Bea & Joe

2005. október 3. hétfő |  Nyomtatás

Elnézést a késői jelentkezésért, de vidéken lakunk éppen, ahol nincs a házban internet, a könyvtárban nem lehet idegen adathordozót csatlakoztatni a géphez, ráadásul alkalmazkodni kell vendéglátóinkhoz, így csak ma vált lehetővé, hogy eljussunk egy olyan kávézóba, ahol laptopról fel tudjuk tölteni az elmúlt napok történéseit.
Szóval folytassuk a sztorit Philadelphia-val. Kedd reggel bebuszoztunk a régi belvárosba. Közvetlenül a turista információ mellett szálltunk le. Azt kell tudni Philadelphia-ról, hogy az ország fővárosa volt a függetlenségi háború alatt és itt írta alá a 13 állam a Függetlenségi Nyilatkozatot 1776.július 4-én. Ezért ezt a részét a városnak nemzeti történelmi parkká nyilvánították. Az Independence Hall-ba ingyenes túra során lehet bejutni, de előtte szigorú biztonsági ellenőrzésen kell átesni. Az első látványosság a Liberty Bell Pavilion, ahol egy nagy, repedt harangot őriznek, mint az ország szabadságának szimbólumát. A park területén található még a régi városháza, az Old City Hall, amely a legfelsőbb bíróság otthona volt 1800-ig. Az Independence Hall másik oldalán a Congress Hall épülete áll. A túra kb. fél órás, ebből negyed óra egy előkészítő beszélgetéssel zajlik. A ranger (ugyanis a nemzeti parkokban olyan ranger-ek dolgoznak, mint a Maci Laci rajzfilmben) feleleveníti az 1776. körüli eseményeket, majd ezután várakozással eltelve lépünk a függetlenség csarnokába, ahol a két teremből álló földszinti rész van csupán megnyitva a látogatók előtt. Újabb 10-10 perc oktatás következik mindkét teremben, majd távozás a hátsó ajtón. A túra egyszerűbb és rövidebb volt, mint amire számítottunk, de mégis láttuk azokat a termeket, ahol egykor George Washington, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson és az Egyesült Államok többi alapító tagja ülésezett. Átsétáltunk a régi könyvtárba, ahol a Függetlenségi Nyilatkozat másolatát akartuk megnézni, de azt sajnos elzárták a nyilvánosság elől, nehogy kifakuljon. Folytattuk történelmi sétánkat a Carpenter Hall felé, ami szintén korabeli épület és az ácsok szövetsége építette. Végül a Franklin múzeumban kötöttünk ki, ahol a híres feltaláló, politikus, író és postamester találmányai voltak kiállítva. Már csak pár utcányira voltunk a Delaware folyótól, amelynek túlpartján Camden városa fekszik. A folyón átívelő híd volt építésének idején a legnagyobb acél függőhíd. Természetesen Benjamin Franklin-ről nevezték el. Ettől délre található a hajómúzeum, melynek kincsei: egy 1892-ben épült hadihajó, egy 1944-es tengeralattjáró és egy XIX.századi tengeri vitorlás. A művészi South Street-en tértünk vissza a belvárosba, pihentünk egy kicsit a Washington parkban, majd egy piros téglás házakból álló utcán (ahol még 13 csillagos amerikai zászlók lengtek) gyalogoltunk el a buszmegállóig.
Szerda reggel korán keltünk, hogy elérjük a 11:33-kor induló vonatot Wilmingtonba. Persze sikerült lekésnünk, mert a busz 10 perccel később ért az állomásra, így vendéglátóink hiába vártak minket. A következő két órával később indult, szerencsére ahhoz is kijöttek és rögtön kirándulni indultunk Delaware állam folyóparti városkáiba (New Castle, Delaware City). Cristina és Bob piknikkel készültek, amit a víz közelében fogyasztottunk el egy szép parkban. Bár mindketten nyugdíjasok és bejárták már az egész amerikai kontinenst (Kanadától kezdve Közép-Amerikán át Argentínáig bezárólag), nagyon szeretnek kirándulni és rácsodálkoznak minden szépségre, akkor is, ha nem először járnak ott. Sokat mesélnek nekünk Dél-Amerikáról, ami hasznos lesz az út hátralévő részére nézve. Az év egyik felében az USA-ban laknak, egy barátjuk házában, aki ezt az időszakot Kanadában tölti. Ide hívtak meg minket. A falu neve Centerville és elég luxus épületek között sétáltunk este, amikor hazaértünk a kirándulásból. Az erdőben található a település nagy része, a házak elszórva egymástól, pázsit és erdő váltja egymást, mókusokat, őzeket, földikutyát, sőt teheneket is láttunk.
Csütörtökön Annapolis felé indultunk, de csak Rock Hall-ig jutottunk el. Szemerkélő esőben sétáltunk Chesapeak City régi házai között, de mire Chestertown-ba értünk, ismét napsütésben költhettük el szendvicseinket a kikötő közelében. Az erős szélben vitorlások versenyeztek a vizen, az égen pedig héják köröztek zsákmányra vadászva. Ebben a városban is tettünk egy rövid sétát. Az egyik mellékutcában egy épülő hajóra bukkantunk. Különleges vállalkozásnak lehettünk szemtanúi: 400 évvel ezelőtt derítette fel hajóján John Smith kapitány a Chesapeak-öblöt, az ő hajójának mását kezdték el felépíteni egy ház udvarán. Miután elkészül, körbehajózzák vele az öblöt és 8 múzeumban is kiállítják. Végül már csak arra maradt időnk, hogy leautózzunk Rock Hall-ba, egy 10 házból álló településre, melynek környéke leginkább természetvédelmi területhez hasonlított. Sós vizű öböl, nádas és rengeteg madár földön, vizen, levegőben. Nagyon szép helyeken jártunk. Este Wilmington legjobb mexikói éttermében vacsoráztunk. 4 féle ételt is megkóstoltunk, így legalább tudjuk majd, mit ehetünk az első napokban, miután elhagytuk az USA-t.
Pénteken az amish falvakat látogattuk végig. Ők Svájcból érkeztek és az 1700-as évek elején telepedtek le Pennsylvania dél-keleti részén. Farmon élnek és elutasítják a fejlődést. Még mindig lovaskocsikon közlekednek, egyszerű, zárt vászonruhát viselnek. A nők fejkötőt hordanak, a férfiak pedig kalapot és az esküvő után hosszú szakállat növesztenek. Ha a földművelésből mégsem tudnának megélni, most már a sok turista biztosítja nekik a hiányzó bevételt. Mi Intercourse falvacska boltjaiba tértünk be, ahol szebbnél-szebb ágytakarókat (3000 dolláros áron!), amish bútorokat, receptkönyveket, képeslapokat árultak. Külön boltok szakosodtak a dzsemekre, befőttekre. Kis kekszekre kenve lehetett végigkóstolni a széles választékot (a normál eprestől kezdve a sütőtök, földimogyoró, menta ízeken át egészen a jalapeno paprikásig), miközben az amish nők a háttérben éppen a következő adagot készítették el. Nagyon érdekes volt ez a kirándulás, ahova magunktól nem biztos, hogy eljutottunk volna. Este magyar vacsoraként paprikás csirkét készítettünk. A nokedlit tésztával helyettesítettük, de így is sikere volt.
Szombaton egy amerikai középiskolába látogattunk el, ahol Bob 31 évig tanított spanyolt, mielőtt nyugdíjba ment volna. Amerikában minden évben összegyűlnek a régi diákok, hogy találkozzanak egymással, az 5.évfordulósoknak pedig külön bált rendeznek este. Még az 1925-ben érettségizettek közül is jött vissza egy tolószékes “diák”! Először körbejártuk az iskola termeit, majd segítettünk Bobnak a hamburger sütésben. A városban 3 állami és 7 magániskola működik. Ez utóbbiban akár 18000 dollárt is elkérnek egy évi oktatásért. A jobb egyetemeken 30000 dollár körül mozog az éves tandíj. Ennyi pénzből már megengedhetik maguknak az iskolák, hogy meghívják a régi diákokat pár adag hamburgerre, üdítőre, süteményre. Mindemellett különböző sportprogramokat is szerveznek, mint foci, amerikai foci, gyephoki, az este pedig bállal zárul. Kicsit más a rendszer, mint nálunk, de úgy látszik, itt erre van igény.
Vasárnap magyar reggelivel kezdtük a napot. Kolbászos-lecsós tojást sütöttünk és francia kenyeret ettünk hozzá. Végre hazai ízek a sok amerikai palacsinta, muffin, cornflakes és lekváros kenyér után. Vitaminban sem szenvedünk hiányt, mert brazil szokás szerint minden reggelit gyümölcssalátával zárunk. Reggeli után tettünk egy nagy sétát az erdőben, majd kis házimunka következett. Joe segített Bobnak megtisztítani a garázs külső felét, míg én összesöpörtem a lehullott leveleket az oda vezető úton. Cristina addig salátát készített ebédre. Délután egy ismerősükhöz indultunk, hogy együtt drukkoljunk a Philadelphia Eagles amerikai focicsapatnak, akik Kansas City ellen játszottak. Előtte megvettük a buszjegyet Washingtonba, mivel ha 3 nappal korábban vesszük, akkor a második jegy árának felét elengedik. Kicsit eltévedtünk odafele és lekéstük a meccs elejét. A sasok éppen vesztésre álltak, amikor megérkeztünk (17:0). Bob múltkor elvesztett egy fogadást, így mindenki az ő vendége volt egy pizzára. Persze a háziasszony előtte megtömött minket ráksalátával és más apró falatkákkal, utána jött csak a pizza. Közben kiegyenlítettek a zöldek (24:24), a desszert végére pedig 31:37-re nyert a Philadelphia. Izgalmas mérkőzés volt, főleg így, hogy kezdjük érteni a szabályokat és a meccs közben a háziak elénekelték a csapat indulóját, sőt, az asszonyka még örömtáncot is lejtett egy szép touchdown után! Hihetetlen, hogy milyen vendégszeretőek az amerikaiak. Már egy este után öleléssel búcsúztatnak, minden kisvárosban szembeköszönnek az utcán; ha mi gyalog vagyunk, ők autóval, akkor integetnek, ismeretlenül befogadnak a házukba. Európában ez nem igazán jellemző.
A nagy újság, hogy felajánlották vendéglátóink, hogy maradjunk náluk szerdáig, akkor indulunk csak tovább Washingtonba. Persze mi ráérünk, hogyne maradnánk, hiszen még majdnem két hét, míg ideér az autónk. Jól érezzük magunkat Wilmingtonban és további betekintést nyerhetünk az amerikai családok életébe és a környék látnivalóba. Olyan részleteket ismerhetünk meg, amelyeket magunktól nem tudtunk volna felfedezni. Legközelebb Washingtonból jelentkezünk újabb fejezettel!