Várni
Az
aranyszínű sugarak meredek szögben zuhantak bele a sötétségbe.
A
durva, hideg kővel kirakott falak olyan magasak voltak, hogy a nap
búcsúsóhajai le sem értek a padlóig. Ott szinte éjszakai
sötétség honolt. És csend. Súlyos, titokzatos, fájdalommal és
várakozással terhes csend. A hátborzongató sötétség mélyén
egy szempár szikrázott. Vörös, akár a kiontott vér és hideg,
mint a halál. Lelkek mélyére hatoló, zsigeri rettegést, morbid
vonzalmat ébresztő szemek. Mélyükön évszázados magány és
emberfeletti szomorúság lappang, de mindezt elsöpri a szikrázó
éhség és véghetetlen vérszomj, mikről ez a két rubinkő suttog
kínnal terhes kéjes titkokat. A jól ápolt, átlagosnál kicsit
hosszabb körmök monoton ritmusban koppannak a súlyos
tölgyfaasztalon. A vészes némaságban fenyegető, közelgő vihart
sejtető ez a hang. Feszültség vibrál a levegőben, oly’ fajta,
ami tornádó előtt kísért. Mikor még tiszta az ég, de már
mindenki tudja, hogy pillanatokon belül elszabadul a borzalom. A
sugarak színe lassan bíborrá vált. A haldokló nap utolsó
kiáltása vérszínűvé festette az eget, mintegy előre jósolva
az éjszakát.
És
mikor elhalt az utolsó rubint-szín sóhaj is, elszabadult a
borzalom, és a vámpír vadászott.