Meséltem már?
Szinte biztos, hogy szakdolgozattémát változtatok. Úgy néz ki, akkor ezt az Ubuntuscsomagolós témát fogom kidolgozni, hogy kitegyen egy szakdogát. Sokkal jobban kézre áll most, hiszen már jó ideje ezzel foglalkozom, benne vagyok, úgymond.
Bele kell húzni ebbe is. Jó volt a Ruby on Rails téma, szerettem, de nem én vagyok az. Fogok még én egy blogmotort csinálni magamnak RoR alapon.
A mai nap még mindig nem bírtam felvenni a fonalat, de éjjel már belevágok a texmaker magyarításába. Ez ugyanis a következő feladatom. Majd mesélek, ha lesz valami igazán érdekes.
Ugye, megmondtam, hogy mindenféle fontosat kihagyok…
Szóval, olyan jó muffinokat sütöttünk a múlt héten együtt, hogy ihaj. Mármint Kriszti sütötte, én meg segédkeztem. Vaníliapuding töltetet kaptak és gombaház alakjuk lett. Az alaktól független jóízűen faltuk be. Kár volt belegondolni abba, hogy a törpök élete nem csak játék és mese. Elképzeltük, ahogy ugrálnak ki a gombaházból a kis törpök, megpörkölődött kis kalapjukban, meg összeégve. Alapvetően igen gonosz társaság vagyunk mi, lássuk be. Muhaha.
Meg aztán ez a nadrágvásárlás is igen mókás történet. Amikor még csak egy-két centis repedés van a nadrág -mondjuk ki- seggénél, akkor ejráérünk. Ó, a héten elmegyek nadrágot venni. Feketét veszek alá és akkor nem tűnik fel úgysem. Nos, a szakadás alapvető tulajdonsága, hogy nem áll meg. Megy tovább. Gyakorlatilag a fél seggem kilógott már pár nap múlva. Az ilyenek mennek kukába, de Kriszti megvarrta nekem Devlon cérnával, úgyhogy bicajos nadrágnak jó lesz. Jobblábnál a fogaskerék miatt felhajtom, aztán huss. Nem akarom megvárni a rövidgatyás időszakot a bicajjal. Átnézem, megolajozom, rendbeteszem, lehet menni, csodálatos idő van. Állítólag havazás jön, de én ezeknek már nem hiszek. Amúgy is csak időleges lehet már…
Igen, nekem ezek fontos dolgok. A hétköznapok kis apró fontos mozzanatai. Gatyavarrás, muffinsütés. Pont a minap gondolkodtam azon, milyen volt, mikor egyedül voltam. El sem bírom képzelni, mi volt akkor. Mit csináltam, mire gondoltam. Így utólag nézve szörnyű lehetett.
Már több, mint öt hónapja együtt vagyünk, vagy ahogy én gondolok rá, túléltünk egy évszakot. A tavasz eljövetele valahogy olyan, mint mikor felkelünk reggel, mert besüt a nap. Nem ragozom ezt tovább, szörnyű kép, tudom, de nekem valahogy ez így jön.
Elvileg 18.-án megyek Ráckevére. Tudjátok mit? Kevére. Így, bennfentesen. 
Túra lesz, csapunk egy negyvenes karikát. Olyan súlya lesz ennek, mint a Cserépfaluról induló huszoniksznek, csak ott volt 800m szintemelkedés. Az nagyon megterhelő volt. Itt végig sík a terep, viszon nagyon hosszú. Edzeni kell, mert eltunyultunk a tél alatt. Tegnap mentünk egy négykilométeres kört, és majdhogynem izomlázam van.
Szóval, megyek megint. Épp a féléves fordulónk lesz. Alig várom már. A túra miatt is, az ágybakávé miatt is, a remek ennivalókért, amit Kriszti sütfőz. Együtt lógni egész nap…
Nem jó így messze lenni, de ügyesek vagyunk, kibírjuk valahogy.