Atyám leánya
Mihana
szíve lassan gyógyult. Nehezebb volt felejteni, mint képzelte
volna.
A
társaság viszont jelentősen javított az esélyeken. Életében
nem vette még körül ennyi szeretet és barátság. Atyja, Dian*,
kitől új létét és az újrakezdés esélyét kapta, valóban úgy
bánt vele, mint egy apa. Minden egyes lépését vigyázta,
tanítgatta, mint egy kisgyermeket. Hiszen az is volt. Újszülött
kisgyermek egy új létben és mindent újra meg kellett tanulnia.
Első vadászata előtt Mihana órákig állt, és vérszínű
szemeivel pásztázta az üres tükröt.
- Mit
nézel úgy?- kérdezte Dian megelégelve a hallgatást.
- Atyám,
milyen tükör ez? Nem mutat képet.- a másik felnevetett és
odaállt mögé. A tükör továbbra is üres volt.
- Ne
keresd, gyermek. A vámpírok nem látszanak a tükörben, mert
képük sérti Istent.
- Miért?
- A tükör
jó.- felelte Dian és végigfuttatta balját a hideg üvegen.- Azt
mutatja, aminek lenni kéne. Egy tökéletes világban, nekünk nem
lenne helyünk.
- De a
világ nem tökéletes.- felelte Mihana és megborzongott. Mestere
vigasztalóan vállára tette a kezét.
- Nem.
Nem az, éppen ezért van helyünk benne. De ilyen csacskaságokra
ráérünk később is. Jöjj most, mennünk kell.- Mihana bólintott
és elindultak ki az éjszakába. Nem ők voltak az egyetlenek. A
hatalmas, erdőmélyi kúria napközben csöndes, álmosan
mozdulatlan volt, de ilyenkor, éjjel, mint egy hatalmas szív,
megdobbant, életre kelt és felpezsdült. Ahogy sétáltak lefelé
a lépcsőn, szembetalálkoztak egy rövid hajú, csillogó szemű,
filigrán lánnyal.
- Hová,
hová, fiúkák?- kérdezte gúnyos fél mosollyal.
- Csak
ahová az éjszaka szólít, Ash.**-
felelte Dian. A lány nem állt félre az útjukból, nekidőlt a
lépcsőkorlátnak és karba fonta a kezét.
- Ééérteeeeem.-
felelte kislányosan kihúzva a szótagokat.- Szóval, a fiatalúr
most tanulja a halál művészetét.
- Kérem,
ne nevezzen fiatalúrnak.- válaszolt Mihana fagyosan. A lány
megrántotta a vállát.
- Akkor
te meg ne magázz. Idegeimre mész ezzel az „úri modoroddal”.
- Sajnálom,
engem így neveltek.
- Hát
akkor felejtsd el! Te már nem vagy az, aki voltál. Ők megaláztak
téged, kitaszítottak és megcsonkítottak. Ezekhez akarsz te
tartozni?- Mihana összerázkódott és a fülére tapasztotta a
kezét.
- Nem
hallom, amit mondasz!- kiáltotta elcsukló hangon, és
összegörnyedt, mint akinek nagy fájdalmai vannak. Tudta, hogy a
lánynak igaza van, de fájt. Minden egyes szó ökölcsapásként
érte. Fájtak a szavak.
- Elég
volt, Ash.- szólt közbe Dian szelíden és átkarolta védence
vállát.- Ne kínozd tovább.
- Nem én
kínzom. Ő kínozza magát. Én csak az igazat mondtam.- vágta oda
a lány idegesen, és megvetően végigmérte a remegő férfit.-
Elkényeztetett kis ficsúr.- morogta és feltrappolt a lépcsőn.
- Ash…
még a lelke is hamu*.-
suttogta Mihana atyja karjai közé bújva a világ, és saját
fájdalma elől.
- Tévedsz,
gyermek. Ő csak segíteni akar a maga módján. Hamunak hívják,
hogy az ellenségei tudják, mivé válnak, ha találkoznak vele. De
ő maga inkább parázs, mint hamu. És a parázs csókja fáj, még
ha jóindulattal adta is.
- Értem,
atyám.- bólintott Mihana. Teljesen lenyűgözte ez a férfi, aki
még egy ilyen pimasz kis fruskában is képes meglátni a jót.
Boldog volt, hogy hozzá tartozik. Örült, hogy köze van egy ilyen
csodálatos személyhez.
Az
éjszaka fantasztikus volt. Új színekkel, új illatokkal, új
ízekkel teli. Mihana szinte megrészegült ennyi újdonságtól és
szépségtől. Első áldozata- egy parasztlány, aki rosszkor volt
rossz helyen.- szinte önként kínálta fel magát neki. Mosolyogva
aludt el karjaiban, mint a gyermek, kit dallal ringatnak álomba. És
a vére! Ó, istenem, a vére! Meleg volt, tiszta és kellemesen
édes. Ellazította, megvigasztalta, új élettel töltötte fel.
Maga volt a folyékony jóság. És szép volt, mikor elaludt. Olyan
szívszaggatóan szép!
- Lehet-e
valami ennyire elkápráztató?- kérdezte a hóhajú ábrándosan.
- Mindenben
van szépség, gyermek, csak tudnod meglátni. Nézd az arcát! Hogy
örül a csókodnak!
- Látom,
atyám. Gyönyörű.- felelte Mihana és mosolyogva hallgatta az
ereiben vágtázó vér dübörgését.
- Úgy
látom, használt neked ez a mai éjszaka.- Mihana értetlenül
nézett rá. Dian közelebb lépett hozzá és magához ölelte.
Bőre most puha volt és forró, szíve pedig lassan, egyenletesen
lüktetett.- Mosolyogsz, gyermekem. Végre mosolyogsz.- Mihana
magához szorította, arcát belefúrta a meztelen bőrbe és mélyen
belélegezte annak illatát. Dian még jobban szorította a
biztonság érzetét próbálván sugallni neki.
- Atyám,
én… élveztem.
- Cssssst!
Nyugodj meg! Ez a természetes. Ha nem élveznéd, nem lenne
értelme. Te vagy a vadász, de sose feledd, hogy léted az
áldozataidtól függ. Tiszteld és szeresd őket, amiért
megengedik, hogy belőlük táplálkozva létezz!
- Vágyom
rá, atyám. Többre!- Dian felemelte a fejét, rámosolygott és
elgyönyörködött a csillogó vérszínű szemekben, végigsimított
a hófehér hajon, majd forró, atyai csókot lehelt Mihana
homlokára. Aranyosnak tartotta gyermeke mohóságát.
- Jöjj
akkor. Úgyis javítanunk kell még a módszereden.
Így
teltek az éjszakák, szinte kábulatban. Ahogy szépen lassan
gyógyultak a sebei, fokozatosan elhagyta régi önmagát. Egy idő
után már nem riasztották a bömbölő villámok, nem érzett
szánalmat áldozatai iránt és végül Ash szavainak kígyófoga
sem tépte fel újra és újra a hegeket a szívén. Fokozatosan
önálló lett. Felnőtt vámpírrá vált, erős volt, rideg és
büszke. Korábbi önmagának már az emlékét is elvesztette. Bár
atyját továbbra is mindenkinél jobban szerette és tisztelte,
ekkorra már az vált ritkává, hogy együtt vadásztak. Dian volt a
kis klán vezére, így miután megtanította a nemlét szabályaira,
nem volt már többé ideje elsőszülöttjére. Olyan fokozatos volt
az átmenet, hogy Mihana egyáltalán nem furcsállta. Valahogy így
volt természetes. Mire idáig eljutottak három emberöltő telt el.
Mihana felejtett és őt is elfelejtették. A város, mely akkoriban
felbolydult története hírére, már a nevére sem emlékezett. De
hősünk erről mit sem tudott. Bár az idő jó orvosság volt
sebzett szívére, még mindig fájt visszaemlékezni. Nem akart
visszamenni a városba. Soha, soha többé. Eltemette emlékeit, csak
a mának élt. Társai pedig, hamarosan valóban megkedvelték őt.
Már nem atyja elsőszülöttjét látták benne, önmagáért
tisztelték. Tisztelték az erejét, hidegvérét, szilárd jellemét.
Átalakult a klán hierarchiája. Mihana lett a Dian utáni
leghatalmasabb vámpír. De ő ebből csak Ash csipkelődésének
leheletnyi szelídülését és a többi vámpír szemében csillogó
tiszteletet vette észre. A felelősség teljes egészében Diané
volt és Mihanának egyáltalán nem állt szándékában átvenni.
Köszönte szépen, neki minden úgy volt jó, ahogy volt. Szerette a
gondtalanságot, a kicsapongásokat, a titokhangú éjszakák
varázsát, mindazt a szépséget, amit csak neki fedett fel az
éj-selyem sötétség. Szerette, hogy senki nem kér számon tőle
semmit. Senkinek nem kellett számot adnia arról, hogy merre járt,
mit csinált. Néha csak feküdt a fűben és bámulta a csillagokat.
Mások voltak, mint amilyennek emberként látta őket. Szebbek,
közelebbiek és valahogy, mintha több lett volna. Eszébe jutott
egy mese, amit még gyerekkorában hallott: a
holtak lelke a csillagokban van. Ha meghal valaki, az égen kigyullad
egy új csillag. Így sosem vesztjük el igazán, aki fontos volt
nekünk, hiszen mindig figyelni fog oda föntről.
Mihana elmosolyodott. Mennyit pásztázta az eget gyerek korában,
keresve valakit, aki vigyáz rá. Most talán van ott fent egy
csillag, aki őt figyeli. De Mihana már nem hitt a mesékben. Hiszen
azért mesék, mert nem igazak. Sosem voltak és soha nem is lesznek
azok. Azért vannak, hogy a gyerekek hinni tudják, még jóra
fordulhatnak a dolgok. Mihana dühösen megszakította gondolatai
fonalát. Felállt, leporolta ruháját és a félhold ezüst
fényétől kísérve szép kényelmesen visszasétált a kúriába.
Útközben senkivel sem találkozott. Nem zavarta. Néha jó volt
egyedül lenni, elbújni egy kicsit a nyüzsgés elől. Mihana
felbámult az épületre, melyet már oly’ rég óta otthonának
mondhatott. Minden olyan nyugodt, és idilli volt, aztán rájött,
hogy valami nem stimmel. Valami hiányzott. Mihana megdermedt, szíve
kihagyott egy dobbanást. A következő pillanatban valósággal
berobbant a kapun.
- Atyám!-
kiáltotta, de nem érkezett válasz. Mihana körül megfordult a
világ. Körberohanta a hatalmas épületet, minden ajtót feltépett
és közben megállás nélkül kiáltozott:
- Atyám!
Atyám! Merre vagy? Atyám!- senki nem felelt. Dian egyszerűen
eltűnt. A vámpírok lassan kezdtek visszaszállingózni, ki
vadászatból, ki egyszerű sétából, és Mihanának fogalma sem
volt, hol lehet a vezér. Nem hazudhatott nekik. Nem titkolhatta el
Dian hiányát, hisz mindannyian érezték, mint ahogy ő is. Mikor
teljesen reményvesztetten és a legrosszabbra is felkészülve
lesétált a lépcsőn, ott látta az előtérben az egész klánt.
Mind feszülten figyeltek, mind rá vártak. Mégsem kellett
megszólalnia. Ahogy meglátták, mind tudták, mi történt.
- Szóval
igaz. Ismét elment.- mondta ki mindannyiuk gondolatát egy szőke
lány. Mihana bólintott.
- Mi
legyen? Ki vezessen minket helyette?- Ez volt az a kérdés, amit
nem szabadott volna feltennie. A vámpírok mind egyszerre kezdtek
el beszélni és természetesen ahányan voltak, annyi félét.
Mihana pár pillanatig bénultan figyelte ezt a bábeli zűrzavart,
majd elöntötte a harag és felkiáltott:
- Elég
legyen már! Nem kell a pánik! Ezzel nem megyünk semmire.-
Csodával határos módon hangja túlharsogta ezt az őskáoszt,
amit klánjának tagjai teremtettek pillanatok alatt. A vámpírok
elhallgattak és olyan tisztelet teljes várakozással néztek rá,
mintha vezérük szavát lesnék. Érdekes módon Mihana egyáltalán
nem jött zavarba a hirtelen reá irányuló figyelemtől. Felszegte
a fejét és beszélt tovább:
- Dian
elment. De vissza fog jönni. Ismerem már ennyire atyámat, ő
mindig visszajön. Csak azt kell eldöntenünk, kit fogadunk el
addig átmeneti vezérnek.
- Ostoba
kérdés.- szólalt meg Ash váratlanul és vakmerően a szemébe
nézett.- Természetesen téged.- Mihana legnagyobb döbbenetére
általános helyeslés volt a válasz.
- A
szemünk előtt nőttél fel. Végignéztük, ahogy legyőzted a
félelmeidet, ahogy nyafka kis ficsúrból vérbeli, belevaló
vámpírrá váltál. És mellesleg te vagy Dian elsőszülöttje.-
Mihana bizonytalanul bólintott. Ash érvei tulajdonképpen neki
szóltak, hiszen a többieket nem kellett győzködni.
- Háromszoros
hurrá Mihanának!- kiáltott fellelkesülten egy sötét bőrű,
sebhelyes arcú férfi. És a vámpírok meg is éljenezték őt.
Most, hogy ismét volt egy vezérük, mindenki megnyugodott. A tömeg
lassan oszlani kezdett. Mosolyogva fejet hajtottak Mihana felé és
mindenki ment a maga dolgára. Mindenki, kivéve Asht. A lány karba
font kézzel támaszkodott a lépcsőkorlátnak.
- Nehogy
azt hidd, hogy kedvellek, ficsúr! De jó stratéga vagy és azzal a
vajszívű Diannel ellentétben tudsz szigorú és kegyetlen is
lenni, ha kell. Ennyi volt az indítékom, nem több.
- Nem is
gondoltam másra.- mosolygott rá Mihana.
- Akkor
jó. Csak tisztázni akartam ezt, mielőtt téves következtetéseket
vonnál le.- mondta a lány. Ellökte magát a lépcsőkorláttól
és el akart menni.
- Ash,
várj!- Ash visszanézett rá a válla fölött.- Köszönöm.
- Ostoba.-
morogta a lány és elment. Mihana mosolyogva nézett utána.
Diannek igaza volt, ez a lány valóban parázs. És csak segíteni
akar a maga kifacsart módján.
Vezérnek
lenni egészen más volt, mint amilyennek Mihana elképzelte. A
vámpírok többnyire intézték a maguk dolgát, csak olykor-olykor
keveredtek olyan vitába, amit nem tudtak maguk megoldani. Mihana úgy
érezte, őrá csak jelképesen van szükség, hogy mégiscsak
érezzék, hogy valaki vigyáz rájuk. Hiszen semmi sem változott.
Békesség volt és nyugalom. Dian nem volt ott, de egyébként
minden olyan volt, mint eddig. Mihana egyre jobban megismerte és
megszerette társait. Most valahogy többet beszélgetett velük,
mint korábban. Megmosolyogta a szöszke, balszerencsés Sisy*
félénkségét, elcsodálkozott a sebhelyes arcú, látszólag
mogorva Genus**
meséin, melyek többnyire arról az időről szóltak, mikor a férfi
a legkülönfélébb seregekben volt zsoldos, segített cipekedni a
kifinomult ízlésű Paulnak***,
aki nemcsak nagy könyvmoly volt, de igazán tehetséges tolvaj is.
Egyszóval Mihana ismerkedett. Ez imponált a vámpíroknak, így
tudtán kívül, rövid időn belül rengeteg támogatója lett.
Viszont, mikor a vastag bársonyfüggöny mögül egyedül szemlélte
a naplementét vagy csak ácsorgott a kedvenc tisztásán a csillagok
alatt, mintha várna valakire, szívébe belehasított a tudat, hogy
ennyi szeretet ellenére mégiscsak magányos.
Lemondóan
sóhajtott.Ugyan
mit strapálom magam? Dian megmondta, hogy sosem fog elmúlni.-
gondolta, miközben visszakötözte karjára a fekete
selyemszalagot. Morcosan eligazgatta, hogy teljesen elfedje a heget.
Érzékeny ujjai még az anyagon át is kitapintották a sebhely
formáját. Háromágú liliom, a Sátán Szeretőinek Bélyege**.
Mihana fagyosan elmosolyodott. Szerető volt, ez tagadhatatlan. De
vajon a Sátáné? Ő angyalnak érezte. Ábrándosan nyúlt az inge
után. Gondolatai lassan elkalandoztak túlfűtött emlékeitől a
mai éjszakához és tennivalóihoz. Hirtelen megdermedt, arcán
őszinte, szívből jövő moly áradt szét, amint megérezte az
évek óta nem tapasztalt, de mégis ismerős és régóta vágyott
jelenlétet. Végre! Korábban az örömtől megrészegülve rohant
volna, mint egy megbokrosodott kiscsikó, de azóta minden
megváltozott, „felnőtt” és megkomolyodott. Felvette az ingét,
majd megigazította rakoncátlanul össze-visszaálló hószín
haját. Vett egy mély levegőt és nagy, méltóságteljes
léptekkel elindult. Mint mindig. Ő akarta elsőként köszönteni,
de mire leért, már a fél klán ott tolongott a visszatérő
körül. Az egymás szavába vágva beszélő, kézzel-lábbal
gesztikuláló vámpírok ellenére is, az a szeretett, mindig
mosolygós arc azonnal felé fordult, az erős karok pedig felé
nyúltak. Mihana boldogan repült a rég áhított ölelésbe.
- Üdv
újra itthon, Atyám.- suttogta és erővel kellett visszatartania
kibuggyanni készülő örömkönnyeit. Hogy nézne az ki, ha az
átmeneti klán vezér mindenki szeme láttára sírva fakadna?
- Hiányoltalak,
gyermek.- felelte és eltolta magától. Mihanának csak ekkor tűnt
fel a Dian mögött szemlesütve ácsorgó lány. Dian követte a
pillantását.
- Ő itt
Alex, a húgod.- válaszolta meg a ki nem mondott kérdést. Alex
végre felemelte a fejét. Szép arcú lány volt, hosszú fekete
hajjal, csinos testalkattal és vérszínű szemekkel.
- A
nevem Alex Levian*.-
mondta és arcocskáján zavart mosoly suhant át.
- Mihana
Ménoel.- mutatkozott be Mihana morcosan. Nem értette az egészet.
Minek Diannek ez a lány, hiszen itt van ő, az elsőszülöttje,
aki bármit megtenne érte. Alex zavarában lesütötte a szemét.
Dian ezt látva egyetlen mozdulattal elhessegette a többieket.
- Na,
eredjetek! Mindenkinek van dolga, nem? Most már itt vagyunk, annyit
fogtok látni minket, hogy még meg is unjátok.
- Úgy
hallottam, te vetted át a vezetést, amíg nem voltam itt.- fordult
Mihanához, mikor hármasban maradtak. A férfi bólintott- Jó
munkát végeztél. Tudtam, hogy bízhatok benned, gyermekem.-
Mihana elképedt:
- Bennem?
De, Atyám, én ezt nem akartam…- Dian mosolygott:
- Te nem,
de én igen. Bíznak benned és szeretnek. Ha velem bármi történik,
te lépsz majd a helyembe.
- Én?
De… de hát…
- Bízz
bennem, gyermek.- Mihana bólintott, Dian pedig ismét mosolygott.-
Induljunk hát. Rövid az éj, s nekünk sok még a dolgunk.
Ismét
együtt vadásztak, de ezúttal hármasban. Mihana elámult a lány
esetlenségén. Emlékezett rá, hogy ő maga sem volt egy született
őstehetség, de úgy gondolta, ennyire azért nem volt
szerencsétlen. Mégis, ahogy figyelte Alexet, kénytelen volt
elismerni, hogy a lány próbálkozásai bájosan otrombák. Dian
ugyanolyan türelmes szeretettel tanítgatta, mint annak idején őt.
Ugyanaz a pillantás, ugyanaz az arckifejezés, ugyanazok a
dicséretek, ugyanazok a tanácsok. És egyik sem neki szólt. Többé
már nem. Hanem ennek a lánynak. Egy vadidegennek, aki betolakodott
az életükbe. Dian már nem foglalkozott vele, Alex minden figyelmét
lekötötte. Mihana szívébe pedig lassan tőrt vert a feleslegessé
válás érzése. Nézte a másik kettő szárnyalását és rájött,
hogy őrá itt már nincs szükség többé. Megfordult és elrohant.
Egyedül vágyott lenni. Egyedül, hogy elmenekülhessen magánya
elől.
Attól
kezdve Mihana kerülte őket. A maga útját járta, egyedül
vadászott és egyedül kóborolt az éjszakában. Nehéz volt és
fájt a magány. Pokolian fájt.
- Hát
neked meg mi bajod, Ménoel?- kapta el Ash a karját a folyósón
egyik este.
- Mi
bajom lenne?- Ash vágott egy grimaszt:
- Azért
kérdem, mert nem tudom, te nagyeszű! De újabban olyan hallgatag
vagy.
- Nem
is.- mondta Mihana csöndesen és lesütötte a szemét. A következő
pillanatban Ash vékony, csontos tenyere csattant az arcán. A lány
egész egyszerűen felpofozta.
- Idióta!-
kiáltott rá dühösen.- Játszod itt az áldozatot, közben azt
sem tudod, ki a húgod! Önző vagy!- azzal sarkon fordult és
elviharzott. Mihana csak állt döbbenten. Fülében még mindig
visszhangzottak a lány szavai. „Azt sem
tudod, ki a húgod” „Önző vagy” „Játszod az áldozatot”
„Önző vagy” „Nem tudod, ki a húgod” „Nem tudod”.
- De én
tudni akarom!- ébredt fel Mihanában a makacsság. Ökölbe
szorította a kezét és elindult megkeresni Alexet.
Alex
egyedül volt. Elég idős és tapasztalt volt már ahhoz, hogy
megálljon a saját lábán. Diant pedig ismét a klán ügyei
kötötték le. Ahogy a parázsló csillagokat figyelte, eszébe
jutott hóhajú vértestvére. Mihana, kit ugyanabból a vérből
teremtettek új létre, mint őt. Ő vajon miért van itt? Miért ezt
az utat választotta? Miért őszült meg? Milyen lehetett azelőtt?
Milyen volt az élete? Miért ilyen szomorú? Alex szerette volna
hallani a történetét, megismerni őt, lelke mélyére látni.
- Úgy
látszik, az ízlésünk egyezik.- mondta valaki. Alex megfordult és
észrevette, hogy egy tisztás széli fa ágán Mihana ücsörög.
Hátát a fa törzsének vetette, jobb lábát lelógatta, a balt
pedig egészen felhúzta és átkarolta a térdét.
- Vértestvérem…-
habogta Alex döbbenten. Mihana flegmán mosolygott és legyintett
egyet.
- Ugyan
már! Elég a Mihana is.- mondta és felbámult a csillagokra.-
Szeretem ezt a helyet. Jól lehet itt gondolkodni.- Alex bólintott
és leült a fa tövébe.
- Szerintem
is. Olyan nyugodt. Senki nem jár ide.
- Csak mi
ketten.- nevetett fel Mihana. Alex először hallotta őt nevetni,
vagy egyáltalán bármilyen érzelmet kimutatni. De együtt
nevetett vele, hiszen a helyzet tulajdonképpen tényleg mulatságos
volt. Mihana hallgatta a nevetését. Egy életvidám fiatal lány.
Vajon miért?
- Alex?
- Tessék?
- Miért
lettél vámpír?- a lány felhúzta a lábait, átkarolta őket,
állát pedig a térdére hajtotta.
- A
húgomért. Súlyos beteg volt és én az életemet ajánlottam
Diannek, ha meggyógyítja.
- És
meggyógyította?
- Meg.-
bólintott a lány- De a semmiért. Nem akartam vért inni. Nem
akartam valaki más életét kioltani az enyémért. Dian mondta,
hogy ne makacskodjak, de nem hallgattam rá. Megtámadtam a húgomat
és a saját két kezemmel öltem meg.
- Ó,
sajnálom.
- Semmi
baj. Nem tudhattad.- Súlyos csend telepedett rájuk. Mihana tudta,
milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretünk. Hirtelen
megértette, hogy nem csak az ő fájdalma van a világon, más is
szenvedett, másokat is ért veszteség, másokhoz is mostoha volt a
sors. Meg akarta vigasztalni Alexet, azt akarta, hogy a lány
elfelejtse a fájdalmat. Segíteni akart. Leugrott az ágról és
tollpihe-könnyedén ért földet Alex előtt.
- Na,
gyerünk!
- Hová?-
döbbent meg a lány.
- Vadászni,
te lüke! Mégis hova máshova?- vigyorgott rá Mihana.
Ezen
az éjszakán valahogy megváltozott minden. Együtt suhantak át a
sötétségen. Csak ők ketten és a világ a lábaik előtt hevert.
Mindent megtehettek. Erősek voltak és szabadok. Az éjszaka
zsongott az élettől és közös áldozatuk vére édes volt, mint a
méz. Miután csillapították szomjukat és testük halottsága sem
lehetett már árulójuk, a kis falu kocsmája felé vették az
irányt. Mikor beléptek, minden szem rájuk szegeződött. Halál
járt a nyomukban, de a halandók ebből csak a szépségüket vették
észre. Mert szépek voltak ők ketten, az éjszaka sötét angyalai.
Az emberek tekintete szinte perzselte az arcukat és még csak
erőlködniük sem kellett, hogy megérezzék a feléjük irányuló,
kilétüket találgató gondolatokat.
- Játszunk!-
súgta Alex és vérszínű szemei felizzottak. Mint tó tükrén a
hullám, terjedt szét a rémület az apró helyiségben.
- Vámpírok!-
kiáltott fel valaki. Székek csapódtak a földhöz, poharak törtek
össze. Üldözték őket, s ők kacagva futottak előlük, hol
vészesen közel engedve, hol eltávolodva üldözőiktől. Olykor
egyszerűen eltűntek és a hátuk mögül gúnyolódva várták,
hogy a tömeg észrevegye: a semmit kergetik. Senkit nem bántottak,
mégis pompásan szórakoztak. Végül megunták a fogócskát és a
sötétségben meghúzódva, nyomtalanul eltűntek a faluból.
Mihana
kacagva dobta le magát a fűbe Alex mellé. Kedvenc tisztásuk békés
volt és nyugodt, de a szikrázó csillagok, mintha velük nevettek
volna.
- Láttad
az arcukat?- Alex vágott egy grimaszt.- Azt hittem, hozzám vágják
a poharat, hogy mit villogtatom a szemem!
- És az
öreg, aki elbotlott a szék lábában?
- Jaj, az
aranyos volt! Legszívesebben odamentem volna felsegíteni, de az
elrontotta volna a játékunkat.- Mihana felkönyökölt és
komolyan a szemébe nézett.
- Mi az?-
szeppent meg a lány. Mihana elvigyorodott:
- Tudod
mit? Húgom vagy.
- Eddig
is az voltam, te lüke!- nevetett fel Alex. Mihana visszafeküdt
mellé, és előbb csak mosolygott, végül hangosan kacagni
kezdett. Alex azt hitte még mindig a falubéli kis játékuk
mulattatja, ezért vele nevetett. Mihana jókedvének viszont
egészen más oka volt. A melegség a szívében, a szükségesség
érzése. Az a csodálatos érzés, hogy valakinek szüksége van
rá, tartozik valakihez. Többé nem volt magányos.
Kopogtak
az ajtón.
- Szabad!-
szólt ki álmosan és ásított egy hatalmasat.
- Halihó!-
dugta be a fejét az ajtón Alex. Mihana intett, hogy jöjjön be. A
lány így is tett és lehuppant a karosszékbe, míg a férfi
nekiállt keresni magának egy inget.
- Mihana?
- Hm?
- Mi az
ott, a karodon?- Mihana az áruló szalagra sandított. Mérlegelt
pár pillanatig, majd sóhajtott egyet és leült koporsója
tetejére.
- Ezt
még… atyánkon kívül senkinek sem mutattam meg. Nem lesz
kellemes látvány, arra készülj fel.- mondta és lerántotta a
fekete selymet. Azt várta, Alex felhördül, kirohan, vagy legalább
megdöbben. De a lány ehelyett odaült mellé, átkarolta és a
vállára hajtotta a fejét.
- Egyáltalán
nem számít. A bátyám vagy és én szeretlek.- Mihana döbbenten
nézett rá:
- De hát
én tényleg…
- Bármi
lesz is, én a húgod maradok.- Mihana szívét hirtelen elöntötte
a forróság és a lány iránti szeretet. A torkában lévő gombóc
úgy préselte ki belőle a szavakat, mint halandókból a
könnyeket. És Mihana mesélt. Egyetlen éjszakába sűrítve
életét elmesélt mindent, ami eddig béklyóba kötötte, amit
csak ő hordozott, ami csak neki fájt. Azt akarta, hogy a lány
ismerje a lelkét, osztozzon vele. Alex hallgatta őt és rájött,
hogy meg akarja védeni. Vigyázni akar a szívére, nem akarja,
hogy még több fájdalom érje.
Azon
az éjszakán nem mentek el vadászni. A kapcsolatuk is megváltozott.
Mihana ügyelt Alexre, aki még mindig nem illeszkedett be teljesen,
a lány pedig vigyázott bátyja szívére. De a sorsától nem
óvhatta meg.
Telt
az idő. Az évek homokszemekként peregtek és lassan minden
megváltozott. A kis falu, ahová vadászni jártak, tekintélyes
várossá nőtte ki magát. A nyüzsgés és fejlődés újszerű
zajai olykor még a kúriáig is elhatoltak. A két testvér nem
hagyott fel gyerekes játékával, feltűnésükkel, és hirtelen
eltűnésükkel tartották izgalomban a városi csőcseléket, amiért
nagy árat fizettek. Túl nagyot.
Mihana
és Alex épp visszaértek a vadászatból, mikor Mihana megtorpant.
- Mi az?
Mit érzel?- Mihana lassan megrázta a fejét:
- Semmit.
- Akkor
gyere már!- Mihana ránézett:
- Nem
érted? Nem érzek semmit.-
Alexnek ekkor tűnt csak fel a megnyugtató jelenlét hiánya.
- Nem…
az nem lehet…
- Volt
már ilyen.- mondta Mihana és elkapta az arra járó Genus karját.
- Atyám
merre van?
- Titeket
keresett és elindult elétek.- Mihana ereiben meghűlt a nemrég
ivott vér.
- Mikor?
- Nem
sokkal ezelőtt…-Mihana a mondat végét már nem is hallotta.
Lélekszakadva rohant vissza az erdőbe Alexszel a nyomában. Csak
odaérjenek időben! Istenem, vigyázz rá addig! Add, hogy ne
vegyék észre! Kérlek! Add, hogy idejében odaérjünk!
Versenyt
futottak az idővel és vesztettek. Elkéstek. Mihana torka
kiszáradt, Alex sírva fakadt, ahogy a szeretett férfi mellé
térdeltek.
- Atyám…-
susogta Mihana, Alex pedig remegő kézzel a fekete tollú
nyílvesszőért nyúlt, mely éket vert atyjuk szívébe. De Dian
eltolta a kezét és utolsó erejével rámosolygott.
- Vigyázz
a klánra, gyermekem.- suttogta és valahová oda nézett, ahol
Mihanát sejtette. De már nem láthatta őt. Szemei lecsukódtak,
feje hátrahanyatlott, teste porrá vált. Csak a gyilkos nyílvessző
maradt belőle.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!-
zokogott fel Alex. Mihana a döbbenettől és fájdalomtól bénultan
húzta magához.
Most
már csak ők ketten maradtak.
* Ejtsd: Diön
** Ejtsd: Ás
* Ash neve a német „Ashe” szóból jött, ami hamut jelent, így az ő nevének jelentése is hamu.
* Ejtsd: Sziszi
** Ejtsd: Dzsenusz
*** Ejtsd: Paul
* A történet kedvéért ezt egy kicsit átformáltam (értelemszerűen itt ez a homoszexualitásért járt), de a középkori Franciaországban valóban szokás volt, hogy a rajtakapott szajhák karjába egy háromágú fekete liliomot égettek. Bővebben lásd: Alexander Dumas: A három testőr.