Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2003 március, január, február (2002 május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor          

Március 31. (hétfő) Nagyon-nagyon furcsa még napvilágnál hazamenni. A tegnap az történt: vártam, hogy besötétedjen, mert az nagyjából jelzi, mennyire közel a szerkesztősélgtől való aznapi megválás pillanata.
És hiába telt az idő, hiába mutattak az órák szokásos esti időt, odakint, az előreigazított időszámítás miatt még derengett az ég alja és minden tisztán kirajzolódott, mint egy nyári koraestén.
   A magamnak nyújtott türelmi idő közben letelt. És mert nem lettem azóta sem túlzottan okosabb, a legjobb lesz, ha úgy sorakoztatom föl gondolataimat, ahogy a pillanatnyi szeszélynek megfelelően lecsapódnak. A kapkodásból, a csapongásból majd csak kirajzolódik egy hozzávetőleges kép arról, hogy milyen is manapság a kritikai szűrő önértékelésemen. Amennyiben túl ritkásnak bizonyulna, magyarán megbocsátóan elnézne a nyilvánvaló balfogások fölött, előre is az elnézésedet kérem.
   A legelső érzés, helyzetkép: mintha le lennék taglózva. Annyi kritikai megjegyzéssel szembesülve már-már hajlamos vagyok elhinni, hogy a tükör, amit tartanak nekem, hiteles képet mutat. Ha ennyien mondják, valószínű, hogy egyoldalúan ítélkező, felületes szélhámos vagyok, aki pozíciójából szentenciát mond élők és holtak fölött. Az eszement, a megrendült idegrendszerű, a bomlott lelkületű nem érzékeli azt, hogy milyen torz szemszögből ítéli meg a világot. De egy józan, normális, az árnyalatokra érzékeny, elemző ész is kevés eséllyel száll szembe környezetével, ha az el akarja hitetni vele, hogy nem ő az igazság letéteményese, hanem azok, akik hangja erőteljesebben harsog. A többségé.
   A csapda: hogy nem utaztam le magam, utánanézni a dolgoknak. A bizalom, a megalapozottnak vélt emberismeret, hogy képes leszek eligazodni kollégám benyomásain, tanúvallomásán. Meggyőzött az az alaposság, ahogy a tapasztalatait rögzítette. Sőt, azt is a javára írtam, hogy nyíltan bevallotta: bizonyos lépései, szándékai nem sikerültek. Hézagok vannak az összképben. Megértettem, hogy miért ódzkodott például attól - amit aztán az egyik levélben a fejére is olvastak -, hogy megjelenjen a megyei pártbizottság propaganda titkáránál, akinek a fülébe jutott, hogy a népi diákegyüttesnél történt affér ügyében nyomoz. Úgy okoskodott: mintsem hogy pressziónak tegyék ki, netán meg is fenyegessék, inkább felül a vonatra, és ha formailag dolgavégezetlenül is, de leteszi az asztalra azt, amennyire jutott.
   Ezért volt az, hogy mind a riport első megfogalmazásakor, mind később, amikor egy idő elteltével botrányt okozó álriportomat megírtam, jócskán átvállaltam tőle a felelősség nagy részét. Azt nem mondhattam, hogy az ügy megismerését személyesen végeztem, azt viszont igen, hogy megbízva kollégámban, felvállaltam az általa végzett vizsgálatot.
   Hazárdjátéknak tűnik, de talán mégsem volt teljesen az.
   Ma is meggyőződésem, és azt hiszem, ebben az egyben egyáltalán nem tévedtem, hogy egy kamasz, egy fiatal ballépésének háta mögött mindig meg kell keresni - és meg is lehet találni - a felnőttek felelősségét, mulasztását, hanyagságát, sőt rossz hatását. Az nem lehet, hogy a fiatalok elvetemültek legyenek, a felnőtteknek pedig nyitva álljon mindenféle kiskapu, kijárjon a mentség, a magyarázat, mentőkörülmény, szempont.
   A fiatalok akkor is ártatlanabbak, romlatlanabbak, amikor úgy tűnik, hogy szörnyűségeket művelnek. Mert mi, felnőttek sokkal jobban eligazodunk az álcázás, a védekezés, a helyezkedés eszközeiben. Több a féltenivalónk ahhoz, hogy habozás nélkül karakánnak, elvszerűek, őszinték és pártatlanak legyünk. A súlyos, patologikus eseteket leszámítva, egy kamasz kilengése, megdöbbentő viselkedése mindig a felnőttek világáról árul el döbbenetes titkokat, s szinte érthető, hogy nagyon sok felnőtt éppen ezért igyekszik elgáncsolni az igazság lelepleződésének folyamatát.
   A fiatal, a gyerek viselkedése mindig csak reakció valamilyen agresszióra, igazságtalanságra, amit a felnőtt világ elkövetett vele szemben. Ebben akkor is hiszek, ha felnőttként nem egyszer magam is szembekerültem a gyerekekkel, az általuk képviselt tiszta, még számításmentes logikával, és próbáltam elhitetni velük, hogy a helyezkedés, a simulás, a taktika sokkal fontosabb, mint a szándék maga.
   Az ismertetett leveleket olvasva hirtelen megingott minden bizonyosnak vélt meggyőződésem. Már-már hajlottam arra, hogy kiálljak a nyilvánosság elé és hamut szórjak a fejemre. Az, hogy nem így történt, némiképpen gyávaságomnak tudható meg. Annak, hogy a sok-sok tengeri kalandozásról szóló irodalmi alkotást elolvasva mindegyre azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy viharban legjobb, ha az ember bebújik egy egérlyukba, vagy legalább is megpróbál olyan jelentéktelenné zsugorodni, hogy az elemek haragja ne tudja magát kiélni rajta - lehetőleg észre se vegye, hanyagolja. Az idő mindenre gyógyír - mondogattam magamban, pedig nem igaz, mert legfeljebb csak elviselhetőbbé teszi azt, ami ha jól megnézzük, becsületes ember számára elviselhetetlen: a rejtőzést, a félszájúságot.
   Gyávaságom természetesen az írásban is megmutatkozott: nem mertem nyíltan felfedni a történet szereplőit. Irtóztam mindenfajta jogi következménytől: pertől, ügyvédektől, periratoktól, bizonyítási eljárásról, kihallgatásoktól. Úgy szerettem volna odamondani az ügyben vétkesnek talált felnőtt társadalomnak, hogy egy kukkot se tudjanak ellene szólni. Bíztam abban: a jóérzés majd arra kényszeríti az ügyben érintetteket, hogy meghúzzák magukat, úgy tegyenek, mintha nem is róluk lenne szó. Nem vettem számításba azt, hogy aki egyszer felépített egy vádat, és azt bizonyos mértékig győzelemre vitte, nem fog lemondani olyan könnyen róla. A tanár, mivel elérte, hogy a konfliktusban őt tekintsék a szenvedő félnek, aki ráfázik az egészre és a fiút az agresszornak, aki hálátlan és potenciális tanárveszély minden iskolában, nehezen nyelte volna le azt, hogy netalántán fordul a kocka és esetleg őszintén tükörbe nézni kényszerül.
   Irodalom és élet, fikció és valóság keveredett bennem, már magam sem tudtam, mi volt az ügyben a tényszerűség és mi a spekuláció, mi a pletyka és mi a bizonyíték.
   Azt azért biztosan tudtam - hiába próbálták a kisvárosból Bukarest felé sugallni -, hogy a kárvallott fiú apjával semmilyen üzletet nem kötöttem, hiszen még csak nem is találkoztunk, egy szót sem váltottunk egymással. Eltelt szinte egy fél élet az esemény óta - "a renitens" diákból azóta komoly családapa válhatott, ő is megélhette már a maga kisebb-nagyobb konfliktusait az ifjabb nemzedékkel, és ma is csak elvontan élnek bennem: létező, ám mégis virtuális lények, akikhez az ég világán semmiféle érdek nem fűzött és nem fűz ma sem. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ragaszkodtam annyira az igazságtételhez, s könnyen előfordulhatott volna, hogy ha az Ifjúmunkást nem kavarják bele annyira alpári módon az egész történetbe - a már említett körülmények között kicsinálva a fiút az első, jóhiszeműen elfogadott, ám igazságtalan közléssel -, akkor közönyösen, gyáván elmentünk volna mellette, mint akkori életünk annyi más szégyenteljes eseménye, konfliktusa mellett.
   Ma már - nyilvánvaló a következtetésem - még egy ilyen kockázatos kalandra nem szánnám el magamat. És talán még egy ilyen életet se vállalnék föl, amilyet leéltem. Csakhogy ezek akadémiai okoskodások: a további kalandokat még elkerülhetem, de az eddig leélt életemet föl kell vállalnom, a maga teljességében.
   Húszegynéhány évvel ezelőtt mindez sokkal zavarosabb volt bennem. De mérhetetlen önbizalmat adott számora az a levél, amit holnap teljes terjedelmében ideírok ebbe a könyvbe. Ma úgy érzem, ennek a hangvétele sem eléggé szenvtelen, közömbös - de hát lehet az ember közömbös ezen a földön?

A képanyag egyetlen fekete-fehér fotó: kedvenc képíróm, Oláh István barátom Legénybánat c. remeke.

Erdélyi és csángó költészet   Romániai Magyar Szó  Andrassew Iván naplója 

Március 30. (vasárnap) A következő levél egy diáklányé, aki maga is tagja volt az illető tánccsoportnak. Miután pontosan nevesíti az általam személytelenített történet valamennyi szereplőjét, mondván, hogy ezt így lett volna természetes tennie az újságírónak is, felteszi a kérdést: "Miért nem jött hozzánk, akik megvédhettük volna nevelőnket, akinek annyi szép élményünket köszönhetjük? Mert ment ő sokfele, azazhogy talán inkább csak egyfele, egy oldalra. Ment a KISZ-titkárhoz, a nyílt, becsületes tanulóhoz, annak az édesapjához, a közepkorú, nyílt tekintetű férfihez, csak hozzánk nem jött, pedig mi tudtunk volna legtöbbet mesélni neki az egyik félről: a tanárról. Elmondtuk volna, hogy mindig becsületes, lelkes embernek ismertük meg, aki szabad idejét áldozta a tánccsoportra, mert a néphagyományokba vetett hite arra buzdította, hogy átadja nekünk azt, amit ő egy életen át gyűjtött. Elmondtuk volna, hogy diákságunk legszebb emlékei a népi együttes tevékenységéhez, a hétvégi kiszállásokhoz fűződnek (hozzátenném, hogy egyetlen alkalommal történt meg, hogy baj adódott: amikor az alkoholtól fölbátorodott kamasz első és egyben utolsó kiszállására került sor). És elmondtuk volna még annak az újságírónak - ha kérdezett volna -, rácáfolva a KISZ-titkár szavaira: a tanárt soha, egyetlen előadás alkalmával sem láttuk ittasan. És ugyanígy bizonyíthatjuk mi, akik hetente együtt vagyunk vele, hogy soha diákhoz nem ütött... Nyertünk egy sereg megfélemlített, lapuló diákot - így a cikk. Nos, nem, kedves Cs.G. A cikk nyomán a nyereség jól láthatóan egy sereg felháborodott diák. Mert a kamaszlélek érzékenysége nehezen viseli el, ha az igazság nevében kiáltozik valaki égrekiáltó félrevezetést".
    A kisváros 1-es ipari középiskolájának tantestülete is tollat fogott: tiltakoztak az írás szubjektív hangvétele s a ferdítések ellen. "Érthetetlen, hogyan ítélkezhetik Cs.G. olyan esetről, amelynek szereplőit - amint ez a cikkből kiderül - nem ismeri. Egyáltalán, az újságírói etikával, felelősségtudattal összefér-e a csupán újságíró kollégájától nyert értesülések alapján ítélkezni, sőt követelőzni? Vajon hova vezetne e módszer, ha mi magunk is alkalmaznánk, és tanulóink ismereteinek értékelése során kollégáktól nyert értesülések alapján osztogatnánk a jegyeket?"
    Ugyanabból a kisvárosból egy tanárember: "Cs. G. írása túlnyomó részében egy 1978-ban történt esetet melegít fel. Írásának fontosabb szereplői, nevezzük így: Tanár, Szülő, Diák és immár Cikkíró is. Első kettőt negyedszázada ismerem. Cikkírót is évtizede már. Mindent egybevetve, a napok múltával is érthetetlennek tartom, amit írásában elművelt. Igaz, helységet és pontos neveket nem emlegetett, azonban paradox módon éppen az eltorzított beállítás, a sokfelé vagdalkozás teszi félreismerhetetlenné. Elfogadhatatlan volna és egyben jellembeli hiba részéről olyasféle magyarázkodás, hogy jaj kérem, dehogy, én egyáltalán nem erről az esetről számoltam be... Ennek az egész, tendenciózusan feltálalt eszmefuttatásnak pedig egyetlen igazi károsultja van: a félrevezetett olvasótábor. Ez utóbbi töredékében, amely ismeri a konkrét esetet, felhorgad a kérdés: nem ez a visszaélés a hatalommal, az újságírói hatalommal? A legszomorúbb pedig az, hogy Cikkíró, egyik országos hetilapunk egykori főszerkesztője, a teljes igazság szószólója követi el mindezt. Írása végén még büntetést is követel. Ő? Ezek után? Talán inkább neki kell számot adnia..."
    És még egy levélből, amelyet a tanügyi szakszervezet fogalmazott írásban az illető városból, megfogadva a furcsa telefonbeszélgetés végén adott "jótanácsomat". Valamennyi reagálás közül ez a legterjedelmesebb és a legvérmesebb: "Mint municípiumunk tanügyi dolgozóinak választott szerve, a tanügyi szakszervezeti bizottság, az összes iskolák munkaközösségeinek felhatalmazásából, szeretnénk választ kapni arra, hogy miként jelenhetett meg az egyébként közkedvelt folyóiratban ilyen pedagógus-gyalázó iromány? Hozzátesszük, hogy a cikk megjelenése után felvettük - telefonon - a kapcsolatot Cs. elvtárssal. Tettük ezt azért, mert olyan tanárról van szó ugyanis, aki nem csak iskolájának, de a municípiumnak, a megyének, s nyugodtan hozzátehetjük, az országnak is dicsőséget szerzett népnevelői munkájával, a műkedvelők tevekenységének irányításával... Csodálkozunk, hogy ez a rágalom éppen most, a második magyarországi vendégszereplés után jelent meg. Ahelyett, hogy Cs.G. ennek az útnak a nagyszerűségéről, a...-i diákok és vezető tanáraik ügyszeretetéről számolt volna be, s további munkára buzdította volna őket, gyalázkodásba kezd, vádakat kohol. Vajon miért? Ez az együttes nem magánvállalkozás, hanem a román és magyar fiatalok közötti barátság elmélyítésének, a román és magyar folklórkincs iránti tisztelet, nemzetiségi hagyományaink ápolásának jegyében született és működik most is... A szóban forgó tanárnak írásai, szakcikkei jelentek meg a sajtóban, s önálló kiadványként is. Hosszú időn át ő volt ... rajon művelődési életének irányítója, pár évvel ezelőtt országos kitüntetésben részesült, megkapta a Kulturális Érdemrend III. fokozatát. Hadd tegyük hozzá, hogy szakszervezeti gyűléseken, a tanéveleji megyei jellegű tanácskozásokon, művelődési bizottsági üléseken, pártgyűléseken, iskolai kiértékelőkön mindig ott szerepel a neve a legjobbak között... Ennyire távol állna Cs.G.-tól mindaz, ami művelődési életünkben, nemzetiségi népművelésünkben történik? Ennyire nem figyelne oda ezekre a kérdésekre? Akkor mire figyel ő? Mi a szerepe, a hivatása?... Érdeke lenne valakinek, hogy szétzilálja ezt az oly szép és magasztos munkát? Épp most, amikor színpadra kell állnia a Megéneklünk, Románia fesztivál 1979-1981-es seregszemléjének döntő szakaszán?... Aki képes arra, hogy egy rakoncátlankodó kamaszfiú és sértődött szülei meg a szülők barátai szócsöve legyen egy ilyen ügy ellenében, az nekünk, rólunk ne írjon... Igen, felhívtuk Cs.G.-t, emberi módon kértük, vonja vissza rágalmait. Megdöbbentett az a magatartás, nagyképűség, amellyel válaszolt. Pedig nem egyetlen embert sért meg, hanem mindenkit, akinek köze van ehhez az ügyhöz, aki a folklóregyüttes munkáját támogatja, s aki szólt a tanár védelmére...
    A megyei meg a municípiumi pártbizottság képviselői, a művelődési és a szakszervezeti szervek, a megyei tanfelügyelőség alaposan utánajártak a dolognak. Egyetlen ember akadt, aki másként látja a dolgot: a megyei KISZ-bizottság akkori első titkára, aki az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjétől a lapban megjelent cikk után sajtóankétot kért. Igy került ...-re Cs. fiatal kollégája, akinek - úgymond - feltétel nélkül hitelt és igazat ad. Ámde azt elfelejtették, hogy a KISZ-titkár közeli barátja az illető tanuló apjának, a két családot szoros szálak fűzik egymáshoz, a férfiak vadászgatni is szoktak, lévén az apa a megyei erdészeti hivatal főkönyvelője...
    A Cs. által emlegetett tanuló még csak tanulója sem volt a tanárnak. Magatartásáról, fegyelmezetlenségéről viszont híres volt, a pionírházból kitiltották, az Ady-ünnepségre szervezett kirándulást megzavarta, osztálytársait lefitymálta. Ezt a gyereket és a mindenhova futkorászó, névtelen leveleket szerkesztő szülőket veszi védelmébe Cs... A cikke által keltett botrány túl nagy ahhoz, hogy hallgatni lehessen az ügyről. Kérjük a főszerkesztő elvtársat, az elvtársiasság, a szocialista erkölcs szellemében, vonják felelősségre Cs.G-t a hamis vádakért, hivatalos szervek alaptalan rágalmazásáért".
    Nagyjából ennyi lenne.
    Azaz, hogy még van egy levél a birtokomban, de arról majd csak akkor, miután rögzíteni tudtam az eddigiekkel kapcsolatos mai gondolataimat. Sajnos, rendszerezésükhöz még aludnom kell legalább egyet - a fejemre idézett sok vádtól szabályosan elkábultam...

mintha most látnád

mára se
tanultál kovács fiam mi
lesz belőled ha így folytatod
világ lustája
még kovácsnak se leszel jó mert
az legalább oda-
sóz a verővel ahova kell
és akkorát de
te csak állsz és nézed
a cipőd orrát mintha most látnád
először

A képanyag ezúttal két dokumentumfotó a riport körüli vita időszakából. Az egyiken otthoni műszakban éppen a napi penzumot írom az Előre számára, a másikon Sepssizentgyörgy határában Imreh S. István fotós kollégám katonai távcsövével kutakodom az árkosi dombok hajlatain.

Március 29. (szombat) Holnap beadunk az európai "közösbe" egy órát az életünkből. Meglehet, egyeseknek ezzel a 60 perccel rövidül meg éppen az életük. (Reméljük a legjobbakat...)
   Kiterítettem magam elé a Huszár Sándor ajándékát: az esetleges emlékirataimhoz adományozott leveleket. Teljes terjedelmükben agyrém elolvasni valamennyit, így csak jelzések, esetleges idézetek formájában érzékeltetném az akkori közhangulatot.
   Egy nagybányai nyugdíjas tanítónő írta: Mikor elolvastam a fent említett cikk második részét, nagyon-nagyon elkeseredtem, s rájöttem, hogy egyesek számára (remélem, nincsenek sokan, szerencsére mást nem is tudnék említeni), mint pl. Cs.G., a pedagógus rongy, akibe a sáros, mocskos lábat bele lehet törölni... Ennek a cikknek a megírásakor az újságírót nem a tárgyilagos újságírói józanság vezette, hanem valami, számomra teljesen elképzelhetetlen bosszú, rosszindulat, irigység, nem is tudom, hogy nevezhetném, ez süt ki a sorok közül. Talán a fiát vagy a lányát az illető tanár nem vette be a tánccsoportba, vagy a "középkorú, nyílt tekintetű férfi" kapott magasabb megbízást a szülői bizottságban?... Sötétben vannak az indítás rugói, de úgy érzem a cikkből, valami egyéni, csak azért is megmutatom én neked van mögötte... Ahogy Cs. G. vélekedik, én azt nem merném nevezni kommunista életelvnek, sőt sértőnek találom. Itt nem arról van szó, hogy pedagógus véd pedagógust, hanem inkább az történt, hogy abban a példabeszédbeli közlekedő edényben nagyon zavaros és büdös a víz."
   Egy, az illetékes kisvárosból érkezett levélből: "Elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, majd tanulmányozni kezdtem a szöveget. Végül is el kellett hinnem, hogy az egymás mellé rakosgatott szavak tömegét ezúttal egy ártatlan ember kipellengérezésére állította csatarendbe a szerző. Noha időpont, helység, iskola, szereplők nincsenek megnevezve, a leírt eset minden további nélkül azonosítható, hisz jó két esztendeje ugyancsak nagy port vert fel a megye pedagógus- és diáktársadalmában... Nem kell egyéb a dologhoz, mint egy ismert újságíró, akinek munkájában, ítéleteiben nem kételkedik a jóhiszemű szerkesztő, mert az ilyennek ugyebár minden megengedhető, még akkor is, ha ez a munka - esetünkben - felületes, eredménye pedig a valóság durva és következetlenségekkel megtűzdelt elferdítése..."
   Ugyancsak az illetékes kisvárosból, egy főkönyvelőnő leveléből: "Egy vagyok azok közül, akik ismerik a kamaszok viselkedését, van egy tizenegyedikes fiam, akit egyedül nevelek, s ismerem mind a tanárt, mind a szóban forgó fiú édesapját, és azt is elismerem, ha véleményt kértek volna róluk, mindkettőjükről pozitívan vélekedtem volna. A tanárral együtt dolgoztam körülbelül 10 évvel ezelőtt a rajoni néptanácsnál, ő a kultúrosztály vezetője volt, én mint könyvelő dolgoztam. Becsületes, szerény, példaadó, segítőkész munkatársnak ismertük, a poharazgatásairól nem volt ismeretes, munkáját nem a hiúság vezényelte, hanem a feladatának becsületes véghezvitele. A fiú édesapját a megyésítés után ismertem meg, közelebbi ismeretségben nem voltam vele, de azt hallottam, elismert ember... A történtek leírását egyoldalúnak tekintem, az az igazságosnak tűnni akaró újságíró miért nem látogatott el a tanárhoz, az iskolához, miért nem kért véleményt azoktól az emberektől is, akik a tanárt ismerik. Nem kétséges előttem, hogy a szülő a gyermeke mellett kell álljon, őt kell hogy pártolja, de vajon az ilyen gyerek, aki ma a tanárhoz üt, holnap nem fordul-e a szülei ellen, főleg ilyen esetben, ha még tudomást szerez róla, hogy évek után is egyesek bosszút forralva kérik a tanár megbüntetését... A fiatal fiúnak igazságot szolgáltattak, az élet előtte áll, munkájával majd bizonyíthat. De egy becsületben ártatlanul kipellengérezett ember, nevelő vajon nem érdemli meg az igazságszolgáltatást? Aki már közel három évtizede munkájával bizonyítja, hogy igenis nevelő, ezen túlmenően egy egész tájegység - népi kultúránk - hagyományainak ismerője, megőrzője és továbbadója".
   Az illetékes kisvárosbeli földrajztanár leveléből: A következő két kifejezés a kérdések egész sorát indította meg bennem: "az ő fia végül is csak visszaütött"... Íme a kérdéseim: Cs.G. mikor állt utoljára katedrán és mennyi ideig tanított? Ha egy tanár leken egy pofont egy diáknak, milyen büntetés vár rá? Mit tenne Cs., ha anélkül, hogy együtt inna tanítványával, és anélkül, hogy bántalmazná, egy rendreutasítás miatt megverné az illető diák? Mit tenne Cs.G., ha a saját fia cselekedne ilyet? Mi a véleménye arról, hogy vannak iskolák, ahol egyes osztályokba a tanárnők félnek bemenni? Hát arról, hogy tizenéves diákok késsel támadtak, illetve rávettek egyéneket, hogy rátámadjanak tanárokra (nőkre is), mert azok számon "mertek" kérni egyes diákkötelességeket? Vagy az olyan esetről, mikor a tanár kiskorú gyerekét bezárták és bántalmazták olyan tanulók, akiknek elégtelent "mert" adni a tanár... Ha Cs.G. ezekre a kérdésekre netalán a mindig a tanár a hibás sablonszöveggel szándékszik válaszolni, akkor jobb, ha nem is fáraszt. Ismer Cs.G. olyan eseteket, hogy a szülők kizavarják vagy be se engedik a családlátogatásra érkezett osztályfőnököt? Én ismerek olyan esetet is, hogy a negyedik osztályos gyermek tanítónőjét az apa baltával fenyegette, hogy többet feléjük se menjen. (A partról könnyű okoskodni...)"
   Egy zenetanár leveléből, ugyanabból a városból: "Önről mint emberről, újságíróról igen-igen rossz véleményem alakult ki. S hogy e véleménynek hangot adok, az ön írása késztet rá, amiből szószerint idézek: Kommunista elveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal. Nos, kedves újságíró elvtárs, ön ezt az elvet csak dogmaként fogja fel (véleményem szerint), mert a cikkében tálalt tényanyag tárgyalási módja a fenti elvet tagadja... Sem a helységet, sem az iskolát, sem a tanulót, sem a tanárt nem nevezi meg, és így, névtelenül egész sor súlyos rágalmat varr a történetben szereplő egyénekre és munkaközösségekre. Hát ezt így nem szabad, még akkor sem, ha annak a szólásmondásnak szellemében írjuk, hogy Kinek nem inge, ne vegye magára, mert ezzel súlyosan vétünk az ön által emlegetett kommunista elveknek. Emlékeztetni szeretném, hogy a Román Kommunista Párt XII. kongresszusának határozata a sajtóra vonatkozóan is igen világosan meghatározza azokat a tennivalókat, amelyek a sokoldalúan fejlett, újtípusú ember formálásában reája hárulnak... Ön az írásában odáig megy, hogy a tanárokat a tanulók ellenségeiként tünteti fel..."
   ...És itt újra csak félbe szakítom az idézgetést, amelyből legalább ennyi maradt a következőkre is: a történet, a probléma túl komoly ahhoz, hogy felületesen, csupán az én szemszögemből értelmezve kerüljön be e lapokra.
Valami nyugtalanító véletlen folytán a levelek közé csusszant (mikor? miért? - a kérdésekre nem találok választ) egy versfordításom. A költő egy azóta rákban meghalt, fiatal bukaresti költőnő, akit férjestől ismertem meg, nagyjából a Közlekedő edények történéseivel azonos időben egy irodalmi kiránduláson, amelyet az ifjúsági szervezet támogatott a Szilágyságban, az ottani ifjúsági munkatelepen, amikor a zilahi hőerőművet építették, s aki nagyon nyitottnak mutatkozott a magyar költészet irányába, szándékában állt megtanulni magyarul. (Hogy nem sikerült, abban a gyorsan támadó kór tehetett minden bizonnyal: pár év alatt elvitte a pár éves kislányt és a férjét magára hagyó asszonykát. A sors iróniája, hogy a férj a rendszerváltás után a dühödt szélsőnacionalisták sajtójához csapódott...) A verset ide illesztem, kegyeleti megfontolásból.


ARETA SANDRU
Játék

Szememet bekötöm, de kendő híján se lenne másként:
azt mondom - szán, s körülöttem máris nyargaló rénszarvasok.
Valahol nem lesik a fű növését, mondjuk a jeges sarkakon.
Vizet mondok, s a szomjazó korsó rögtön megtelik,
esetleg éppen ellebeg a tikkadt hőhullámokon.

Megfordulok, a játék így szabályos, és jöhet a következő,
most épp az erdő van soron,
beállnak mellénk a kirendelt fatörzsek,
fölöttünk darvak vonulnak és permetező őszi eső.
Valaki megbotlik, tessék kiállni, jöhet a következő.

A képanyag látszólag nem illik közvetlenül a szöveg tartalmához, de a riport műfajába vág: Tóásó Áron Zoltán brassói kollégám kapta lencsevégre a mostanában hevesen tüntető, útelzáró brassói munkásokat, akik nehezen fogják fel, hogy veszteséggel termelő, államilag dotált vállalataiknak végre el kell indulniuk a felszámolódás útján. A képeken a tüntetők - frasangi módra - az államelnököt "temetik": kereszttel, füstölővel...

Március 27-28. (csütörtök-péntek) És most következzék a viviszekció, magyarul az élveboncolás.
    Fenti szövegeket böngészve elég gyakran támadt kedvem kiigazítani korábbi magamat, de végül ellenálltam a kísértésnek: dokumentumról van szó, amely jó vagy rossz, de adott kor s személyiségállapot bélyegét hordozza magán, s ha ma némileg formásabbra is sikerülne, értelmetlen dolog változtatni rajta.
    Stiláris bökkenőin túl viszont arra figyeltem föl, mily sok az indulat a látszólag szenvedélymentesnek szánt, objektív fölvezetésűnek elképzelt beszámolóban. Amikor annak idején kiadtam a kezemből, számtalanszor elolvastam, s szent meggyőződésem volt, hogy a csupasz logikán kívül nincs egyéb az írás textusában. Meglehet, azóta jobban kifinomult a pártatlanságom. S talán, mert azokban az időkben igazán közömbös semmiképp se lehetett az ember, mert a harmadik utat úgy üldözték, mint a boszorkányságot.
Újraolvasva mellbevág: mintha a bosszú, az elégtétel-vétel szelleme vezérelte volna soraimat, és ma már tagadni sem tudom, hogy az indulatosság ceruzája íratta le velem A Hétben közölt sorokat.
    Igaz, semmi pénzért sem vonnám vissza korábbi megállapításaimat a földrajzilag is titokban tartott helységben történtekről. Elvégre azért választottam a névtelenségben és a helynélküliségben lebegést, hogy a véleményemmel, ítéletemmel szabadabban sáfárkodjak.
    Nem csoda mégsem, hogy a tiltakozók, az írásra a fejüket felkapók hevesen reagáltak a cikkre. Amiről én egyébként csak két hét eltelte után vehettem tudomást, miközben magammal eltelten nyugtáztam: végre, sikerült kiírnom a bennem feszülő ellentéteket. Büszke voltam ravaszságomra, csomagolástechnikámra, ahogy a kényes témát begöngyöltem, "időzítettem", hogy ne akkor robbanjon, amikor én is a közelben vagyok, hanem a kényelmes és ártalmatlan távolban.
Úgy teltek napjaim e két hét során, mintha én lennék a helyzet hőse.
    A kijózanodás azzal kezdődött, amikor otthon egy szombaton megcsörrent a telefon és egy meglehetősen közönséges férfihang utánam érdeklődött, majd mikor bemutatkoztam, a kisvárosbeli pedagógus szakszervezet nevében próbált tolmácsolni néhány keresetlen gondolatot. Mivel a hangnemét elég gyorsan túlfűtötté és útszélivé pörgette fel, rászóltam, hogy mindezt írja le szépen és hivatalos tiltakozásként küldje el oda, ahol a cikk megjelent. És lecsaptam a kagylót.
Következő hét elején főnököm, az Előre főszerkesztője, amikor a szokásos pofavizittel illettem, tudomására hozván termelő munkám újabb eredményét (a kirótt penzum elvégzését), diszkréten nekem szegezte a kérdést: mi bajom nekem az x. megyei pártbizottsággal. Mely pártbizottság azonos volt azzal a vidékkel, ahol "közlekedő edényeim" működtek
    Aprólékosan kitálaltam előtte mindent: az előzményeket, a tényeket, a szándékokat...
    Mire ő megpróbálta vázolni előttem a várható következményeket...
    Hogy az elmúlt napokban több telefonbeszélgetése is volt A Hétben megjelent írásommal kapcsolatban, többek között az illető megye pártbizottságának első titkárával, aki fölötte nehezményezte a történteket, s mert kiderült, hogy tulajdonképpen nem is A Hétnek, hanem az Előrének a munkatársa vagyok, arra próbálta főnökömet rávenni, hogy sózzon fegyelmit a nyakamba, sőt, ha kell, lássa el úgy a bajomat, hogy megemlegessem.
    Főnök méltányolta, hogy nem hallgattam el semmit előtte, s azzal csillapította az első titkárt, hogy beszél a fejemmel s megpróbáljuk valahogy helyrehozni a vétket.
    Élénken tiltakoztam: semmilyen megkövetésre, önkritikára nem vagyok hajlandó. A cikk névtelen, általános, aki magára veszi, az eleve elismeri, hogy róla van szó, vagyis hogy az állítások igazak. Hiszen ha nem lennének azok, akkor az se állna, hogy mégis csak ő a történések alanya.
    - Várjon csak - csitított -, nem kell elsietni a dolgokat. Telik az idő, puhul a kelés. Most mindenki ideges. Kapkodnak fűhöz-fához. Aztán majd megnyugodnak: jönnek sokkal fontosabb dolgok, új feladatok, új gondok. Túl kell élni, csigavér...
    Ehhez tartottam magam.
    A továbbiakban el-eljutott hozzám néhány hír az újabb fejleményekről: az első titkár rávette A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort, hogy leutazzon a kisvárosba, s a megyei pártbizottságnál szóba álljon mindazokkal, akik a cikk által sértve és érintve érezték magukat. Majd a találkozó után cikket írt lapjában, amelyben úgymond fél szájjal ki is mondja felettem a szentenciát, meg nem is, mindenesetre némi gyógyírt keneget a sértett hiúságokra, jótollú íróhoz illően megadja mindenkinek, ami kijár.
    Nehezteltem ugyan a cikke miatt, de elismertem, hogy nem csak joga volt, hanem kötelessége is megírni azt.
    De a vihar még mindig nem ült el. Nemsokára a párt KB sajtóosztályának vezetője hívott fel, aki pár éven át vezette a román ifjúsági lapot és ugyanannak a panellháznak egyazon lépcsőházában volt a lakásunk: ő a negyediken lakott, én meg az ötödiken, éppen felette, s nem egyszer jött fel ő egy-egy este vagy mentem le én közös ügyeinket megbeszélni. Együtt voltunk az ifjúsági szervezet vezetésében, de a szerkesztőségi irodáink is közel voltak egymáshoz a sajtóházban. Körültekintő, alapos tudású sajtóember volt, később elkísérte Ceausescu pártfőtitkárt és államelnököt egy-egy külföldi útjára, mint tudósító, ott felfigyeltek rá a vezérék, s hamarosan sajtófőnök lett.
    Ilyen minőségében, de a régi kapcsolat közvetlen hangján, csöppet sem fölényeskedve kérdezte meg telefonon, mihez kezdjen velem, mert már nem győzi lerázni a megyéből érkező panaszokat, pressziókat. Valamiért a fejemet akarják... Ő elhiszi, hogy a szándékom jó volt, de tízszer is meg kell gondolni, hogy a helyi vezetőkkel ujjat húzzon az ember. Még ha ezerszer is igazunk volna, akkor is nehéz bizonyítani, márpedig bizonyíték nélkül...
    Érzett hangjából a jószándék, hogy nem akar eláztatni.
- Találjatok ki valamit. Írjatok arról a tanárról valami pozitívat. Nem te, egy kollégád, valaki más, lássák, hogy csak egy botlás volt és nem szocializmus ellenes megnyilvánulás, ahogy megpróbálják beállítani..
Elnevettem magam, de nagyon komolyan leintett:
- Ez nem vicc. Nem is tudod, milyen tűzzel játszol. De azért ne gazolj be, nem hagyunk egykönnyen...
Végül az lett az ügyből, hogy emberem elkerült a sajtóosztályról, másfelé vitte a pártkarrier szele, a sajtóosztályt új ember vette át, az ügy lassan elnyugodott, kimúlt - áldás és békesség.
Pár év múlva, amikor Huszár Sándor családjával áttelepülni készült az anyaországba, s már az Előrénél volt kenyérkereső, búcsúzáskor egy paksamétát adott át, borítékban, amire az volt ráírva: Cs.G-nek, majdani naplója számára.
A paksaméta azokat a leveleket tartalmazta, amelyek A Hét s személyesen az ő címére érkeztek a cikk megjelenése utáni hetekben. Hazavittem, s mikor már este lecsendesedett a család, a dolgozószoba hangulatfényénél együltében elolvastam minden irományt.
Egész éjjel le nem hunytam a szemem a zaklatottságtól...
Holnap az is kiderül majd, hogy miért.


a bánya szája

házunk fölött egy agyagbánya szája
torkig belátni akkorára tátja
esőben sárga nyála lepatakzik
megomlik elfoly összeroskad habzik
ha tűz a nap minden ízében kiszárad
cserepes ajkai közt csak mélyül a vájat
úgy tűnik mintha mindegyre enni kérne
de mit kívánhat egy bánya ebédre
úgy fosztogatják nap- és csilleszámra
önmaga roskad önkéntes halálba
életet kér és nyel is olykor-olykor
majd végzetesen ránkzuhan mint a jobb kor

A mai képek szerzői: Frank Deák (Krumplibábok) és Létai László (Díszmenet).

Március 26. (szerda) Folytatást ígértem, folytatást adok.

    Közlekedő edények

    A tanár által előadott történet, dióhéjban: több éve vezeti az iskolai tánccsoportot, amely szép hírnévre tett szert, s számos falusi kiszállás révén halmozott sikert sikerre. Most is faluhelyen jártak, s nem is lett volna semmi baj, ha néhány fegyelmezetlen kamasz össze nem beszél, betértek a községi kocsmába, felhajtottak egy-egy pohárral, s amikor az előadás megkezdése előtt ő, a vezetőjük látta, hogy milyen állapotban vannak, a hangadót lezavarta a színpadról. Ám a fiú megmakacsolta magát. S amikor a tanár kifelé igyekezett a színpadról, utána ment és - leütötte! Az egész csoport és a nézősereg szemeláttára.
    A hallottak alapján már senki sem hatódott meg attól, hogy a fiú amúgy osztálya legjobb tanulói közé tartozik, és hogy édesapja az iskola szülői bizottságának tagja. Az iskolai szabályzat - joggal! - drákói büntetést ír elő annak a tanulónak, aki tanárával szemben tettlegesen lép fel, még abban az esetben is, ha történetesen jogos igazságának próbálna önhatalmúlag érvényt szerezni.
    Az ügy viharos hullámokat vetett, s menten akadt riporter is, aki a helyi lapban elrettentő példaként szelőztette meg ország-világ előtt a fiú elvetemült tettét, fejére olvasva társai egyöntetűen "elítélő véleményét". Majd másutt is írtak az incidensről, hasonló hangnemben - úgy, ahogy a nyilvánvalóan gátlástalan, életünk mindennapi biztonságát és egészséges közérzetét mételyező huligántempókhoz illik viszonyulni.
    Nagy megdöbbenéssel hallottam később, hogy az illető megyei KISZ-bizottság vezetősége távolról sem osztotta a hivatalos közhangulat révén, s ezzel együtt a sajtóban lefestett helyzetképet, nem hagyta jóvá a fiú kizárását az ifjúsági szervezetből, akit a tanügyi szabályok paragrafusai alapján időközben eltávolítottak az iskolából. Maga az első titkár fogalmazott így:
- A valóságot elferdítették. Az ügyben a tanár legalább olyan hibás, ha nem hibásabb, mint a fiú. Együtt ivott a tanulókkal. Nem először teszi. Azt ette meg, amit főzött. Sem pedagógiailag, sem erkölcsileg nem méltányos az a mód, ahogy az ügyet kivizsgálták, és egyoldalúan ítélkeztek...
    Ilyen témára melyik újságíró nem harapna rá?
    Fiatal, gyakornok kollégám vállalta magára: utánanéz, honnan ered ennyi ellentmondás?

    3.

    Első útja a fiúhoz vezetett. Más városban, más iskolában bukkant rá. Kiderült, hogy az eredeti büntetést, miszerint az ország összes iskoláiból kitiltják, időközben környezetcserére enyhítették. Mostani osztályfőnöke tudott a botrányról, mégis fenntartás nélkül befogadta a srácot, s nem csalatkozott. Nyílt, becsületes tanulót ismert meg benne, aki egészséges gondolkodásával cselekvésre serkentette társait. Nem csoda, ha alulról jövő javaslat folytán, egyhangúan osztálybizalmivá választották. Viselt dolgairól egyetlen szó se esett, tanára is mélyen hallgatott, nehogy igaztalanul árnyék boruljon a fiú fölé, hiszen mindketten nehéz életvizsga előtt álltak, s a történtek után többszörösen is bizonyítaniuk kellett.
    A fiú bánta tettét, s ezt nyomban meg is vallotta a riporternek. Ám azt se hallgatta el, hogy a történtek beállításában szerinte sok a hamisság. Szó se róla, felhajtottak egy pohárkával, de nem csak egy páran, hanem mindannyian, a tanárral az élen, a községi kultúrotthon igazgató vendégszeretetének jóvoltából. Azután felsorakoztak a színpadon. A tanár ráripakodott, hogy nem áll a helyén. Ő visszaszólt, hogy - de biza igen! A tanár erre dühöngve letaszigálta a pódium hátsó lépcsőjén, még bele is rúgott. És ekkor ő visszaütött. Nem kellett volna... De elöntötte az indulat. Az esetet, mely a kulisszák mögött történt, csak a leghátsó sorban állók látták. Az agyrázkódás? Másnap a tanár vidáman autózott a városban, többen is látták. Csak két nap múltán feküdt be a kórházba. A fiú szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de a tanár nem volt hajlandó szóba állni vele.
    A riporter ezután a fiú szüleinél kopogtatott. A középkorú, nyílt tekintetű férfi csöndes, szomorú hangon idézi fel azokat a hónapokat. Maga se érti, mi történt valójában.
    Emlékszik, akkor este a fia feldúltan, szakadt ruhában állított haza. Hosszas hallgatás után mindent kitálalt az apjának, aki másnap rögtön az iskolába sietett, hogy tárgyaljon a tanárral, az igazgatóval, miszerint a család nem tesz panaszt a gyermek bántalmazásáért, lévén a gyermek is hibás. Ugyanakkor kérte, a tanár is tekintsen el a történtektől. Mert bármennyire súlyos az eset, az ő fia végül is csak visszaütött.
    Az apa nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a tanár őelőtte senkinek sem jelentette az esetet. Ezek szerint ő, az apa volt az, aki kiadta a saját fiát! S mire ment vele? A tanár persze megijedt, menten bevonult a kórházba, papírokat szerzett, megjátszotta a súlyos sebesültet, az áldozatot.
    Elterjesztette, hogy a fiú előre megfontolt tettével szabotálni akarta az országos tömegművelődési versenyt!
    Hittek neki. A papírjainak, a tánccsoport élén elért eddigi eredményeinek.
    Bár tudták róla, hogy könnyen eljár a keze, és ugyancsak szeret a pohár fenekére nézni, mindennél többet nyomott a latba, hogy végül is eredményesen végezte a népművelői munkát. Amit egyesek csak ímmel-ámmal, noszogatásra, félgőzzel vállalnak el. Akadt olyan illetékes is, aki így tette fel magában a kérdést: "Mintsem, hogy elveszítsünk egy jó kultúrvezetőt, inkább simítsuk el a dolgokat". Ezek után a vizsgálat kutyafuttában és felszínesen zajlott le. Érdekes módon, senki nem akadt, aki nyíltan a fiú mellett tanúskodott volna. Bár odahaza, szűk baráti körben, s az első napokban még az iskolában is, néhány szemtanú kollégája kikotyogta: társuk igazat beszélt.
    Az iskolavezetőség sugallatára az osztály KISZ-bizalmijával közölték: a fiút ha törik, ha szakad, ki kell zárni az ifjúsági szervezetből.
    A tanár újságíró testvére közben gondoskodott a megfelelő publicitásról a megyei lapban. És ugyancsak ő ajánlotta be egy másik laphoz fiatal külsősük hasonló svádájú írását.
    A kör bezárult, a fiú sorsa nyilvánosan megpecsételődött.
    A szülők fellebezésére végül is figyelembe vették az enyhítő körülményeket, ezért változtattak később az eredeti büntetésen.
    A tanár azóta is háborítatlanul éli világát.

    *

    Az élet megy tovább. A közlekedő edények elve itt is hibátlanul működött.
    Mert ki tagadná, hogy manapság aranyat ér egy tapasztalt, áldozatkész pedagógus, aki garantált siker a művelődés terén, nemcsak az iskolának, hanem egy tájegységnek is? Mi lesz, ha túlságosan szigorúan kérdőre vonjuk? Elhidegítjük magunktól! Elvadíthatjuk a társadalmi munkától! Érvényt szerzünk ugyan egy emberségében megsértett kamasz igazságának, viszont elveszítünk egy lelkes embert.
    Tessék választani!
    Nosza, nyomjuk csak le egy kicsit az egyik csőben a folyadékszintet, s máris minden rendben!
    Igen ám, csakhogy a hajdani fizikalecke szerint a másik "csőben" ilyenkor...
    Megóvtuk ugyan a tanár, a lelkes táncoktató tekintélyét eljövendő sikereink (hiúságunk?) számára, de mi történt a túloldalon?
    "Nyertünk" egy sereg megfélemlített, lapuló diákot, akik ügyefogyottan, magukra hagyatva ismételgetik titkon az idejétmúlt leckét: ne szólj szám, nem fáj fejem. És "nyertünk" jó pár potenciális hamis tanút, akik a jövőben ki tudja, miként fognak majd ezek után pártatlanul kiállni az ifjúság mellett?
    Kommunista életelveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal.
    A tanárát tettlegesen bántalmazó tanuló jogos büntetése mellett nem lehet túlzó követelés az, hogy a tanulót tettlegesen bántalmazó nevelő is hasonlóképpen elnyerje azt, ami ezért jár neki.
    Már csak azért sem, mert elsősorban ő volt az - beleértve "megértő" támogatóit is, aki visszaélt a hatalmával.
    A hirtelenül nagyra nőtt, korán fejlett kamasz legfönnebb csak az erejével élhetett vissza.

    Eddig az írás, amelyre két hét múlva meg is érkezett az első felháborodott visszhang - ezekről majd holnap.

   
Kitalált ölelések

vajon az én apám mit érzett
míg nemzett egy-egy gyermeket
miként döntötte le anyámat
életre hívni engemet

a kéj vezette őket ágyba
vagy az öröklött mozdulat
hogy amíg egymást markolásszák
átmentik bennünk magukat

csattant-e csókjuk vagy a csöndtől
szívük fölött az éj megállt
levegő után tikkadozva
arcukba a vér visszaszállt

tudták talán hogy fényes percük
után fejfájós ébredés
nehézkes feltápászkodás jön
sírásba fúló nevetés

sárban tipródás éjszakázó
nyűgösség láz nyirkos magány
és mégis újra összebújnak
csak a reményük fogy talán

próbálom őket kitalálni
egymást ringatják érzem én
szerelmes dúlásuk ha fáj is
befejezetlen költemény

A mai képanyagot Oláh István barátomtól kérem kölcsön: Néptáncfesztivál, illetve Bukás után.

Március 25. (kedd) Alkonyodik, s most megint visszalopta magát a tavasz, odakint plusz tizenhattal kecsegtet: majd hazafelé menet kigombolom a felöltőm s nekivetem a mellem a tavaszi szélnek.
Itt az ideje nekivágni a munkának.
Cím: Közlekedő edények
Megjelent A Hét c. bukaresti hetilap 1980- október 10-i számában, a Nevelés. rovatban.

Álmos délelőttre emlékszem, amint az iskolai fizikum lépcsőzetesen emelkedő padjaiban szorongtunk. A hosszú kísérletező asztal mögött kék köpenyes, szigorú fizika tanárunk sőrgött-forgott, felírta a táblára az új lecke címét, majd rámutatott két, egymásba futó üvegcsőre - pirosra festett folyadékot töltött belé -, s magyarázni kezdte az elvet: a közlekedő edényekben lévő folyadék szintjei minden körülmények között igyekeznek kiegyenlítődni...
Majd egy szökőkutat rajzolt, mi pedig a fizikai törvényszerűség mibenlétét hallgatva arról ábrándoztunk, milyen jót fürödhetnénk a zuhanyként alázáporozó szivárványos vízpermet alatt. De az igazi lecke csak ezután kezdődött: tanárunk szemünk láttára bizonyította be, hogy ha az egyik csőben - "edényben" - növeljük a nyomást, akkor az a másikban arányosan emeli a folyadékszint magasságát. Vagyis, hiába nyomnánk le a folyadékot erőnek erejével az egyik csőben, az nem préselődik össze, mert a másik csőben ravaszul magasabbra szökik.
Távolról sem álmodtam volna, hogy ama évtizedekbe vesző, hajdani fizikalecke tanulsága egyszer még szökőkútként tör fel bennem.

1.

Egyik középiskolánk fiatal tanáránál - kilencedikesek osztályfőnöke - egy tavaszi vasárnap reggelen váratlanul megcsörren a telefon. Kétségbeesett mama zokog: tegnap este, órák után, nem jött haza a lányuk! Egész éjjel le nem hunyták a szemüket, a férjével azt se tudják, mire gondoljanak...
A tanár megdöbben, s azt tanácsolja, várjanak még egy keveset, esetleg tudakozódjanak a rendőrségen, a mentőknél.
    Ő maga eközben sorra tárcsázza telefonon elérhető tanítványait. Igen, velük volt a suliban, nem vettek észre semmi különöset rajta. A tanár mind komolyabban aggódik: ügyes, talpraesett lánynak ismeri tanítványát, az osztály ifjúsági szervezetének pénztárosa... Szökés? Ugyan... Baleset?
    Izgatottan, kapkodva telik el vasárnap délelőttje.
    A tanár késő délutánig őrzi a készüléket, mely makacsul hallgat. Már-már hajlandó azt hinni, csak álmodta a hajnali beszélgetést. Este már nem bírja tovább türelemmel, felcsöngeti a szülőket. A mama válaszol, de azonnal át is adja férjének a kagylót, mert úgymond "robban szét a feje". Az érdes férfihang dohogva közli: lányuk a délelőtt folyamán felhívta őket, közölvén, hogy férjhez megy egy város környéki parasztfiúhoz. Mire ő, az apa erre megmondta neki, hogy akkor nincs mit keresnie a szülői házban.
- Képzelje - háborgott a tanárnak -, még ahhoz is volt képe, hogy szinte a nyakunkra hozza annak a surmónak a szüleit! Kész, végeztem, ezt az ügyet lezártuk - dohogta, mintha mostanig ő tett volna szívességet a tanárnak, és választ se várva, letette a kagylót.
Nehezen virradt meg a hétfő reggel. Éjszakai hánykolódása közben a tanár mindegyre azt latolgatta magában, miként álljon majd az osztály elé. Mit mond a srácoknak a lányról, amikor ő is csak annyit tud, mint amennyit másoktól hallott? Lehet-e egy ilyen ügyben, látatlanban, saját meggyőződés nélkül ítélkezni? Hát még érzékeny kamaszok előtt...
Hajnal felé már derengett, hogy csak egyetlen választása maradt: fel kell ülnie a távolsági járatra, s kiutazni ahhoz a családhoz, ahol a lány már állítólag bekötött fővel néz a jövő elébe. Kábán baktatott végig a nyílegyenes falusi utcán. Az alacsony, kuporogni látszó falusi házban a tanítványa sírva fogadta...
Szomorú történet bontakozott ki az el-elcsukló, időként hangos zokogásba fúló szóáradatból.
Az apja évek óta veri őt. Nadrágszíjjal. Ha öt percet késik otthonról, már csattan a pofon. A rúgás. Az ütlegelés. A nekivadult ember ilyenkor elmondja mindennek, s üti, ahol éri... Most is csupa kék folt, itt és itt... Meg itt is...
A fiút az iskolában ismerte meg. Szobafestő. Az iskolát tatarozták, ott dolgozott heteken át. Megkedvelték egymást, beszélgettek. Néha elkísérte őt a villamosmegállóig.
Szombaton nem akarózott jönni a villamosnak. Tíz perc, húsz perc, sehol semmi. Sejtette, odahaza mi következne emiatt. Visszasomfordált az iskolába, s kérte a még dolgozó fiút: vigye haza magával, mert ő nem mer az apja elé állni.
A fiú egyszerű szülei kedvesen, megértően fogadták. Ő is szereti a fiút, ez az első szerelem az életében. Nincs miért hazamennie.
A tanár bármennyire is együtt érzett tanítványával, egyre az órájára tekintett: nem akart elkésni az iskolából. Nem tudta eldönteni, mi legyen a lánnyal. Még csak kilencedikes. Szinte gyerek. Legalább a tizediket el kellene végeznie. De hogyan álljon az osztálytársak elé? Otthon amúgy is kitagadták. Házasodjék össze a fiúval? De hogyan lesz tovább?
Visszaóton mindenféle meggyőző hazugságon törte a fejét. Nem azon töprengett, hogy egyáltalán miért kell hazudnia, hanem hogy a következő hetekre, néhány hónapra még valahogy megóvhassa osztálya addigi, viszonylag egészséges hangulatát. Hogy ne szolgáltassa ki ártatlanul bajba jutott tanítványát a kamasztársak ösztönös kegyetlenségének.
    Mire aztán szembenézhetett osztályával, a gyerekek valami érthetetlenül titkos, ám hihetetlenül fürgén működő hírcsatornák révén már mindent tudtak. Egy szót se szóltak, csak várták a magyarázatot.
A tanár, szerencséjére, megérezte, hogy itt most nem a lányról van szó: ő áll kegyetlen vizsga előtt. Ha akár egyetlen hamis szót is eldadog, az osztály egyemberként fordul el tőle.
Nehezen préselte ki magából a teljes igazságot. Tudta: ezzel hátat fordít minden hagyományos pedagógiai kánonnak. Cserében viszont láthatta, miként szegeződnek rá a tiszta tekintetek, és gyúl ki bennük sorra, őszinteségéért válaszul, a ragaszkodás.
A lány a tizediket már más környezetben, esti iskolában járja. Most gyereket vár. Gyerekfővel készül az asszonysorsa - menedékül választott, szintén tizenéves férje oldalán.

2.

Más városban, más középiskolában egy kilencedikes tanuló "kegyetlenül megverte tanárát, több napon át gyógyuló sérüléseket okozva neki"- szállt a fürge röptű szenzáció.
A történtekről legelőször a pórul járt tanár igyekezett beszámolni, minden illetékes helyen: igazgatóságon, tanfelügyelőségen, helyi szerveknél. Tehette. Zsebében pecsétes orvosi bizonylat, miszerint a tettlegességből kifolyólag agyrázkódást szenvedett, s lám, a fiúnak semmi baja, ráadásul nyegle hősként jár-kel az iskolában!
Holnap folytatom - még egy ennyi maradt a cikkből.

Hangulatkeltésül küldök a mai adaggal egy Mateescu Ghorghe (Bukarest) fotót - lapunk 2000-ben meghirdetett fotópályázatára küldte be, s most elérkezett a pillanat, hogy újra felfedezzem.

Március 24. (hétfő) Legszívesebben magam utaztam volna az ügynek utána nézni, hiszen jól ismertem a városkát, a vezető embereket is, de talán ez lett volna a legnagyobb hátrány is. Meg aztán nagyon megharagudtam arra az újságíróra, aki jóhiszeműen beleugratott a közlésbe. Jópofa, belevaló székely embernek tartottam, meg sem fordult a fejemben, hogy igazságkeresés helyett tulajdonképpen anélkül, hogy valaki is támadta volna a lapunkban, a saját bátyja védelmére kel. Nem közvetlenül, persze, hanem egy kezdő firkászt odatett, hogy az megfogalmazza a dörgedelmet, majd ajánló sorok kíséretében, a kollégiális viszonyra apellálva, kérte, hogy támogassuk a cikk közlését. Sőt, azt sem tudtam, hogy a történetben szereplő tanár nem más, mint a bátyja. Haragom-dühöm meg csak nőtt, amikor a megyei ifjúsági szervezet első titkára figyelmeztetett: nem tettünk jó szolgálatot azzal, hogy egyoldalúan elítéltük a diákot, kikiáltottuk elvetemült gazembernek, akit most amúgy is mindenki kiátkoz, valószínűleg repülni fog a megye valamennyi iskolájából, pár évvel az érettségi előtt ott áll, derékba tört iskolai karrierrel. Azt is elmondta - de előtte hangsúlyozta, hogy csak magánhasználatra, bizalmasan -, hogy jól ismeri a gyerek családját, magát a gyereket is, az nem létezik, hogy saját kezdeményezésre tette volna, amit tett, minden valószínűség szerint kiprovokálták...
    Akkor határoztuk el, hogy embert küldünk felgöngyölíteni a szálat. A fiatal kollégának amolyan képességvizsgának is szántam a feladatot, arra gondolván, hogy amennyiben helyt áll és nem hagyja magát túl könnyen leseperni a porondról, akkor megérdemli, hogy komolyabban vegyük. Arra biztattam, szerezzen be minél több bizonyítékot, vallomást, nyilatkozatot, véleményt, szemtanúktól, diákoktól, tanároktól, munkahelyi kollégáktól, jegyezze le azokat minél kimerítőbben, hogy visszatérve a szerkesztőségben el tudjon igazítani valamennyiünket, mintha mi magunk végeztük volna a kivizsgálást.
    Izgatottan vártam visszatértét. Kereken egy hétig ült - lógó orral állított be. Elmondta, azt hitte, úgy búcsuzik el a városkától, hogy tiszta vizet önt a pohárba. De egyelőre a poharat sem nagyon találja... Zaklatott, zavaros előadásmódját félbeszakítva rászóltam: huszonnégy órája van arra, hogy rendszerezve, adatolva eléadja: mit tudunk, mit nem tudunk, mi a kérdéses, mi a pletyka... Buzgón apelláltam arra a tényre, hogy végtére is, filozófia szakot végzett, ahol hivatalból is tanították a logikus gondolkodást, a szellemi cselekvés megtervezését, ráadásul kiváló eredménnyel végzett, semilyen alapja nem volt a kisasszonykodásának...
    Másnap délután leültünk az irodámban és hagytam, hogy elejétől a végéig felolvassa, ami a jegyzetfüzetében, hevenyészett macskakaparással rejlett. Két vaskos noteszt jegyzett tele, sokszor lényegtelen apróságokkal megtűzdelve, de ahogy belemelegedett az előadásba, úgy éreztem magam mind közelebb a helyzethez, amelyben kollégám úgy forgott, gyanútlanul, ahogy csak pörgették. A vallomások többek voltak, mint ellentmondók. De ha egymás mellé tettük valamennyit, akkor ha halványan is, kirajzolódott az a közös, alapvető részleteiben megegyező kép, amit lehetett ugyan torzítani, de elvitatni nem.
    Újoncom egyik fő következtetése az volt, hogy a tanúkat megfélemlítették. Az elején még meséltek, nyilatkoztak, később rendre vonták vissza korábbi vallomásukat. Az volt a feneség az egészben, hogy a történtek után tulajdonképpen mindkét fél, tanár és tanítványa is fátylat akart borítani az incidensre. A maga módján mind a kettő ráébredt arra, hogy amit tett, túlment egy határon, amit pedig nem lett volna szabad megengedni. A fiút legalább úgy mardosta a lelkiismeret, hogy visszaütött, mint a tanárt. A békülés felé az első lépést a fiú apja tette meg: felkereste a tanárt és kérte, bocsásson meg a fiának. Tulajdonképpen a tanár ettől a perctől kezdve vált üldözővé, hajthatatlanná, ekkor kezdődött a bizonyítékok beszerzése, a hangulatkeltés a fiú ellen: amikor látták, hogy meghunyászkodik.
    De a meghunyászkodásból nem lett behódolás. És ez lett a veszte.
    Egy héten át írtuk kettesben a riportot, nagy élvezettel fogalmaztuk a kétértelmű sejtetéseket, vágtuk össze az egymásnak feszülő tanúvallomásokat, majd mikor készen volt a riport, jóváhagyásra felterjesztettük a KISZ Központi Bizottságához. Ahol természetesen felhívták a kérdéses megyei titkárt, majd mégsem tudtak dönteni és a párt sajtóosztályához fordultak, ahol azt a választ adták nekünk, hogy foglalkozzunk egészségesebb dolgokkal. Ők elhiszik, hogy ez így történt, hogy az igazság meg miegymás, de a tanári tekintély forog kockán általában, ha egy ilyen anyag megjelenik. Mit sem ért az az érv, hogy hiszen az esetről már írtunk, más megvilágításban, a riport csupán kiegészíti az ott lefestett egyoldalú képet...
    A riportot elfektettük, a jegyzetfüzetek nálam maradtak, aztán az év végén megváltam az Ifjúmunkástól. Időnként elővettem az iratcsomót, töprengtem, hogyan lehetne átlényegíteni az eset tanulságait úgy, hogy az emberek elgondolkozzanak azon: mi ér többet, igazságot szolgáltatni annak, akit ártatlanul befeketítenek, vagy védeni egy olyan embert, aki amúgy hasznos, sok pozitív vonással megáldott, de egy kritikus helyzetben elárulta emberségét.
Formálgattam magamban a történetet, s aztán egyszer csak papírra vetettem a Közlekedő edények c. cikkemet. Amit új lapomnak, az Előrének szántam. Igen ám, de főszerkesztőm volt annyira dörzsölt, hogy kiérezte belőle a kényes problémát, és bár minden helységre és személyre szóló utalás hiányzott az írásból, nagy jóindulattal belátásomra bízta, hogy mihez kezdek vele.
Kis töprengés után levittem A Hét c. hetilaphoz, amelynek szerkesztősége egy emelettel alattunk székelt. Nagyon gyorsan leközölték. Amikor kézbevettem a kinyomtatott szöveget, elégtételt éreztem. Valami teljesült a szándékaimból, amit korábban hiába próbáltam elérni...
Holnap talán sikerül beírni a szöveget is.

    Két Daczó Dénes fotót küldök: az egyik Alkonyi órán, a másik Fegyverek ideje.

Március 22-23. (szombat-vasárnap) Ahogy rámtör a hétvége, mindinkább úgy látom, jobb lesz szombat esténként, meg vasárnap hajnalban, esetleg délután "egy tagban" művelni az emlékezet soros parcelláját. Ma is (még szombat este van) a lakás egyik zugában buzgón zagyvál a tévé, mindenféle ellenőrizetlen, kósza hírt beszecskáz a fülekbe az Öböl-háborúról és környékéről, s amikor már minden tartaléka kimerült, akkor előveszi a legközönségesebb rendőrségi eseteket… Oda jutottam, hogy lassan hányingerem van a híradóktól, különösen szombat este, amikor egész nap gyakorlatilag szinte semmi sem történik, az újságírói mesterfogásokat leszámítva, hogy valamilyen provokációval, mendemondával valahogy felcsiholják a politikusok közötti személyi ellenszenveket - ahol nincsenek, ott maguk idézzenek elő -, hogy ne teljen el nap az áldott sajtóbotrány nélkül.
    Ez már, sajnos, nem az én világom. Immár szinte bizonyos, hogy az általam kedvelt és elképzelt sajtó fölött végérvényesen összecsaptak a hullámok: a jó értelemben vett konzervativizmus ma már nem kell senkinek, mert az nem piacos, nem harsány, nem magamutogató, nem ígérgető, nem kacsint össze az olvasóval, nem primitív, nem szőrösszívű, nem tartalmatlanul kopogó, nem...
    De milyen?
    Hát ez az, épp ez a sajnos, hogy az életemben mindig az volt a meghatározó, ha valamivel szemben állva fogalmazhattam meg az álláspontomat. Kevésbé a saját értékrend, az eszmévé nemesített meggyőződés. A környező világhoz igazodva éltem, vele együtt vagy vele szemben cselekedtem. Alakítani kívántam a világot (könnyen elhitették velünk, mert miért ne hittük volna el? annyira jól hangzott e misszió!), de végül is, be kell látnom, inkabb ő volt az, akinek sikerült alakítania engem, amin ma már egyáltalán nem is csodálkozom, belenyugszom, ez az élet rendje, de azért valahol bánt, hogy mindaz, amivel indítottak bennünket, s amivel Ady is kecsegtetett, mármint hogy "mi vagyunk az élet fiai, a küzdelemre fölkent daliák...", csupán az ifjonti lelkesültség és az önszuggesztió világát jelenti, szemben a valósággal, mely örökös szamárfület mutat neki...
    Kenyeres históriáját felidézve, mintha kissé el is tévelyedtem volna az eddig követett úttól, pedig pontosan tudom, hogy amit ezzel kapcsolatban előadtam, legalább olyan szorosan kötődik eddigi önvallomásomhoz, mintha unos untalan egyes szám első személyben fogalmaztam volna. Látszatra mégis úgy néz ki, mintha pár napon át menekültem volna a magammal való szembesüléstől, s most tétovázva keresném az ösvényt visszafelé, a továbbhaladáshoz.
    Életem mozgalmas korszakában számtalanszor átéltem már ezt a helyzetet: valahányszor elutaztam otthonról, vagy valahonnan éppen hazatértem, szükségem volt néhány órára - s ahogy telt az idő, a pár óra fél- vagy egész nappá növekedett -, hogy azalatt betájolhassam magam abba a valóságszeletbe, amelyből korábban éppen kiváltam.
    Hiába áll készenlétben számtalan történet, vallomás, gondolat a számodra, Milos, pillanatnyilag képtelen vagyok lehorgonyozni egynél is, bár vannak témák, amelyek napok óta mind jobban feszítenek.
    Például egy 1980-as sajtóbotrány, amely majdnem az állásomba került.
    A jelenből szemlélve enyhén nevetséges, hogy ekkora kockázatról beszélek, hiszen amikor a dolgok történtek, jól tudtam: nem eszik olyan forrón a kását. Ha nem szívóskodom, és hagyom a dolgokat a maguk logikája és természete szerint alakulni - gondoltam -, talán kikerülhetek a kutyaszorítóból.
    Másképpen fogalmazva: mindvégig szédítő szakadék peremén jártam, könnyen a mélybe szédülhettem volna, de mert mindvégig óvatosan kivártam, nem én voltam az, aki mozdult, hanem hagytam, hogy a helyzet alakuljon, végül túléltem ezt is.
    Az ügy valódi súlyáról soha nem beszéltem otthon: a nyugtalanító, lezáratlan rossz híreket, ha rajtam múlott, rendszerint nem kötöttem a család orrára, ismervén feleségem enyhén pánikos lelki beállítódását. A harcot amúgy is magamnak kellett megvívnom a bizonytalannal, végtére én hívtam ki magam ellen a sorsot, s a család semmilyen esetleges gesztusa nem segíthetett volna rajtam, ha a fejlemények kedvezőtlen irányba fordulnak.
Gondjaimat általában magányosan szorongva, töprengve éltem és vészeltem át, gyötrő éjszakai felriadásokkal, hajnali ébredésekkel, pillanatnyilag feszültségoldó italos lazítással, ami után - a lélekgyógyászok nem hazudnak! - az ember legtöbbször még mélyebbre süllyed, ördögi körbe zárva saját magát.
    Az Ifjúmunkásnál töltött utolsó év - 1979 - ötlik fel emlékezetemben, amikor egy vidéki újságíró kolléga nem mindennapi esetről számolt be, mi pedig, a régi ismeretség és kollegialitás okán, gyanútlanul helyet adtunk írásának. (Mint később kiderült, az esetet hasonló hangnemben tálalta a helyi lap is, ahol a kolléga dolgozott, s hogy a történtekben nem a legkellemesebben érintett egyik főszereplő "véletlenül" nem más, mint tanár testvére...)
    A történet dióhéjban: egy kilencedikes - a középiskolában első évfolyamos - tanuló úgymond kegyetlenül megverte tanárát, több napon át gyógyuló sérüléseket okozva neki. A tanár több éve vezette az iskolai tánccsoportot, amely szép hírnevre tett szert, s számos vidéki, falusi kiszallás réven halmozott sikert sikerre. Most is faluhelyen jártak, amikor néhány fegyelmezetlen kamasz a csoportból összebeszélt, betértek a községi kocsmába, felhajtottak egy-két pohárral, s amikor az előadás kezdete előtt a tanárvezető látta, milyen állapotban vannak, lezavarta a hangadót a színpadról. Aki megmakacsolta magát, s amikor a tanár kifelé igyekezett a pódiumról, utána ment és az egész csoport s a nézősereg szeme láttára - leütötte...
    Legalább is ez a verzió jelent meg az Ifjúmunkás hasábjain, s pár nap múlva felháborodott visszhangok érkeztek a kisvárosból, hangsúlyozva: a dolgok nem éppen úgy állnak, ahogy mi bemutattuk. Ráadásul az ifjúsági szervezet megyei bizottságának vezetője is kifogásolta az eset ilyetén bemutatását.
Jónak láttunk helyszíni kivizsgálást eszközölni. Fiatal gyakornok kollegát küldtem el azzal a megbizatással, hogy ha kell, akár egy hétig is maradjon a kisvárosban, s lehetőleg álljon szóba mindenkivel, akinek köze lehet a történethez...
    (Mondhatod, Milos és joggal: újra csak verekedés és megint csak kétes igazságtétel? Hát már csak ez foglalkoztata az embereket? Ennyire primitíven leegyszerűsíthető az élet maga?)

egyetlen zuhanás

1.

csak állni fenn a vártetőn
egy lépésre a semmitől
a rettenet kiül a hóra
várni az el nem hangzó szóra
mely megtaszít vagy visszatart
omlik a kő omlik a part

2

ha most minden ezután eltévelyedő
ember helyett vezekelni lehetne
ha a világnak elég volna egyetlen biztos
zuhanás egyetlen gyász egyetlen
könnycsepp a szemedben
egyetlen végzetes csók a földnek köveknek
arccal lefelé ölelésre
ficamodott karral

    A képanyag ma egyetlen fotó: Kanadában élő vejem, Gabriel Dobrescu (ejtsd: Gábriel Dobreszku) honlapjáról, amelynek címe Veszélyes lépés, s feltételezem, ő követte el, valahol az itthoni hegyekben, vagy ha mégsem, nagyon úgy néz ki, mintha valami köze lenne hozzá...
    Engem nagyon megkapott...

Március 21. (péntek) Ma, amikor a naptári tavasznak kellett volna megjönnie, hajnalban buzgó üvöltéssel megszólalt a keleti szél. Azt hittem, csak lehűl az idő. Mikor öt órakor reggel kinéztem az ablakon, néhány hópehely kavargott a mélység fölött. Mire fél óra múlva elindultam, olyan sűrű hóvihar fogadott odakint, hogy nem láttam pár lépésnél tovább. A szemüvegemet egyszerre bemaszatolta a hó, de ha levettem, akkor se volt jobb a látómezőm. Pár centis hó lett, mire húsz perc múlva a sajtóházhoz értem, aztán délelőtt 10-ig kavargott, fújt, tüsténkedett a visszaköszönő tél, majd délre meghunyászodott, kisütött a nap és minden elolvadt, csak a hó hidege maradt itt és az azóta is kóválygó fellegarmáda.
Egyelőre nem igazán izgat, milyen idő vár rám odakint, még elmesélem Kenyeres történetének végkifejletét, aztán bele a péntek estébe, talán a tévé előtt is kukkolhatok kicsit a világ dolgaira.

Igazságkeresés egy ivó körül
(5)
Egy év után * Kenyeresné a számára sorscsapással felérő ítélet óta igyekszik becsülettel helytállni mint családfenntartó, anya és meny. Bármilyen munkát elvállal, éppen csak a család ellátása lehetőleg ne sínyledje meg férje távollétét.
Emellett kitartóan talpal K. J. igazságának ügyében, s ha kell, akár az ország túlsó sarkába is elutazik, ahol kopogtat és érvel, vizsgálnák felül, hogy mi történt azon az éjszakán, s ha teljesen nem is lehet tisztára mosni az emberét, legalább büntetésén enyhítsenek, a család érdekében.
Vizsgálatokban pedig nincs hiány.
A periraton messziről látszik, hány és hány kézen ment keresztül, s minden egyes esetben alaposan átforgatták, tanulmányozták, mérlegelték.
- Az eset mindenkinek szóló tanulsága az, hogy ügyes-bajos dolgaink intézésére létezik a demokratikus, törvényes intézményi keret, s ne a kocsma tájékán próbáljuk megoldani azokat - hangsúlyozza az ügyben járatos nyomozóügyész, amikor felkeresem. - Igaz, vannak itt-ott homályos részletek is, de ezek mit sem változtatnak a tanulságon. Az incidensre nem került volna sor, ha Kenyeres törvényes úton, a tanácson keresztül érvényesíti állampolgári jogait, és nem akar sajátkezűleg rendet teremteni. Ha egy ilyen bűntettben elnéző a törvény, akkor mi a biztosíték arra, hogy holnap a hatósági közegek különböző cselekedeteire nem indulat szülte, önfejű tettlegességgel próbálnak válaszolni az emberek?... Sajnos, az öntudattal bajok vannak. Bevallom, nekem is elég sűrűn megdobálják kővel a lakásom ablakát. Mondtam is a feleségemnek, hogy őt, mint tanárnőt, iskolakezdéskor, majd március nyolcadikán és tanévzáráskor mindenképpen elhalmozzák virággal, én ilyesmit nem várhatok el senkitől... Semmi bajom Kenyeressel, de az alkalmazott módszerét mélységesen helytelenítem...
Nagyjából így vélekedett egy év eltelte után a helyi boltos is, aki elmondta, valahányszor Kenyeres megivott néhány pohárral, kötekedő, hangoskodó emberré vált. Különben, ami a kenyeret illeti, nem csak az ő családja volt hasonló helyzetben, de rajta kívül senki se próbálkozott az éjszakai ügyintézés eme formájával..
A helyi fogyasztási szövetkezet vezetője, különben Kenyeres közeli rokona, elmondja: italgőzös állapotban őt is próbálta már fenyegetni, de idejekorán sikerült leültetni.
- A polgármester ott tévedett - magyarázta a megyei pártbizottság aktivistája, akit az ügy felülvizsgálatával megbíztak -, hogy nem tájékoztatta idejében a történtekről a megyét. Hiszen ő nem egyszerű magánszemély, hogy csak úgy pereskedjék, hanem választott káder, párttitkár is, aktivista...
A polgármester elém teszi magánindítványának és a megyei bizottság felkérésére írt tájékoztatóinak másolatait.
- Ennél többet nem tudok mondani... Sajnálom az egészet, mint a kutya... De ha tudom, mi készülődik ellenem, bizony, nem kapnak el egykönnyen... A családot nagyon sajnálom, s Kernyeressel akár holnap is kezet fogok, ha hazaengednék, mert nem haragszom rá. Azóta viszont még az ivó közelébe se nézek, s ha valaki ittasan állít be a tanácshoz, hogy ügyét intézze nálam, szigorúan küldöm is haza, s csak akkor jőjön vissza, ha kialudta a mámorát. Nincs többé szükségem ilyen cirkuszra! Annyian jöttek s vizsgálták már ezt a dolgot, nem tudom, mit lehet még találni benne...
Töprengek magam is: milyen további tanulságot szűrhetnék még le azon kívül, ami az üggyel való ismerkedésem során elhangzott...
Talán itt a helye még három utóiratnak:
1. utóirat. - Nem igaz, hogy a férjem részeges, ahogy be akarták állítani - mondja kenyeresné -, meg hogy rosszul bánik velünk. Tessék belegondolni, mielőtt elzárták volna, a napi kőműves munka után elszegődtek lakókat költöztetni, mert hívták őket mindenhova az építőtelepről. Az a kis plusz is jól fogott... De milyen az ember? A háziak ilyenkor megkínálták egy kis áldomással, azt illett felhajtani. Az egész napi fáradozás után, éhgyomorra az olyan, hogy az emberen gyorsan kiüt, mintha tényleg ittas lenne. Pedig csak fáradt... Így járt az én uram is, de nem volt ő olyan, csak ráfogták... Meg aztán, korábban verték már meg a polgármestert, jóval erősebben is, s azért nem lett semmi baj. Miért pont Jánosnak akarta megmutatni?
2. utóirat. - Nem azért mondom, mert most elfogyasztottam önnel együtt egy pohár bort - hangsúlyozta búcsúzás előtt a polgármester -, de Kenyeres nem becsülte meg magát, pedig az elején itt tölthette a büntetését a közelben, aztán mind üzengetett nekem haza, hogy csak szabaduljon, mert így elrendez, meg úgy... Na hadd el, hát ne üzengess te nekem, át is helyezték jó messzire, a Deltába, nádat vágni, üljön csak ott, ahol a helye van... Ha neki többet ér a nyakassága... Pedig igazán, mondom magának, hogy csak annyi kellett volna, hogy másnap, amikor hivattam a tanácsra, azt mondja: né, hát hibáztam, de bocsásson meg. Én meg azonnal visszavonom az ügyészségről az indítványt, s ezzel el van boronálva. Elvégre nem pusztultam belé abba az ütésbe...
3. utóirat. Az utólagos ellenőrzések mindegyike igazolta, hogy amióta Kenyeres Jánost a tettéért elítélték, családja pontosan hozzájut az üzletből a kenyérhez és az alapvető élelmiszerekhez...

*
Ennyi a riport. Ma is úgy érzem: az akkori körülményekhez képest meglehetősen messze elmentem az "igazság" feltárásában. A dolgot bonyolította, hogy nem két akármilyen ember kapott hajba, hanem az egyik az akkori rendszer választott-kinevezett helyi letéteményese, a másik pedig csak egy elégedetlen egyszerű állampolgár... Maga az a dolog is szokatlan volt, hogy egyáltalán egy ilyen esetről ekkora kimerítő részletességgel említést tehettem. Természetesen, amikor a megyei pártbizottságon az ügy háttere iránt érdeklődtem, éreztem az illetékesek hanghordozásán, hogy polgármester ide vagy oda, nem tartják nagyra a falu első emberét. Azt mondtam magamban: nem csodálnám, ha pár hónap múlva megválnának tőle.
Nem csalatkoztam: látogatásom után hamarosan leváltották. Érzésem szerint ebben nagy szerepe volt annak is, hogy magyar nemzetiségű volt. Annak idején a pártvezetésben, akár község szintjén is, nem bíztak meg a kisebbségiekben. Emberünk kivétel volt, mert a kirakatba kellett néhány báb, de örömmel fogadták, ha e bábok közül egyik-másik hírbe keveredett: mindjárt megvolt a természetes ok ahhoz, hogy megváljanak tőle. És senki sem mondhatott semmit. "Igazságtevés" történt.
Éppen csak hogy az ilyen igazságtevés a Kenyeres család sorsán mit sem változtatott.
Hány ilyen eset van az életben, amikor az ember ártatlanságát próbálná bizonyítani, megvan az eseményekre a maga verziója, de csak azt tudja mondani: Isten rá a tanúm...
    Kenyeresék afférjának, rajtuk kívül csak a Fennvaló az egyetlen tanúja. És Ő nem szólt közbe. Nem tett vallomást egyik mellett sem
    Szorongok, borongok: hányan vagyunk olyanok, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan, mit ér ez az igazolás, amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?

    A képi illusztrációt ezúttal Pusztai Péter barátom két felvétele képviseli, amelyek 1990-ben, márciusban készültek, közvetlenül a marosvásárhelyi román-magyar csihipuhi után, amikor az országból távoztában, Sepsiszentgyörgyön, illetve Marosvásárhelyen sikerült lencsevégre kapnia az akkori indulatok néhány helyzetképét. Úgy küldte el nekem e fotókat az elmúlt napokban, hogy alkalomadtán használhatom őket, mert nem beszélnek mellé: pontosan azt mutatják, amit ábrázolnak.
    Hozzátoldanám: a Kenyeresék históriáját.

Március 20. (csütörtök) Bekövetkezett az, amit amerikai barátaink előre behirdettek. Mennek a maguk útján előre, mint az öszvérek. Ha nem lennének ilyen sikeresek, erősek és magabiztosak, még tárgyalni is lehetne velük. Így csak néznek rád és nem értik, hogy nekem miért nem kell minden áron az, amit ők elégedetten rágcsálnak. Hogy miért lógok ki a sorból. Egyrészt szimpatikusak azáltal, hogy olyan kezelhető egyenembereknek néznek ki, ugyanakkor ijesztő azt látni, hogy a mentalitásuk tényleg olyan, mintha egy buldózer alatt fejlődött volna ki: csak semmi érdesség, uraim!
    Persze, a világot nevelni kell, mert szörnyen neveletlen, ezt aláírom. De ki legyen az, aki a pedellus szerepét eljátssza? Amíg ez nem tisztázódik mindenki megelégedésére, addig ahányan vagyunk, annyifelé fogunk muzsikálni. Ami nem is volna baj, ha közben ne ráznánk az öklünket is egymás felé...
    De térjek vissza Kenyeres és társai kisded világába. Az ő igazságkeresésük mélyén is ugyanazok a torz erők szunnyadnak, amelyek most a világot uralmuk alatt tartják, lebénítják.

Igazságkeresés egy ivó körül
(4)

    A szembesítési jegyzőkönyvből: Mivel egyes vallomások állításai között ellentmondásokat tapasztaltunk, elrendeltük az illetők szembesítését.
    1. Az éjjeliőr továbbra is állítja, hogy kenyeres megszólította őt: ne lásson. A vele szembesített Kenyeres viszont erre nem emlékszik. Arra igen, hogy találkoztak a kocsmaajtó előtt, de hogy beszélgettek is volna, arra nem.
    2. A polgármester kitart amellett, hogy Kenyeres lesett őutána, rádobta az esőköpenyt, és meg akarta verni. Ő már csak azután ütött, méghozzá csak egyszer, a kenyér ügye pedig már a verés után került szóba. A vele szembesített Kenyeres elismétli korábbi vallomását, fenntartva azt: először a polgármester ütött, méghozzá egy bottal.
    3. A polgármester fenntartja, hogy az éjjeliőr, bár tudta, hogy őt éppen verik, nem volt hajlandó a segítségére sietni. A vele szembesített éjjeliőr állítja, hogy nem hallotta a segélykérést, és nem látott semmit, mert közvetlenül nem volt jelen a verekedésnél.
    Varró Ignác ügyészségi tanúvallomásából: Este inni kezdtem a kocsmában, s közben berúgtam, úgy hogy nem emlékszem vissza semmire. Sem arra, hogy ott lettem volna a helyszínen, és arra sem, hogy egyáltalán mondtam-e valamit.
    Kenyeres János ügyészségi nyilatkozatából: Tudomásul vettem a periratban foglaltakat, nem érzem hibásnak magamat és nincs szándékomban bizonyítékokat felhozni mentségemre.
    Az ügyész vádiratából: Kenyeres János nem hajlandó beismerni tettét, s fenntartja a saját változatát. Ez azért elfogadhatatlan, mert már az összetűzés előtt hangot adott ellenségeskedésének a polgármesterrel szemben, agresszíven viselkedett, s maga is elismerte, hogy előzetesen nem látott botot a polgármesternél, aki így nem is lehetett a tettlegesség kezdeményezője. Ezennel elrendelem a bírósági eljárás lefolytatását és a tanúk megidézését.
    A fogház igazolásából: Normális körülmények között átvettük Kenyeres János letartóztatottat a városi milícia szerveitől.
    A bírósági tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokból:
    Tanácsi ügyeletes: - Amikor a lármára kiléptem, a polgármester azt mondta, hogy Kenyeres meg akarta őt verni, s ezért be akarja magával hozni a tanácshoz. A vádlotton nem láttam, hogy ittas lett volna.
    A polgármester lánya: - Láttam, amikor Kenyeres verte az apámat.
    Az italboltos női személy: - Kenyeres nem tűnt ittasnak azon az estén.
Varró István: - Igenis, a vádlott részeg volt.
Polgármester: - Az incidens előtt már a nyomomban járkált holmi személyes problémákkal. Községi szinten ugyanis az én feladatom megállapítani, ki jogosult a kenyérre az állami alapból. A Kenyeres felesége téesz-tagként szerepel, s az előírások értelmében a gazdaságtól kellett hogy gabonát kapjon, amennyiben teljesíti az előírt normát. Amikor úgy adódott, hogy fölös mennyiségű kenyér érkezett a boltba, ő is részesült belőle.
A bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből: A tárgyalás során a védelem kérte, hallgatnák ki tanúként a vádlott feleségét a kenyér ügyében, ám az elnök elutasította a kérést, mondván, hogy semmilyen körülmény nem mentheti föl Kenyeres Jánost a tette alól. Az ügyész kérte a bíróságot, vegye tekintetbe a vádlottnak a vizsgálatok idején tanúsított negatív magatartását, makacs és ellenséges viselkedését. Nem szabad elfelejteni, hogy tette társadalmilag különösen veszélyes, ezért példás büntetést érdemel. A védelem hangsúlyozottan rámutatott, hogy a vádat nem igazolják teljes mértékben és egyértelműen a felsorakoztatott bizonyítékok, ügyfele pedig következetesen tagad. Ám ha a bíróság mindezek dacára vétkesnek találja Kenyeres Jánost, úgy szabjon ki rá minimális büntetést, s lehetőleg javítómunkára küldjék, mert büntetlen előéletű, s a munkahelyi viselkedése is kifogástalan. Meggyőződéssel vallja, hogy védence tettében igen kis szerepe volt a szándékosságnak, inkább a véletlenek szerencsétlen összejátszásáról lehet szó. A vádlottnak nincs mit hozzáfűznie az elhangzottakhoz, tagadja, hogy vétkes lenne, s azon a véleményen van, hogy legyen, aminek lennie kell.
A fellebbezési kérésből: Az incidens nem úgy történt, ahogy az a bírósági tárgyaláson kidomborodott. A verés tényét és körülményeit - a felperesen és a vádlotton kívül - csak az előbbi lánya és felesége tanúsították. Ám ha ezek dacára sem hajlandók törölni a büntetést, úgy legalább annak tartamát csökkentsék, hiszen az alsó határként szereplő hat hónaptól a felső határként megjelölt öt esztendőig igen széles a skála.
A megyei törvényszék fellebezési tárgyalásának jegyzőkönyvéből: A védelem arra hivatkozik, hogy a bizonyítékok nem eléggé nyilvánvalók, bár tagadhatatlanul együtt vannak a hatósági közeg tettleges megsértésének összes elemei. Ám vegyék figyelembe, hogy a vádlott jó magaviseletű, büntetlen előéletű. Az ügyész vélemény e szerint mind a nyomozati szerv, mind a bíróság helyesen ragadta meg az ügy lényegét, s vonta le a kellő következtetéseket. Az a tény, hogy vádlott nem ismeri el tetteit, még nem ok arra, hogy azokat meg nem történtté lehessen tenni. A tárgyalás eredményeként, tekintettel Kenyeres János önbíráskodásának különösen veszélyes voltára, a korábbi ítéletet megerősítik.
A legfelsőbb ügyészség visszaigazolási iktatónyugtájából: Mellékelten visszajuttatjuk K.J. ... számú ügycsomóját, amely ... lapot számlál, azon oknál fogva, hogy tüzetes átvizsgálása után tovább már nincs rá szükségünk...

Holnapra már csak az maradt hátra, hogy a riport befejező részéből kiderüljön: a perirat ismeretében mit találtam a faluban, hogyan nyilatkoztak a helybeliek - egy esztendő eltelte után...

A képek Daczó Dénes barátomtól valók: Díszmarha és gazdája.

Március 19. (szerda) A Józsefek mintha egy fokkal kötelességtudóbbak lennének, mert a mai napon - a bolond felhőjárás leszámítva - amúgy derűs, ígéretes tavaszidő járta, még az őszi-téli mocskot viselő ablaküvegen át is aranyozottabban fénylett, mint máskor. Csak ne fűtenének olyan hevesen ilyenkor - bezzeg, amikor hideg van, akkor lehúzzák a lángot.
    No, de meséljem tovább Kenyeres történetét, amíg odakint leszáll az este s a világ mind közelebb jut az ultimátum utolsó óráihoz, perceihez.

Igazságkeresés egy ivó körül
(3)

    A polgármester ügyészségi tanúvallomásából: Kérdéses nap délutánján a szomszéd faluban tartózkodtam, ahol a villanyművek három szerelőjével futottam össze, akik dolguk végeztével - a hálózatot javították éppen - műhelykocsijukkal beszállítottak a község központjába, úgy 21 óra tájban. Bementem a tanácshoz, ahol a tanácsi ügyeletes tartózkodott, s utasítottam, hogy a szolgálat idején nagyon jól vigyázzon ám, majd távoztam, s meginvitáltam a villanyszerelőket a helyi ivóba, egy pohárra. Összesen 2 (kettő) liter bort fogyasztottunk, ásványvízzel. Jelen volt a lányom is, aki értem jött, hogy együtt menjünk haza. Hogy valójában tettlegesség történt, azt az is bizonyítja, hogy amikor odaszóltam az utcán az éjjeliőrnek, hogy miért nem siet a segítségemre, azt válaszolta, hogy ő bizony fél, nehogy ő is megverődjék...
    Én csak azután ütöttem a seprűnyéllel, hogy már meg voltam támadva, a tettes pedig semmi szín alatt be nem jött volna a tanács épületébe, hogy tisztázzuk a történteket.
    Varró István ügyészségi tanúvallomásából: Amikor Kenyeres János meghívott a büfében, fogyasztanánk együtt valami bort, ő már ittas állapotban volt, és nagyon zaklatottnak látszott, neheztelt a polgármesterre. Kijelentette, hogy ha őkelme nem csinál rendet a községben, akkor ő majd megteszi helyette... Mialatt az ivóban tartózkodtam, testvéremet, Varró Ignácot egy csöppet se láttam. Az se úgy van, hogy én hívtam volna fel a Kenyeres figyelmét, miszerint a polgármester mégis csak a helyiségben tartózkodik. Mert láttam a tettes állapotát, és inkább hallgattam. Kenyeres pedig egyáltalán nem fejtette ki pontosan, hogyan akarna igazságot tenni.
    Az éjjeliőr ügyészségi tanúvallomásából: Nem sokkal azután, hogy őrségbe álltam, a kocsma előtt megállt a villanyszerelők műhelykocsija, akik a polgármesterrel együtt bementek az ivóba. Akkor már odabent fogyasztott Kenyeres János és Varró István. Később Kenyeres kilépett a kocsmából, s kérdezte tőlem, én lennék-e a bakter, vagyis az őr. Igen, válaszoltam. Na, bátyám, azt mondja erre, akkor maga ma este ne lásson semmit! Én aztán nem is, fogtam tréfára a dolgot, de meg sötét is volt, és hát valóban nem lehetett látni... Eltelt valamennyi idő. Aztán hallottam azt a zajt, a lármát, de semmit nem láttam pontosan, se azt, hogy Kenyeres ütött volna, és azt se, hogy őt ütötték.
   Az italboltos női személy ügyészségi tanúvallomásából: Kenyeres János éppen Varró Istvánnal koccintgatott, amikor a polgármester elvtárs megjelent a vendégekkel. Kenyeresék aztán elhagyták az ivót. Ki akartam vinni egy ládányi kiürült üveget, s láttam, hogy Kenyeres az épület mögött ácsorog a sötétben. Kérdeztem az éjjeliőrtől, mit keres ott hátul Kenyeres, mire nekem elmondta: Kenyeres megkérte őt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni fog". Ezek után én nem mertem hátramenni az üvegekkel... Mikor bezártam az ivót, a polgármester hazafelé indult, s Kenyeres is vele tartott. Én az ellenkező irányban lakom, s amíg hazaértem, egyáltalán nem hallottam semmiféle lármát.
    A polgármester lányának ügyészségi tanúvallomásából: Láttam azt az embert, hogy mögöttünk lépeget, de azt gondoltam, ő a bakter. Elkísértük a villanyszerelőket a műhelykocsiig, s onnan a néptanács felé fordultunk. Ott Kenyeres megszólította az apámat, én ekkor mintegy 5 méternyit előre mentem. Anyám az útmenti panellház ablakából lenézett az útra, én meg felszóltam neki, mindjárt érkezünk. Akkor hallottam meg az apám kiáltását. Ezt kiabálta: "Mit csinálsz, te?!" Odanéztem: édesapám lehajolva, a hátára egy esőköpeny volt terítve, Kenyeres pedig ütlegelte. Majd apa is visszaütött, és elküldött az őrsparancsnok után, aki a mi házunkban lakik. Még sokan jártak az úton, de a sötét miatt nem ismertem fel őket. Apám nem volt ittas állapotban, mert nem szokott nagy mennyiségű italt fogyasztani. Hallottam, amint Varró Ignác rikoltozott: "Jól tetted, hogy megverted, mert nem ád nekünk kenyeret!" Kenyeres mindenesetre ittas volt... Amikor a sárba taposott esőköpenyét fölvettem a földről, azt mondta, nem az övé, de később, mikor hazament, mégis csak magával vitte.
   A polgármester feleségének tanúvallomásából: Telefonáltam este a lányomnak a szemközti postára, ahol doglozik, hogy hozza haza a férjemet a kocsmából, ahol városi villanyszerelőkkel tartózkodott. Később a lányom felszólt az útról, hogy jön mindjárt az uram is, csak benézett a tanácshoz, mert annak az udvarán van a mi disznóólunk is...
    Nemsokára aztán szaladt a lányom: ölik az apámat! Leszaladtam az emeletről, a lépcsőházban találomra felkaptam egy falnak támasztott seprűt. A férjem erőst sáros állapotban volt, éppen az éjjeliőrt szólongatta, hogy segítsen már neki, de az azt felelte, hogy fél. Erre a férjem kivette a kezemből a seprűnyelet, és ráhúzott vele Kenyeresre, aki aztán a tanácsirodán leszaggatta magáról inge maradék cafatjait, s lecsapta az íróasztalra, hogy az uram fizetné meg azt neki... A tanácsi ügyeletestől hallottam, hogy amikor ő kiszaladt a zajra, látott két alakot a földön, s az egyikben felismerte a férjemet.
    A tanácsi ügyeletes (civilben könyvelő) ügyészségi tanúvallomásából: 22.30-kor bejött a polgármester az irodába, hogy nagyon vigyázzak a szolgálattal, majd távozott. Nemsokára lármát hallottam, azt hittem, hazatérő duhajok randalíroznak. Kérdeztem a baktert, ő se tudott semmit. Majd láttam, hogy a polgármester szólítja befelé Kenyerest, engem meg utasított, telefonáljak az őrsre, de nem sikerült, mert foglalt volt a vonal. Hallottam a Varró Ignác hangját is, nem tudom, honnan került elő. Azt kiabálta, szó szerint: "Hagyják békén azt az embert, mert nem hibás!" Még mondott valamit a kenyérről is, de nem értettem, hogy mit...

    Itt ma megállunk, s még mellékelek egy friss karikatúrát Keller Emese műhelyéből: Bombahullás idején a címe.

   Március 18. (kedd) Tisztára szerencse, hogy csak ma reggel olvastam el a tegnap este a hírek között becsusszant jelentést az atipikus (vagy atipusos?) gyógyíthatatlan tüdőgyulladás fenyegetéséről. Mert hazafelé menet elemi erővel tört rám a hűlés, akkorákat tüszköltem, hogy visszhangzott belé a folyosó.
    Mára az állapotom és a kedélyem talán még alacsonyabban van, mint tegnap. Talán a láz is kerülget, de munka közben ezt fölösleges nézegetni, elég lesz majd otthon, amikor az ember tehetetlenül bedől az ágyba és nézi a plafont, vagy lehunyja a szemét.
    No hát, gondolom, az ijedtség nem csak nálunk nagy, hanem a hírügynökségeket figyelve, világszerte. Engem különösen aggaszt például a Torontóból érkezett hír, ahol igaz, hogy sok távol-keleti kapcsolatú bevándorolt él, de hát a lányom és családja is ott vannak - ki garantálja, hogy a titokzatos kór nem veszi be magát a világvárosba?
    A híradások természetesen minden lehetséges verziót forgalomba hoznak: nem kizárt, hogy a terrorizmus keze van a dologban. A sajtó valósággal úszkál a boldogságban: a háború árnyékában van még miről írni, sosemlátott információkat közölni, az élre vágni, minél nagyobbat mondani.
    Én most mégis folytatnám tegnap elkezdett, meglehetősen idejét múlt történetemet:

Igazságkeresés egy ivó körül
(2)

   A községi polgármester magánindítványából ( folytatás): ... Az eset egyben rávilágít arra, hogy még mindig akad tennivalónk az emberek nevelése terén, mert egyesek, minden erőfeszítésünknek fittyet hányva, nem értik még meg, hogy a törvény mindenkire egyformán érvényes, s nincs jogában senkinek önkezével igazságot szolgáltatni.
    A tettes, aki alattomos módon a személyemre támadt, Kenyeres János, a közeli város egyik munkatelepére jár dolgozni, nős, két gyermek apja. Mint megtudtam, elégedetlen volt, amiért a családja nem kapott a falusi üzletből kenyeret, lévén téesz-tagok. Tudomásomra jutott továbbá, hogy a tegnapi este folyamán hosszabb időn át lesett utánam, és olyan kijelentéseket tett (pl. az éjjeliőrnek odaszólt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni fog" - amint ez az italboltos nőn keresztül a fülembe jutott), amelyek nyilvánvalóvá teszik: előre kitervelt merényletet forralt ellenem.
    Kenyeres János különben kötekedő, italozó ember, aki családjával is durván bánik, s nem egyszer csapott botrányt nyilvános helyen, a községi élelmiszerboltból például többször is ki kellett tenni a szűrét. A sajnálatos incidens után felhivattam Kenyeres Jánost a tanácsirodára, de ő előbb jónak látta betérni az ivóba, ahol ismét felöntött a garatra, és nem volt hajlandó magyarázatát adni a tettének, amit mellesleg el sem akart ismerni.
    Élve polgármesteri mivoltomból fakadó jogaimmal, a mai napon jónak láttam pénzbírságot kiróni Kenyeres Jánosra (kötekedés és illetlen viselkedés miatt), az éjjeliőrre (szolgálati feladatai elmulasztásáért), és az incidensnél jelenlévő Varró Ignácra (aki egy adott pillanatban arra ragadtatta magát, hogy kiabáljon is: "Jól tetted, hogy megverted!", ami csendháborítás), de úgy vélem, az eset társadalmi veszélyessége megköveteli a vétkesek büntetőjogi felelősségre vonását is. Javasolom e tekintetben Kenyeres János hosszabb időre való elzárását, de talán Varró Ignácnak sem ártana egy ideig a fogház, elvégre megrögzött alkoholista, s odabent legalább elvonókúrán lehetne, otthonában amúgy is magányosan él.
    Az ügyészi rendeletből: Folyó év augusztus... éjszakáján Kenyeres János rátámadt ... község polgármesterére, miközben az hazafelé tartott, s a földre teperve ütlegelte, hivatalos tisztsége gyakorlása során elkövetett cselekmények miatt. Elrendelem az ügy bírósági letárgyalását.
   Az ügyész előzetes letartóztatási parancsából: Tekintve, hogy a szóbanforgó tettre kiszabható büntetés felső határa meghaladja a két esztendőt, elrendelem Kenyeres János előzetes őrizetbe vételét.
    Kenyeres János ügyészségi vallomásából: A kenyér miatt történt minden: el akartam intézni, hogy a család is kapjon odahaza, mert én a városról hozom az adagomat. Mihelyt hazajöttem a munkából, úgy 20 óra tájt betértem a tanácshoz, ahol az ügyeletes nekem azt mondta, hogy a polgármester a szomszéd faluban tartózkodik. Ezután benyitottam a közeli italboltba, ahol sör híján elfogyasztottam egy pohár bort. Itten találkoztam Varró Istvánnal, akinek elmondtam, mi végett keresem a polgármestert. Hogy teljen az idő, rendeltem egy hét decis üveg bort s ásványvizet, azt ketten ügyesen elfogyasztottuk. Közben észrevettem, hogy a polgármaster holmi idegen személyekkel egy függöny mögött, a kocsmában poharazik. Mikor az italboltos nőszemély 22 órakor odaszólt, hogy záróra van, elhagytam a helyiséget, s vártam a polgármestert, aki kb. egy félóra múlva lépett ki a vendégekkel együtt. Közben vele volt a lánya is, aki érte jött, hogy hazavigye, mert erősen megrészegedett. Mikor a vendégek elszéledtek, a polgármesterhez léptem és megfogtam a könyökét, hogy hallgasson meg a kenyér ügyében. Ezt a lánya is tanúsíthatja, aki pár lépéssel előre ment, hogy mi közben nyugodtan beszélhessünk. Kértem a polgármestert, hogy ha a kenyér ügye nem elrendezhető, úgy adjon róla egy papírost, hogy a munkahelyemről intézkedjek. Erre rámütött egy bottal, és azt kiabálta, menjek haza, s ahogy a tanács elé értünk, be akart engem oda cipelni, de a síkos úton megcsúszott, gépiesen belém kapaszkodott, amire a vállamon átvetett esőköpeny reája esett. Mikor nagy nehezen feltápászkodott a földről, dühösen letépte az ingemet és a trikómat, belökdösött a tanácsirodára, hogy adnék róla számot, miért láttam el az ő baját. Nem tartom magam hibásnak, én nem ütöttem. Amikor az őrsparancsnok kiszállt, a polgármester már otthon volt, s én is hazamentem.
    Kenyeres munkahelyi jellemzéséből: Kenyeres János két éve jött munkatelepünkre, áthelyezéssel. Viselkedése kifogástalan, hónapról hónapra teljesíti a tervet, jó minőségű munkát végez, minden tekintetben fegyelmezett munkaerő.
    A belügyminisztérium megyei felügyelősége igazolásából: Kenyeres János nem szerepel bűnügyi nyilvántartásunkban, büntetlen előéletű.
   
    Itt most megszakítom, egészségi okok miatt, de remélem a holnapi legjobbakat.

    A mai kép: Daczó Dénes Mindennapi kenyér.

Március 17. (hétfő) Ismét mesélős kedvem támadt, talán mert rábukkantam egy keserű sztorira, amit 1985 végén, a bukaresti zsidó kórházban szívbillentyű-gyulladással feküdve, próbáltam kiírni magamból. Ha a kényszerű szobafogság még tartott volna, minden bizonnyal befejezem a kisregény legalább nyers változatát, így azonban félbemaradt, s bár elő-elővettem még egy párszor, valahogy úgy éreztem, túllépett rajta az idő.
    Most azonban előkerült annak a riportnak a kézirata, amely az ötletet és a lökést adta. A borzalmasan kopogó stílusú, dokumentarista iromány gyermeteg és hátborzongató stíluselegye természetesen abból fakad, hogy az ügy, amibe a fejszémet vágtam, nem mindennapi körültekintést igényelt.
    Az Előrénél abban az időben azzal foglalkoztam, hogy mindenféle lehetetlen, elfekvő levelet megpróbáltam - az adott lehetőségeken belül - hasznosítani, tanulsággal felruházni.
    Ezúttal nem is levélről volt szó, hanem egy személyes látogatásról. Meggyötört, de még fiatal asszony keresett fel abból a Dés melletti, jobbára magyar lakosú faluból, ahol feleségem a hatvanas évek közepén egy évet tanított, s ahol Attila fiam kezdődő dackorszakát is leélte, én meg ahányszor csak tudtam, általában hétvégeken, le-leutaztam hozzájuk vasárnapi apukának.
    Amit remegve, sírva elmondott nekem egy lepusztult irodában, ahol nem csak a telefonkagylóknak, de biztosan a falaknak is fülük volt, annak a lényege: férjét elítélték, több évre, mert a polgármester ráfogta, hogy életveszélyesen megverte, s bár nem tudták bizonyítani, az erősebb kutya logikája folytán bűnösnek találták. Arra kért bennünket, tegyünk igazságot, s ha már nem hozhatjuk ki a tömlöcből, legalább hassunk oda, hogy közelebb helyezzék el, mert a polgármester bosszúja folytán a közeli börtönből áthelyezték az ország keleti csücskébe...
    Mindig kiborítottak az ilyen helyzetek: tudtam, hogy az igazság kiderítése ezesetben is vérbeli újságírói feladat, tehát nem fogom kiengedni a kezemből, de valóságos kín volt megtalálni azt a módot, ahogy a kérdéshez közelítsen az ember, hogy közben ne tekintsék hatalomellenes diverzánsnak.
    Elhatároztam: a közepébe vágva, egyenesen a Kolozs megyei pártbizottságnál kezdem a tisztázást, hiszen ha polgármester - s egyúttal községi párttitkár - az áldozat, akkor ott nyoma kell hogy legyen az ügynek.
    Nem csalódtam. A pártbizottságon még szerencsém is volt, mert az ifjúsági szervezetből kiöregedett pártbizalmival akadtam össze, aki a régi szép idők emlékére volt annyira nagyvonalú, hogy elém tette az ügyről szóló jegyzőkönyvet, majd beszólt a dési törvényszékre, hogy egy ismerőse szeretne megismerkedni az ügy periratával, s halásszák elő másnapra, hogy ne kelljen várakozzak.
    Leutaztam Désre, majd utána a községbe is. Felkerestem az asszonyt, előadtam mindazt, amit sikerült megtudnom, s ő hálálkodva zokogott, mondván, hogy bár minden maradt a régiben, de végre valahol emberszámba vették.
    A továbbiakban ideírom a megjelent riportot, elvégre nem árt, ha fogalmat alkotsz arról, hogyan írták annak idején az újságot, amikor problémákat kellett valahogy szóvátenni. Ámde a riport beírása időigényes, így egy-két napon át majd folytatásban szolgáltatom a szöveget, s mert ma még szorongat egy-két elvégeznivaló, egyelőre csak a bevezetésnek szánt invokációt küldöm. (Mellékelek viszont egy remek Kenéz Ferenc verset, amely most jelent meg a Hitel márciusi számának nyitó oldalán, s amely az író ember státusáról mond keserű szavakat.)

Igazságkeresés egy ivó körül

   Kenyeresné felkeresi a szerkesztőséget * Sovány, madárcsontú asszonyka - nevezzük Kenyeresnének - keresett föl április végén a Scanteia házban, s a felháborodástól remegve mondta el: férjét, Kenyeres Jánost három és fél évre záratta el a község polgármestere, ártatlanul.
Olyan hirtelen történt minden, hogy azt sem tudtam, mit írnak róla az iratokban, még a végzést se adták a kezembe - panaszolta két kisgyerek és az idős, beteges anyós minden gondjával magára maradt feleség, majd íróasztalomra tett egy hat lapos, részletes beadványt.
Akkor azt tanácsoltam neki, keresse fel azt a fórumot, amely az ítéletet hozta, hiszen joga van tájékozódnia abban az ügyben, amely életének váratlanul nehéz szakaszát hozta rá.
Azóta észrevétlenül eltelt a nyár, Kenyeresné remélhetőleg tovább rótta igazságának tekervényes útjait, beadványokat fogalmazott, s közben nekem is alkalmam volt beásni magam egy nem mindennapi per irataiba. Izgalmas, tanulságos olvasmánynak találtam az egészet, s hogy tisztábban álljon az olvasó előtt, mi is történt azon a tavalyi augusztusi éjszakán, lapozzuk fel együtt - persze, csak kivonatosan s helyenként szabadon idézve - az egész ügycsomót. A szereplők nevének megváltoztatása, illetve a helységnevekkel együtt történő elhallgatása elsősorban a család érdekében történik: ne hordják magukon évekig, fölöslegesen, egy meggondolatlan incidens minden kellemetlen következményét.
Az ügycsomó * A borítólapról: Kenyeres János - hatósági közeg tettleges megsértése, 3 év 6 hónap fogház, Btk. 239. cikkely, 2. bekezdés értelmében.
Btk. 239. cikkely: Az államhatóság gyakorlásával járó tisztséget betöltő tisztviselő ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakrolása során végrehajtott cselekmények miatt közvetlenül vagy közvetlen közlési eszközökkel elkövetett becsületsértés, rágalmazás vagy fenyegetés neve a hatósági közeg megsértése. A büntetés 3 hónaptól 2 évig terjedő fogház vagy pénzbüntetés. - Az említett személy ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt elkövetett tettlegességet vagy bármilyen más erőszakos cselekményt, valamint testi sértést 6 hónaptól 5 évig terjedő fogházzal büntetik.
A községi polgármester magánindítványából: A tegnap este 22.30-kor, miközben hazafelé tartottam, váratlanul megtámadtak, minek folytán sajnálatos tettlegesség áldozata lettem. Elképzelni sem tudom, mit vétettem az illetőnek, akit jóformán nem is ismertem. Ámde ennél is sajnálatosabb, hogy a tett színhelyén jelenlévő éjjeliőr közömbösen viselkedett, nem sietett a segítségemre, s ugyanígy járt el a lármára előkerülő tanácsi ügyeletes, az őrsparancsnok pedig érthetetlen, vétkes késedelmet tanúsított. Mindez olyan körülmények között történt, miközben minden lehetőt megtettem a község felvirágoztatása, az élet jó menetének biztosítása érdekében...


KENÉZ FERENC
Poetica 2001

Köszöntöm az összes számítógépet,
az egykori lehallgató készülékeket
és valamennyi lehallgató tisztet,
köszöntöm a monitorok előtt
ülő mai bankhivatalnokokat,
s a tegnapi füles névre hallgató cenzort,
üdvözlöm a világ összes költészeti
folyóiratát, tanszékek személyzetét,
köszöntöm a kérdőíves felmérések
szakértőit, a közvéleménykutatások
apostolait, a bulvársajtó legjelesebb
képviselőit és az áruházi akciós vásárok
nagyérdemű lebonyolítóit,
köszöntöm a kedves rádióhallgatókat,
a milliós televíziós vetélkedők
résztvevőit, üzenem az összes
akciós mosópor-, lakberendezési és
pipadohányárusnak, az összes
remekbe szabott hirdetésszervezőnek,
agykontrollsztárnak, hogy kábé
ugyanolyan jól körülhatárolhatóan,
mint egy fogkefe, én is vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok.

A mai képanyag: igen kedves Oláh István barátom képsora: A gazda és háza.

    Március 16. (vasárnap) Tegnap, kora délután hazaállítottam fáradtan, nehezen mozgó, itt-ott már vészesen csikorgó végtagokkal, s első dolgom volt átadni feleségemnek a kokárdát, amit a bukaresti Kalvineum (az egyik, a belvárosi református templom) bejáratánál a kabáthajtókámra tűztek a szervezők. Ilonkám arca földerült, bár megjegyezte, hogy amit tavaly kapott tőlem, ugyancsak megvan, mert félretette, ez viszont szebb annál…
    Meghiszem azt, de azért amikor az ünnepség után kiléptem a koratavaszi, hólétől lucskos utcára, gépiesen levettem a kabátomról a kis jelvényt, hiszen a sajtóházig, ahol a félbehagyott munka várt, jókora utat kellett megtennem, s miért kössön belém valaki, ha nem muszáj? Amúgy pecsovics dolognak hat mindez, s közelebbről nézve az is, de az 1967-től gyakorlatilag megszakítatlan bukaresti létformám mindennek dacára ezt kínálta föl túlélési reflexként - én pedig elfogadtam, nem tudván jobbat állítani helyette.
    Mostanig a bukaresti március 15-éket - amióta 1990 óta szabadon megemlékezhetünk róla a románság kellős közepén, Bukarestben is - jobbára a magyar nagykövetség védnöksége (védelme) alatt ültük meg, a bukaresti magyarok szabadidős házának épült Petőfi Ház szűk előcsarnokában, a legnagyobb és legpatinásabb bukaresti park, a Cismigiu (ejtsd: csismidzsiju - feltehetőleg a szivattyús kutat jelentő cismea szóból eredeztethetően) tőszomszédságában (egykor a park egy jól meghatarozott, a mostani Petőfi Házhoz közeli sétányán adtak egymásnak találkát a szép számmal a román fővárosba özönlött székely cselédlányok és iparoslegények kimenő idején, vagyis hát csütörtökönként vagy vasárnap délután). A 25-30 négyzetméternél nem tágasabb, rosszul megvilágított, örökké áporodott dohányfüsttől csípős szagú csarnok egyik sarkában bronzfestékkel bepatinázott gipsz Petőfi mellszobor kínált eleddig céltárgyat a kegyelet és az ünneplés gesztusaihoz: oda hordták a teméntelen közületi koszorút (a végén már csak a szónokok, néhány szervező és a lelkesültebb népség-katonaság fért el az agyontisztelt gipszköltő díszletei közt), ott hangzottak el a lelkesítő beszédek, szavalatok, amelyekből a háttérbe, illetve a belső udvarra szorult bukarestiek vajmi keveset hallottak, de talán nem is bánták igazán, jóízűen folyt a csevej, egymást régóta nem látott ismerősök cserélték ki eszméiket, információikat, vitatkoztak, olykor veszekedtek, s nem egyszer szapulták a harmadikat, aki vagy nem volt jelen, vagy valamivel odébb, hanghatáron túl hasonlóképpen, csak éppen másvalakivel osztotta a semmit.
    Az ünneplés koreográfiája évről évre bővült, csíszolódott, az utóbbi években már állófogadásra is futotta a magyar érdekvédelmi szervezet, illetve a Petőfi Társaság alapjaiból (de talán a nagykövetség sem garasoskodott...). Szendvics, savanyú, de bőven mért vinkó, hűsítő, aprósütemény, kalács, ropi - a nem túl igényes fogadások általános egyenmenüjéhez igazodva.
    Az idén a bukaresti magyar egyházak vették kezükbe a szervezést: a helyszín nem véletlenül esett a Petőfi Háztól negyedórai járásra lévő, ugyancsak központi Kalvineum korszerű templomtermére, ahol kényelmesen, padsorokban ülve hallgathattuk végig mindazt, amit az ünneppel kapcsolatban végig kellett hallgatnunk.
    Kezdetben a református, katolikus, evangélikus, unitárius egyházak egy-egy papja áldozott a napjainkban immár nem csak divatos, hanem úton-útfélen gyakorolt ökumeniának, aztán a Petőfi Ház színjátszói szavaltak, énekeltek - elhangzott a Nemzeti dal is, és senkit sem zavart az, hogy egy sajnálatos félreértés okán az iskolai tananyagként is szereplő verset Talpra magyar-ként konferáltak be, elhangzott a Székely Himnusz is, meg a Nemzeti Ima, harsogott belé a templom, majd valamennyien kivonultunk az udvarra koszorúzni. Csakhogy a gipsz-Petőfi otthon maradt: a tisztelgés ezúttal egy újonnan felavatott ikontárgy, a Magyar Hősök Emlékére feliratos fehér márvanytábla előtt zajlott, a hozzáillő történelmi beszélyek elhangzása közben. A szűk, az utca felé elnyúló udvaron alig fért a templomi népség, nem is igen látta mindenki, mi történik a templom fala mellett, de a derengő napfényben előkerültek a fényképezőgépek (hódítanak a digitálisak!), az elmaradhatatlan videók, kisszámú tévéstáb, néhány hivatásos fotóriporter, pennarágó egészítették ki a krónikás-hadat.
    A templomban sikerült meghúznom magam a leghátsó sorban, jó rálátással valamennyi széksorra. Szorongó szívvel pásztáztam végig a jobbára ismerős, egykor javakorabelinek látott, de ma már reszkető fejűvé, őskövületté torzult arcokat, egy szüntelenül lepusztuló, elfogyó magyar világ utolsó képviselőit. Kétségbeesetten számoltam utána a gyermekeknek, akiket - jól tudom az évtizedekkel korábbi gyakorlatból - Bukarestben egyszerűen lehetetlen otthon hagyni, amikor mindenki szeretne az ünnep, az esemény fényében megmerítkezni. De a gyerek ma már ritka állatfajta körünkben. És arra is gondoltam, hogy jövő ilyenkor már én sem leszek itt, ha állom a szavamat és hű vagyok saját elhatározásaimhoz.
    Az állófogadásról viszont nem tudok beszámolni, mert amikor a szervezők éppen körbejártak, miként temetésekkor szokás és a szertartás befejeztével a "házba" invitálják a kedves vendéget, angolosan megléptem. Így aztán nem tudom, mivel koccintottak vértestvéreim, de legalább sikerült megszabadulnom egy talán még siralmasabb élménytől: amikor az enyhén becsiccsentett, kommunikációéhséggel sújtott szórványismerősök (akik a mindennapi életben a lehető legkorrektebb emberek) gajdoló, szószátyár, kisszerű lényekké válnak - amig a mámor kitart.

    Most, hogy beszámolóm végére pontot tettem, elővettem Makkai Ádám nemrég megjelent Úristen! Engedj meghalni! c. kötetét, amit Szonda Szabolcs barátomtól kaptam ajándékba (ő meg a jó Ilia Mihálytól, Szegedről). A könyv a Petőfi szibériai fogságán alapuló elképzelések és feltételezések parafrázisa, apokrif dokumentumok gyűjteménye, illetve versciklusok elegyéből építkezik s válik sajátos, mához szóló Petőfi-mementóvá, amely nem csupán Illyés Gyulát, József Attilát vagy Radnóti Miklóst (nem beszélve Kőrösi Csoma Sándorról és a Dalai Lámáról), hanem Antall Józsefet, Horn Gyulát és az ifjú Orbánt is beemeli a Petőfi-reinkarnáció dimenzióiba.
    A március idusával kapcsolatos hangulat jegyében belopok neked egy sajátos Makkai-verset (már csak azért is, mert engem is foglalkoztat az abszurdnak tűnő feltételezés a szibériai utóéletről) a könyv első részéből (Petőfi Sándor halála után írott költeményei: A fehéregyházi füzet - VII.):

Ki tanyája
ez a fészer?
Elaludtam egyszer-kétszer.
Platánfából ketten jönnek,
szép magyar nyelven köszönnek.
Ki tanyája
Héjjasfalva?
Felmásznék a szélkakasra.
Ki tanyája
ez a platán?
Eltűnök én itt e csatán...
Mindegy,
hogy kié e fészer,
mer te abba úgysze férsz el.
Ember
ne bújhasson fába:
Ez a világ regulája.
De ha őket
manók hozták...?
Szép platánfa, Isten hozzád.
El is mehess
más vidékre,
hass az ifjabb nemzedékre.
Engem csoda
úgysze ámít,
csak mindent elfuserálsz itt.
Énbelőlem
nem lesz pópa:
Várjon inkább a bitófa.
De nem leszek szerzetes sem
Ázsiában, idegenben!
Ha a komák
elvinnének:
Nem megyek én -
    csak mint lélek...

A képeket a bukaresti 48-as megemlékezésről Székely Sándor készítette az RMSZ-nek.

Március 15. (szombat) Arra gondoltam, hogy az ünneppel kapcsolatosan mesélek majd neked, méghozzá arról, hogy miként ünnepelnek erre mifelénk, a végeken, a maroknyian élő magyarok, de még csak alig értem vissza a déli ünnepségről és szükségem lesz arra, hogy átszűrjem magamon az élményt. Székely Sanyi barátom vasárnapra fotót is ígért az eseményről, így aztán teljes lesz a híradás.
    Addig is egy érdekes hírt másoltam ide neked, a tegnapi nap folyamán sugározta a Magyar Távirati Iroda. Első pillantásra tanmesének tűnik az egész, de ha az ember mögé gondol és elkezdi kiszínezni a történteket, pontosabban azt képzeli el, hogy egy ilyen közönséges, ám mégsem mindennapi esemény miként is zajolhatott le a valóságban, akkor bemérheti, mit jelent az: háborús idők.
De olvassuk a hírt előbb:

Irak/USA - amerikaiak mentettek ki iraki halászokat

    Perzsa-öböl, 2003. március 14., péntek (MTI) - Az amerikai haditengerészet fregattja mentett ki a Perzsa-öbölben nyolc iraki halászt, akiknek hajója csütörtökön este süllyedt el.
    A USS Gary fregatt csütörtökön délután fogta először Mohamed kapitány vészjelzéseit - közölte a USS Kitty Hawk repülőgép-hordozó szóvivője. A hajó parancsnoka szerint a mentőalakulat éppen akkor ért a helyszínre, amikor a halászhajó elsüllyedt.
    Az irakiakat az amerikai hajó fedélzetére szállították, de előbb megmotozták őket. Hazatérésükre néhány nap múlva kerülhet sor.
    Jelenleg körülbelül 48 ezer tengerész és tengerészgyalogos tartózkodik a Perzsa-öbölben horgonyzó amerikai hadihajókon egy Irak elleni háborúra várva - jegyzi meg az AFP francia hírügynökség.

KGL    < kul@mti.hu >
KTI    < kul@mti.hu >

MTI 2003. March 14., Friday 12:05

Mint láthatjuk, a hadsereg tehát mindenütt ott van. Nem történhet semmi az ő tudta nélkül: látja a jót is, a rosszat is, a szerencsétlenséget, a szerencsét is. Ráadásul nem csupán megfigyelő, hanem mentő is, ha kell.
    Csak el ne felejtsük: valahol azért jóban is, rosszban is az ő keze van benne. Most még békés minden - úgymond -, csak viharsújtotta embereket kell kimenteni az Öbölből. De ha megindul a szőnyegbombázás?
    Ma az utcán, amíg a buszra vártam, szakállas fiatalember sétálgatott a megálló közelében s a várakozóknak füzetlap nagyságú röpcédulát osztogatott. A rossz nyomdai kivitelezésű, sűrű szöveggel írt szórólapon a békét ajánlotta az ismeretlen szerző a járókekők figyelmébe. Figyeltem az emberek reakcióját: több-kevesebb figyelemmel beleolvastak a szövegbe, aztán aláeresztették a papirost a járda melletti pocsolyába, amelyben tucatjával áztak e koratavaszi hulló "levelek..."

    A képanyag a kilencvenes évek elején felfuttatott, Szent Anna tó mellett megrendezett erdélyi performansz-fesztivál, az ANNArt tíz évvel ezelőtt, 1993. július 23-25-e között rendezett happening-szerű előadásairól készült műsorfüzet néhány felvétele.

         Március 14. (péntek) Hetek óta készülök rá, hogy elővegyem a táskám mélyéről az Előrének azt a lapszámát, amely utoljára került, 1989. december 22-én az olvasó kezébe.
    Voltak hetek, hónapok, évek, amikor - valahányszor a kezembe került - undorral löktem el, födtem le néhány semleges iratcsomóval, csakhogy ne is lássam. A hányinger akkor még pavlovi úton kiváltódott: megláttam, amit nem kellett volna, és már menekültem is előle.
    Azóta megkérgesedtem. Az ismételt szembenézés arra késztetett, hogy tárgyilagosan szóljak arról, ami vitathatatlanul rákfene, gyógyíthatatlan betegség volt.
    Nem tudom, lesz-e épeszű ember, aki természetesnek tartja, hogy egy négy (pravda)oldalas újságban ennyi szemérmetlen, érdektelen és hamis információ kapjon helyet?
    Annyit előre kell bocsátanom, hogy az újság (amely a XLIII. évfolyam 13 080. szám, 4 oldal ára 50 bani feljegyzést tartalmazza a fejléce alatt) egy nappal mindig a román pártlap, a Scanteia mögött kullogott, hiszen le kellett másolnia annak nem csak tartalmi, hanem grafikai lényegét is - ez pedig, a fordítást és ellenőrzést tekintetbe véve, némi időt feltételezett, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a lap már csak a másnapi szállítóeszközökkel juthasson el Erdélybe és minden olyan romániai helysége, ahol előfizetői voltak.
    Így aztán a következő menüből választhatott a derék olvasó:
Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde a rádió- és televízióállomásokon (mintha olyan sok lett volna abban az időben belőlük!) - ebben súlyos nemzetellenes, provokációs akciók sorozatának nevezi a "timisoarai" eseményeket (a helységek nevét - esetünkben a Temesvárét - nem lehetett magyarul leírni). Néhány részlet: "Az eddig rendelkezésre álló adatok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy ezeket a terrorista jellegű akciókat különböző idegen országok reakciós, imperialista, irredenta, soviniszta köreivel és kémszolgálataival szoros kapcsolatban szervezték meg és robbantották ki..."
    "Valamennyien visszaemlékszünk egész népünk határozott állásfoglalására 1968-ban a Csehszlovákia elleni invázióval szemben és Románia függetlenségének megvédelmezéséért. Most állítható, hogy a helyzet hasonló, sőt még súlyosabb is... Nagyon sajnáljuk, hogy ilyen helyzet alakult ki, de ez nem a rendfenntartó szerveknek és a katonai egységeknek tulajdonítható, amelyek két napon át a legnagyobb türelemről és engedékenységről tettek tanúságot a timisoarai terrorista, fasiszta elemek akcióival szemben, hanem azoknak, akik a külföldi ügynökségek szolgálatába szegődtek..."
    A hosszú lére eresztett kérincsélést át- meg átszövi a fogadkozás, hogy az illető mindent megtesz a dolgozó nép boldogulásáért.
    A beszéd mellett fényképes hír: Nicolae Ceausescu elvtárs, Románia elnöke befejezte hivatalos baráti látogatását Irán Iszlám Köztársaságban.
    Alatta: A Románia Szocialista Köztársaság és Irán Iszlám Köztársaság közötti gazdasági, kereskedelmi és műszaki kooperáció fejlesztésére vonatkozó hosszú távú program aláírása.
   A látogatás más mozzanatai - a 3. oldalon.
    Nicolae Ceausescu elvtárs visszaérkezett a fővárosba (fényképpel, amelyen Elenával együtt lépdelnek a bársonyszőnyegen, hátuk mögött a jócskán lemaradt sleppel).
    A lap első oldalának bal alsó sarkában, keretben:
    Elnöki rendelet a szükségállapot bevezetéséről Timis megye területén, amely öt szakaszból áll, amelynek hírhedt második szakasza emígy hangzik:
    "A szükségállapot idején tilos bármilyen nyilvános gyűlés, valamint az öt személynél nagyobb csoportokban való közlekedés. Éjszaka 23 órától kezdve tilos a közlekedés azoknak a személyeknek a kivételével, akik éjszakai váltásban dolgoznak..."
    A 2. oldal teljes szélességét befogó cím: Magas fokú felelősség az ország nyugalmáért és rendjéért, az egész nép teljes egysége a párt körül, határozott állásfoglalás a nemzeti szuverenitás és függetlenség megvédelmezéséért, a szocialista építés töretlen kibontakoztatásáért hazánkban
    Ez alatt összeállítás különböző üzemekben és intézményekben szervezett, munkáskollektívák véleményét rögzítő ülésekről, amelyeken az idézett felszólalók a pártfőtitkár televíziós beszédében foglalta gondolatokat böfögték vissza. E számban helyet kapott a fővárosi 23 August Vállalat munkásosztagának szava (Szoros egységben a párt és főtitkára körül), a Miercurea Ciuc-i (értsd: csíkszeredai) Fésűsgyapjú Fonóipari Vállalat munkásosztagának a szava (Egyöntetű állásfoglalás pártunk bölcs politikája mellett), a craiovai energetikusok szava (Bármi áron megvédelmezzük népünk forradalmi vívmányait) és az oradeai (értsd: nagyváradi) gépgyártók szava (Határozott visszavágás a szocialistaellenes, románellenes akciókra).
    A 3. oldal átfogó címe: Nicolae Ceausescu elvtárs, Románia elnöke hivatalos baráti látogatása Irán Iszlám Köztársaságban, amely tulajdonképpen azokat a hivatalos hírügynökségi jelentéseket tartalmazza, melyek egy nappal korábban a román nyelvű sajtóban ezzel kapcsolatban megjelentek, illetve az akkori, napi két órásra zsugorított televíziós adásban fő adásidőben elhangzottak. Az oldal címei: Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde * Ali Akbar Hashemi Rafsanjani elnök beszéde * Befejeződtek a hivatalos megbeszélések * Más román-iráni dokumentumok aláírása Elutazás Teheránból * Közös közlemény * Távirat az elnöki repülőgépről az iráni elnöknek * Iráni sajtószemle.
    A 4., az utolsó oldal valamivel "mozgalmasabb". A címek: Fogadás a kormány első miniszterénél * Befejezte XIX. ülésszakát a román-jugoszláv gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési vegyes bizottság * Gorzs és Valcea megyék dolgozóinak rangos termelési sikerei * Megengedhetetlen, nemzetközi viszonylatban különlegesen súlyos akció: az Egyesült Államok agressziója Panama Köztársaság ellen * A Csehszlovákiai KP rendkívüli kongresszusa * A Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség-Hazafias Front kongresszusának munkálatai - az RKP (értsd: Román Kommunista Párt) KB üdvözlő üzenete * Megbeszélések az NDK MInisztertanácsának elnöke és az NSZK szövetségi kancellárja között * Görögországban fokozódik a tiltakozás az amerikai katonai jelenlét ellen * Afganisztán: a kormánycsapatok jelentős sikereket értek el * A tőkés világ igazi arculata: A szegény rétegek nyomasztó lakásgondjai (szerző: Székely László) * Öt világrész hírei (röviden).
    Az oldalon 2 hasábon (a nyolcból) az Oradeai Református Egyházkerület részéről c. közlemény kapott helyet, amelyben Papp László, az Oradeai Református Egyházkerület püspöke részletesen elmagyarázza, hogy milyen egyház- és hazaromboló tevékenységet folytatott Tőkés László és környezete (beleértve apját és testvéreit), aminek következtében neki, mint püspöknek kötelessége volt fellépni. Tőkés szerinte nem csupán a törvényszéki, hanem a püspöki döntéssel is szembeszállt akkor, amikor nem akarta elhagyni temesvári parókiáját és a "mineui" (értsd. szilágymenyői) parókiára költözni - ahová, mint azt már tudjuk, a temesvári zavargások után a szekuritáté nagy buzgón el is szállította...
    A lapszám az időjárásjelentéssel és a szombati tévéműsorral zárul, amiből aztán - az események folyományaként - teljesen más lett...
    Összehajtogatva a már szakadozó, elefántcsontsárga újság lapjait, arra gondolok: ki az, aki valójában túlélte a 13 esztendő kihívásait? Mi, avagy Tőkés László?
    Az előbbit nagy kételyek gyötrik, az utóbbi csalhatatlanságát hangoztatja...

Fejhullatós

fejhullatós időkben
lekemben úgy havaz
állunk a temetőben
felverte mind a gaz

lelkes világ ez itten
fejfáival izen
aki él teret hódít
szárazon és vizen

a föld alá heverni
nem kunszt de néha kell
állunk zizegő gaz közt
fejünk hullatva el

    A mai képanyag: fotókópia az Előre utolsó lapszámának első oldaláról, a pártfőtitkári ijesztegetéssel.

Március 13. (csütörtök) A tegnapi bejegyzés kissé talányos lehet azoknak, akik eddig nyomon követték e sorokat.
    Nem a szerb miniszterelnök elleni merénylet megverseléséről van szó, hiszen amikor a tegnapi verset papírra vetettem, még nem tudtam semmit a történtekről. Persze, tudhattam volna, hiszen a helyrehozhatatlan akkor már megtörtént, csakhogy a lapzártával és a mesterpéldányok nyomdába küldésével egy időre kikapcsolom magam a világtörténésekből, s majd csak este, hazaindulás előtt zongorázok végig a frissen letöltött híreken.
    Éppen befejeztem a verset, amikor levelet kaptam Ufó barátomtól, hogy néhány fiatal fotós méltatlankodva fedezte föl az interneten: munkáik a tudtuk nélkül bekerült a Milos könyvébe. Természetesen, nem értették a nyelvet, csak találgatták, hová csöppentek ők egyáltalán és mi a mögöttese az egésznek, míg végül a barátom, aki az internetes csevejnek tanúja volt, a szájuk íze szerint fogalmazva, elmagyarázta nekik a lényeget.
    A tények tények maradnak: valóban nem kértem rá engedélyt, hogy népszerűsítsem, hogy dicsérjem őket, nálam ugyanis a dicsérettel együtt jár az, hogy akikről véleményt mondok, azt nem hozomra teszem, hanem igyekszem bizonyítékul is szolgálni. Képírók esetében föltétlenül szükség van mintára, hogy az ember tudja, hova is tegye őket.
    Apád, Milos, mint mindig, ezúttal is kihúzott a bajból. Csak ő tudja, mennyi munkájába került, amíg a békétlenkedők munkáit kigyomlálta a könyvből. S még ereje is volt ahhoz, hogy megvigasztaljon s visszaadja a munkakedvemet.
    Nem tudom neki "elszámolni" ezeket a testvéri gesztusait.
    Ilyenkor mindig azt érzem: olyan ő, mintha a bátyám lenne.
    Pedig az öcsém lehetne.
    Ezen a közjátékon is túl kellett esnem ahhoz, hogy rájöjjek: nem elég mindig a múlttal szembenézni, mert a baklövések, a ballépések folyamatosan is elkövetődnek, ha nem a helyes következtetést vonjuk le a múltból.
    Ilyen szempontból affelé hajlok, hogy a következőkben még inkább a magam dolgaival foglalkozzak, azzal számoljak el, s ne akarjam akaratuk ellenére felemelni azokat, akik erre nem tartanak igényt.
    Sajnos, odakint dühöng a meteorológiai szélsőségek valamennyi elképzelhető megnyilvánulási formája. Volt már hajnalban tavaszi eső, délben páradús, trópusi napsütés, késő délután égzengés és torlódó viharfelhők, most meg hózápor tombol akkora pelyhekkel, mint egy-egy személyi kártya.
    Az égi kuglizás közepette hívott fel egy ismerősöm, maga is verseket ír, nálam idősebb, több kötetes költő, műfordító, valamikor újságíró is volt. A napokban eljuttatott hozzám egy bökversszerűséget, amelyben a Tőkés püspök által gerjesztett belviszályt próbálta meg a maga módján kezelni. Véleményem szerint rossz vers, pontosabban nem is vers az a szöveg, hanem az ötvenes évek elejének kínos csasztuska-reminiszcenciái. Amilyenek annak idején Tito ellen születtek a széles béketáborban. Kétszer is telefonált, mim a verdikt a vers ügyében. Valamiért nagyon nem szeretem hangulatban voltam, s hirtelen elszánással úgy döntöttem, kíméletlen leszek, hátha elrettentem további, hasonló próbálkozástól.
    Elővettem legdurvább hangfekvésemet és elmondtam a szöveget mindennek: gyermetegnek, primitívnek, klapanciának, csasztuskának... Nem sikerült eléggé megsértenem ahhoz, hogy békén hagyjon. Hiába hajtogattam előtte, hogy a lap szerkesztésében nem csak nekem van szavam, kérdezze bátran végig tekintélyes kollégáimat, beleértve a hétvégi művelődési melléklet szerkesztőjét, s amennyiben ők más véleményen vannak, szó nélkül meghajlok előttük.
    Ettől valamelyest lecsillapodott, s máig hallgatott. Kollégáim megsúgták nekem, hogy véleményük hasonló az enyémhez.
    Ma ismét ő jelentkezett, alkudozva, samukázva. Hogy látja ő, hány állásfoglalást közlünk, éppen csak neki nem szabad megszólalnia. Mert én keresztbe teszek neki. Pedig hányan élvezték, akiknek felolvasta, ama bizonyos szöveget. Ha még egyszer elolvasnám, rájöhetnék, hogy tévedtem...
    Minden egyes szavával csak gyűlt bennem a feszültség, amit csak fokozott a kinti bolond időjárás. Végül kitörtem: igenis, tudom, hogy végigkérdezett mindenkit, de senki sem jött hozzám azzal a véleménnyel: né te, ez egy jó vers, ezt meg kell menteni az utókornak, ha másért nem, hát az ügy érdekében. És én nem mondok mást továbbra sem, csak a véleményemet...
    Könyörgőre fogta: jól tudom, hogy milyen ritkán, nehezen ír verset. Hát most, amikor egyet írt, miért, milyen jogon fosztom meg a közléstől? Döntse el az olvasó, milyen az az írás.
    Nem engedtem a negyvennyolcból: magam sem írok könnyen verset, tehát kvittek vagyunk, csakhogy én nem untatlak Téged ilyen gondjaimmal.
    A te dolgod, hogy az téged nem érdekel, de itt rólam van szó - replikázott.
    Mire én: gondolhatod, ha a saját kihagyásaimból nem csinálok kázust, akkor miért érdekeljen az, hogy te írsz avagy sem?
    A beszélgetést nekem kellett bontanom, mert a könyörgést most más irányból próbálta felújítani.
    Tudom, érzem, hogy rossz voltam ezen a délutánon. És élveztem a gonoszságomat, azon túl, hogy tudtam: tulajdonképpen igazam van. Elegem van mindenféle kegyes hazugságból. A kritika hiányából.
    Hajszás időket élünk. Az indulatosság, a megosztottság megint oda juttatott bennünket,. hogy nem a szavakra figyelünk, hanem a szándékot próbáljuk fölfejteni.

viharfelhővel

viharfelhővel takaróztam
villámok röpködtek alólam
mintha villámlanom is nekem kéne
agyamból cikázik a fénye
harsoghatnék is ám ki hallja
aki tud iszkol jobbra-balra
harsog az öblös menny dörögve
fogságát nyögöm mindörökre

    Kép gyanánt jelenet a Petőfi '73 c. filmből, amelyet szombat este sugároz a Duna, s ahogy hírlik, hétfő este a Petőfi Csarnokban is bemutatnak. (Megjelent, szabad terjesztésű sajtóanyagként a Duna honlapjáról az RMSZ csütörtöki - mai - számának első oldalán)

Március 12. (szerda)

Az este jön

az este jön és nincs menekvés
belanyhul a legjobb cselekvés
is hanyatt dől mind aki él
s holnapra újabb haladékot remél
úgyis megkapja nagylelkű aki fönt
soron kívül intézi e kérésözönt
és mindenkinek odaírhatja jóváhagyom
van aki túléli akit nem ütnek agyon

    Március 11. (kedd) Kelekótyának, agyamentnek és mindenféle ütődöttnek érzem magam, aki csak nagy nehézség és erőfeszítés árán tud összekalapálni néhány gondolatfutamot. Hogy a meteorológiai rohammal támadó tavasz-e a ludas az ügyben, nem tudom. Tény, hogy a vers, amit a mai nap valahogy kigyöngyözött belőlem, erre az állapotra utal vissza.
    Közben a közélet levegőjét tovább ködösíti a Tőkés püspök által robbantott füstbomba: ő nem megosztani akar, éppenhogy az egység a célja, a szíve vágya, az óhaja. Hogy mit tesz ennek érdekében? - azt mindenki látja, de valahogy mégis elnézi neki: bujtat, uszít, bemocskol, lefitymál, cimkéz.... Egyszóval mindent elvégez, amit másnál fennhangon nehezményez és elítél.
    A tisztán látók bicskái pedig kinyílnak, az összecsapások mind hevesebbek, s hamarosan arra ébredünk, hogy tábort kell választanunk.
    Pedig milyen jó volt odafentről, madártávlatból szemlélni életünk alakulását, megtorpanásokkal és előrelendülésekkel egyetemben. Mindez nyugalmat és állandóságot adott a közösségnek.
    Manapság állandóan "helyzetben" vagyunk. Érzésem szerint, ezt Tőkés püspök menekítette át tanítványaira, s mindenki tanítványának bizonyult, akinek "új honfoglalásra" fájt a foga.
    De mit foglaltunk el? Egymás orra elől csenjük el a létjogot, sárba taposva az utunkan állót.
    Ma - ritka eredmény! - kiizzadtam egy vezércikket. Hónapok óta tartó hallgatás után. Hogy milyen gyakran szólít majd meg a felháborodás, nem tudom. De ezt most idementem.

Nem hagyhatjuk szó nélkül
Egymás ellenében?

    Nehéz helyzetben vagyok, mondhatni két szék közt a pad alatt. És nagyon jól meg kell kapaszkodnom ahhoz, hogy ne maradjak végleg a padlón.
    Egyes szám első személyben fogok a következőkben vallani arról, hogy egyszerű RMDSZ-tagként hogyan élem meg a Reform Tömörülés körül történteket, illetve hogyan képzelem el a kisebbségi szempontból nem sok jóval biztató jövőmet.
    A szövetségbe megalakulása napján léptem be, azzal az elszántsággal, hogy annyi évtizedes tilalom és üldöztetés után végre szabadon lehetek tagja annak a szervezetnek, amely a romániai magyarok érdekeiért, jogaiért száll síkra - természetesen velem együtt. Úgy tapasztaltam, még nagyon sokunknak volt ugyanez az észjárása, amely nem kívánt sok töprengést: csupán tetteket.
    Több mint 13 év telt el azóta. Sorsunkba ha állt is be némi változás, az égvilágon semmi nem indokolja, hogy érdekvédelmünket feladjuk. Naponta látjuk, tapasztaljuk: a rendre tolerált, kilobbizott, elismert jogokat, könnyítéseket, gesztusokat ott és akkor teszik semmissé, amikor éppen akarják. Ha elalszunk, ha a babérokon ülünk, örökké ugyanazon jogok mókuskerekét fogjuk taposni, hol lent, hol meg fent leszünk, de sose biztos talajon, sose a kiszámíthatóság futószőnyegén, amelyen nem kell orra buknunk.
    Ez a dolga az RMDSZ-nek: mindegyre növelni a pászmát, bővíteni jogállásunkat, lehetőségeinket. Hogy időről időre érezhessük: mégis csak érdemes itt élni.
    A Reform Mozgalom megjelenésével az én szememben megváltozott a helyzet. Immár ha elismerjük, ha tagadjuk, két szervezet létezik: egyik az, amelyet megszoktunk, elismertünk, tulajdonképpen mi magunk építettünk a saját képünkre, a másik egy friss, nem sok konkrétummal és fantáziával kecsegtető képződmény. És bárhogyan ígérjék, bármilyen elszánással legyenek is, hogy márpedig nem osztanak meg bennünket, óhatatlanul egymás ellenében fogalmazzák meg önmagukat.
    Mindketten azt mondják majd - s a hangokat már fennen hallani -, hogy idefigyelj, te erdélyi magyar, én vagyok a te igazi mentorod, mert a másik látod-e... És ez az egymásra mutogatós identitásmeghatározás nagyon össze tudja ám zavarni mindazt, ami a fejemben mostanig elrendeződött. Ideológiát gerjeszt abból és ott, ami nem az, csupán jogvédelem. S miközben folyik a vita, röpködnek a bizonygatások, a vádak, folynak a leleplezések, addig azt kell észlelnem, hogy azok, akik most érdekvédelmemről győzködnek, tulajdonképpen magamra hagynak, sorstársaimmal együtt.
    És az elkerülhetetlen vízió: lesz tehát minden egyéb a jövőnkben, épp csak az érdekvédelem szorul majd mellék(vak-)vágányra?
    Ha mégis tévednék, akkor már csak az nem fér a fejembe, hogy miért kell nekem egyszerre két, gondviselésemre fölesküdő szülőm is legyen, akik ahol érik, ott püfölik majd egymást?
CSEKE GÁBOR
(a szerző újságíró)

    Most pedig a vers következik.

Egy ispotály...

egy ispotályban elfekvő merengők
zászlót bontanak bevérzett zsebkendőt
és nézik nézik mintha csoda volna
urára bámul így a bamba szolga
kidülledt szemmel ótvaros kezével
sorsába markol s szájából az étel
a földre fordul majd onnan tovafreccsen
zászlónk lobog a kába szürkületben

Március 10. (hétfő) Furcsa élmény befejezni valamit. Tegnap este, amikor pontot tettem a novella végére, szörnyen elégedett voltam önmagammal. Ültem Művem előtt és bámultam rá, mint a paraszt a szép nőre, aki hiába kínálja fel magát neki anyaszült meztelenül, nem hiszi, hogy ekkora szerencséje lehet az életben.
    Mára már eltompult valamennyire ez a hökkenet, s helyét átadta a tunya elereszkedésnek. Istennek képzeltem magam, s azt mondogattam, hogy a teremtés után én is megérdemlem a "hetedik" napot.
    Pedig hát nincsen így. Egyre biztosabb vagyok benne: alkotni csak úgy jó, akkor lelkesítő, ha minden nap sikerül valamennyit építeni a tegnapra. Írni amúgy szörnyen nyűgös valami, de nem írni legalább annyira megviseli az embert.
    Közben itt az elmúlt hét végén megtörtént az, a mitől mindenki tartott, óvott, s amiről titokban azt reméltük, hogy nem következik be, mert a fenyegetőzők, a helyzetbe magukat belelovalók megállnak mégis a szakadék szélén, ha másért nem, a jól felfogott önvédelmi reflexből kifolyólag.
    Hát most ez nem jött be. Az erdélyi magyarság szakadására megnyílt a pálya. Szabad a választás: ki erre megy, ki arra. Aztán majd bánkódhat ez is, az is, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam... Ott ülünk, mindannyian, egy kehes ló hátán, szeretnénk paripának gondolni, de nem az, szegény pára mióta hordoz már zokszó nélkül, anélkül, hogy valamit is tehetnénk érte. Maholnap ki fog múlni alattunk, aztán vehetjük az irányt, amerre látunk, be a bozótosba, az erdőbe, a fennvaló sátorába.
    Nem tudom felmérni, hol történt a hiba. Talán az volt a legnagyobb baj, hogy minden megrontható, szétrombolható. Az emberi közösség is, mint bármely anyag, ha zavaró, pusztító elemekkel bombázzuk, sérülékeny lesz, repedezik, degradálódik.
    Ez történt minálunk is. Mondják, az odaáti árokásás elért a mi tájainkra, s az erdélyi ember gyanútlanul a verembe csúszott. Most pedig, természetszerűleg, magára hagyatottan saját erőből kell kikecmeregnie a martra, ami már csak azért sem fog neki sikerülni, mert nem csak az anyaország beteges hisztériája, hanem a többségi uralom alig titkolt kárörvendő ünneplése is csak mellbe taszítja.
    S ahogy kinéz a helyzet, a lapnak is színt kell vallania az új helyzetben: a kiegyensúlyozásnak, a közvetítésnek, a kétoldalú lázcsillapításnak az esélyei a minimálisra csökkentek.
    Nehéz napoknak nézünk elébe.
    Szegény apám, ki mindezeken ismételten átment, ezúttal immár szabadon, ám sajnálkozva néz le ránk, akik kénytelenek vagyunk újraírni egy dicstelen sorsot, amelyre mindig akadnak közülünk ostobák, akik fölötte büszkék.
    Előre szorongok, micsoda március tizenötödikei ünnepléseket hoz majd a fejünkre ez az áldatlan pártszakadás...

    A mai képanyag Oláh István barátom két fotójából áll: Petőfi és az atyafiak, valamint Szent György vitéz és a sárkány.

   Március 9. (vasárnap) Megkísérlem egyetlen nekifutással tető alá hozni a novellát. Amennyiben nem sikerülne, az olvasó elnézését kérem.

A történelem alakulása

10.

    A központból érkezett nőt már megjegyezte magának. Előző este tanúja volt a bárban, amint azzal a fekete fickóval összebújt. No jó, a látszat nem éppen ez volt, de végül is az ő megérzése volt a perdöntő, hiszen együtt töltötték az éjszaka egy részét.
    Feladat: megtudni, mi rejlik e futónak látszó (talán alkalminak álcázott?!!!) kapcsolat - EGYÜTTLÉT - mögött.
    A nőt majd ellenőrzi a központ, a pasasra meg rá kell állítani valakit. Egy héten át, huszonnégy órából huszonnégy óra megfigyelést. Minden mozdulatot, kapcsolatot, kommunikációt.
    A kezében vannak.
    Ez nem egy akármilyen hotel. A valutásbolt nem valami egyszerű kereskedelmi pont. Megvan a titkosított biztonságvédelmi szerepe. Nem kell egész nap ott lennie, de minden lényeges mozgásról jelentést kell kapnia, ami odabent történik. Tranzakció, szóváltás, kommentár - bármi.
    A jelentéseket neki kutyakötelessége ellenőrizni. Hogy milyen úton-módon, azt jobb nem kérdezni. Szabály van rá, azt nem lehet megkerülni. Pontosabban: nem tanácsos.
    Mert mindent meg lehet kerülni.
    Tízvalahány esztendő gyakorlati felderítő tevékenység után elmondhatja: a rendszer nem tökéletes. Kijátszható. Még akkor is, ha az ember tudja: amikor a legnagyobb a bizalom benne, akkor mérget vehet rá, hogy legalább két irányból ellenőrzik.
    Csakhogy nagy a kockázat Az igazság az, hogy nem éri meg. A szabályok betartása gondtalan megélhetést biztosít az ügynöki munkában. Aki a rizikót szereti, annak ott van a póker. Az épp elég ahhoz, hogy hajlamainknak hódoljunk.
    A nővel tehát nincsen gond.
A szőke ürge viszont, aki a sikertelen elsősegélyt nyújtotta, potenciális objektum.
Nem először látja a hotel körül forgolódni. Hol a bárban, máskor a vendéglőben vagy csak úgy, az épület környékén, de ismeri ezt a fizimiskát. Megesküdne rá, hogy ha jobban utána szaglászik az ember, nem egy meglepetés érné. Gondolatban meg is jegyezte magának: utánanézni ennek a szokványostól elütő aktivitásnak.
Alapszabályok éléről való: ami nem hétköznapi, megszokott, nem illik bele a sablonba, azt nagyító alá kell venni. Így az ember sose téved - legfeljebb melléfog, vagyis túlteljesít. De abból még nem származott főbenjáró baj.
Ember, gyanakodj, hogy rajt' ne kapjanak...
Imígy parafrazálta Arany Jánost, akiről az iskolában azt tanulta, hogy Petőfi legjobb barátja volt, továbbá hogy nagy mestere volt a formáknak.
Ezt a sort a költőkkel speciel megjegyezte... A memóriája különben is, kiváló. Ennek köszönheti karrierjét, mostani munkáját, beosztását.
    Tulajdonképpen még a felesége sem tudja, hogy mivel foglalkozik. Még csak az hiányozna, hogy az orrára kösse. Pár hét múlva biztosan lebukna: kérhetné a millió bocsánatot a dekonspiráció miatt, csak éppen nem lenne kitől.
    Másik alapszabály: a gyík megválik a farkától. Mit törődik azzal, ha valaki rálép? Nesze, vigyed - a tiéd.
    Azt is jó lenne tudni, mi van ezzel az ipsével, aki most összeesett és összegabalyította a dolgát, merthogy a balesetével kisebbfajta zűrzavart okozott, amiben ő most megpróbál valamennyire áttekinthető helyzetet teremteni, de ez egyáltalán nem könnyű...
    Pedig ez a nap nem indult rosszul. Az esti, bárbeli közjátékot leszámítva minden a legnagyobb rendben. Eseménytelenség minden vonalon. Végtére, már-már ez is gyanús.
    Szóval, ha a szőke ellenőrizendő, akkor a kifingott ürge vonalán sem árt ezt-azt lenyomozni.
    A nagy gond éppen az, hogy az élet tele van mindenféle ismeretlen, gyanús történettel, amelyek kifejleteit, hátterét felfejteni egy ember több mint kevés. Még akkor is, ha az egy zseni.
    Az élet megy a maga útján, hol cikk-cakkban, hol egyenesen, hol a fű alatt, hol meg nyilvánosan. Nekünk az a dolgunk, hogy megmagyarázzuk: mit, miért, hogyan, ki és kivel, milyen érdekből?
    Az én utam egyenes - nyugtázza a rangrejtett ügynök, aki a szálloda és környékéért is felel fölöttesei előtt.
Egyelőre még jegyszedő a mennyek kapujánál...
    (Vége)

    Az illusztráció ma csak egyetlen sejtelmes fotó: Pusztai Péter Talicskások a Váci utcán c. képe.

Március 8. (szombat)

    Ma csak a novellát folytatom, gőzerővel a vége felé közeledve. Talán tartani tudom majd az elképzelt ütemtervet. Mindenesetre, szorítok magamnak.

A történelem alakulása

9.

    A csitrilány még mit sem látott a történtekből, de valahogy rendkívül furának találta azt a némaságot, amelynek közepette az emberek, szorosan egymáshoz szorulva, nyakukat erre-arra nyújtogatva, mint valami szélben ingó, törékeny szárú virágok. Villámgyorsan ösztönösen ráérzett: a csempészholmiknak ezúttal lőttek, valami egész más van a levegőben. Azon töprengett, vajon mi gyűjthette ennyire szorosan egybe az embereket?
    A szállodából éppen akkor rontott ki a felcicomázott, csupaháj portás - a lány egyenruhába bújtatott sertés nek vélte, s roppant mulatságosnak találta rajta az aranykeretes szemüveget, amit a féfi nagy előszeretettel hordott az orrára biggyesztve. Nemsokára elnyelte őt a tömeg, majd a következő pillanatban rendtartó lökdösődésétől az emberek rendre szanaszét penderültek. A lány még hallott valamit, amit a mentőkről mondott, de mindjárt vissza is hőkölt a feltáruló látványtól, megpillantva a földön fekvő bácsit, akin egy kockás zakós másik lovagolt, érthetetlen tornamutatványokat végeztetve engedékeny végtagjaival.
    A kislány arcából a következő pillanatban hirtelen kifutott minden vér, megszédült és térdben megroggyant a lába. Ennyire elveszett embert még életében nem látott, az volt az érzése, mintha maga feküdt volna odalent a kövön, tehetetlenül, kiszolgáltatva az egész világnak. Homlokára hideg verítékcseppek ültek ki, szerencséje volt a nem szűnő széllel, amely valamennyire felélesztette, így aztán nem ájult el, s közben esküvel fogadta meg magának, hogy orvos semmiképp nem lesz belőle, egyáltalán, egészségügyi pályára nem fog lépni, hiába célozgatnak szülei mindegyre arra, mennyire fontos a pályaválasztás, s ezzel együtt arra, hogy a hivatások legnemesebbike éppen a fehér köpenyes...
    Erejét összeszedve botrokált el a feljárótól, de nem tudná megmondani, miért vette útját a szállodaajtó felé, de tény: egyszer csak odabent találta magát a kellemes melegben, faládikókból elősudárodott két peckes pálmafa között, ahol lerogyott a túlméretezett, kényelmes, műbőrrel fedett pamlagra, amelynek ringató párnái között valósággal elsüllyedt, mintha egy jókora, az embert körülölelő tenyéren üldögélne. Egyedül uralta a pamlagot, amelyen előbb lassan, majd mind erőteljesebben himbálózni kezdett, s a bútor rugózata olyan jól működött, hogy elég volt az egyik lábát picikét a padlóhoz dobbantania, az alig észlelhető mozdulat jókora kilengésekkel elszédítette.
    Teljesen megfeledkezett mindenről: a balesetről, a kinti tömegről, a mentőkről, arról, hogy iskolába kell mennie, hogy egy szálloda - számára idegen - előcsarnokában tartózkodik. Még akkor is önfeledten ringatta magát, amikor valahonnan előkerült egy lila köpenyes, hulló hajú takarítónő, döglött állatra emlékeztető nedves ronggyal a kezében, s rászólt a lányra, vinné innen a mindjárt megmondja mijét, amíg jól van dolga, ez ugyanis nem nyilvános ház, ha nem tudná, és egyáltalán, mit képzelnek a hozzá hasonló mai fiatalok, hogy csak úgy...
    Amíg a lány restelkedve összeszedte magát és táskájával a vállán kisomfordált az ajtón, a köpenyes asszonyság megállás nélkül mondta a magáét: a dögség álljon e népségbe, örökké odalapítják az orrukat valami miatt az üveglapra, aztán törölheti utánuk a sok kíváncsi szennyes lenyomatát, ha rajta múlna, mind egy szálig kitiltaná innen az egész bagázst, mert csak rontják a levegőt és mindegyre takarítani kell utánuk. A sok részeges disznója, azt mondják, éppen most vittek el egyet a mentők, no meg a múltkorjában is hajbakapott kettő, éppen a folyóparton, méghozzá fényes nappal, hogy a fene megegye...

    Holnap, terv szerint az utolsó, a befejező folytatást kellene küldenem. Reméljük a legjobbakat.
    A ma küldött képek jegyzéke: Színes kapu és A maci - mindkettő a kolozsvári Csomafáy Ferenc fotója.

Március 7. (péntek) Ma a szerkesztőségi nők megvendégeltek, holnapi napjuk alkalmából. Mi pedig, egyre fogyatkozó "férfihad" - álltunk elébe. Most enyhe sörkábulatban ülök a lebukó nap fényében és gondolataimat szedegetem össze, mintha egy nagy csokor virág bomlott volna ki hirtelen a kezemben, s ahány szál, annyifelé szóródott.
Húsz éve, körülbelül ebben az időben érkezett Csíkszentkirályra - Nagyváradról - az a levél, amelyet Anna lányom írt 1983. március 2-i dátummal a nagyapjának, és amelyet én vettem ki március 11-én az elárvult postaládából, amelybe aztán később madarak költöztek...
A levél természetesen banális, hétköznapi - és valahol mégis megrendítő, mert mi már tudjuk, hogy soha nem jutott el a címzetthez és nem tudta feloldani se az ő, se a feladó belső szorongásait.
"Kedves Nagytata!

Elég rég nem láttalak, de remélem, nyáron majd elmegyek Szentkirályra.
Újra megkezdődött az új évharmad, és én alig várom, hogy vége legyen. Nagyon nehéz ez az iskola. Első évharmadban 9.35-tel végeztem, ez elég jó. Nagyon féltem ettől az első évharmadtól. A mostanitól nem félek épp oly nagyon, de azért alig várom, hogy legyen már vége. A szombatot nagyon várjuk, de a hétfőt azt nem.
Voltam a magyar olimpiászon, 10-essel a megyeire jutottam. A matekre nem tudtam elmenni, mert együtt volt a magyarral, és nem engedett a magyar tanárnő. Na képzeld el! Ilyen szemtelenség... Viszont nagyon szeretnék eljutni az országosra - persze, túl sokat akarok.
Mostanában eléggé letört vagyok. Olyan kevés volt ez a vakáció. Alig szoktam meg otthon, újra vissza kellett jönnöm.
    Nagytata, tedd ezt a rajzot valahová, és gondolj rám, ha ránézel (nem muszáj...) Itt olyan egyedül vagyok, s mikor veszekszünk, akkor végképp egyedül érzem magam.
Most már nem kesergek többet, puszillak: Anna"

A mai illusztráció a levélben említett rajz lesz, illetve apám utolsó - amatőr - fényképe, amelyen a végső búcsú jeleit vélem fölfedezni (1982 utolsó hónapjaiban készült).
Végül Daczó Dénes kollégám nőnapi virágpiaci fotójával az ünnep hangulatát lopnám be e fanyar-keserű lapokra.

A történelem alakulása

8.

A csitrilány haja elöl oly rövid, mint az ökölvívóké. Hátul épp ellenkezőleg, gondozatlan farokként csapzik a nyakába.
Iskolába menet, reggelenként többnyire a folyópart felé kerül, hogy megfigyelhesse, mi történik a szálloda környékén. Mit nem adna érte, ha egyszer valóságosan is körülnézhetne a hotelben! Ellenállhatatlanul vonzza mindaz, amit összeolvasott meg a filmeken magába szívott a szállodákról.
    Maga a tény, hogy az embernek különálló szobát nyitnak, amihez fürdőszoba jár, zuhanyozóval, és ha szerencséje van, krémszínű fürdőkáddal, a nap bármely órájában rendelkezésére álló hideg-meleg vízzel, és becsukva maga mögött az ajtót, azt tehet odabent, amihez kedve szottyan, különös izgalommal töltötte el.
    Arról is meglehetősen sok szó esett a gyerekek között az iskolában, amely gyalog tíz percnyire volt a szállodától, a folyó alsó szakasza mentén, magas drótkerítés oltalmában a nemkívánatos látogatók behatolási kísérletei ellen, hogy az első emeleten, egy fémráccsal védett üvegajtó mögött mesés bolt működik azok részére, akik külföldről érkeznek, vagy valamilyen módon külföldi valutával fizetnek.
    Különösen a szuperlong cigaretták, a rágógumik és a farmernadrágok, no meg a kazettás rádiók foglalkoztatták az iskola népének fantáziáját, de a lány megelégedett volna azzal is, ha egyszerűen csak elsétálhatna - pár percre - a pult előtt, végigsímogatva a hivalkodó árukat, mert akkor maga is meggyőződhetne létezésükről.
    Hazafelé menet több időt tölthetett a szálloda környékén néhány lánypajtásával, akikkel sülve-főve együtt látták őket. Ha megkérdezik, elmondta volna: egyikért se rajongott különösebben, mindegyikről megvolt a maga nagyon is józan, csöppet se hízelgő véleménye, de mégis csak más volt velük tartani, mint magányosan tengeni-lengeni a világban. Ők voltak kéznél, velük kellett beérnie.
    Attól tartott, ha nem igazodik hozzájuk és felhúzza az orrát, a többiek átnéznek rajta és kiközösítik. Minden kompromisszumra hajlandó volt.
    Reggelente egyedül szeretett iskolába indulni, mert legalább ezidő alatt nem kellett mások előtt alakoskodnia. Amúgy sem ébred könnyen, időnek kell eltelni, amíg nagy nehezen magához tér, s előfordul, hogy ilyenkor már az utcán lépked. Mikor végérvényesen elszáll az álom a szeméből, enyhül az a nyomasztó érzése is, mintha ismeretlen, sosem látott vidéken, céltalanul bolyongana...
    Mire a szállodához ért, rendszerint pirospozsgásra paskolta arcát a reggeli friss, folyóparti levegő. Éles látásának köszönhetően már a távolból észrevette, hogy a feljárati lépcső körül tömeg hullámzik. Megdobbant a szíve: külföldi turisták csencselnének valamivel?
    Otthon nem halmozták el pénzzel, de takarékos volt, s az alkalomszerűen odacsúsztatott zsebpénzekből sikerült annyit összekuporgatnia, hogy néhány pipereszappanra, hajmosóra vagy egyszerűbb ruhaneműre minden további nélkül fussa.
    Megszaporázta lépteit, majd szaladni kezdett, amennyire a vállát lehúzó, jócskán megpakolt táska engedte. Kár lett volna elszalasztani az alkalmat, hiszen mostanig inkább csak a szándékkal maradt. Egyszer sikerült például hozzájutnia egy kis tubus lengyel gyártmányú, gyöngyházfényű ajakfestékhez, amivel anyját kívánta meglepni születése napján. Az asszony meg is köszönte, de mindjárt meg is jegyezte, hogy még a szagát se állhatja e készítménynek, s gyorsan egy vászonzacskó mélyére rejtette, amely a fürdőben lógott, egy szegre akasztva, s mindenféle női kacattól duzzadt: hajcsavaroktól kezdve házipapucs levált műanyag sarkáig mindent oda rejtettek, mindig ugyanazon jelszóval: hátha jó lesz valamire.
    Akkor este sokáig pityergett, de csak lefekvés után, s keserűsége még nagyobb volt, amikor tudatosult benne, hogy anyja ráadásul még csak tudomást sem szerez.
    Később apjával is ugyanígy járt, amikor celofánba burkolt kártyapaklit vásárolt neki egy utcai árustól, meglehetősen drágán. Nem is gondolta, hogy a felnőttek holmi kis kartonlapocskákért képesek komoly összegeket áldozni. Amikor viszont azt tapasztalta, hogy mindenre egykönnyen kerül vevő, ha drága valami, ha olcsó, végül is lepengette a pakliért a pénzt, aztán hosszú időn át dugdosta a csomagocskát odahaza, a zsebkendői között, s már előre szorongott attól, hogy a rúzshoz hasonlóan ezzel is felsül.
    Végül egy téli ünnepen rukkolt elő ajándékával, s leírhatatlan boldogságot okozott neki apja gyermekes öröme. Majd azt figyelte, mikor avatják majd föl az érintetlen paklit, de a várvavárt alkalom egyre csak késett, s közben az ő adakozó lelkesültsége is jócskán kihűlt.
    Később, szülei egy kihallgatott konyhai beszélgetéséből szerzett tudomást róla - szobájában, tankönyveibe temetkezve -, hogy a kártyapakli valójában meg se melegedhetett az apjánál, aki vidéki nagybátyjának ajándékozta tovább, mivel hogy az évek óta hiába próbált szert tenni rá...
    A szálloda előtti tömeghez érve visszahőkölt.

    A 9. rész következik.

Március 6. (csütörtök) A marosvásárhelyi mentősöket ma délelőtt hózáporban búcsúztatták el, az egész város tisztelgése közepette. Marosvásárhelyi munkatársnőnk, Máthé Éva mit is tehetett volna egyebet - annyira rajta volt az eseményeken, hogy még csak nem is kellett neki szólni: tegnap is, ma is olyan természetességgel küldte a friss anyagot a történtekről és a fejleményekről, hogy gondolatban némán homlokon csókoltam.
    Egy ember, akivel 1973-ban hozott össze a sors - akkoriban került az egyetem padjairól a román televízió magyar adásához, Bukarestbe, s emlékszem, őt bízták meg azzal, hogy az Ifjúmunkás alapításának 50. évfordulója alkalmából riportot készítsen az akkori lapról, s többek között tőlem is interjút kért.
    Furcsa kettősség fogott el mindig, valahányszor szerepelnem kellett, ami ezúttal is megszorongatott, ám a főszerkesztőséggel addigra szert tettem annyi rutinra, hogy mélyet lélegezve sikeresen leplezzem ellenérzésemből fakadó lámpalázamat.
    Éva rámenős, céltudatos csajnak mutatkozott, s ami különösképpen megmaradt bennem: odafigyelt arra, amit az alanyai mondtak neki. Velem legalább is ez történt, s voltam annyira józan, hogy ezt ne személyes vonzerőmnek (van-e ilyesmi, egyáltalán? - nagy kérdőjel ez az életemben...), hanem a szakma iránti tisztességnek és a veleszületett érdeklődésnek tudjam be.
    S mert e lapokon vallani kell, azt se hallgathatom el, hogy a beszélgetés nyomán, majd az évfordulós ünnepség kavargó eseményei során - ezekre Éva is hivatalos volt, mert jelen volt a stábbal - nem egyszer rajta felejtettem a szemem: öröm volt nézni, ahogy a szokásosnál is pirosabbra gyúlt arccal szórakozott, oldódott föl az akkori Újságírók Háza - ma már luxusvendéglő lett belőle - otthonos, regáti bojárlakból kiképzett termeiben összesereglett bukaresti magyar újságíró társadalomban.     
   Nehezen tudnám megfogalmazni, mi volt az, ami vonzott felé. Azon túl, hogy természetesen, olykor kissé sután, máskor gyerekesen vagy éppen tudálékosan viselkedett - remélem, nem neheztel emiatt, akkori benyomásaimat igyekszem valamiképpen utolérni -, csak úgy sugárzott róla az életöröm. Mintha a pórusaiból is az áradt volna mindenfelé: ahogy nézett, nagy komolyan, majd egy-egy élcen elmosolyodott, maga volt a komolyság és a derű elegye.
   Így őriztem meg őt, s kísértem nyomon riporteri pályafutását, majd nagynéha összefutottunk a sajtóház folyosóján, vagy a büfében, később megtudtam, hogy férjhez ment, nemsokára pedig Bukarest egyetlen magyar iskolájában futottunk össze, előbb az óvodában, majd az elemi osztályok előtt, szülői értekezleteken. Hol ő, hol a férje, Farkas Géza képviselte a családot, és az évek során egyetlen olyan megnyilvánulására nem emlékszem, ami miatt igazítanom kellett volna a legelső benyomáson.
Aztán a nyolcvanas évek közepén hazaköltöztek Marosvásárhelyre. Nehéz kálvárián mentek keresztül, amíg az akkori törvények és tiltások dacára sikerült türelemmel kivárniuk sorsukban az olvadást.
A rendszerváltás után Éva a helyi lap munkatársa lett, majd valamivel az ezredforduló előtt jelentkezett: szívesen dolgozna nálunk.
Nem tudom szavakba foglalni, mennyire örvendtem jelentkezésének. Olyan kollégát, barátot és munkaerőt ismertem meg benne, amilyenről mindig is álmodoztam. Aki érzi a feladatot, akit naponta megszólít az élet, aki nem csak ír, de olvas, tájékozódik is, akinek van egyéni véleménye, aki nem hagyja magát kisemmizni, de egy zokszava sincs, ha érdekmentesen kell dolgoznia.
Háromszor-négyszer találkoztunk az elmúlt tizenöt esztendőben, kapcsolatunk szinte százszázalékosan virtuális (no jó, olykor a telefon is besegít), de szinte tudom azt, hogy mit gondol, hogy mikor kapok tőle anyagot, hogy nem hagy egyetlen jelentős eseményt sem fedezetlenül ott, ahol él. Egyszer-kétszer előfordult, hogy megkérdezett: ajánlatot kapott innen is, onnan is, mit tegyen, mi a véleményem? Elvégre mégis csak a megélhetőségé a döntő szó mifelénk, az egyre szűkösebb időkben...
Ilyenkor minden alkalommal elszorult a szívem, mintha egy nagyon kedves emberem elvesztése fenyegetne, s bár tudtam, hogy szándékom és érzelmeim ellen teszek, mindig azt sugalltam, hogy tegyen a legjobb belátása szerint, annak ellenére, hogy az ő helyében én a maradás mellett döntenék.
Mostanig maradt. És ha maholnap távozni szeretne, mert göröngyös ám a pálya és neki sem mindegy, milyen biztonságban ér révbe pályafutása végén, csak azt mondhatom - magamban és ha kell, hangosan is: köszönöm, hogy egyáltalán voltál és vagy...


A történelem alakulása

7.

A taxisofőr igyekezett mással lefoglalni magát, csak hogy ne kényszerüljön odanézni, a lépcső tájékára, ahol a szálloda környéki események összpontosultak.
Teljes hangerőre kapcsolta például az autórádiót:
"...gjobb módszer a gyakori talajforgatás, de vigyázni kell, hogy az időn..." - ennyit hallott meg az éppen elcsípett mezőgazdasági adásból, de gyorsan ki is kapcsolt, mert rendkívül bántotta nem csak a fülét, a tudatát is a pillanatnyi hangulatától idegen szakmai fontoskodás. Szrongva, kiváncsian oda-odapillantott mégis a lépcsőre, ahol semmilyen biztató fordulat nem körvonalazódott. Kínos volt nézni a szőke alak meddő, ám kitartó próbálkozását, közben hirtelen ismét eszébe jutottak a kliensei, akikről egy ideig teljesen meg is feledkezett, idegesen pillantott az órájára, 8.47-et jelzett ki a pulzusütemre villódzó, miniatűr képernyő, ezek szerint kereken 7 perc telt el a baleset bekövetkezte óta, mondhatni, csak az imént történt, de jóval hosszabb időnek tűnt, mint a korábbi, szinte félórai várakozás...
A szálloda üvegajtaján senki se lépett ki, csak a kiváncsi arcok többé-kevésbé elmosódó foltjai villantak fel időnként a villogó táblák mögül.
A járókelőkből verbuválódott kisebb tömeg eltakarta a sofőr elől a korábban szabad látómezőt. De még így is, hogy a történések folytatásából mit sem láthatott, sehogy se szabadult a szorongástól: az előbb valami olyasmit követett el, amit jó lett volna elkerülni.
Most úgy illene - próbált rátérni valahogy a vezeklés útjára -, hogy felajánljam szolgálataimat, s amilyen gyorsan csak lehet, a kórházba szállítsam az áldozatot. Keze már-már a sebességváltóhoz ért, de a kliensek se hagyták nyugodni, annak ellenére, hogy a szokottnál is többet várt már rájuk, s ilyen esetben nyugodtan felrúgható az eredeti egyezség. De mert manapság egyre ritkább az ígéretes fuvar, az ember sose tudhatja: ha túlságosan érzékeny, marad-e valamivel a végén? Nagylelkűségből sose lehetett megélni...
Mit tegyen? Ha most elindulna, s épp csak lerakná az ürgét a kórháznál, majd fordulna is vissza, tíz percbe se kerülne... A taxi órája azonban zavartalanul ketyegett, mit sem törődve a történtekkel, s pénzbe számolta át a múló idő értékét. Háromjegyű szám növekedett megállíthatatlanul a műszer kiejlzőjén. Ha beáll mentőnek, ki téríti meg a veszteséget? Állítsa le talán az órát?
Nem jutott tovább töprengésében, mert ekkor vijjogott fel a közeledő mentőkocsi szirénája, egycsapásra megoldva a taxisofőr dilemmáját. Nyugodtan végignézhette, amint a hordágyra cibálják az elnehezült testet. Látva, hogy a fehérköpenyes orvos nem hátra, hanem a sofőr mellé száll be, nyugtázta magában a véget.
"Tehát kampec!"
Addigi vívódásai tehát feleslegesek voltak. De miért is adnak vezetői jogosítványt az ilyenek kezébe? Megtörténhetett volna, hogy nem a lépcsőn éri utol a baleset, hanem a volán mögött, útközben.
Micsoda karambolt hozott volna össze a vén sobrijóska!
"Szabad?" - nyitotta rá az ajtót egy csinos nő, ugyanaz, aki a méregzöld oszlop mellől, sajgó vállát tapogatva nézte végig a doktor hiábavaló kínlódását, s a diszkrét távozás lehetőségeit mérlegelte. A sofőr összerezzent a kérdésre, végigmérte a nőt s a taxiórára mutatva szabadkozott: "Várok valakit, de látom, nem jön. Ha netán ezt az összeget..."
A nő befészkelte magát a hátsó ülésre és egyetlen mozdulattal becsapta az ajtót:
"Könyveléshez való számlát kérek!"

A 8. rész következik.

Képanyag: Máthé Éva fotóriportja a szerencsétlenül járt mentőhelikopter személyzetének temetéséről, a pénteki Magyar Szó címoldaláról. Premier plánban dr. Read Arafat, a Jordániából Marosvásárhelyen ragadt mentőorvos.

Március 5 (szerda) Borús égbolt - mint egy ólomfedő. Szürke és mindenre rátelepszik.
    Ma hajnalban különös, szomorú baleset történt Kolozsvár mellett: a marosvásárhelyi rohammentő szolgálat, amelynek vezetője egy roppant értelmes és lelkes arab, dr. Arafat (mellesleg a vásárhelyi orvosin tanult és tökéletesen beszél románul, talán magyarul is tud már, de ez nem biztos), Magyarországra szállított egy súlyos beteg, műtétre szoruló gyermeket s hazafele tért. Kolozsvári felszállásuk után néhány perccel megszakadt a kapcsolata a reptéri irányítótoronnyal, majd nemsokára Kolozs község mellett nekiütközött egy dombnak és lezuhant. Pilóta és helyettese, illetve egy doktornő és az asszisztense szörnyethaltak. A furcsa az, hogy az Arafat-féle mentőszolgálat a szakminisztérium sorozatos gáncsolása ellenére jött létre, magánkezdeményezésre, rendőrség, tűzoltóság és orvosi káderek összefogásával pár évvel ezelőtt, hogy az elmúlt évben Bukarestben, az ötletet mintegy ellopva, úgy prezentáljanak egy fővárosi elképzelést, mint a bukarestiek reformelképzelését. A helyzet tragikomikuma: a sajátos, modern szervezési forma csakis ott működik, ahol Arafat megvalósította. Minden baleset és balítélet dacára.


A történelem alakulása

6.

    A taxisofőr harminc perce járatja már az óráját a szálloda előtti parkoló jobb szárnyán. Tegnap este osztotta ki rá a feladatot a központi iroda, mikor az aznapi bevétellel elszámolásra jelentkezett.
    "Negyed kilenckor reggel, de egészen pontosan, legyen a szálloda előtt. És nehogy előforduljon, hogy késik!!"
    A kettős biztosítással szívós.
kodó főnök mogorvasággal igyekezett tekintélyt szerezni magának.
    Öt perccel hamarabb érkezett. Odahaza viszont csak egy csésze forró kakaóval próbált villámgyorsan megbirkózni, félsikerrel, a másik fele ott maradt a csészében.
    Reggelire, uzsonnára ott volt a csomag, amit a felesége pakolt, hogy a férfi ne kapjon rá a fölösleges és nem olcsó vendéglői költekezésre. Az se jó, ha koplal, még végül fekély áll a házhoz, számos kolléga esete példázza, akik mind a volán mellett vásárolták be a betegséget.
    Szokásává vált, hogy mihelyst sikerült valahol leparkolnia, mindjárt ráérősen majszolni kezdett egy szendvicset, s közben fél füllel a rádió kívánságműsorát hallgatta.
    Most se volt másként.
    Pontban negyed kilenckor bekapcsolta a taxiórát is. Az egyenletes ketyegés hamar elálmosította. Odabent amúgy meleg volt, a motor üresben járt, de működött a melegítő, mely csöndesen lehelte a kellemes hőhullámokat. Várta, mikor tűnik fel a bejárati lépcső tetején az orosz prémsapkás házaspár, egyforma őzbarna színű velúrbundával, kék kockás bőröndökkel együtt. Ennyiből állt a számára megadott ismertető jel, no meg a kliens neve, de annak csak úgy vehette hasznát, ha már van egy kiindulási alapja, amire rákérdezhet.
    A baleset épp a sofőr látómezejében következett be. Visszapörgetve az eseményeket, még arra is emlékszik, hogy a most élettelen koros ürge éppen őeléje akart behúzni a tragacsával, de a motrát már nem sikerült leállítania, mert ő szörnyen feldühödött, kivágta a taxi ajtaját és keresetlen szavakkal mondott véleményt az efféle kalózparkolásról, illetve azokról és egészen közeli felmenőikről, akik e szemtelenséget úgymond megengedik maguknak.
    Máskor se sokat türtőztette magát, ami a szívén volt, azt fék nélkül, legtöbbször eresztette is ki a száján, s tulajdonképpen nem is paprikázódott föl túlságosan, csak a hangerejét növelte, mondandójának kellő súlyt és harsogást adva. E stílussal már a legelején sikerült megfélemlítenie az embereket, legalább is azokat, akikben még maradt egy csöpp jóérzés ebben a "csúnyán elfásult világban" - hogy kedvenc szavajárását idézzük.
    Előszeretettel és unos-untalan mondogatta odahaza vagy baráti körben, valahányszor mozgalmas életének kisebb-nagyobb eseményeit ecsetelte.
    A recept most is bevált, az ipse elgördült előle a kocsijával, s meglepően ügyesen befarolt az egyik épp akkor megürült helyre, két veszteglő, egymás között szűk teret hagyó külföldi rendszámú kocsi közé.
    "Na ugye, mennyivel jobb így" - nyugtázta magában elégedetten, hogy ezúttal is sikerült érvényesítenie akaratát, s a nagyobb nyomaték kedvéért, a műkedvelő gépkocsivezetők iránt érzett megvetésének fejében, jó hangosan, mintha közönség előtt szerepelne, szokásos "jókívánságainak" egyikét sütötte el:
    "Hogy robbannál föl te is, az első kanyarban!"
    Az átok - sokáig nem hitt a szemének - ezúttal megfogant.
    Amikor meglátta a leomló testet, azt remélte, csak saját, pillanatnyi vizuális zavarának tudható be a látomás, majd ahogy a televíziós képernyőn szokott, magától elrendeződik a zűrzavaros kép. Ámde semmi sem változott, sőt az összeesett férfihoz rohanó szőke pasit is meglátta, s ettől addigi, jóleső magabiztossága úgy illant el, mint lefújódó léggömbből a levegő. Helyébe mind nyugtalanítóbb szégyenérzet és bűntudat nyomult, amit megpróbált ugyan, de képtelen volt elűzni magától...

    A 7. résszel folytatom holnap.

Március 4. (kedd) A novella építkezése valahogy minden figyelmemet egy pontba koncentrálja. S teszi ezt az ágas-bogas (mégsem leveledző) könyvet olyanná, mint az intarzia, amelynek közepén szintén ott van a berakás, a díszek dísze. Át kell rágnom magam rajta, hogy utána ismét visszajuthassak magamhoz. Vagy talán ez is része - ha burkoltan is - ugyanannak a műveletnek?

A történelem alakulása

5.

    A honi vendég egyszerűen semmibe veszi a szálloda portájánál állót. Hiába sürgölődik-forgolódik buzgón a szárnyaival örökké verdeső üvegajtó tájékán, honfitársai egyszeráen nem tartanak igényt szolgálataira.
    Nagynéha, egy-egy drága pénzen felkantározott öreg hölgy vagy tán uraság, egy már régi, letűnt nemzedék más szokásokban felnőtt, de már kiveszőfélben lévő mohikánjai odabotorkálnak hozzá, hogy rettenrő sok a csomagjuk és taxit szeretnének hivatni. Ilyenkor ő minden bennrekedt kedvességét és udvariasságát rájuk pazarolja, ha ki látja túladagolt gesztusait és mozdulatait, megesküdne rá, hogy pályatévesztett bohóc ágál műsorával a hotel bejáratánál...
    Ebből a hálatáncból viszont távolról sem jön össze az, amiről ő, még a pályázati eredmény kihirdetése előtt tulajdonképpen ábrándozott. Tiszta szerencse, hogy ott voltak a külföldi vendégek, de azok annyira szeszélyesen és kiszámíthatatlanul keresték fel a szállodát, hogy öreg hiba lett volna rájuk biztos egzisztenciát építeni. Ráadásul a zömük társasgépkocsival érkezett, csoportos, előre befizetett utazáson vett részt, a pénztárcák érthető módon, ilyenkor többnyire a zsebekben lapulva maradtak, úgy okoskodva, hogy az út árát egyszer már lepengették odahaza, a többit pedig szerintük intézze el a turistatársaság! Nagyjából valamennyinek ez volt az észjárása, mert a végeredmény a portás szempontjából változatlanul siralmas volt.
    A mentőket mozgósító derék ajtónállónk tehát a lehető legközelebb állt ahhoz a ponthoz, hogy a szép remények múltával valami kecsegtetőbb, tetszetősebb kenyérkereseti lehetőség után nézzen, csak még azt nem tudta, miként kezdjen hozzá és milyen irányban vágjon neki. Most viszont, s az ehhez hasonló ritka pillanatokban, amikor meglegyintette a történelem alakulásának életmelegű, mámorító közelsége, s már-már úgy érezte, hogy az ő személyes ügyessége, talpraesettsége taszigálja előre az események Sziszifuszra méretezett kőgörgetegeit, elfeledve ilyenkor minden addigi keserűséget, ami életét beárnyékolta, a sikertelenségeket, azokban a pillanatokban úgy viselkedett és úgy nyilvánult meg, mint egy született szállodaportás, valósággal elébe menve környezete legapróbb, még csak csírázófélben lévő, jóformán meg sem fogalmazott gondolatainak.
    Példának okáért, érvelgetett saját maga előtt, senki nem emlegette, hogy mentőt kellen hívnia, ő mégis beindította, méghozzá az első pillanatokban az emberség láthatatlan, de jól működő gépezetét. Majd arra gondolt, hogy ezt nem ildomos megtartania magának, s a tényt, hogy segítség érkezik, valamiképpen a szerencsétlenül járt ismeretlen mellett görnyedő szőke férfi tudomására kellene hoznia. Még nem ért oda hozzá, de már elképzelte, amint közlésétől a csapzott haját hátravető, tekintetét hálásan ráemelő ember egy pillanatra megszusszan, ellágyul, s egy "köszönöm, baárom!" ellihegett hálája után újult erővel s reménnyel folytatja a felélesztés kimerítő, ám nemes műveletét.
    Az orvos azonban csak ránézett, nagyot fújtatva visszafordult az élettelenül fekvőhöz, mintha nem is e világon lenne, hanem ott, ahol az összeesett ismeretlen akkor már feltehetően kezdte otthonosan érezni magát.
    A portás ettől indulatba jött, kidülledt szemmel nézett körbe és felhábroodott a kiváncsi, bámész arcok közönyén.
    "Ezek mind csak tudni szeretnének valamit, de mit sem segítenének!" - ágaskodott benne mind magasabbra a rosszallás és durván taszigálni kezdte a tétlenül ácsorgókat.
    "Helyet a mentőnek, helyet a mentőnek!" - vetette magát a tömegre, bár a beígért autónak még se híre, se hamva nem volt. A járókelők viszont kábán engedelmeskedtek a nekivadult portásnak, elvégre egyenruhát viselt, s bár nem tartozott semmilyen hatalmi alakulat kötelékébe, mundérja katonás díszei ösztönös tiszteletet és tartózkodást ébresztettek a szedett-vedett sokaságban...

    Holnapra a 6. részt ígérem - ha minden jól megy.

    Képkínálatom mára: Székely Sándor (Bukarest): Mit csinál? és Varga Béla (Barót): Suszterszex c. fotói.

Március 3. (hétfő) A novella folytatódik, méghozzá a negyedik résszel. És még mindig nem tudom, hogyan folytatódik holnap. Legjobb nem foglalkozni vele, csak akkor, amikor már muszáj. Kiváncsi vagyok, végül is mennyiben halad majd a régi pászmán az újraírt, újragondolt és - szerkesztett szöveg?

A történelem alakulása

4

    A hotelportás egy idő után őszintén sajnálni kezdte a hullával kínlódó szőke férfit: az egyetlent, aki az esemény láttán azonnal, késedelem nélkül cselekedett.
    Ő, mármint a portás, azért nem mozdult mindjárt, mert hirtelen nem fogta föl, mi is történik odakint, csak az idegesen kicsapódó, majd a lengedező ajtó üvegszárnyát látta, a lépcsőn lerobogó szőkét - most máér azt is tudja,. hogy doktor -, majd szinte egyazon pillanatban az oslopnak penderülő nőt, s hirtelen arra gondolt, bűntényt követtek el az ő birodalmában, netán bűnöző hatolhatott a szállóba,s ezért a nagy futkározás...
    Amióta a fizetett ajtónállók előírt mundérjában feszít, ennek meg legalább öt esztendeje (akkor épült ez az egyedülálló vendéglátóipari remek, ahogy az újságok nevezték), tulajdonképpen egyetlen rendkívüli eseményre se emlékszik...
    Ha csak azt az esetet nem tartja annak, mikor az egyik délután, a bár homályos mélyén, egy fal mellé húzódott asztaltársaság ifjú tagjának a kókuszát súrolva, hatalmas csattanással zuhant a földre a közvetlenül a mennyezet alá felszerelt, szellőztető ventillátort álcázó farácsozat, feltehetően kilazult a szerkezet gyakori, erőteljes és kitartó rázkódó mozgásaitól. Szerencsére, e szokatlan bumeráng csak a kliens fejbőrét hasította fel, a sebből alig szivárgott valamicske vér. Annál nagyobb volt a pánik, majd a felhajtás - emlékszik vissza -, és akkor a ventillátor körzetéből egy ideig odébb költöztették az asztalokat, a berendezést pedig - nem egyedüli ventillátor volt a hatalmas hodályban - rendszerint elmulasztották bekapcsolni, ami viszont azzal járt, hogy a terem ama részében igen hamar és fojtogatóan megrekedt a csípős dohányfüst. Kellemetlen, nyugtalanító gondolatok azért ennek ellenére is támadtak némely törzsvendégben, az esetnek híre ment a városban, az emberek szokás szerint többet tettek hozzá, mint amennyit elvettek belőle.
    Vidéki koszfészek, eseménytelen élet...
    Televíziózni viszont a szállodaportás is előszeretettel szokott, különösen, ha szolgálaton kívül van, az eddig látott filmek alapján némileg az a benyomás rögzült benne, hogy ha az ő személyes munkahelye kivételesen nem, a szállodák általában mindenféle hajmeresztő és szövevényes események kedvelt színterei. Egy igazi szállodáról elképzelése szerint nem is lehet beszélni egy-egy bűnügyi vesztegzár vagy rangrejtett, beépített ügynök buzgólkodása nélkül, akik a titokban a hotelbe hatolt, ellenséges hatalmakat szolgáló spionokat hivatott hatástalanítani.
    Gondolatai a szálloda előtt történtekkel kapcsolatban ezért az elején e tájakra tévedtek, s csak némi ácsorgás és bámészkodás után világosodott meg benne, hogy ezúttal egyszerű rosszullétről van szó csupán.
    Innen aztán ő is a tettek embere lett: gépiesen a pulton álló telefonhoz lépett, s mivel a recepciós kisasszony, aki a tudakozónál végzett szolgálatot, éppen elbogárzott valamerre, saját kezűleg tárcsázott, a sokat tapasztalt szakik biztonságával. Ajka ezalatt hangtalanul elismételte a leforgatott számjegyeket, de ezen nem kell meglepődni, olvasni is így szokott, ha ajkával nem formálja némán az olvasottakat, képtelen nyomon követni a mondatokká álló szavak valódi értelmét, összefüggéseit.
    Folyékonyan, magabiztosan fűzve a szót úgy szólt be a mentőállomásra, mintha taxit rendelne valamelyik szállóvendégnek.
    Eljátszott a gondolattal: az az idős mókus ott, aki a lépcsőn hever, éppen befelé tartott, s nagyon könnyen lehetett volna a szálloda potenciális kliense is.
    Amikor aztán a vonal túlsó részén elhangzott a mentősök ígérete, hogy amilyen gyorsan tudnak, küldenek egy mentőautót, méghozzá orvosi kísérettel és komplett mentőfelszereléssel, a portás úgy vélte: az ügy reá háruló részét annak rendje s módja szerint letudta, s jó lesz megnyugtatni azt a még most is hasztalanul kínlódó ürgét: hamarosan erősítés érkezik.
    Nehezen férkőzött hozzá a szép számban összeverődött szájtátiaktól.
    Személy szerint szívből utálta az emberekben ezt a beteges vásári kiváncsiságot. Ha rajta múlna, egyenesen hatóságilag tiltaná meg, hogy az utcán vagy egyéb nyilvános helyeken valakik is céltalanul lődörögjenek, ácsorogjanak. Egyáltalán, az emberek utcán töltött idejét is minimálisra korlátozná, csupán a helyváltoztatáshoz szükséges kényszerű kinntartózkodást engedélyezné, azon túl mindenfajta kilengést a törvény szigorával sújtana. Így aztán, elmélkedett a portás, amihez hivatali ácsorgása közben is rengeteg alkalma adódott, egycsapásra megapadna a léhűtők és munkakerülők száma, elejét véve sok nemkívánatos cselekedetnek is.
    Lelke mélyén őszintén el volt telve magától: úgy vélte, kellő mértékben ismeri az életet. Mielőtt erre a megbízatásra pályázott volna, tornatanár és edző volt egyszemélyben, különösen vonzódott a birkózáshoz, diákkorában még bajnokságokra is eljutott, de a kiugró sikerek elmaradtak, ezért inkább a pedagógia felé fordult "sorsának ladikja", ahogy pályafutásáról olykor fennkölten elmerengett. Olvasáshoz nem sok türelme volt, ezért aztán a gyakorlata is hiányzott, ám rendkívüli módon szerette a pátoszt, a romantikusan tálalt nagy érzelmeket. Ellágyult tőlük, annyira megérintették, s talán az életét is képes lenne feláldozni abban a pillanatban a nemes eszmények oltárán - vélte olykor, aztán miként a nátha, egyik percről a másikra lohadt le buzgalma, hunyt ki a szándék.
    Ide is azért jött, mert könnyebb munkára vágyott, egy idő után úgy érezte, torkig van a gyerkőcök egzecíroztatásával. Pályázati felhívás útján szerzett tudomást a hotelportási karrier lehetőségéről. Felkereste egykori edzőjét, aki valahol a villasoron lakott és jól menő háziborbély-szolgáltatásra adta a fejét a befolyásos városi személyiségek között. Természetesen, ő nyerte meg a pályázatot. Igaz, egyetlen vetélytársa sem akadt, s ha lett is volna érdeklődő az állás iránt, az iratok benyújtása előtt a pályázók még egyszer higgadtan meggondolták a dolgot és retiráltak.
    A korábbi számítások viszont nem váltak be. Mindenekelőtt a borravalóban csalódott, méghozzá végzetesen...

    Holnap az 5. rész is jön majd...

    A képanyagban Andrea Pascu (ejtsd: pászku) két fotója: Nyüzsgés és Légy fegyelmezett! címűek.

Március 2. (vasárnap) Egyelőre sikerül az eltervezett ütemet tartani. S amíg rendületlenül a múltba ások, a jelenben beindult nálunk, előbb csak lassan, de most már járványos - heveny - formában a "polgári hisztéria", természetesen a Tőkés püspök iránti viszonyulás a választóvonal. Ha szereted, pártolod, pártját fogod s kiátkozol másokat miatta, akkor jó fiú vagy, legyél amúgy bármilyen sötét alak. Ha meg nem, akkor áruló, díszmagyar, kriptokommunista, pecsovics, labanc az illető. Rosszabb, mint az anyahonban, mert ott legalább a törvényen belül zajlik minden, itt viszont nehezen lehet kezelni az egészet, olyan, mintha partizánok szabadultak volna rá egy vidékre s a legváratlanabb pillanatban megrohamozzák a környéket. Pillanatnyi szerencse, hogy nem tömbmagyar környezetben kell átélnem ezt a tömegőrületet, amit az odaáti választási csatározások minálunk kiváltottak. Ilyen szempontból a ma kinyomott hétfői lapszámunk egész sor információval, helyzetjelentéssel szolgál.

A történelem alakulása

3.

    Még szép, hogy az elsősegéllyel próbálkozó férfi érti a dolgát - elvégre orvos.
    Igaz, közönséges körorvos csupán egy községben, ahová gépkocsival egy óra leforgása alatt sikerül kijutnia (ami természetesen a visszaútra is áll). Mivel a körlet lélekszáma akkora, hogy két orvos munkájára is szükség van ott, úgy egyezett meg kollégájával, hogy egyik nap az egyik, másikon a másik utazik ki huszonnégy órás ügyeletre. Igaz, hogy olykor erejükön felül is dolgoznak, ám megfizethetetlen előnyökhöz jutnak a törvénytelenül, ám méltányosan kikanyarított szabadnapok révén.
    A ma reggel pedig a lehető legsímábban indult. Igaz, késő este alaposan beszívott, amikor hazaért.
    A hálaadományok egyikét megbontva kiérlelt, finom, simaízű italra bukkant, lazításként gyors egymásutánban felhajtott néhány pohárral, sajnos, alábecsülte a pálinka ütőerejét, amely gyorsan és alattomosan leteperte.
    Ennek ellenére, minden különösebb panasz és utóhatás nélkül ébredt, pontban reggeli hatkor. Karórája mutatóinak helyzetét meglátva páni félelem tört rá, s egy pillanatra minden értelmes gondolata elhagyta.
    A községet érintő busz reggelente hatkor indul, s első reflexe az volt: alaposan lekéste a járatot.
    Ilyesmi még nem fordult elő vele, rendkívül sokat adott a pontosságra. Egyben hízelgett is neki, hogy amerre csak megfordult, mindenkiben sikerült a precíz ember benyomását keltenie.
    Amikor aztán rájött, hogy csak az évek soran rögződött reflexei szedték rá, a további alvásnak befellegzett. Öltözködés közben egyre nyűgölődött: "Az a feneség, hogy a hét napjainak száma az istennek se osztható kettővel. Különben a korai felkelések, illetve az azt követő ágyban maradások törvényszerűen mindig ugyanazokra a napokra esnének..."
    A tévedésből korán felriadt doktor egyedül élt szoba-konyhájában. Időnként, mint éppen most is, lakását felvetette a rendetlenség: a szennyes ingek, alsóneműk, hálóruhák, zoknik stb. festői, ám enyhén bűzlő gubanchalomban uralták az egyik karosszéket. Az ijedtségre szívesen megivott volna egy erős feketét. Volt is valahol kávéja odahaza, egy bádogdobozban, de most valahogy nem volt kedve a főzőcskéhez, mert ahhoz először el kellett volna mosogatnia a mosdóban felgyűlt edényeket.
    Elhatározta, hogy keresztülvág a télbe dermedt ligeten, majd a hídon túl, a hotel bárjaban felhajt egy dupla feketét, továbbá egy deci valódi whiskyt is engedélyez magának, ha már ilyen kuszáltan indult a napja, ő pedig kénytelen-kelletlen lemondott megérdemelt reggeli pihenéséről.
    Az italra már nem maradt ideje: a bárfiú épp akkor tolta eléje a talpas poharat, amikor az az idős ürge, ott az üvegajtón túl, összecsuklott...
    A doktor gépiesen hörbölt még egyet a forró feketéből, de keze, lába a mesterségéhez társult tudatalatti reflexeinek engedelmeskedett. A gyógyító ember önálló életre kelt benne, bár az esze nagyon is jól tudta, hogy a mai napot nem lenne kötelessége feláldoznia a medicína oltárán, ráadásul épp elmerülni készült azokban az összekuszálódó, ötletszerűségükben is jelentéses képzettársításokban, melyekből költői vénája taplálkozott.
    Harmadik verseskönyve jelent meg az elmúlt hónapban, s valami megszállott makacssággal tartotta magát ahhoz, hogy kétévenként kézbe vehessen egy vékonyka versesfüzetet, amelynek címlapján a neve áll kinyomtatva. Gyerekesen örvendett ezeknek az irodalmi pillanatoknak, amelyek az ő szemében felértek az egyszerű betegek őszinte, alázatos hálálkodásával.
    Az asszociációknak ezúttal lőttek: nem létezett más valóság a számára, mint a jeges szélben dermedő test, amelynek immár annyi szerencséje se adatott meg, hogy ő, az orvos, whiskyszagú lehelletével életet pumpálhasson belé; az öregúrnak, akit addig sose látott, be kellett érnie a másnaposság savanyúan fanyar, erjedt szagával.
    A költészet örömeitől elrabolt doktor eközben szívmasszázzsal is próbálkozott, makacsul tapogatva az összeesett ember pulzusát, de a petyhüdt testből semmiféle életjelt nem sikerült felcsiholnia.
    "Kihívtam a mentőket" - közölte diszkréten a válla fölött a testes, de peckes tartású, aranykeretes szemüveget viselő hotelportás, aki oly alázattal hordja zsinóros-sújtásos egyenruháját, mintha nem is az idegenforgalmi vállalat, hanem az egész világ díszlakája lenne...

    Holnap jövök a 4. résszel.   

    A képanyag az Államokban megtelepedett egykori jópajtás, a kolozsvári fotóriporterként megismert és tisztelt Deák Fery honlapjáról való, aki éppen ma érdeklődött néhány közös ismerős elérhetősége iránt, no meg az iránt, mikor vonulok nyugalomba, mert ha őfölötte elszálltak az évek, akkor biztosan én se lehetek hű de fiatal.
    Lehet, hogy igazat ír, ami őt illeti, de a szelleme az friss és kölykös, mint annak idején. A két éjszakai kép Kolozsvár történelmi hangulatát idézi.

Március 1. (szombat) Negyven éves házasok vagyunk. Ma reggelig valahogy nem érintett meg ennek az igazi hangulata. Március első napja, mint akármelyik, a románság körében ez egyfajta kedvesség-ünnep, ilyenkor a lányokat, nőket fölköszöntik virággal, e célra árusított díszmütyürkéket aggatnak egymás mellére az egymáshoz közeliek, de munkahelyeken is. A mütyür neve: martisor (ejtsd: mörcisor), vagyis márciuska, s a mai nap annak az ünnepe.
    De én ezt nem igen éreztem ünnepemnek. A házassági évfordulót sem, mert abból viszont mi, szerződő felek lúgoztuk ki az ünnepélyességet, még annak idején, amikor egybe kelünk. És úgy látszik, az a - szememben kissé daccal is vállalt - "proletár egyszerűség" változatlanul ott lebeg e nap felett. Nem is tudom, mi lenne jó: ha nagy feneket kerítenénk neki, vagy úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga következett volna be negyven esztendeje.
    Ráadásul nem is március elsején történt az egész, hanem február 27-én, csak az anyakönyvvezető írt be későbbi dátumot, mert a házassági egészségügyi bizonylat túlságosan friss volt s kiderült volna belőle, hogy a hivatal nem tartotta be az egy hetes türelmi időt, aminek a házassági szándék bejegyzése és a házasságkötés kitűzött időpontja között kötelezően el kell telnie.
    De ez egy külön történet, amit majd máskor elmesélek.
    Most folytatom a tegnap megkezdett novellát.

A történelem alakulása

2

    A hotelajtó üvege mögött felködlő archoz tartozó fiatal, minden tekintetben tökéletesen kiadjusztált, jó formájú nő - legalább is e meggyőződéssel hagyta el 305-ös számú lakosztályát - jól látta az épület előtt villámgyorsan és váratlanul lejátszódó néma jelenetet. A zajtalan, roskadó zuhanással egyidőben teste görcsösen összerándult, mintha ő szenvedné meg a földhöz csapódást. Tekintetét a téli égbolt felé fordította, amelyen jellegtelen lámpavasak, szélgyötörte, dermedt gesztenyeágak rajzolódtak ki. Remélte, így megszabadul a kínos látványtól, sőt, egy idő után az is kiderülhet, hogy csak képzelte az egészet. Szívesen fogadott volna bármilyen hétköznapi csodát, miközben óvatosan igyekezett elmozdulni az ajtó közeléből. Hirtelen durva taszítást érzett a bal vállán, amitől egy méregzöld, apró mozaikcsempékkel kirakott betonoszlopnak penderült. Az ajtószárny kicsapódott, valaki kiviharzott rajta, s pár ugrással a félig a lépcsőn, félig a földön heverő testnél termett.
    A nő tompán sajgó bal vállát tapogatva az oszlop mögé húzódott, ahonnan enyhe borzongással lesett kifelé: igen, amit az előbb látott, az ténylegesen is megtörtént. És ő most itt ácsorog, tanácstalanul. Pedig sürgősen indulnia kellene, azért érkezett tegnap délután a városba, központi kiküldöttként, hogy részt vegyen a helyi vöröskereszt munkaértékelőjén.
    Este sajnálatosan elfogyott a cigarettája, s mert külföldi márkákon kívül mást nem szívott, kénytelen volt a szállodaszobából lemenni a bárba. A szándékolt homályt förtelmessé tette a megrekedt, áporodott dohánybűz. A söntés előtt nekidőlt a pultot mellmagasságban körbefutó fogantyúnak, amelyen éppen megtámaszthatta már-már kifogástalan, melltartó nélkül is rugalmasan meredő emlőit. Érezte a nikkelezett rézcső borzongató hűvösét.
    Jobbján, hórihorgas bárszéken a homálynál is sötétebb, afro-frizurás fiatalember - külföldi diák? - gubbasztott sejtelmesen, állát hatásosan a tenyerébe ejtve. Jobbra-balra ingatta izmos felsőtestét egy néma dallam ütemére, amely a fejére illesztett fülhallgatóból, a nyilvánosságot kizárva áradt, egyenesen a dobhártyákra. Pincérnek se híre, se hamva, a várakozva ácsorgás közben a nő azt érezte, hogy a diák se szó, se beszéd a derekára helyezte hűs tenyerét, mintha csak a sajátjáról lett volna szó. Az érintés csöppet sem volt kellemetlen, s némi hezitálás után úgy döntött, nem csinál cirkuszt. És bár sajnálta, hogy a pillanat elébb megérzett finom ritmusát durván megszakítja, határozott lépéssel balra húzódott. A könnyed kéz lehanyatlott, visszavonult, a továbbiakban a diák rángatózó, farmeres térdén kelt új életre, doboló ujjai nyomán.
    A nő még némi lelkifurdalást is érzett azután, hogy hátha nem is úgy estek meg a dolgok, ahogy ő azt érzékelte. Félreérthetett egy mozdulatot, egy véletlen gesztust, viselkedésével tovább mélyítve az elképzelhetően magányos, általános kirekesztettségtől szenvedő fiatalemberben az alacsonyabbrendűség komplexusát. "Én is csak rúgok egyet rajta a fekete képe miatt" - vélhette a fülhallgatós idegen, de a nő azonnal igazságtalannak is tartott egy ilyen tételezést, s minden jó, ha a vége jó: alig húsz perc múlva sikerült minden félreértést, immár a 305-ös szoba biztonsági zárral védett, külön világában - tettekkel bizonyítania: távolról sem idegenkedik a színesbőrűektől, különös tekintettel a hímnemű négerekre. Oly természetesen, minden fölösleges ceremónia és alakoskodás nélkül hangolódtak rá egymásra, tűntek el a szoba ajtaja mögött, majd töltötték együtt az éjszaka egy részét, mintha hónapok óta készültek volna rá, a legapróbb mozzanatot is tökéletesen begyakorolva, kimunkálva.
    Búcsúzáskor az idegen széles és hálás mosollyal kínált oda sportzsákja mélyéről a jócskán zilált, lazán heverő nőnek egy doboz pipereszappant és egy kiló előre csomagolt, pörkölt kávét, valamennyi kiváló minőségű, külföldi áru, a halandó ember az ilyesmiből csak elvétve és bonyodalmas utakon - mint például e mostani is - részesül.
    Hölgyünk értékelhette a fölötte kellemes élmény számokban ki nem fejezhető értékét, eltaszította a fiú adakozó kezét, majd suttogva, ám világosan értésére adta: ennyi volt, nem több.
    A néger nesztelenül osonva hagyta el a szobát, miközben a nő átadta magát a rátelepedő, minden erejét és akaratát elszívó álomnak, s csak reggel merészkedett ismét a furcsa este emlékével előhozakodni magának - karjai közt az áthatóan illatozó szappanosdobozzal ébredt.
    "Tehát igaz volt... Megtörtént..."
    Elégedett nyújtozkodás után kipattant az ágyból. Miért is ne lett volna igaz? Ráadásul jó volt, akár a reggeli zuhanyozás. Kíváncsian nézegette magát a tükörben, de az esti kisiklásnak a legcsekélyebb nyomát se sikerült felfedeznie. Különben... kinek mi köze hozzá?
    A mostani látvány is ugyanolyan valóságos, mint az estéje volt. Ettől ugyan még nyugodtan mehetne a dolga után, legfeljebb némi kerülővel, hogy ne érintse a baleset helyszínét, ahol az őt durván megtaszító alak, egy jócskán kiszőkült, negyvenbe hajló (?), szemüveges, kockás zakós férfi hajol a természetellenesen kifacsarodott, rongyszerűen heverő test fölé, s szájon általi életrekeltéssel próbálkozik... Öt perce kínlódik már, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Pedig ritka szakszerűen végzi, állapította meg a vöröskeresztes tanácskozásra érkezett hölgy.
    Kiváncsi volt: mi lesz egyáltalán a vége?

    A 3. részt holnap küldöm.

Február 28. (péntek) A tegnap - a csütörtök - mintha nem létezett volna. Kihull az életemből. Ilyenek a fejfájós, terméketlen napok. Ilyenkor a semmittevés is csupa sajgás, vattás gondolatelszivárgás. Úgy látszik, a nehezen érkező tavasz vajúdik valamerre, a közelünkben, meteorológiai örvényeket kavarva.
    Hanem közben az éjszaka sikerült megoldanom apa-álmomat, legalább is, azt remélem.
    Éjfél után háromkor riadtam fel, kimondhatatlan szomjúság gyötört. A konyhaasztalon megkezdett ásványvizes üveg, egy ideje le sem dugaszolom, csak egy kiskanál nyelét állítom az üveg nyakába. Azt mondják, így frissen megőrzi savasságát. Hogy miért tenné, magam sem tudom, de tény, hogy igazat mondott, aki mondta.
    Meghúztam az üveget. A dolgozószobába támolyogtam, körülnéztem a félhomályban. Az ablakon túl nyálkás, tejfehér, átláthatatlan köd gomolygott, a ritkásan felvillanó utcai lámpák fényében apró zúzmaraszemcsék szálldostak.
    Kinyitottam a kéziratos szekrényemet, csak úgy, céltalanul túrkálni kezdtem a papírhalmokban. Kiesett egy iratcsomó, benne gépírt lapok, több tucat is, abbahagyott szövegek, félig kidolgozott novellakezdemény. Megborzongtam: a dátumokra nézve 1984 márciust, majd 1985, 1986, 1987, 1993 márciusát sikerült felfedeznem. Ezidőtájt kerülhettek a papírok a dossziéba. Valamennyi ugyanarról a témáról szól: az apám haláláról.
    Soha sem sikerült a végére jutnom.
    Emlékszem a szándékra, az elhatározásra, hogy egyszer majd kiírom magamból azt a pillanatok alatt bekövetkezett, de alattomban mégis jól előkészített és időzített eltűnést, amivel apánk kilépett az életünkből.
    Megragadott a lánytestvéreim makacsul visszatérő akadékoskodása, amivel képtelenek voltak beletörődni abba, hogy ez az ember, aki tulajdonképpen nem is volt olyan öreg - 68-ban járt - az egyik pillanatban még lelkesen lohol, évek óta nem látott, már-már örökre elveszettnek hitt lánya váratlan hazatérésének reggelén, mintha mutatni akarta volna, hogy tulajdonképpen most már minden rendben, az élet szép, s bár legyengült a két egymásutáni tüdőgyulladásban, s ahogy mesélik - én már csak a koporsóban láttam, akkor is csak fél percig, az alig arasznyira megemelt koporsófödél alatt -, könnyű volt már, mint egy lepke, csak a nagy, sokkarátos feje uralta a vézna, összepetyhüdt testet, arca beesett, valami luciferi, földöntúli bélyeg került rá, ezt nem tudom egykönnyen megmagyarázni, de ez maradt bennem...
    És lám, most kiderül, hogy az a megkezdett, többszöri nekifutásra is torzóban maradt novella nem hagy nyugodni, az idei márciussal együtt visszatér...
    De vajon miért maradt ki közel 10 év? Mi okozhatta, hogy annyi éven át megfeledkezhettem e belső kényszerként működő kötelességemről?
    És ha nem írom meg soha? Ki kényszeríthet rá? Muszáj az embernek mindent megírnia, ami egyszer megjárja a fejét? Hiszen a torzóhoz is éppúgy jogunk van, mint a befejezett opuszokhoz.
    Hiába, a berzenkedés mit sem segít: az elszánás, a kíváncsiság s egy kissé a szorongás is erősebbek annál, hogy hátat fordíthatnék az egésznek. Nem tudnám magamnak megbocsátani ezt az elsinkófált témát. Még akkor is, ha beletörik a bicskám, ha ezúttal sem jutok az egyről a kettőre, ismét nekivágok, hátha a Te könyved égisze alatt több szerencsém lesz, Milosom, mint ahogy eddig nem panaszkodhatom...
    Március 10-én lesz 20 éve annak, hogy apám, dr. Cseke Vilmos földi élete elvégeztetett. Remélem, addig sikerül tető alá hozni találkozását a halállal, amely akár a miénk is lehetne...

A történelem alakulása

1

    Belökte a kocsiajtót. Hallotta a zár ismerős kattanását. Keze kétszer-háromszor próbálgatta a kilincset. Az ajtó, mint mindig, biztonságosan ellenállt. Zakója zsebében kitapogatta a kulcscsomót. A szálloda felé indult.
    Az épület előtti terecske zsúfolt bal sarkától, ahová beállt, huszonöt lépés az első vörösmárvány lépcső. Hát ez semmi, állapította meg könnyedén: erdőmérnöksége során hozzászokott ahhoz, hogy léptei bármely, gyalogosan megtett távot felmérjenek.
    Örökké számolt valamit. Amikor nem a lépteit, akkor az épp eléje táruló bármilyen látvány egyazon halmazhoz tartozó elemeit: egy ódon vaskerítés megcsonkított rácssorát, például. Vagyis, csak azokat a darabokat, melyekről hiányzott a dárdára emlékeztető, menedékesen elhegyesedő "szakáll"... Vagy a reggelente az újságárus előtti emberkígyót. A szabad padokat a ligetben, egy-egy sétány teljes hosszán. Téli ágon sütkérező verébhad izgő-mozgó példányait.
    Ha valaki megkérdené, mi haszna származik e mindenre kiterjedő számolósdiból, úgy elfutná a méreg, gumós orra lilásvörösbe játszana a bosszúságtól. Hogy magyarázzon meg valamit, ami nyilvánvaló?
    Mi haszna, mi haszna...
    Milyen haszonnal jár a tudás? És ki számlázná le bölcs szavainkat?
    A kérdés nem hangzott el, szerencsére, ő pedig nem töprengett olyasmin, ami nem létezik.
    Bár azt azért tudta, hogy amennyiben tanúskodni szólítják föl - mármint bizonyos mennyiségi problémák tisztázása végett -, keresve se találnának használhatóbbat, a rendszerint "feleslegesnek" vélt adatok akkurátusan elrendezve, csoportosítva, viszonyítva, kielemezve raktározódtak el az átlagosnál magasabb, kidudorodó, de már sűrűn és erősen barázdált homlok mögött.
    Az erdőket járva, mikor a kiterjedt tartalékok becslését és védelmét képviselte, már-már tökélyre vitte e megfigyelési módszert. Nyugdíjas éveinek hajnalán még be-behívogatták soron kívül. Az ügyintézés oroszlánrésze akkoriban került számítógépre, fiatalabb munkatársai már-már hitetlenül konstatálták: pontosságban, gyorsaságban nem marad le a modern technika mögött.
    Belső komputere ez alkalommal is kifogástalanul működött.
    Bal pofacsonjából váratlan viszketeg érzés sugárzott szerte. Finoman, mintha pókháló tapadt volna rá. Gépesen vakarózni kezdett.
    Huszonhatodik lépése tulajdonképpen már az első tükörfényes, korallszínben játszó márványlépcső fokára hágást jelentette. Három fokot már sikerült felleltároznia, mikor a surrogva nyíló-csukódó, csupaüveg hotelbejárat mögött felhomályló, keskeny női arcba nézett: a látvány megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan örömérzettel töltötte el, s ettől a soronkövetkező, a negyedik lépcsőfok akadályát valahogy ruganyosabban vette.
    Féllábbal még a levegőben, pontosan a harmadik és negyedik fok között érte a hirtelen rátörő gyengeség. Sose érzett eddig hasonlót. Mintha mozgékonynak ismert teste legalul hirtelen megnyíló zsákká válna, amiből egy pillanat alatt az égvilágon minden kiürült.
    Sóhajtott - hörgés volt az -, s összeesett.
    Tél volt, de csak hidege érzett. Szikrázó hava, pengő jege a hegyek közt rekedt, ahonnan acélszürke, ködcsináló folyó vánszorgott alá vízszegényen, medréből lépten-nyomon kiálló, seszürke kövek zátonyai között.
    A szállodának nevezett beton-üveg építményt a folyó partjára emelték, környéke állandóan ki volt téve a gyakori szélverésnek. A légvonat most is sebesen rohamozott, nem kímélve a földre roskadt, őszbe csavarodott férfi elvadult tincseibe.
    A fagyos, göröngyös földhöz tapadó, alaktalanul ellapult pofazacskó kifehéredett, mint a frissen mosott vászon.
    Holnap folytatom a 2. résszel.

    A mai képanyag: a szilágysági Márkus László Titkok kapuja c. festménye.

Február 26. (szerda) Milosom, ma délután egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyapó lettem.
    No hiszen, unokám az van, nem túl sok, de ahhoz elég, hogy le se tudjam tagadni a felmenőséget.
    A nagyapóságot azonban úgy értem, hogy valamit magyaráztam a két kis csajnak, akik a boszorkánykonyhámban inaskodnak és a kezem alá dolgoznak, s kiejtettem azt a szót hogy Micsurin, mire mind a ketten felkapták a fejüket - negyed, illetve ötödéves egyetemi hallgatók -, s láttam rajtuk, hogy úgy fülelnek, mintha mesekalákában ülnének.
    S akkor nekem, mint aki a figyelem egyetlen középpontja és természetesen a nap hőse, rövid, érthető tőmondatokban el kellett magyarázzam, kicsoda-micsoda volt az a növénynemesítő úriember, aki annak idején, új életünk hajnalán megnemesítette gyermekkorunkat, a növények tanának alfája és ómegája lett, minta és példa szerte a lágerben, ahol rendre felütötték fejüket az ő katonái, akik biztosították minden haladó országnak, hogy a növénynemesítés jó kezekben legyen és soha nem látott bőséget ontó terméseredményekről írhassanak a lapok, tőlük duzzadjanak a jelentések, általuk legyenek meggyőzőek a szemináriumok, a kádertanfolyamok...
    Mesésnek ható történetemre azt mondja az egyik csaj, a csíkszeredai, hogy neki azért csengett ismerősnek a név, s azért kíváncsi az igazságra, mert gyerekkorában - úgy tizenöt évvel ezelőtt - volt a szülővárosának egy kertszerű grundja, ahová labdajátékokat űzni jártak ki, s arra mondták az akkori gyerekek, hogy "megyünk a Micsurinba". Azóta is töprengett magában, vajon mit jelenthet, mire utalhat ez a szó, s most egyszerre megvilágosodott előtte minden.
    Ezt is megértük tehát, hogy mindazok, amik gyerekkorunk támfalai és egyben tapétái is voltak, elsüllyedtek az emlékezet iszapjában, nem jutottak át a tű fokán az utókorba. Így nagy az esély ahhoz, hogy minden agyrém, műelmélet, hordóként csapravert ötlet, kitaláció kényelmesen előbújjon, lelkekhez férkőzzön, tenyészni kezdjen, tábort toborozzon magának.
    Jó az, hogy az ember néha felejt és kikapcsol, nem húzza le örökké vállát és tartását a meghasonlás, a vezeklés utáni hiábavaló áhítozás. A jó, a könnyű, a füstként felszálló percek arra jók, hogy továbblendítsenek újabb szembenézésekre.
    Az utóbbi években mindig körül voltam véve tanítványokkal. Jöttek, ültek egy darabig, megtanultak tőlem néhány alapfogást mind a klasszikus szerkesztés, mind a számítógépes szerkesztés terén, oly lelkesen és szívesen foglalkoztam velük, mintha valóban tanárnak születtem volna, titokban figyelgettem egyiket-másikat, kit állíthatnék közülük a legkisebb kockázattal a magam nyomába, de mire dönthettem volna s a kellő tapasztalat is együtt volt, rendre elpályáztak kecsegtetőbb vizekre. Lassan kivan belőlük a két tucat - nem beszélve irodalmi "onokáimról", akiket hasonló jóindulattal és türelemmel istápoltam, amíg szükségét látták.
    Nem tudom, a mostaniak kitartanak-e - nem mellettem, hanem a szakma mellett, amitől könnyen stresszbe jöhet az ember, de amit úgy lehet szeretni, hogy az ember nem az anyagi előnyeire gondol, hanem a belőle fakadó kalandokra.
    Amikor az Előszoba pályázat meghívott nyerteseivel táboroztunk az árkosi agronómusház kertjében, csodálatos hajnalt töltöttem az egykori uradalmi ligetben. Úgy képzeld el, hogy még mindenütt homály volt, a kerti csónakázó tó fölött, amelyben halak is úszkáltak, sejtelmes párák gomolyogtak, minden csatakos volt a harmattól, s én egy felfordított csónakra heveredve, a kifakuló égboltra bámulva ringtam a mindent körülölelő természettel.
    Akkor firkantottam jegyzetfüzetembe, 1994. június 26-án:

Árkos

ó ti éjféli kutyák
tavi békák baglyok denevérek
hajnali szarkák
szúnyogok
hogy zajongtok és rajongtok
mellettetek a költő
hátán elnyúlva
szeppenten hallgat

    A mellékelt rajzok (Csángó ekevontatók és Csángó asszony) szerzője a napokban hunyt el: az erdélyi népéletet, szellemi nagyjainkat hűségesen megörökítő grafikus és festő, Balázs Péter felfedezése még csak ezután következik.