Eltépném láncaid
Bántottak
téged. Szemed fásult, szád komoly. Most nem bujkál körülötte a
huncut mosoly.
Nem
tudsz fejet hajtani. Szabadnak születtél, szabadabbnak, mint én.
Ha én vagyok a szél, te vagy a gondolat. Százszor, ezerszer
gyorsabb, szárnyalóbb, szabadabb. Halálod a kalitka. Nem tudsz
fejet hajtani, neked kell, hogy szárnyalj. Ostobák, vakok,
gyilkosok! Miért nem látják? Miért nem képesek tovább látni a
saját kezüknél és a felszín mögé nézni? Bántottak, most
téged, és szenvedsz. Lelkembe hasít a fájdalom, a harag átjárja
mindenem és reszkető kezem ökölbe szorul. Lelkem szörnyetege
egyre csak buzdít, ne törődjek semmivel, eresszem szabadjára az
indulatot, és jöjjön a tornádó! Engednék neki. Rohannék,
tombolnék, vadul pusztítanék, tébolyultan kacagva állnék
bosszút érted, lélekvéres kezemet fehér ruhámba törölném és
örülnék a foltnak. Szétszaggatnám láncaid, hogy szabadon
eresszelek és szárnyalhass. De… nem merem. Nem, mert a sok
elátkozott, húsbavágó béklyó közt ott van az az alig-fém,
pókháló-vékony kis lánc, mely engem hozzád köt, s belehalnék,
ha ez elveszne. De ha kívánod, én meghalok érted.
Mondd,
mit tegyek? Szeretnéd, ha elszakítanám mindet? Mondd, mit
szeretnél, én uram, lelkem rajongott rabtartója? Csak kérdd, és
én megteszem, még ha belehalok is.
Seme-samának, ő tudja, miért