David Lynch: Lost Highway: elvesztettük az irányt, elhagytuk a járt utat a járatlan kedvéért. Könnyű volt az Országúton, de letérvén a sztrádáról: hasadt személyiség, feldarabolt női test, gyors, széttöredezett ritmusok, bizarr szembeállítások, minden kronológiát és logikát szétzúzó szerkezetek, egyenértékűség, megfordíthatóság, megszakítottság, ellentmondás, megkettőzés és kétértelműség. A film minden elérhető tárgyat újrahasznosít, feldarabol és kannibalizál. Az időbeliség paradox módon éppen a megszakítottság, a diszkontinuitás homogén élményében ölt alakot. Az idő önmagába látszik visszatérni. Videokazettán üzen magának a hős.
A kettős egyéniség ’valós’ és álomvilágának és az ’objektív’ valóságnak az interferenciái speciális struktúrát alkotnak. Az identitáscsere már a Dark Passage-ben, majd a Foglalkozása riporterben (The Passenger) emlékezetes, érdekes az egykorú Face/Off is, de a karaktermontázs csak Kubrick 2001-éhez mérheto. Lost Highway: elvesztettük az irányt, letértünk a sztrádáról, elhagytuk a járt utat a járatlan kedvéért, a változás azonban nem a semmibe vezet: a hetvenes évek kilátástalansága után itt a fény az alagút végén... gurul a golyó az álomalagútban, gurítja A nagy Lebowski...
| <= | => |
| Filmtörténet - kiindulópont |