IV. fejezet
Rémálmok
Pár nap múlva Alina még mindig eszméletlen
volt. Yusukéékhez vitték, és lefektették a vendégszobába,
azóta olyan volt, mint a halott. Meg sem mozdult. Pedig élt Nagyon
is.
Alina álmodott. És
álmában újra élte az életét. Legalábbis egy részét. Sokszor
legszívesebben sikított volna, de nem tudott. Félt, még mindig a
torkán érezte a kegyetlen karokat, amik vaskapocsként szorítják
ki belőle az életet, maga előtt látta Hieit és a barátait,
ahogy több sebből véreztek, és a sebeket … azokat a sebeket ő
okozta. Igen, ő volt. Látta magát karddal a kezében, ahogy rájuk
ront és megpróbálja megölni őket, „ Ne
csináld! Ezt nem szabad!” kiálltotta az
elméje, de már nem tudott parancsolni a testének. Aztán Hieit
látta, ahogy neki beszél. De nem hallotta a szavait, csak azt
látta, hogy ránéz és mozog a szája. Nem hallotta a szavakat, de
érezte, hogy húzzák. Nagyon erősen húzták fölfelé, de volt
ott még valami. Valami, ami nem akarta, hogy Alina fölérjen a
felszínre. Úgy érezte, menten ketté szakítják. „
Hagyj békén! Eressz el! Hieihez akarok menni! Hagyj békén! Te nem
ide tartozol, ez az én testem! Menj innen!” gondolta,
és az a valami már nem volt ott. Végre visszakapta az irányítást.
De elfáradt, nagyon elfáradt. Talán életében nem volt még
ennyire fáradt.
Aztán újabb álom jött.
Egy kislányt látott.
Egy virágokkal díszített ágyon feküdt, a szemén kötés volt.
Rövid ezüstös haja csapzottan fogta körül kis arcát. „
Ez a ismerős…az a gyermek…az én vagyok?”
A gyermek felé fordult, a szemeit takaró kötés alól könnyek
gördültek elő.
- Mama? (gyermek)
Alina elborzadt a látványtól. Eszébe jutottak olyan emlékek,
amiket évekig magába temetve hordott. Emlékezett. Ez a kislány
eszébe jutatott mindent, hiszen az a gyermek ő maga volt.
Aztán újra álmodott.
Álmában végig élt mindent. Újra
látta azt a nagy háborút, ami kislány korában dúlt. Látta,
amikor felgyújtották a falujukat, látta, amikor a mama őt
próbálta elbújtatni az istállóban, de ő félt, és mindig
előbújt a szalmából. Aztán jött az a sebhelyes férfi, és
lelőtte a mamát…őt nem találta meg, a mamának még sikerült
elbújtatnia. Félt, nagyon félt. Álomba sírta magát és nem
vette észre a tüzet. Amikor felébredt sötét volt, és utána még
sokáig sötét volt. Biztos a tűzben vesztette el a látását. És
észre sem vette. Amikor nem értette miért van ilyen sokáig
éjszaka sírni kezdett, sokáig sírt, szinte belehalt. Aztán jött
az a férfi.
-Itt még van egy. Egy
kislány. Gyertek ide! Ő még él! Van egy túlélő! Jól van, jól
van. Ne sírj, hallod! Most már minden rendben lesz. Nézz rám,
kicsike! Úristen! (Gageas)
-Hol a mama? És miért
van itt ilyen sötét? A mamát akarom! (Alina)- Gageas volt az, aki
befogadta, és felnevelte. Ő adta az erejét és visszaadta a
látását. Nem a szemét gyógyította meg, az továbbra is vak
volt, de ő látott. A látása nagyon éles volt. Akárcsak a többi
érzékszerve. És Gageas végig mellette volt. Olyan volt neki, mint
a bátyja. Teltek az évek,ő boldog volt és Gageas vigyázott rá.
Aztán jött az a démon. Először még csak távolról nézte, és
ügyelt rá, hogy Alina ne lássa, csak érezze a jelenlétét. Aztán
egyik éjjel egyszer csak ott volt a szobájában. És akkor Alina
ráismert. Az a férfi volt. Az a sebhelyes férfi, aki megölte a
mamát és –mint Gageastól később megtudta- rágyújtotta az
istállót. A férfi el akarta venni feleségül, de Alina irtózott
még a látványától is. Aztán hideg lett és sötét…
Alina sikoltva ébredt.
Hideg verejtékben úszott, haja csapzottan tapadt a homlokára,
zihált, egész testében reszketett és az ajka remegett.
-Jól van, Alina! Semmi
baj! Itt vagyunk. (Hiei)
-Hiei! (Alina)- Alina
szeméből könnyek buggyantak ki és zokogva bújt Hieihez, aki
átkarolta és vigasztalóan simogatta a haját.
- Sírd ki magad.
Meglátod jobb lesz. (Hiei)
Folyt. Köv.
Előző
Vissza a főoldalra