A falusi kasztokból származó kiskirályok közti háborúskodások nem zavarták meg a fejlődést. A legyőzöttek földjeit nem fosztották ki, csak megadóztatták. A vetélkedő családok egyre fényesebb udvart tartottak, művészekkel, írókkal, zenészekkel vették körül magukat. Az írástudók a szent irodalmi nyelvet, a szanszkritot használták, az elbeszélések, drámák az egyetemes bölcsességet hirdették.

 
   Az 1200 táján született   Mádhva mester sok követőt szerzett azzal, hogy elmélete szerint az imádkozás közben mindenki számára elérhetővé válik Isten.
A XII. századi muzulmán invázióig India inkább a falvakat fejlesztette, szakrális épületeket emelt, városépítéssel nem nagyon foglalkoztak. Az ezredik év táján mindenütt kitűnő építészek bukkantak fel.
 

A tandzsávúri templom a Csólák fővárosában épült. Belsejében a hívő vagy zarándok egy felvonulási útvonalat talált, énekre és táncra fenntartott termeket és árkádokat azok számára, akiknek a szíve Istent kereste. Ezekben a templomokban a legfontosabb szertartás a virágok és ételek felajánlása volt, amelyeket azután az istenség papjai újra elosztottak a hívõk között. Az egyes templomokban szolgálók mindig azonos kaszthoz tartoztak, és nem szükségszerűen a bráhmikhoz.

 

Először az arabok érkeztek, és gyarmatosították az Indus deltáját a VIII. században. 1008-1025 között kíméletlen hadjárattal törökök pusztítottak, elfoglalták Bagdadot, megszentségtelenítették a szent helyeket.
1192-ben afgánok hódították meg Pandzsábot, elfoglalták Tanésart és Delhit.
A kaldzsi törökök 1196-1316 között elfoglalták a szultanátust, és meghódították egész Indiát.
1221-1246 között Dzsingisz kán seregei az Indusig nyomultak előre, őket csak a század végén tudta kiszorítani Indiából Alá-ud-din Khaldzsi szultán.