Főoldal Horgászata Fajtái Tilalmak





A potyka (Cyprinus carpio L.)



Tőponty. - Tükrös ponty (Cyprinus carpio L.). - Széles kárász (Carassius vulgaris Nilss.). - Rózsás márna (Barbus vulgaris Flem.).

E csoport ősidők óta ismert és tenyésztett tagja a tőponty, vagy közönséges ponty vagy potyka, amelyet a németek „Karpfen”, az angolok „Carp”, a franciák „Carpe”, az olaszok „Carpa” név alatt ismernek. Tudományos neve Cyprinus carpio L.

Egyes óriás példányoktól eltekintve, amelyeken 1.5 m hosszúságot, 60 cm szélességet és 35 kg súlyt mértek, eléri az 1 méter hosszúságot és 15–20 kg súlyt. Bloch szerint a legnagyobb pontyot, amelyről tudunk, az Oderából Frankfurtban fogták, s ez 2.5 m hosszú és 35 kg nehéz volt. Ez az adat azonban kétséges. A ponty szája bő, ajkai vastagok, bajuszai erősek és hosszúak, farokúszója félholdalakban mélyen kimetszett, a hát- és alsóúszó erős bognártüskéje hátul erős és hegyes fogaktól fűrészes. Színe, mint az alakja, szintén sokféle, az aranysárgától a kékeszöldig, a hát és az úszók színe rendesen szürke, az ajkak és a has sárgás, az úszók lehelletszerű pirosas árnyalattal, s a pikkelyek közepe gyakran sötétebb folttal, vagy hasi szegélyükön sötét sávval. A hátúszóban 3–4 kemény és 17–22 lágy, a mellúszóban 1 tüskés és 15–16 lágy, a hasúszóban 2 kemény és 8–9 lágy, az alsóúszóban 3 kemény és 5 lágy, a farokúszóban pedig 17–19 tagolt és osztott lágysugár van.

Régebben a ponty egyes korcsait és helyi fajtáit igazi fajoknak tartották, Siebold gondos vizsgálatai óta azonban tudjuk, hogy e felfogás helytelen volt. „Hogy a pikkelyzetükben elfajult és kevés, de hatalmasra nőtt halpénzzel fedett tükörpontyokat, Cyprinus specularis vagy Cyprinus rex cyprinorum és a pikkelyeket nem viselő csupasz vagy bőrpontyokat, Cyprinus nudus, csak fajtáknak, s nem, mint régen, külön fajoknak tekintsék, ahhoz lassan hozzászoktak, – mondja Siebold – de hogy a pontyfajták testaránya és testalakja is olyannyira megváltozhat, amint azt háziállatfajtáinkon látjuk, az nehezen fér a halászok fejébe.

A ponty, amelynek teste eredetien hosszúkás és oldalt kissé lapított, bizonyos életviszonyok között megváltoztatja testalakját, megnyúlik, háta alacsonyabbá, teste hengeresebbé válik, vagy megrövidülhet és megmagasodhat a teste stb.” A Heckel által leírt magyar vadponty C. hungaricus, vagy Bonaparte pontykirálynője, C. regina stb. helyi változatai a közönséges tőpontynak.

A ponty igen régóta él már Európában. Maradványait megtalálták olyan rétegekben, amelyek még a jégkorszak előtti időből valók. A svájci cölöpépítményekben is tömegesen találták maradványait. A jégkorszak miatt a melegvizet kedvelő halak délre szorultak le, később azután újból visszakerültek. A görögök és a rómaiak is ismerték és ételül használták őket. Ausonius, aki a Krisztus utáni IV. században élt és „Mosella” című versében a Mosel halait felsorolta, a pontyot még nem említi. 583-ból való az a följegyzés, mely szerint Nagy Theodorich ravennai udvartartása részére pontyokat hozatott a Dunából. A pontyot tulajdonképpen a kereszténység terjesztői telepítették újból be Közép- és Észak-Európa vizeibe. A délről érkező szerzetesek észak felé lépésről-lépésre magukkal hozták a kedvelt böjti eledelt: a pontyot. Poroszországban már 1399-ben szó van a német szerzetesrendek számadásaiban pontyostavakról. Innen terjedt el 1560-ban a ponty Dániába és 1729-ben Pétervárra. Angliában legelőször 1496-ban említik, de tudjuk, hogy ott ismételten újból és újból meghonosították. Észak-Amerika több kísérlet után 1877 óta tekinti meghonosodottnak, Japánban, ahol régebben Kínából bevitt fajtája élt, a mi pontyunkat csak 1904-ben honosították meg. A régi krónikások különösen a kolostorokkal kapcsolatban nálunk is gyakran említik a „piscinákat” (halastavakat), amelyekben pontyot tartottak.

Oroszországban régóta honos és ott csak északon hiányzik. Igen széles elterjedése van Belső-Ázsiában is és Kínában sok évszázad óta gazdasági állattá vált. Őshazája Kis-Ázsia lehetett, ahol Hankó Béla vizsgálatai szerint ma is olyan alakja él, melynek több garatfoga van, mint a közönséges pontynak. Ez az ősi alak az anatóliai ponty (Cyprinus carpio subsp. anatolicus Hankó). A ponty csak Afrikából és Ausztráliából hiányzik.

Sekély, iszapos, lehetően napsütéses és vízinövényzettel dúsan benőtt állóvizekben érzi legjobban magát, tehát a tavakat, a folyók árterületeit, vagy holtágait szereti. A gyorsan áramló, tiszta, kövesfenekű folyóvizeket elkerüli. Táplálékát a lágy, iszapos fenéken szerzi, s csak akkor gyarapszik, ha lakóhelyét bőven éri a nap és a vize lágy. Nyáron és az ívás után meghízik, hogy testén télire legyen bőven tartalék tápanyag és e célból rendesen csapatosan bejárja a víz sekélyebb részeit, hogy ott a növényzet között rovarokra és férgekre vadásszék, s az iszapot hasonlók után átkutassa. Főtáplálékát apró állatok alkotják, főleg férgek, rovarok álcái s más hasonló apróbb víziállatok; de nem kizáróan húsevő, megeszik növényrészeket is, korhadó vízinövényeket, rothadó gyümölcsöket, az áztatás révén megpuhult magvakat, sőt megeszi a főtt burgonyát, kenyeret stb. is. A pontyostavakban régente birkatrágyával etették, ami úgy értendő, hogy a trágya révén a férgeket, rákokat és rovarlárvákat tenyésztették tömegesen a tóban, mert ezek, s nem a velük együtt elnyelt trágya volt az eledele. Az iszapban való kotrás alkalmával iszapot is nyel, ami, úgy látszik, az emésztéséhez szükséges.

A hazai haszonhalak táplálkozására vonatkozóan Unger Emil végzett sorozatos gyomortartalomvizsgálatokat (Kísérletügyi Közl., 1927; „The food of Fishes from Hungarian Lakes, Fishponds and Rivers”, Xe Congr. Internat. de Zoologie, Sect. IV., Budapest, 766. l.). Megállapította, hogy a Balaton két tömeghala: az ezüstös balin (Blicca björkna) és a dévér (Abramis brama) táplálkozási versenytársa a potykának. Unger a Velencei-tóból és a hortobágyi tógazdaságból származó pontyok béltartalmát vizsgálta meg. A Velencei-tóról a következőket írja: „Ez a nagyon sekélyvizű és nádas tavunk a pontynak igazi hazája. A békés halak közül mindig a ponty van túlsúlyban a fogásokban, s gyakran eléri a 90%-ot, sőt többet is. Nincs még egy tavunk, mely annyira alkalmas lenne a ponty életének tanulmányozására, mint a Velencei-tó, ahol ez a halfaj igen kedvező viszonyok közt él.”

Unger a Velencei-tóban élő pontyok belében jámborszúnyog (Chironomus) és Corethra-lárvákat és bábokat, Cyclops-, Daphnia- és növényi törmelékeket, továbbá Chyodorus sphaericust talált. A hortobágyi halastó pontyainak béltartalma ugyanezekből, továbbá Bosmina-fajokból, valamint bab- és lupinusztörmelékekből állt. A dunai potykák belében Hydropsyche- és jámborszúnyoglárvákat és csigatörmelékeket ismert fel. Megállapította, hogy a Velencei-tóban a ponty a 42 cm vastag jégpáncél alatt is meglehetősen bőven táplálkozott.

Bőséges táplálkozás mellett a ponty harmadik évében eléri ivarérettségét. Ötödik életévében, Bloch vizsgálatai szerint, az ikrás kb. 300.000 ikrát termel, e szám azonban később megduplázódik. Az ívás ideje alatt a tejes fején, mégpedig a homlokán, a pofákon és a kopoltyúfedőkön apró, szabálytalanul szétszórt, fehér szemölcs fejlődik, az úgynevezett nászkiütés. Mihelyt a pontyon a nászruha kifejlődik, jelentkezik a vándorösztön is, s amennyire tud, felfelé vándorol a folyókban és ilyenkor gyakran nagy akadályokkal is megküzd. Ívásra sekély, füves partrészeket keres, s csak ha talál is ilyeneket, szaporodik eredményesen. De nem minden ponty olyan termékeny, ahogy régente e tulajdonságuk miatt a szerelem istennőjének szentelték, mert akad köztük meddő is, s ezek, úgy látszik, egész életükben terméketlenek is maradnak. Már Aristoteles tudta ezt s tudta azt is, hogy e meddő pontyok zsírosabbak és húsuk is ízletesebb, mint termékeny társaiké. A középkor írói renyhéknek nevezik ezeket, de kiemelik, hogy húsuk kitünő és dícséretre érdemes. Hogy mi okozza a meddőséget, erről többféle nézetet vallottak. „Egyes tavakban – mondja Gesner – állítóan olyan pontyokat fognak, melyeken nem lehet megállapítani, hogy ikrások-e, vagy tejesek-e. Ezek kétségtelenül azok, amelyek önmaguktól keletkeztek és nőttek meg.” Angliában régebben mesterségesen írtották ki ivarmirigyeiket, hogy ilyen módon ízletesebb húsú meddő pontyokat termeljenek.

A tavakban és folyókban dobó-, vonó- és eresztőhálókkal vagy varsákkal fogják a pontyot, vagy pedig főtt borsó, tengeri, gyümölcs vagy hússal való beetetés után fenékhoroggal vagy horgászbottal fogják őket.

A sporthorgász is megtalálja a pontyhorgászatban élvezetét, mert bármilyen butának látszik is a tógazdaságban, a szabadon élő vadponty igen furfangos és ügyes fickó. Átugorja a hálókat, vagy átbúvik alattuk s a horgot is igen óvatosan közelíti meg.

Nálunk a tógazdaságokban tenyésztett ponty mellett a szabadban élő vadpontynak alig van jelentősége. A Fertő-tóban, Mika és Breuer megállapítása szerint, gazdasági jelentőség tekintetében a ponty ma a legutolsó helyen áll, holott „a tónak 1917. évi kiszáradása előtt gazdaságilag a legfontosabb halfaja volt. A szárazság folytán állománya nagyon megcsökkent. Ívása ritkán sikerül” Bodrossi szerint („Halászat”, 1917, 69. l.), a Temesnek a ponty a főhala. Előfordulnak benne 3 kg-os példányok is. Bodrossi egyik horgásztársával együtt 300 kg pontyot fogott egy nyáron.

A pontytenyésztés lassanként fejlődött ki a kolostorok melletti, s a bőjti hal raktározására létesített haltartótavakból. Egyre tovább tartották e halakat a raktártavakban, s végül fiatal pontyokat helyeztek a tavakba, hogy ott nagyranőjjenek. Ebből fejlődött ki azután a pontykereskedelem és a kezdetleges pontytenyésztés, úgyhogy már a XVI. században nagy vízterületet kitevő tavakban találjuk a pontyokat. Kezdetben természetesen nem alkalmaztak racionális módszereket, mert a tavakkal évekig nem törődtek, csak néha-néha halászták le őket, miközben a nagy és a tóban megívott pontyok mellett ott találták az apró ivadékokat is. Lassanként elkezdték aztán a halakat évjáratok szerint osztályozni és külön tavakban tartani, olyan módon, hogy az anyahalak leívására és a zsenge ivadék eltartására ivótavakat létesítettek, nyujtótavakat az ivadék növelésére és hízlalótavakat a halak piaci nagyságra való megnövesztésére. De ezek az eljárások még kezdetlegesek és rendszertelenek voltak, mert nem gondoskodtak az összezsúfolt halak kellő táplálásáról, bár megtanulták a tapasztalatból, hogy a tavak túlnépesítése kerülendő, hogy a tavak időszakos lecsapolása és kiszárítása, a tófenék felszántása és bevetése a legközelebbi elárasztáskor a ponty természetes táplálékát alkotó apró állatkák tömeges kifejlődésére előnyösen hat.

A harmincéves háború, amely Csehországnak éppen azokat a részeit, pusztította el teljesen, amelyekben a legtöbb pontyos-tó volt, s így a pontytenyésztésre nagy csapást mért; később a helytelen gazdálkodás következtében a pontyostavak húshozama olyannyira csökkent, hogy sehogysem állt a tavak nagyságával arányban, s ezért sok tógazdaságot megszüntettek, s a tavakat a XIX. század első felében legtöbb helyen földmívelés alá fogták. Ezeken az állapotokon csak a mezőgazdasági kémiában és az állattenyésztésben elért szép eredmények változtattak ismét a halastavak javára. Megtanulták, hogy mily végtelenül fontos a kimerült talaj elvont anyagainak trágyázás útján való pótolása, s a kimerült tófenék trágyázása révén megint emelték természetes pontytáplálék-termelőképességét, de megpróbálták azt is, hogy lelkiismeretes kiválasztás útján olyan tenyészhalakat nyerjenek, amelyek bizonyos kedvező tulajdonságaikat, a gyors növekvőképességet és a húsos testalkatot ivadékaikra is átörökítsék. E törekvések eredményeképpen ma több pontyfajtával dolgozó virágzó pontytenyésztésünk van, melynek termékei a régi elfajzott parasztpontyot minden tekintetben messze túlszárnyalják, s igen tekintélyes értéket képviselnek.

Olyan vidékeken, ahol a pontytenyésztés virágzik, körülbelül így járnak el: A ponty ívási idején apró rétfelületeket 25–30 cm-nyi mély, tiszta vízréteggel borítanak el. Ebbe teszik a kiválasztott erőteljes, szépformájú fajpontyokat, az „anyapontyokat”, mégpedig egy-két tejest minden ikráshoz. A tejesek 4–6, az ikrások 5–7 évesek legyenek. Miután az eddig hidegebb vízben külön-külön tartott anyahalak összekerültek, hamarosan leívnak. Ívás után kifogják az anyahalakat az ívótavakból, s a zsenge ivadékot kikelése után 5–10 nappal, ha szikzacskójuk már teljesen felszívódott, óvatosan fínom tüllhálókkal kihalásszák és az ívótavakat lecsapolva, a jövő tavaszig szárazon tartják. A nyujtótavakat néhány héttel hamarább kell elárasztani, hogy a szükséges apró állatkák kifejlődhessenek benne. Ebben a tóban 1–1 1/2 hónapig maradnak a fiatal pontyocskák, s aztán másik nyujtótóba kerülnek, amelyben télig maradnak. A nyujtótavakból távol kell tartani a zsenge pontyivadék minden ellenségét, főleg a csukát és a sügért, de a békákat is. Télire kis, de mély tóba kerülnek a pontyok, hogy ott az iszapba befurakodhassanak. A második nyáron a tulajdonképpeni nyujtótóba kerül az ivadék, a harmadikban pedig a hízlalótóba, melyből ősszel rendesen eladásra kerülnek; Csehországban azonban gyakran még egy évig hízlalják őket. Nálunk nem dívik az ivadéknak zsenge korban való kifogása és áthelyezése, hanem anyahalaikkal együtt őszig az első tóban maradnak, amelyben születtek. Télen külön erre a célra létesített, átfolyó vízzel bőven ellátott, mély medencékbe helyezik a halakat, az úgynevezett „teleltetőkbe”, amelyekből tavasszal, évjáratok szerint, újból kihelyezik őket. Éghajlati viszonyaink igen kedveznek a pontytenyésztésnek, s nálunk a ponty a második nyáron könnyen eléri a 3/4–1 kg-os súlyt, a harmadik nyáron pedig a kétkilogrammos nagyságot.

Az egyes tavakba kihelyezendő pontyok száma a tó nagysága és a benne kifejlődő természetes pontytáplálék mennyiségéhez igazodik. A tavak rendszere, kiszárítása, trágyázása és ugaroltatása által a gondolkodó haltenyésztő a tó termőképességét emelni iparkodik; ha több hal van a tóban, mint, amennyit természetes táplálék termelése révén eltartani és megnövelni képes, a természetes táplálékot mesterséges táplálékkal, a pontyok etetésével kell pótolni. Erre a célra úgy növényi magvakat, csillagfürt, tengeri, árpa stb., mint állati húshulladékot, hús-, vér- és hallisztet használnak. Az etetést óvatosan kell végezni és mindig tekintettel kell lenni a pontyok étvágyára, amely az évszak és a víz hőmérséklete szerint változó. Vigyázni kell arra is, hogy a halak túlságosan el ne hízzanak, mert ez húsuk jóízének rovására történik.

Igen keresettek és megbecsültek azok a kitenyésztett pontyfajták, amelyek gyorsan növekednek és bőhúsúak. Számos fajtát tenyésztettek ki, amelyek hét csoportba oszthatók: magashátú- és széleshátú fajták. A magashátú fajták közé azok tartoznak, amelyeknek testhosszúsága úgy aránylik a test magasságához, mint 1.2–2.5, a régebbi fajták közül az aischgründi és a galíciai; a széleshátú-fajták közé pedig (testhossz aránya a magassághoz 1.2:7–3) a frank, a wittingaui és lausitzi fajta. Közben azonban számos keresztezést is végeztek, melyek a fajtákat bizonyos irányokban megjavították, úgyhogy minden vidéknek és életkörülményeknek megfelelő törzsek alakultak ki, amelyeknek ivadékát, az adott helyen és viszonyok között, kitűnő eredménnyel tenyésztik tovább. Jól fejlett pontyoknak az első évben el kell érni legalább 40 g, a másodikban 350 g, a harmadikban pedig 1000 g súlyt.

A hazai vad- és tenyésztett pontyokon Unger Emil végzett gyakorlati nézőpontból nagyjelentőségű vizsgálatokat. Unger a pontytenyésztés szakirodalmába bevezette az ú. n. aránylagos hátszélesség fogalmát, amely a fajkiválasztás nézőpontjából igen fontos. Nagyszámú méréseinek eredményéből Unger legutóbb („The Hungarian Carp and other Fishes, their Leif and economic Significance”, Atti d. Congr. internaz. di Limnologia”, Róma, 1929. VII. 614. l.) a következő törvényszerű összefüggéseket állapította meg:

Magashátú alak és gyors növőképesség általában egyenes viszonyban vannak. Két egyenlő hosszú, egyenlő széles és egykorú pontyegyed közül az a gyorsabb növésű és súlyosabb, amelyik magasabb hátú. Magashátú vadpontyok rendesen fiatal egyedek.

Magashátúság és szélesség fordított viszonyban vannak. Minél magasabbhátú valamely pontyegyed, oldalt általában annál lapítottabb szokott lenni a teste.

Igen nagy hátszélesség (csaknem köralakú testkeresztmetszet, relatív hátszélességszám: 1.5–1.44) magashátú nemes pontyformáknál, Unger szerint, valószínűen még a leggondosabb fajkiválasztás és kitenyésztés útján sem érhető el és ilyen nagyfokú szélesség mindig csak az aránylag alacsonyhátú vadpontyok (dunai pontyok és az ú. n. Cyprinus hungaricus Heckel) sajátsága marad.