alkony
| “ |
Mégis volt egy hang, amely mindig újra meg újra túlzengte a tevékeny élet zsivaját, s ez a hang, akármennyire színes is volt, sohasem olvadt bele az általános kúszaságba, hanem — legalább is átmenetileg — mindent a rend szférájába emelt: a harangok hangja. A hétköznapok életében a harangok a figyelmeztető jószellemek szerepét töltötték be s jólismert hangjuk egyszer gyászt, másszor örömet, olykor pihenőt, más alkalommal bajt hirdetett; néha összecsődítették, néha meg intették az embereket. — Általában név szerint ismerték és szólították a harangokat. «A kövér Jaqueline» és «a Roeland-harang»; — mindenki jól tudta, hogy mit jelent a csengetés és mit a kongatás. A szüntelen harangzúgás ellenére sem tompultak el az emberek, ha felzengett az érc hangja. Mikor 1455-ben két valenciennes-i hírhedt párviadala a várost és az egész burgundiai udvart rendkívüli izgalommal töltötte el, a küzdelem egész ideje alatt állandóan kongott a nagy harang. Antwerpenben a Mi Asszonyunk templomának tornyában még most is ott lóg az 1316-ban készült öreg vészharang, amelyet felirata Orida-nak, «Rettenetes»-nek nevez. A vészharang megkondítását így nevezték: «sonner l’effroy», «faire l’effroy»; a szó voltaképpen békétlenséget jelentett, latinul «exfredus»-t, aztán ugyanennek harangzúgással való hírüladását, így tehát vészjelet, végül pedig riadót, rémületet. Fülsiketítő lehetett a zaj, amikor Páris valamennyi templomának és kolostorának harangjai reggeltől estig, sőt, egész éjszaka zúgtak, mert olyan pápát választottak, aki majd véget vet az eretnekségnek, vagy, mert a burgundiak és az Armagnacok békét kötöttek.
| ” |
(Johan Huizinga: A középkor alkonya)