A Vertigo - Szédülés (rendezte Alfred Hitchcock) megmarad a szerelemmel kevert bűnügyi kerettörténetnél, de a világtól való iszonyodás – szédülés – már metafizikus ítélet is, a hasonmás-probléma pedig a modern ember meghasonulását is elővetíti. A tér jeges rémületet keltő mélysége (tériszony) reménytelen végtelenségbe fordul; az idő infinitása reflektorfénybe kerül az egyén megkettőzése által. Az örök visszatérés gondolatának szépen, szellemesen festett filmes portréján. Megannyi megelevenedett kép - egyszerűen csak csalás áldozatai vagyunk?
Shadows (New York árnyai) a címe John Cassavetes kisköltségvetésű filmjének, amellyel a New Yorki iskola megalapítója és a ma "Dogma" néven ismert stílus feltalálója lesz. A nagyváros nyüzsgése, néhány lakójának hétköznapjai, szerelmi és munkaügyei adják a fő témát, de főszereplő a jazz, mint életfelfogás, és a bujkáló előítéletek is. Az új kamerakezelés, a vibráló, pulzáló látásmód egy sűrű, teljességében élő filmet eredményez: nagyváros és a benne élő ember sorsa, képei összefonódnak.
Alfred Hitchcock Psychojának hősnője hiába menekül a nagyvárosból vidékre, nem ússza meg. Nemcsak az elkerülő főút építésével a világ hátsó udvarába került Bates Motel számára válik szubjektívvé az idő, hanem (pl. a filmtörténeti jelentősegű zuhanyzójelenet kép-időjátéka során) a nézőt is elbizonytalanítja a ravasz rendező. Hitchcock a lélek belsején keresztül a külvilág megértésére tör.
Michelangelo Antonioni nevéhez fűződik a klasszikus montázs modern megfelelője, a hosszú beállítás bevezetése. Az éjszaka leple alatt új mítosz keletkezik a kisszerű cselekvések és a nagyvárosi környezet eredeti artikulációja nyomán: ma is emlékszünk Jeanne Moreau "céltalan" sétájára Milano külvárosában és az egyszerre unalmas és kirobbanni készülő feszültségektől vibráló éjszakai bulira a nagyiparos kertjében.
Amit modern filmnek nevezünk - a "töltőtoll-kamera" és a szerzői film - született meg ezekben az években. A lineáris narráció széttöredezése, a reflexiókkal, bonyolult időutazásokkal tarkított új elbeszélő formák, az érzelmek túlsúlya, a töredékesség a világképben, a filmképben, filmtérben és a filmidőben, a klasszikus montázs tagadása (a hosszú beállításokban megfigyelhető a továbbélés), a véletlen központi dramaturgiai szerepe, a valóságos dolgok negatívvá válása, a képzeletbeli pozitív beállítása, a megkülönböztetés nélkül áramló képek, az elidegenítő narrátor és a kamera jelenlétének állandó érzékeltetése jellemzik.
| <= | => |