlük baj.

>Helló Rajhó! Van egy jó ügyvéd ismerősöd? Manyi lecsukatott, és kellene egy kis segítség.<

 Ezután párszor rám csöngetett, de már jó előre kikapcsoltam a telefon hangját.

>Mi van? Nem tudsz beszélni?<

>Egy kihallgató szobában vagyok, szemben a tükörrel. Nem tudom, hogy néznek-e.<

>Mit csináltál, hogy bekaszliztak?<

>Fogalma sincs. Országos körözés volt kiadva ellenem. Ezért jöttem be, hogy bejelentsem, hogy nem tűntem el. De nem tudom, hogy mi volt a valódi ok.<

>Az ügyvéd, egyelőre nem érhető el, de hagytam neki hangüzenet.<

>Megmondanád neki, hogy SMS-ben felvehetem-e vele a kapcsolatot?<

>Hát persze. Jó fej a pasi.<

Az SMS váltás, korántsem volt ilyen folyamatos, hisz a barátom is dolgozott, és nem mindig volt ideje. Közben a kihallgatóban észre vettem, hogy a „nézőke” nyílásából a folyosót tisztán lehetett látni. Az ott járkáló embereket csak térdig láttam, de elszórakoztam azzal, hogy meg próbáltam kitalálni, a látvány alapján, hogy hogyan nézhet ki teljes valójában a láb tulajdonosa.

>Mihelyt végzek, indulok! < jött közben az asszony főnökétől a válasz.

Az első cigi óta eltelt már két óra. Már harmadjára mentem ki a WC-re. Óránként egyszer. A fogdás hölgy még mindig készséges volt velem szembe, de semmi biztatót nem tudott mondani.

A negyedik óra végén már nagyon kezdtem ideges lenni, és azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne rövidebbre venni a tétlen, és bizonytalan várakozást. Attól is tartottam, hogy lassan letelik az előadó munkaideje, és akkor holnapig itt maradok. Egyre többször nézegettem ki a kémlelő ablakon keresztül, és láttam, hogy elég sok „pizsamás” járkál a folyosón. (két hosszanti csík volt a nadrágszáron. Gondolom, hogy magas beosztású rendőrök voltak.)

Végül is döntöttem! El kezdtem ököllel verni az ajtót, néha meg is rugdostam. Már nem emlékszem, hogy miket kiabáltam, de elég hamar ott volt a fogdás hölgy. Amint az ajtó kinyílt, kipattantam a folyosó közepére, akkor már üvöltöttem!

- Azonnal hozzanak egy ügyvédet! Közöljék velem, hogy mi alapján tartank már órák óta fogva! Közöljék velem, hogy milyen vád alapján tartanak fogva!

Valami ilyet és ehhez hasonlókat kiabáltam. Ahogy az első szó végigszáguldott a folyosón, mint téli fagyos fuvallat, úgy dermedt mindenki jégszoborrá. Félszemmel körülnéztem, három „aranyvállapos” rendőrtiszt is volt ott. Az egyik oda is lépett, és megkérdezte:

- Mi tulajdonképpen a problémája?

- Hogy mi a problémám? – kérdeztem tőle kiabálva. – Egyszerűen bejöttem ide tanúvallomásra, és se szó, se beszéd bezártak, mint egy köztörvényes bűnözőt, minden ok nélkül.

Majd kicsit moderáltabb hangnemben elmeséltem, hogy miként is jutottam ide, és hogy mennyi ideje. A folyosón tartózkodók pillantásit elkapva láttam, hogy volt aki megértően sajnálkozott, de volt aki kajánul vigyorgott!

Végezetül, jó hangosan, hogy mindenki tisztán hallja, így szóltam:

- Amennyiben nem közlik velem tíz percen belül, hogy miért tartanak fogva, és nem hoznak egy ügyvédet, félóra múlva az összes média idecsődül, hogy híradást adjanak arról, hogy hogyan bánnak itt az ártatlan polgárokkal!

- Mitől ilyen biztos ebben? – kérdezte az előbbi tiszt.

Azért, mert annyira balfaszok voltak, hogy ezt nálam hagyták! – mondtam mérgesen, és ezzel előhúztam a zsebemből a telefont.

Hirtelen olyan hideg lett a folyosón, hogy a csend is megdermedt. Pár másodpercig élvezetem a hatást, majd váratlanul, mint egy ágyúlövés, olyan erős hangot hallottam. Majd becsináltam ijedtemben.

- Kovács hadnagy! – kiáltott a tiszt. Azt hiszem, hogy a mennyezet is megrepedt, olyan hangosan kiáltott, mikor rádöbbent, hogy valamit nagyon elcsesztek a kollegák.

- Basszus! Erre mondják, hogy leüvölti a fejemet! – gondoltam magamban. Akkor már tényleg megijedtem. - Lehet, hogy egy darabig nem látom meg a napvilágot? Egy kicsit, mintha erős lett volna a kirohanásom.

De szerencsére nem ez történt. A tiszt kedvesen felém fordult:

- Uram! Azonnal intézkedem!

 – Hoppá! Mégis meglehet gyorsan oldani a problémámat. –gondoltam.

- Legyen szíves, még visszamenni a kihallgatóba, azonnal itt lesznek önért.

Ezzel a sorsomra hagyott.

Az ajtó becsukódott az orrom előtt, és hirtelen egy kedves vers jutott az eszembe:

Az ajtó becsukódott halkan,

Tudom megint kívül maradtam

Döngettem ököllel, olajoztam könnyel

Harcoltam foggal és harcoltam körömmel

Véres lett az öklöm, száraz a szemem

Elsorvadt az ínyem, izzadt a tenyerem

Homlokomat nyomtam a hideg kilincsre

Megbénult testemet így vertem bilincsbe

Könyörögtem lágyan és tüzet okádva

De rést az ajtón akkor sem találtam

Kulcsokat szereztem, illet is a zárba

Mégis ott maradtam, egyedül, kizárva.

Remegtem, vacogtam a szívem fázott

Tengernyi kínomtól a küszöb felázott

Mormoltam szavakat, varázsigéket

Nem segített rajtam semmilyen igézet

Átkozódva szidtam ajtókat, kapukat

Vakon és süketen kerestem az utat ……..

Bár a vers pont az ajtó ellenkező oldaláról szól, de át tudtam érezni a  fájdalmat, tehetetlenséget.

Szóval ott álltam megint a kihallgatóban. És csak vártam, csak vártam. A percek ólomlábakon sétáltak el a „cellám” előtt. Minden perc, egy örökkévalóságnak tűnt!

A folyosón az eddig poroszkáló léptek között felfedezni véltem egy-két sürgősebb léptet is. Csak bizakodva gondoltam, hogy az én ügyem miatt vált ilyen „sürgőssé” a léptek gazdájának a dolga.

Talán egy negyedóra telt el, de lehet, hogy húsz perc. Én közben majdnem megőszültem.

Egy egyre erősödő, határozott léptek hangját hallottam, majd beszédfoszlányok jutottak el a fülemhez. Egy nő és egy férfi beszélgetett, a női hang gazdája a fogdás hölgyé volt. Hogy mit beszéltek, nem értettem, de egy biztos volt, rólam, és elindultak felém! A torkom elszorult, szívem eszeveszettül vert. Nem tudtam, hogy a hóhérom, vagy a szabadítóm köszönhetem-e majd. Kulcs fordult a zárban, az izgalomtól azthittem, ott halok meg.

Egy húsz, huszonöt éves srác állt a fogdás hölgy mellett.

- Elnézést, hogy így megvárakoztattam! – kezdte, de tovább már nem hallottam semmit. Többmázsás kő hullott alá, majd eltörte a lábamat. Gépiesen követtem őket, és oda sem néztem, amikor a táska – amit a bejövetelemkor elvettek- tartalmát egyesével visszaadták. Aláírtam egy papírt, és követtem a rendőrt. Az aulában megláttam a párom elgyötört arcát, és csodálkozó tekintetétől arra következtettem, hogy én sem nézek ki valami rózsásan. De már megnyugodtam, hisz amikor visszaadták a táskát, az egyben azt is jelentette, hogy dolgom végeztével, szabadon távozhatok majd e szörnyűséges helyről. – bár már csak ott tartanék!

- Most már nincs semmi baj. – súgtam oda neki, és odaadtam neki a táskáját.

Hisz még bármi is történhet, legyen nála. Elvégre az ő iratai voltak benne, nekem meg addig sem kellettek.

- Csak egy pár perc! – szólt oda nyugtatólag a rendőr is a páromnak.

Egy kis irodába mentünk, és ott már kényelmesen el is helyezkedtem.

- Ha akar, rá is gyújthat! – szólt kedvesen hozzám a rendőr.

Naná, hogy kihasználtam ezt a lehetőséget.

- Mégegyszer elnézést kérek öntől, nekem azt mondták, hogy egy körözött személyt állítottak elő, ezért nem is siettem. Fogalmam sem volt, hogy ön önként jött be, a nevét sem közölték velem, hogy az irataiból kiderült volna, miről is van szó.

- De árulja már el nekem, hogy mi is volt az oka, hogy körözést adtak ki ellenem? – kérdeztem.

- A felesége…

- A volt feleségem! – javítottam ki azonnal. – Bár hivatalosan még tényleg az.

- Szóval a volt felesége beadványa alapján került fel az országos körözési listára. Állítása szerint nem tudta önt elérni, és a közös ingatlanuk eladásához szükség lett volna az ön aláírására.

- De könyörgöm! Azt az ingatlant már két hónapja eladtunk, az ügyvédnél is voltam aláírni az adás-vételi szerződést. Tehát már régen okafogyottá vált az egész. Nem értem, hogy miért nem vettek le a listáról, amikor már „megkerültem”?

- Sajnos erről nekem nincs semmi információm. – szólt a rendőr, majd elmeséltem neki nagyvonalakban az egész történetet, a válástól, ill. szétköltözéstől a fogdába zárásig.

- Az ügyvédnek is kellett volna szólni, hisz ő ajánlotta a volt a nejének a megkeresést, a rendőrnek is intézkednie kellett volna, az önnel folytatott beszélgetés után, de a jegyzőkönyv hiányában nem tehette meg. A kollega viselkedésért elnézést kérek az ő nevében. Egy kicsit túlbuzgó volt!

- Egy kicsit? Ezt hagyjuk.

- Akar ellene panaszt tenni? Jogában áll!

- Akar a franc, csak innen had mehessek már el. – válaszoltam mérgesen. Mert tényleg semmire sem vágytam jobban, mit arra, hogy kívülről nézzem meg az épületet.

- Jó, akkor már csak a jegyzőkönyv felvétele maradt hátra. –szólt a rendőr, és megkezdődött a „kérdezz-felelek” játék.

Egészen addig, amíg a pillanatnyi tartózkodási helyem nem került szóba, simán folyt a diskurzus.

- Jelenlegi tartózkodási helye? – tette fel a majdnem utolsó kérdést.

Már a számon volt, hogy megmondom, de egy apró momentum eszembe jutott.

- Ezt a jegyzőkönyvet megkapja ugye ő is?

- A jegyzőkönyvet nem, de egy jelentést kapni fog a volt neje.

- Akkor nem közlöm a jelenlegi tartózkodási helyemet. Pont őmiatta kellett elköltöznöm az előző helyemről, és nem akarom, hogy megtudja, hol is vagyok jelenleg.

- De valamit csak be kell írni. – próbálkozott a rendőr.

- Írja be nyugodtan, hogy a parlamentben lakom. – mondtam nevetve. – De most komolyan írja be, hogy nem vagyok hajlandó megadni a lakcímemet.

- Ehhez meg is van a joga. Jó, akkor ezt írom be.

Még pár kérdés, és mintegy kegyelemdöfésként ért az utolsó:

- Akar panaszt tenni az eljárás jogszerűtlen lefolytatásáért?

Most akkor kezdjek el megint kihallgatásra járni? Ilyen előzmények után? – futott át azon a kocsonyás valamin, amit pár órája még az agyamnak hittem.

- Nem akarok panaszt tenni, csak had mehessek már el innen.

- Itt kérem aláírni! – szólt, most már hivatalosan. – És itt egy igazolás is, hogy itt járt!

- Most viccel ugye? – kérdeztem.

- Nem, de ez a hivatalos eljárás. Itt van az igazolványa is, amit az ügyeletes elkért öntől. Megvan mindene? – kérdezte, és ezzel együtt felállt, mutatva, hogy a megpróbáltatásaim véget értek, legalábbis erre a napra.

Lekísért az ügyeletesig, és utamra bocsátott. Mihelyt leértünk az aulába, a párom azonnal a nyakamba ugrott, és szemrehányóan annyit kérdezett, hogy mi tartott ilyen soká! Nem tudtam neki hirtelen mit válaszolni.

- Majd kint elmesélem! –válaszoltam, és úgy fogtuk egymás kezét, hogy most már soha többé nem eresztjük el egymást.

- Viszontlátásra! – kiáltott utánunk az ügyeletes rendőrnő.

Ha tekintetemmel ölni lehet lehetett volna, akkor most nem lenne gondom az adózással. De így csak egy megsemmisítő pillantást küldtem a „hölgy” felé.

Amikor kiértünk az utcára, és el kezdtem volna mesélni a történetemet, megérkezett a párom főnöke, András is. De még mielőtt vele szót váltottam, volna, egy SMS érkezett. Persze, Rajhó volt:

>Egy félóra múlva indul az ügyvéd! Ezen a számon elérhet?<

Gyorsan fel is hívtam, és tőmondatokban elmeséltem a „sztorit”. Megköszönve az ügyvédi segítséget. Nem voltam már rászorulva, és gyorsan el is akartam felejteni a történteket.

Végezetül, még csak annyit, hogy a történet 2000 júniusában történt meg velem. A válóperes iratokban találkoztam újra az esemény dokumentációjával.

2002 tavaszán indult egy kérvény a körözés megszüntetésére vonatkozóan, és hivatalos értesítést kaptam, hogy 2004 nyarán (nem tudom melyik hónap) hivatalosan megszűnt az eljárás ellenem.

Vége!?