Meglehetősen gáz, hogy le kell ülnöm a tévé elé, hogy lássam Kicsilányt.
Amikor elindultam Hajmáskérről, hogy a székesfehérvári rendőrök trafipakszába fussak, iszonyatosan éreztem, hogy akkor annak ott vége volt. De úgy totál.
Mindegy, már írtam, hogy hogy is volt.
Mindenesetre, jó volt látni kicsit a huncut mosolyát, nem azt mondom. Annyira megismertem gyerekként is, minden gesztusát, stílusát.
Hajj, de hiányzik.
Biztos nem is emlékszik már rám, meg “Sünike, a sünike”-re, vagy egyéb kis közös dolgainkra.
Így megy ez, csipcsiripp. Nem jól megy, de így.
Veronival vagy egy hétig láttuk csak egymást, de ő is szívemhez nőtt, bár nem úgy.
Mikor a beharangozóját láttam ennek a műsornak, az volt az első gondolatom, hogy nem szívesen lennék a szomszédjuk. Aztán egy kicsit megakadt a számban az étel -ugyanis vacsoráztam-, mikor rádöbbentem, hogy ő az.
Még az utolsó nap, mikor ott voltam nálunk, gitározgatott egy dalt, és fel is vettünk egy rövidke videót. Iszonyat jó volt, mekkorákat nevettünk.
Oda kellett volna már adnom rég az egész cuccot, amiket akkor csináltam. Fotókat, videókat, de valahogy eddig elmaradt.
“Majd egyszer…”
Majd valahogy lesz…
Lars-nak meg jó hosszú haja lett, haha. Örülök, hogy együtt vannak még.
Szegényt egyszer a strandon megpofoztattam Veronival, aztan csendben utálva is lettem egy kicsit. Fura volt az is. Haragtartó az nem vagyok, szerencsére.
Az viszont tök rossz volt, hogy szinkronizálták a srácot.
Na, mindegy…
Csak úgy mondom, nem tudok írni semmi szenzációsat ma. Megnéztem Kicsilányt a tévében.
Érdekes volt. Nem feltétlen esett ez így jól.
Vagy de?
Na, mindegy…
Nem tudom…
Tényleg be kellene zárnom ezt a blogot. Nézz már rá az utóbbi pár sorra.