Az ilyen nyomi estéken érzem igazán, mennyi minden maradt benne.
Valahogy úgy, mint amikor az autóversenyzők mesélik, amikor már a rajtnál, vagy a verseny elején kiesnek. Hirtelen vége az egésznek, nagy csönd, mire megáll a roncs, elhúztak a többiek. Az abroncs friss, nem kopott még, a tank tele, még csillog a kocsi -már az ép részei-, de darabokban fekszik.
Ott volt annyiszor a lehetőség akkoriban, de ugye az ember beleszokik a jóba, és nem érzi fontosnak most azonnal megölelni a szeretett személyt, vagy mondani neki, csak úgy, két mondta közé beszúrva, hogy “szeretlek, nagyon”.
Már a szakítás (vagy mi) után volt egy gyönyörű napunk, amikor már kicsit bele tudtam feledkezni dolgokba, nem csak ordítottam volna vele dühömben, meg elkeseredettségemben. Sóstóra mentünk ki, sokat járunk oda, talán akkor utoljára. Fürödtünk a tóban, ami dísztó, de mindegy, bementünk, és csakte volt, meg csakén, egész nap. Aztán este is elmentünk iddogálni, és Viola mondta, holnap is kimehetnénk.
Mondtam, persze, miért ne, erre Kicsilány szólalt meg, hogy neki nem jó.
Én, a lehető legjobban megbántam, talán már abban a pillantban, hogy azt vágtam oda: attól én még mehetek.
Valahogy sikerült abba a kincsbe belerúgni, amit aznap találtunk, kettétörtünk, de úgy, hogy nem lehet mással összerakni. Volt benne a dühömből is, meg némi véletlenség is. Viola mondta, Kicsilány eléggé meghökkent vagy mi. Nem kellet volna ezt, úgy sajnálom. Soha nem akartam a legkisebb rosszat sem neki.
Aznap este haza sem kísértem, mint valami idegent. Nem rám vall, de szörnyű időszak volt, mentségemre szóljon.
Szóval sok minden benne maradt. Ilyen messziről látja az ember, a fejét verné a falba, hogy miért nem csinálta jobban a tökéletesnél.
Itt toporgok körbe, körbe, és nem látom, merre az előre. Na, ez a “borzasztó”.
Biztos írtam már ezt a sztorit.
Nem baj.
Most megihlette egy ifjú plurk-társ leányzó, aki hasonló fájós helyzetben van.