Rothadó Harag
Avagy Rottenfury története

III. fejezet

Már lassan két napja volt annak a reggelnek ,amit Oliver a parton töltött, Andorhal mellett. Gondolatai zavarosan keringtek a fejében, és útjuk közben végig lábát figyelte. A csontjai kilátszottak, ujjai végén karmok nõttek, agyon nyúzott nadrágja pedig bokályát simogatta ,õ mégsem érzett semmit.
Andrew mosolyogva figyelte tenyerét, ami óráról órára szürkébb és rothadtabb lett. Oliver undorral nézte ,ahogyan a bolond boldogan fogadja ezt a változást. Gúnyos gondolatait, fintorgó arc kísérte, aminek hirtelen vége szakadt, mikor a rövid kardos alak, aki torkát fenyegette Andorhalban, mellé lépett, és egy kétkezes kardot nyújtott felé.
-Fogd meg! Bár nem bízom benned, mégis szükséged lehet rá, és a mester nem szeretné, ha bármelyikõtök túl hamar elbukna.
Oliver mérges tekintettel nézte a kardot Aulivis kezében, közben nem tudta eldönteni elvegye e tõle. Nem tudta felfogni, mi az a hang ami folyamatosan zavarog benne, és mindig az ellenkezõjét mondja, mint amit érzése szerint szíve diktált volna, ha az már nem lett volna halott. Néhány másodperc múlva Aulivis már gyanakvó arcot vágott, mire Oliver kikapta a kezébõl.
-Remek. Tudod használni?
-Nem. De talán mégis... nem tudom mit tudok és mit nem.
-Próbáljuk ki. - Oliver értetlen arcot vágott Aulivis ajánlatára, nem tudta mire gondolhat pontosan.
-Hogy mi? Meg akarsz ölni?
Aulivis nevetett ,mire Oliver förmedt arcot vágott, közben folyamatosan meneteltek az Ezüstfenyõ Erdõbe.
-Nem, akkor engem megölnének. Bár mi nem tudhatnánk róla, Kel' Thuzad néhány árnnyal kísér minket, és mindenrõl informálja õket. Csak egy párbajra gondoltam, az elsõ sérülésig. Abból már baj nem lehet, mi élõhalottak nem érzünk fájdalmat.
Oliver másik oldalára fordult, és Andrewre nézett aki szintén rápillantott, és bólogatásba kezdett. Visszafordult Aulivishez, és rábólintott.
-Nagyszerû. Levetem a páncélom, hogy egyenlõ eséllyel harcoljunk.
-És a többiek?
-Majd utolérjük õket. - Majd Aulivis megfordult, és egy vastag törzsû fához ment. Oliver és Andrew pedig követte. Aulivis levette vállvédõjét, és páncélzatát. Csuklyáját azonban mindig fején hagyta, sosem hajtotta le. Kezeibe rövid kardot, és egy tõrt vett, majd az út közepére sétált.
Oliver megvárta, míg Aulivis elkészül, aztán õs is az útra sétált, és maga elé emelte hosszú, kétkezes kardját.
-Készen állsz? - Oliver körülnézett, és rábólintott Aulivisra, aki elmosolyodott, és hirtelen nyomtalanul eltûnt.
-Ez meg... Hova tûnt?
-Ki? - kérdezett vissza Andrew.
-Az az alak. Az elõbb még itt állt, most meg szertefoszlott a levegõben.
-Biztos elpárolgott... ehehehe.... Szerintem ez az igazság.
-Ostoba! Most itt az idõ, tûnjünk el innen, amíg még lehet. - Andrew nem szólt semmit, csak rázta a fejét mosolyogva. - Gyerünk már! Nem maradhatsz itt, meg fognak ölni.
-Eszemben sincs elmenni! Jó itt nekem, árnyékos ez a hely, de tudod mit. Bizonyára maradt a zsebemben valamennyi abból a búzából, ami a magtárban volt. Lehet ,hogy nyers, de szerintem remek íze van.
Oliver nem hallgatta tovább ezt a sok ostobaságot, Andrewhoz futott, elkapta a vállát, és rángatni kezdte, aki a fába kapaszkodott.
-Gyerünk! Mennünk kell! Ha az az alak....
-Netán rám gondolsz?
Oliver hirtelen elengedte Andrewot, és hátrafordult. Semmit sem látott, hiába nézett körös-körbe. Kezében maga elõtt tartva kardját, elindult a fatörzshöz ,ahol Aulivis páncéljai voltak. Sajnos csak az út közepéig jutott, mert Aulivis megjelent mögötte, és nyakon ütötte a tõr markolatával, mire Oliver összeesett, és elájult.
Andrew tapsolni kezdett, aztán Oliverhez futott. Lehajolt és a fülébe suttogni kezdet. Aztán elkezdte arcát veregetni, és ordibálni neki.
-Ébredj! Most már tényleg mennünk kell.
Eközben Aulivis dél felé fordult, gyanús hangok hallatán. Kiabálást, és halálhörgést halott, abból az irányból, amerre az újoncok, és a katonák mentek. Egy erõteljes sikolyra pedig rohanni kezdett a hangok felé.
Oliver ébredezett, és csak azt látta a homályban ,ahogy Aulivis elfut. Szemét dörzsölgette, aztán felült. Andrew közben Olivert figyelte, és csak azt mondogatta: menjünk a többiek!
Oliver talpra állt, és befele indult az erdõbe szó nélkül. Andrew fejét forgatta, hogy melyik irányba induljon, aztán Oliver után indult, mert nem akart meghalni.
Andrew nagyon is tudta mi történik, de nem akarta ,hogy úgy járjon ,mint azok akik kiadták azokat a hangokat. Oliver nyomában, gyorsan keltek át az erdõn amíg egy tisztásra értek. Oliver ott a földre hajította a kardját, majd egy bokor tövébe feküdt. Andrew leguggolt mellé, és megmarkolta a kardot, amire Oliver elkapta a kezét.
-Ne nyúlj hozzá!
-Na és miért ne?
Majd egy erõs mozdulattal arrébb lökte a bolondot, és közelebb húzta a kardot. Andrew felállt a földrõl ,és Oliver torkának esett.
-Eressz el te bolond! Eressz már el! - förmedt rá Oliver, majd a könyökével leütötte Andrewet. Felpattant és megragadta a kardját, amit Andrew torkának szegezett.
-Ha még egyszer nekem ugrassz, megöllek. Most pedig én elindulok a Bús-hegy (Sorrow Hill) felé, és te nem jössz utánam megértetted?
Andrew háttal kúszni kezdett, és közben Oliver mérgelõdõ szemeit nézte.
-MEGÉRTETTED? Felelj, vagy elvágom a torkod!
-Igen! Igen, meg!
-Remek! Nos akkor itt a mi utunk, elválik, igazam van? - Oliver kérdéséhez gonosz, kéjes mosoly csatlakozott, Andrew pedig lábra állt, közben tekintete végig Oliver szemein volt, amik izzottak a dühtõl, és közben arca mégis mosolygott. Andrew gúnyos arccal megfordult, és az erdõ felé indult.
-Viszlát Andrew! Remélem bajmentes utad lesz.
Andrew megállt, és háttal felelt a haragos harcosnak.
-Nem kell féltened. Bár bolond vagyok, azért még tudom mit csinálok. Még találkozunk.
Oliver meglepõdötten hallgatta Andrew szavait, aki pillanatokon belül eltûnt a fák között. Oliver pedig, újra leült a bokor mellé. Gondolatai folyton hovatartozásán jártak, õt mégis az foglalkoztatta mi lesz Andrewwel. Nem tudta irányítani a gondolatait, és ez még jobban zavarta mint bármi más. Kezeit arcára borította, közben fejét egyik oldalról a másikra rántotta. Hirtelen lábra állt, és nagy üvöltéssel a kardját áthasította, az árnyékoló bokron. Majd lihegve, égõ szemekkel állt a bokor elõtt. Rövid idõ alatt, szemei újra nyugodttá váltak, és lassan elmúlt a gondolatait felemésztõ dühe.
Megfordult, és az erdõbe futott, Andrew után. Átvágott az egész erdõn, de sehol sem találta õt. Háromszor futotta körbe az erdõrészt, de sehol sem találta társát. A harmadik után a földre rogyott, és mérgesen a földbe döfte a kardját. Több mint egy óráig volt ott összeroskadva, a földet bámulva. Amikor felnézett, egy paraszt állt elõtte, kezében hosszú vasvillával. A szemei égtek, ajkairól könnyen leolvasható volt a düh. Oliver a kardja felé nyúlt, mire a férfi a vasvillával félre lökte azt. Oliver felállt, és csendben hátra felé lépkedett, a paraszt pedig követte.
-Várjon! Nyugodjon meg, én nem...
-Elhallgass te féreg! Megöltétek a feleségem, és a lányom. Nem hagyom ,hogy ez még egyszer elõforduljon.
-Én nem tartozom közéjük! Én... én nem vagyok olyan.
-Milyen? Nem vagy te is förtelem? Te nem vagy egy mocskos szörnyeteg mint õk? De igen... bizony az vagy. Egy undorító féreg vagy, de már nem sokáig. Talán nem menthetem meg a királyságot, de segíthetek ha már egyet is megölök közületek.
Majd a férfi felemelte a vasvillát, és Oliverre sújtott vele, akinek sikerült, félre ugrani, de a paraszt maga elé emelte, és átszúrta vele Oliver vállát. Oliver összeesett, és elfeküdt a földön. A paraszt fölé emelte a vasvillát, hogy ledöfje. Arcáról a legiszonyatosabb düh, és bosszúvágy tükrözõdött. Majd hirtelen megrántotta, hogy Oliverbe döfhesse, aki csak nézte a vasvillát, hogyan takarja el a fák lombjait. Csak arra gondolt ,hogy Lordaeron milyen szép nyáron, és ,hogy hamarosan eljön az idõ, amikor a Thondoril folyóban már fürdeni is lehet. Az járt a fejében, amikor barátaival az erdõ szélén vaddisznót figyelték évekkel ezelõtt.
Csak figyelte ,hogyan közeledik felé az éles penge, de miközben ezek a gondolatok végigjárták a fejét, egy sokkal erõsebb gondolat elnyomta, mire arrébb rántotta testét. Felállt, és egy mozdulattal, éles karmaival végighasította a férfi arcát, aztán a vasvillával átszúrta a tüdejét.
Amint ezt megtette, a vasvillát eldobta, és északnak indult. Nem értette mi történt, de nem volt lelki ismeret furdalása, nem bántotta az amit tett. Érezte, hogy bármennyire is ellenáll a benne lakozó élõhalott lassan felemészti egykori emberi valóját.
Kardját a földön húzva sétált át az erdõn, mikor megpillantotta Andrewet, aki épp egy ghoul holteste fölött guggolt. Oliver lassan odasétált hozzá, és kardját a ghoul mellé ejtette.
-Ölj meg ha azt kívánod. Már nem érdekel semmi, sem Lordaeron, sem ,hogy ki vagyok, sem ,hogy honnan származok. Egy szörnyeteg vagyok. Egy gyilkos. Meg vagyok fertõzve.
Andrew Oliver felé fordította tekintetét, aztán újra a ghoul holtestére.
-Talán szörnyetegek vagyunk. Talán fertõzöttek vagyunk. De nem kevésbé mint az emberek. Nem kevésbé mint az orkok, vagy törpék. Hiszen pont õk tehetnek minderrõl, ami most történik. Õk tehetnek róla, higyj nekem! Ezt a szörnyeteget megölték, holott nem tett semmit. Egy csapat íjász a távolból végzett vele. Miben jobb ez, mint amit mi csinálunk?
Oliver a fák felé nézett, ahol a fényben egy látomás táncolt. Látta élõ önmagát. Látta ,ahogyan áll és boldog, aztán elszomorodik. És megjelent régi önmaga mellett az elõhalott Oliver, aki kardjával oldalról, kettéhasítja emberi mását.
Ez volt az ,amibõl Oliver tudta ,hogy vége. Kezét összeszorította, karmai felsértették markát, arcán az elmélkedés mellett látszott a megújulás. Andrew mosolyogva nézte ,mi történik barátjával. Azon a napon vált Oliver végleg élõhalottá, és nyerte el Ner' Zhul bizalmát.
Azon a napon esett el Kel' Thuzad Andorhalban, és azon a napon volt egyedül kétséges az élõhalottak gyõzelme. A Nathrezimek, köztük Mal' Ganis is megérezte Kel 'Thuzad halálát. Csak éppen nem tudtak, hogy ez mind része volt Ner' Zhul tervének, és ,hogy ez csak a kezdet.

<< Elõzõ fejezet Következõ fejezet >>