Pár nap múlva Alina még mindig eszméletlen volt. Yusukéékhez vitték, és lefektették a vendégszobába, azóta olyan volt, mint a halott. Meg sem mozdult. Pedig élt Nagyon is.
Alina álmodott. És álmában újra élte az életét. Legalábbis egy részét. Sokszor legszívesebben sikított volna, de nem tudott. Félt, még mindig a torkán érezte a kegyetlen karokat, amik vaskapocsként szorítják ki belőle az életet, maga előtt látta Hieit és a barátait, ahogy több sebből véreztek, és a sebeket … azokat a sebeket ő okozta. Igen, ő volt. Látta magát karddal a kezében, ahogy rájuk ront és megpróbálja megölni őket, „ Ne csináld! Ezt nem szabad!” kiálltotta az elméje, de már nem tudott parancsolni a testének. Aztán Hieit látta, ahogy neki beszél. De nem hallotta a szavait, csak azt látta, hogy ránéz és mozog a szája. Nem hallotta a szavakat, de érezte, hogy húzzák. Nagyon erősen húzták fölfelé, de volt ott még valami. Valami, ami nem akarta, hogy Alina fölérjen a felszínre. Úgy érezte, menten ketté szakítják. „ Hagyj békén! Eressz el! Hieihez akarok menni! Hagyj békén! Te nem ide tartozol, ez az én testem! Menj innen!” gondolta, és az a valami már nem volt ott. Végre visszakapta az irányítást. De elfáradt, nagyon elfáradt. Talán életében nem volt még ennyire fáradt.
Aztán újabb álom jött.
Egy kislányt látott. Egy virágokkal díszített ágyon feküdt, a szemén kötés volt. Rövid ezüstös haja csapzottan fogta körül kis arcát. „ Ez a ismerős…az a gyermek…az én vagyok?” A gyermek felé fordult, a szemeit takaró kötés alól könnyek gördültek elő.
- Mama? (gyermek) Alina elborzadt a látványtól. Eszébe jutottak olyan emlékek, amiket évekig magába temetve hordott. Emlékezett. Ez a kislány eszébe jutatott mindent, hiszen az a gyermek ő maga volt.
Aztán újra álmodott.
Álmában végig élt mindent. Újra látta azt a nagy háborút, ami kislány korában dúlt. Látta, amikor felgyújtották a falujukat, látta, amikor a mama őt próbálta elbújtatni az istállóban, de ő félt, és mindig előbújt a szalmából. Aztán jött az a sebhelyes férfi, és lelőtte a mamát…őt nem találta meg, a mamának még sikerült elbújtatnia. Félt, nagyon félt. Álomba sírta magát és nem vette észre a tüzet. Amikor felébredt sötét volt, és utána még sokáig sötét volt. Biztos a tűzben vesztette el a látását. És észre sem vette. Amikor nem értette miért van ilyen sokáig éjszaka sírni kezdett, sokáig sírt, szinte belehalt. Aztán jött az a férfi. 
-Itt még van egy. Egy kislány. Gyertek ide! Ő még él! Van egy túlélő! Jól van, jól van. Ne sírj, hallod! Most már minden rendben lesz. Nézz rám, kicsike! Úristen! (Gageas)
-Hol a mama? És miért van itt ilyen sötét? A mamát akarom! (Alina)- Gageas volt az, aki befogadta, és felnevelte. Ő adta az erejét és visszaadta a látását. Nem a szemét gyógyította meg, az továbbra is vak volt, de ő látott. A látása nagyon éles volt. Akárcsak a többi érzékszerve. És Gageas végig mellette volt. Olyan volt neki, mint a bátyja. Teltek az évek,ő boldog volt és Gageas vigyázott rá. Aztán jött az a démon. Először még csak távolról nézte, és ügyelt rá, hogy Alina ne lássa, csak érezze a jelenlétét. Aztán egyik éjjel egyszer csak ott volt a szobájában. És akkor Alina ráismert. Az a férfi volt. Az a sebhelyes férfi, aki megölte a mamát és –mint Gageastól később megtudta- rágyújtotta az istállót. A férfi el akarta venni feleségül, de Alina irtózott még a látványától is. Aztán hideg lett és sötét…
Alina sikoltva ébredt. Hideg verejtékben úszott, haja csapzottan tapadt a homlokára, zihált, egész testében reszketett és az ajka remegett.
-Jól van, Alina! Semmi baj! Itt vagyunk. (Hiei)
-Hiei! (Alina)- Alina szeméből könnyek buggyantak ki és zokogva bújt Hieihez, aki átkarolta és vigasztalóan simogatta a haját.
- Sírd ki magad. Meglátod jobb lesz. (Hiei)