Az Olympos lakói közt ketten vannak, akiknek mítoszában hangsúlyozottan jut kifejezésre, hogy halandó anyától származnak. Az egyik Héraklés, a másik Dionysos. Mindkettőnek atyja Zeus, és anyja földi királyleány: Héraklésé Alkméné, Dionysosé Semelé, Kadmosnak, Thébai királyának leánya. Mindkettő nehéz földi út után, sok szenvedéssel érdemli ki, hogy az Olympos lakói közé felvétessék és éppen ez a földi út mítoszuk leggazdagabban kidolgozott részlete. Ezáltal mindkettő bizonyos tekintetben példát mutat az embereknek az isteni élet megközelítésére. De itt már szembetűnik nagy ellentétük is: Héraklés az önfegyelem, az önkorlátozás, az aszkézis mintaképe, Dionysos a nagy szenvedélyeket felszabadító és felkorbácsoló eksztázis istene. Földi útjuk mítoszai éppen ezt fejezik ki: Héraklést már anyja, nagy küldetése tudatában, szűkös élelmen tartja, igénytelenül neveli, Dionysost a nysai nymphák az erdő és a vízmellék bőségében ápolják, hogy első tettével szőlőt ültessen és egész erdei kíséretét a bor mámorával ismertesse meg. A Héraklésra váró tizenkét munka a föld vad erőinek megfékezése, a világ megbékéltetése, a békét veszélyeztető szörnyek lebírása; Dionysos azért járja be a földet, hogy felszabadítsa ezeket a vad erőket: az oroszlán és a párduc az ő kíséretében vannak. A két földi út mégis összetartozik, mint az istenek életének a megközelítésére két ellentétes, de egyaránt elismert lehetőség példaszerű megmutatása. Önuralomra és igénytelenségre Heraklés példájával tanítottak a filozófusok. Héraklés útja az Olympos felé bizonyos értelemben a halandó emberek számára is megjárható, ti. Sókratés okoskodása értelmében: az istenek azok, akik semmire sincsenek rászorulva, tehát az istenekhez az az ember áll a legközelebb, aki a legkevesebbre van rászorulva.
Éppen ellentétes az a követelés, amellyel Dionysos lép az emberek elé, és az ő tiszteletére az ókor misztikusainál, az orphikusoknál került egészen a középpontba. Ő a lysios, a „megoldó”, aki minden fegyelmező és feszélyező korlátozást megsemmisít. De az ő parancsa nem kevésbé kemény, mint a Héraklés-eszmény követelménye. Mert a család és a társadalom, melynek keretei közül Dionysos hívása kiszólít, nemcsak korlátokat, hanem az emberi létezés biztonságát jelentő határokat is ad. Dionysos feltétlen odaadást követel, nemes a szándéka, a bor „öröm az embereknek”, de kényszerítő erővel lép fel ott, ahol nem akarják ezt az ajándékot elfogadni. Ereje a föld megfékezhetetlen, buja bőségével függ össze, a termékenységet biztosító nedvességgel, a fákkal, s ezek között is a legféktelenebb bőséggel burjánzó repkényt és a felszabadító mámor italát adó szőlőtőkét tekintették Dionysos ajándékának, illetőleg a Dionysosban összpontosuló bőség megnyilvánulásának.
Már születésének mítosza is az istenség jelenlétének félelmetes, megsemmisítő erejét fejezi ki. Zeus halandó kedvese, Semelé, a féltékeny Héra álnok biztatására azt kívánta, hogy az isteni mivoltában látogassa meg őt. Zeus már előbb megesküdött a királyleánynak, hogy kívánságát teljesíteni fogja, most esküje köti és kénytelen engedni, bár tudja előre a veszedelmet. Megjelenik mint a villámokat osztó, ragyogó isten, és a földi asszony nem bírja el a találkozást: porrá ég ebben az ölelésben. Anyja halála percében születik Dionysos; a gyermeket kimenti Zeus a lángokból, repkénylombbal takargatja, úgy hűsíti, s minthogy még fejletlen, a saját combjába varrja, míg megerősödik. Mikor megerősödött, követére, Hermésre bízta, hogy vigye el a nysai nymphákhoz. Nysa mesés vidék, Persephoné is ott szedett virágot, mikor Hadés elrabolta, és itt nevelték fel a nymphák és a jó öreg Silénos (Seilénos) Dionysost.
Mikor felnő az isten, szőlőt ültet és egész erdei kíséretét megmámorosítja a borral, kivált a satyrosokat („szatírokat”), a kecskelábú bőség-démonokat, és a silénosokat (mert Dionysos tanítómesterének hozzá mindenben hasonló társai is vannak). Legelválhatatlanabb kísérője mégis maga az egykori nevelő, az öreg Silénos, ez a különös félisteni alak, ki „sötétebb az isteneknél”, mert a föld szférájához van kötve de jobb az embereknél, mert közvetlen részese a föld ajándékozó kedvű bőségének, és „halhatatlan”, éppen mint ennek a bőségnek letéteményese. Pocakos öreg, ki vegyítetlenül issza a bort és mindig ittas. Kopasz fején virágkoszorút visel, s ha részegen ráakadnak, s megkötözik virágból font láncokkal, énekre is kényszeríthető. A dionysosi mámor jóstehetséget ad neki és Midast, a mesebeli phryg királyt, keserű titokra tanítja: „Legjobb nem születni, és ha már születtünk, legjobb korán meghalni.” De ha búnak is ereszti fejét néha, mikor elnehezíti a bor, máskor éppen ő a búfelejtő mámor tanítója. Képzőművészet és irodalom egyaránt bizonyos mértékig komikus alaknak mutatja be. Az ő jelenléte még a gigasok harcába is derűs vonást visz: egyik hagyomány szerint az istenek vakmerő ellenfelei Silénos szamarának ordítására szétszaladnak.
Dionysos kíséretéhez, thiasosához tartozik Pan is, Hermés kecskelábú fia, s a hívó szavát őrjöngő mámorban követő mainasok („maenadok”) vagy bakkhánsnők. Legtöbbször ezeknek a kíséretében, mint feltartóztathatatlanul közeledő vihar száguldja be a földet: női kísérőit thyiasoknak is hívják, s mikor földi útja végén az Olymposra jut és anyját is felhozza az alvilágból, az istennővé lett Semelé a Thyóné nevet kapja a görög thyei („viharzik”) szótól. Útjában mindenütt a bor mámorát terjeszti az isten; akik befogadják, azok számára a bor mámorának derűs oldalát osztja, akik védekeznek ellene, azokra kemény büntetések közt kényszeríti a maga hatalmát. Néha tigrisfogaton vezeti menetét, a tigrisek gyeplője szőlőinda, és az isten kezében repkénnyel meg szőlőlombbal körülfont, fenyőtobozban végződő botja, a thyrsos suhog. Van úgy is, hogy egyedül jön, senkitől fel nem ismerve, s aztán egyszerre mutatkozik meg, hirtelenül és váratlanul, az ámuló emberek szemei előtt isteni mivoltában, melyről a repkény gátolhatatlanul bőséges, hűvös és nedves vegetációja, a szőlőtő nemes gyümölcsének örömet adó, tüzes mámora, a bika feltartóztathatatlan nekirohanása, az oroszlán félelmetes kegyetlensége, a medve nehezen mozgó, súlyos ereje, a szinte nőiesen hajlékony testű párduc mozgékony támadókészsége együttvéve adhatnak csak fogalmat. Egymagában még leginkább a bor az, ami Dionysos teljességét valamennyire megközelíti, a bor, melybe a keleti eredetű mese szerint is Noé, a bibliai hagyomány első bortermelője, különböző állatok vérét keverte. Ezért epiphaniája, megjelenése az emberek között, elsősorban a szőlőműveléssel és a borral függ össze. Ünnepein, különböző helyi hagyományok szerint – Teósban, Naxos és Andros szigetén, valamint Élisben – bor bugyog föl csodálatos bőséggel a földből. A bor mellett helyenként a legenda szerint tejforrások fakadtak, mert az anyatej csorduló bőségét is Dionysosszal hozták kapcsolatba.
A fontosabb Dionysos-ünnepek Athénban zárt ünnepkört alkotnak, s több-kevesebb világossággal mind a bortermelésre, a szőlő és a bor különböző állapotaira utalnak. A kis Dionysia vagy falusi Dionysia ünnepét Attika falvaiban tartották, tél elején, a szőlő betakarítása után. A nép szüreti vidámsága különböző játékokban jutott kifejezésre. Ilyen volt az askolia: a fiatalság fél lábbal az olajjal bekent borostömlőkön (askos = „tömlő”) táncolt és bukdácsolt az egybeverődött tömeg mulatságára. És ilyenek voltak azok a hangos álarcos felvonulások is, amelyek hozzájárultak az athéni dráma – főleg a vígjáték – kialakításához. Utóbb, az athéni színjátszás virágkorában, vándorszínészek ugyanezen az ünnepen adták elő néha azokat a darabokat, amelyek a városban már előbb színre kerültek. Sok tekintetben hasonló jellegű volt a Halóának nevezett betakarítási ünnep, de itt már Dionysosnak a gabona áldását hozó istennővel, Démétérrel kellett osztoznia az ünneplésben. A januári Lénaia ünnep neve összefügg a lénos szóval, mely „borprést” jelent, s így már ez is jelzi az ünnep jelentőségét. A kora tavaszi Anthestérión („virágzás”) hónap 11., 12. és 13. napjára esett az Anthestéria ünnepe, ekkor ittak először az újborból. Első napja a Pithoigia („hordónyitás”), a második a Khoes („boroskupák”) ünnepe, és ezen tartották meg az ünnepélyes borkóstolást nyilvános lakoma keretében, melyről a rabszolgák sem voltak kizárva. Mindenki a kora tavasz friss virágaiból font koszorút viselt a homlokán, és a lakoma végén ezeket a virágokat vitték el Dionysos Lénaion nevű templomába. Mert az Anthestéria („virágünnep”) a tavalyi bor és az új virágzás ünnepe egyszerre.
Dionysosnak, a termékenyen nedves és nedűt felbuzogtató föld isteni bőségének, valamiképpen a halálhoz is köze van. Élet és halál, tavalyi bor és új virágfakadás adtak találkozót tavaszi ünnepén, aminthogy a föld porhanyós ölén is élet és halál, a tavalyi vegetáció erjedése, rothadása és az idei csírázás együtt vannak. Dionysos azok közé az istenek közé tartozik, akik az alvilágot is megjárták, ő hozta fel anyját az alvilágból, haláláról is hallunk, sírját is mutogatták, és egy hagyomány Persephonét, az alvilági istennőt teszi meg gyermeksége nevelőjének. A virágzás tavaszi bősége is onnan jön, a föld mélyéről, ahová a halottak elmennek – a halott emberek, de a halott virágok és a halott esztendők is. Ezért követte a borkóstolást és virágáldozatot az Anthestéria harmadik napja, a Khytroi, melyen „cserépedényekben” (khytrosokban) Hermésnek mint alvilági istennek és az elhaltak szellemeinek hoztak italáldozatot. Később, az Elaphébolión hónap 9. napján kezdődött és több napon át tartott a nagy Dionysia vagy városi Dionysia ünnepe, melyre egész Attikából összegyűlt a nép, hogy Athénben, a fővárosban, közösen ünnepeljen. Nagyszabású körmenetben hordozták meg Dionysos ősi szobrát, gyermekkarok énekeltek, általános vigasság, zene, ének töltötte ki a napokat. A gazdag, már nyáriasabb virágzás különböztette meg a nagy Dionysia hangulatát az Anthestéria kora tavaszi virágünnepétől. Mint Pindaros mondja, „ekkor hullanak az isteni földre az ibolyák kívánatos bokrai, a hajfürtök közé rózsák vegyülnek, felhangzik az ének a fuvolaszóval, s éneklik Semelét szalagos homlokával kartáncban a népek”. Dionysosnak ezen az ünnepén jelen vannak az „ibolyakoszorús” Múzsák is, őt magát is evvel az ünneppel kapcsolatban nevezték melpomenosnak, éneklőnek, mint Melpomenét, tehát éppen azt a múzsát, akit a későbbiek a tragédiaköltés istennője gyanánt említenek. Dionysosnak, a vad szenvedélyeket felkorbácsoló istennek, és a Múzsáknak, a szenvedélyeket a költészet harmóniájában megszelídítő és megformáló istennőknek, közös tisztelete nyilvánult meg ezen az ünnepen az athéni tragédiában. A nagy Dionysia utolsó napjai ugyanis a drámai versenyeknek voltak szentelve.
Ugyanabban az időben, amikor Attika szelídebb szőlőtermő vidékein a Lénaiát ünnepelték, a legrövidebb téli naphoz közel eső időben, a hegyekben, elsősorban a Parnassoson kétévenként ismétlődő – ún. trieterikus („háromévi”) – ciklusokban a mainasok vagy bakkhánsnők (bakkhai) ültek vad orgiát Dionysos tiszteletére. Ezeket a rajongó asszonyokat az őrjöngő mámor, a Dionysosnak való feltétlen magukátadása ragadta ki családjuk köréből egy időre. Hasonló volt az Agriónia ünnepe is Boiótiában. Az asszonyok Dionysost hajszolják vad rohanásban, de az eltűnt, hiába keresik. Aztán abbahagyják a keresést, mondván, hogy az isten „a Múzsákhoz menekült és náluk rejtőzködik&# 148;. Evvel a záróakkorddal csitult el a mámor. „Dionysos a Múzsákhoz menekült”: a marcangoló és önmarcangoló mámor kitombolta magát, csak a Múzsák hatáskörében működik tovább, mint termékeny mámor, teremtő ihlet, az a szent őrület – mania –, mely Platón szerint minden művészi alkotáshoz elengedhetetlen.
A bakkhánsnők vad orgiáinak elcsitultával Dionysos szelídebb mámora kíséri végig az emberi életet. Az orgiák Bakkhosa, Bassareusa – a vad „zajongó” –, mint a „halandók öröme” is szerepel és lysios, a nagy „megoldó”, nemcsak a vad szenvedélyeket bocsátja szabadjára, hanem pausilypos is, „bánatszüntető”, „gondűző”. Nemcsak mainomenos, „őrjöngő”, hanem melpomenos, „éneklő” is. Dionysosnak ezt az oldalát ismerhetik meg azok, akik megvetik a duhaj mámort, és a mértéket a bor istenének a jelenlétében is tiszteletben tartják. Ilyen volt Anakreón, a bor legnagyobb görög dalosa és minden idők bordalköltőinek örök mintaképe. A derűs teósi öreg nem adta át magát soha a vad mámornak, hanem csak módjával élt a borral. „Nosza rajta, ne dobogjunk, ne zajongjunk rivalogva, mint a skythák borivása, duhajul, de szépszavúan iddogáljunk himnuszok közt.” Ezért ismerhette meg azt a Dionysost, aki Erósnak és a kékszemű nympháknak meg a bíbor Aphroditénak a játszótársa.
Dionysosnak ez a szelídebb oldala teszi érthetővé, hogy a vad bakkhánsnők istene mellé női párja gyanánt a mítosz a női odaadásnak olyan gyöngéd képviselőjét adhatja, aki már nevében is a megközelíthetetlen tisztaságra utal: Ariadnét. Ariadné földi leány, mint Dionysos anyja is, s mint ez, ő is Dionysos kedvéért nyer halhatatlanságot: Naxos szigetének egy magas hegycsúcsán tűnik el az emberek színe elől, hogy isteni férjét kövesse az égbe. Dionysos és Ariadné gyermekei ismét a szőlőtermelésre és a borra utalnak már nevükkel is: Oinopión („borivó” vagy „borszínű”), Staphylos („szőlőfürt”), Euanthés („jól virágzó”).
Dionysost a képzőművészet legtöbbször hangsúlyozottan nőiesnek ábrázolja, még az ún. „indiai Dionysos” típusában is, ahol szakállt visel. A szakálltalan ifjúi ábrázolás i. e. az V. században alakul ki. Mint gyermeket vagy nevelője, Silénos karján látjuk, vagy Hermés karján, esetleg vállán, amint az istenek követe éppen a nymphákhoz viszi. Athénben, a borkóstolás ünnepén, Dionysos óriási álarc formájában volt jelen az ünneplők között, s a faoszlopra függesztett álarcnak mint az isten képmásának nyújtottak először az italból. Dionysos az egyetlen a görög istenek között, akinek olyan követelést tulajdonítottak, hogy tisztelője vele azonosuljon. Azt tartották, hogy Bakkhos hivője maga is bakkhosszá, illetőleg, ha nő, bakkhévá válhatik. A dionysosi arckifejezés halandó ember arcára is kiülhet, a dionysosi lényeget halandó ember is magára öltheti, ezért ábrázolhatják álarccal. Dionysos létezését olyan formában is feltételezték, amelynek emberre van szüksége, aki hordozza, aki megjelenítse. S az egyéniségnek ez a feloldódása, megtagadása, mely által a Bakkhos-hivő maga is bakkhosszá lesz, egyik gyökere a színjátszásnak. A színész, ki a görögöknél mindig álarccal lépett közönsége elé, azzal a mitológiai hőssel azonosul, akit alakít, mint a bakkhos is Bakkhosnak érezte magát. Sőt: a színjátszás is egyenesen a Dionysosszal való azonosulásból indult ki, mert a tragikus előadások eleinte mind Dionysos mítoszaiból merítették tárgyukat. A Dionysos-mítoszokat később más mítoszok is helyettesítették, de a színjátszás továbbra is megmaradt Dionysos kultuszán belül. A színielőadások mindig Dionysos ünnepén voltak, és a színház maga is: Dionysos temploma.
Nem véletlen azonban, hogy a görög dráma éppen Athénben, és ott is éppen a nagy Dionysia keretén belül fejlődött ki. Mint láttuk, alakoskodó, drámai jellegű szokások fűződtek ugyan Dionysos más ünnepéhez is. Ezek részben olyanféle kötetlenebb népszokások, mint amilyeneket a „falusi” Dionysiákkal kapcsolatban említhettünk, s amelyek utóbb valóban – a tragédia kifejlődését követően – a földművelő nép igényeit főleg Aristophanés művészetében – az athéni nagy színpadon is kifejező görög vígjáték csíráivá válhattak. De voltak a hivatalos szertartáson belül is színjátékszerű ünnepi cselekmények. Ezeket azonban éppen rituális megkötöttségük tette további fejlődésre képtelenné, mint pl. az arisztokratikus jellegű Anthestéria második napján az istenség megjátszott menyegzőjét a „királynővel”, az állam vallási intézményei felett felügyeletet gyakorló főtisztviselő, archón basileus feleségével. Részt vettek ugyan az Anthestérián a rabszolgák is, de ez csak amolyan rituális kiengesztelés volt azért, hogy egész évben rabszolgatartó uraik kényének-kedvének voltak kiszolgáltatva. Erre vallott az ünnep előírásos záróformulája is: „Lóduljatok, szolgák, az ünnep véget ért!” A demokráciához – a görög tragédia kifejlődésének társadalmi alapjához – ennek az ünnepnek nem sok köze volt; a vallás konzervativizmusával a Solón reformját megelőző állapotok emlékét tartotta fenn. Egészen más megítélés alá esik a nagy Dionysia ünnepe. Ezt Peisistratos alapította, aki bár zsarnoki önkényuralmával Solón eredményei közül átmenetileg sokat megsemmisített, a nagybirtokos arisztokráciával szemben továbbra is elsősorban Athén kézműves és kereskedő polgárságára támaszkodott. Az új ünnepet éppen az arisztokratikus hagyományok ellensúlyozására szervezte, ezért juttatott az ünnepi szertartások keretében is – papok helyett – a városi polgárságnak nagy szerepet, az ünnep középpontjában álló polgári énekkar formájában. A szertartás ilyen „laikus” jellegének politikai súlyára rávilágít, hogy az arisztokrácia párthívei részéről kíméletlen gúnyolódás céltáblája volt. Ám ez sem gátolhatta meg azt, hogy idővel éppen e demokratikus ünnep karénekéből fejlődjék ki a görög tragédia. Közben Peisistratos halála, s egyik fiának megölése, a másiknak száműzése után Kleisthenés helyreállította, illetőleg jelentősen továbbfejlesztette a solóni demokráciát (i. e. 509). A következő évszázadban a tragédia az ünnep alapítójának intencióin messze túlmenően, minden vallási kötöttségből kiemelkedve, a mitológia egyre szabadabb megjelenítésével az athéni rabszolgatartó demokrácia egymást követő válságainak tudatosítója, az athéni hazafiasság haladó jellegű megszólaltatója, az emberi öntudat egyik legmagasabb rendű kifejezője lett.
Dionysosról, a szépséges Semelé fiáról fogok most szólni, hogyan tűnt fel egyszer a végtelen tenger partján. Megállt egy kiugró sziklán, onnét nézett szét büszke tekintettel, mint fiatal férfi, aki csak az imént lépett legénysorba. Hamvaskék haja ragyogó fürtökben omlott alá, hatalmas vállán bíborköpenyt viselt.
De egyszerre pompás hajójukon férfiak lepték meg: tyrrhén kalózok jöttek gyors iramban a borszínű tengeren, rossz sorsuk vezette őket ide.
Meglátták az ifjút, szemükkel intettek egymásnak és fürgén kiugráltak a partra, megfogták őt és hajójukra tuszkolták, örülve szívükben a szép zsákmánynak. Mert gondolták: bizonyosan valami királyfi került a kezükbe, akiért majd fényes váltságdíjat fizet felséges apja. Meg akarták kötözni, erős bilincsbe verni, de a kötél nem tartotta meg, a bilincs messzire lehullott kezéről, lábáról. Ő pedig nyugodtan ült és szép kék szemei mosolyogtak.
Eszmélt a kormányos és odakiáltott a társainak:
– Ti szerencsétlenek, melyik isten lehet, akit foglyul ejtettetek? Mert csodás az ereje és hatalmas súlyát remekbe készült hajónk sem tudja elviselni. Vagy Zeus ő, vagy az ezüstíjas Apollón, vagy Poseidón, a tenger istene, mert nem a halandó emberekhez hasonlít, hanem istenekhez, akik az Olympos termeiben laknak. Nosza, engedjétek, bocsássuk őt vissza a fekete partra tüstént, ne emeljétek rá kezeteket, mert ha megharagszik, irtózatos szélvészt, rengeteg nagy vihart támaszthat ellenünk.
Így szólt, de a vezér gonosz szóval mordult rá:
– Ostoba vagy, a szél irányát lesd inkább és bontsd ki aszerint a vitorlát, ez a te dolgod, a többit bízd ránk, férfiakra. Meglehet, eljön még velünk Egyiptomba vagy Kypros szigetére, vagy akár a hyperboreiosokhoz, akik a föld szélein laknak, de a végén csak megmondja, hogy kik a barátai, kik a rokonai, akik fényes váltságdíjat fizetnek majd érte, mert a mi kezünkre adta őt az isten.
A kormányosnak engednie kellett, felvonták a vitorlát, a szél belekapott és felduzzasztotta, csak úgy feszültek a kötelek.
De egyszerre csodálatos dolgok történtek. Bor árasztotta el a hajó deszkáit, ivásra ingerlő, jószagú patakokban csörgedezett és ambrosiás illat szállt fel belőle.
Ámultak, bámultak a hajósok. De még szóhoz sem jutottak, mikor hirtelen a vitorla csúcsa köré innen is, onnan is szőlővenyige fonódott, csüngtek rajta sűrűn a dús szőlőfürtök. Az árbocot feketén futotta be a repkény, virágban állt minden és gyönyörű gyümölcs kelt a virág nyomán. Minden evezőrúd koszorúkat hordott. Látták a kalózok, s most már ők sürgették a kormányost, hogy fordítsa part felé a hajót.
Ki imént foglyuk volt, szörnyű oroszlánná vált a szemük előtt a hajó orrában, és a közepébe bozontos nyakú medvét teremtett. Hangosan elbődült és feltápászkodott, oroszlánszeme haragosan villant meg. A kalózok riadtan húzódtak előle a hajó végébe, mind a kormányos körül tolongtak, hátha most is segít segítő bölcs lelke. De a félelmetes isten is ott termett, megragadta a vezért, a többiek pedig futottak, ki merre látott és egymás után ugráltak a tengerbe. Ott aztán mindnyájan delfinekké változtak.
Csak a kormányoson könyörült az isten. Őt boldoggá tette és így beszélt hozzá:
– Ne félj, derék ember, benned kedvemet leltem. Mert tudd meg, én vagyok Dionysos, a hangos szavú isten, az én anyám Kadmos leánya, Semelé, Zeus szerelmese.
S miután gazdaggá, minden emberek közt a legboldogabbá tette a kormányost, eltűnt ismét az emberek szeme elől. De hol mámor fakaszt dalos kedvet, mindenütt ott van ő, a szépszemű Semelé fia, Dionysos.
A homérosi Dionysos-himnusz nyomán.
A szörnyű adótól, melyre Minós krétai király kötelezte, Aigeus király fia, a hős Tbéseus szabadította meg Athént. Arra kérte atyját; hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé, akiket hét szűzzel együtt időről időre a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget. Az öreg Aigeus fájó szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja, Aithra, troizéni királyleány volt, s míg Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor kereshette fel atyját Athénben. De még be sem teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király szerencsétlen sorsa és az ifjú hős fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül Théseust. Ősz hajára földet és homokot hintett Aigeus, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Théseusnak, hogy ha sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat.
A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Théseust a dicső Minós büszke székvárosába. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a mirtust, vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velőkig. Erós, ki gondokkal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt sárgábbra, mint a fényes arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva!
Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a Minótauros számára Daidalos labyrinthost épített, hatalmas barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labyrinthosból. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket.
Théseus szerelméért elhagyta Ariadné apját, anyját és testvérét, de Théseus hűtlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét. Mikor Dia (vagy Naxos) szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom. Théseus partra tette az alvó leányt és úgy hajózott tovább hazája felé.
Felébredt Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Théseus ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remegő habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a vérfagyasztó keserves jajveszékelésben:
– Hát így hagytál engem, ki a hazai partokról elhajóztam veled, itt hagytál e magányos szigeten, álnok Théseus? Hát így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg menyegzőt, a várva várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultan szórtak szét a szelek a levegőben. Ne is higgyen többé nő a férfi esküjének, mert csak addig esküdöznek, addig nem fukarok az ígéretekben, amíg el akarnak érni valamit, de mihelyt elérték, amire vágyódnak, szavukat felejtik és nem törődnek az esküvel. Én ragadtalak ki a halál örvényéből és inkább akartam testvérem vesztét, mintsem hogy tégedet, hitszegő, a veszély percében elhagyjalak. Ím, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét és a ragadozó madarak prédája leszek e szigeten, ha meghalok, senki sem hantol a föld rögeiből sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos kőszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál, hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hű rabszolganődnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdítő fürdővel simogatva s bíborszőnyeggel megvetve pihenőre ágyad! Most hová forduljak, kitől várhatok még segítséget? Nincs egy árva tető e puszta szigeten s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy elfussak innét. Minden néma, minden elhagyott, és minden a halált mutatja. De nem tör meg addig két szemem fénye és fáradt testemből nem távoznak el az érzékek, míg az istenektől nem kérek a hitszegőre igazságos büntetést, és az égiek meg nem hallgatnak halálom óráján. Eumenisek, ti, bosszú istennői, kiknek hajfürt helyett kígyókkal koszorúzott homlokát lihegő kebletek haragja felhőzi, jertek ide, jertek, hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok, tehetetlenül, eszeveszett dühtől elvakultan. De panaszos szavam keblem mélyéről jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: amilyen lelkiismeretlenül engemet elhagyott Théseus, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban szeret.
Meghallgatta az égiek királya és jeladással válaszolt Ariadné panaszos szavára. Megrendült a föld és megrázkódtak a tengerek, és egymáshoz ütötte a világ a ragyogó csillagokat.
Théseus ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeus, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Théseus feledékenysége ősz atyja halálát, és így teljesült Ariadné átka.
Ariadné sokáig nézett a hajó után, keserves gondoktól sebes kebellel. De egyszerre a sziget másik oldalán, gazdag virágzással feltűnt Dionysos, hömpölygő menete élén, a satyrosok és a nysai silénosok thasosával. Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a mainasok, és őrjöngő bakkhosi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak: evoé! A fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük a thyrsost suhogtatta, mások szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták, voltak, akik tekergőző kígyókkal övezték fel magukat. Es orgiát ültek, mély üregű szekrényben hordozva körül a szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatniok a beavatatlanoknak. Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elő a csengőbongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas, sziszegő hangot adtak.
Ilyen kísérlettel közeledett Dionysos az elhagyott leányhoz, és Théseus hűtlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét.
Catullus LXIV. 76–264. sorok.
Mikor Dionysos az emberek közé ment, hogy édes gyümölcsének, a szőlőtőke fürtjeinek a kedvességét megmutassa nekik, Ikarios királynál szállt meg először, aki leányával, Érigonéval együtt szívesen fogadta és vendégül látta. Ekkor az isten borral teli tömlőt ajándékozott nekik, és meghagyta, hogy az egész földkerekséget ismertessék meg vele.
Ikarios király felrakta szekerére a borostömlőt, s leányával és Maira nevű kutyájával együtt útnak indult. Így érkezett el az attikai pásztorok közé, és megkínálta őket borral. Azok többet ittak belőle a kelleténél, lerészegedtek, s mikor egymás után elterültek a földön, azt hitték, hogy Ikarios király mérget adott be nekik. Akik még megálltak a lábukon, furkósbotot ragadtak és megölték Ikarios királyt, holttestét pedig temetetlenül hagyták egy fa alatt.
Érigoné sokáig kereste az apját, végül is a hű kutya keserves ugatása vezette nyomra. Megtalálta apját a fa alatt és fájdalmában ugyanarra a fára akasztotta fel magát.
Egész Attika népére megharagudott ezért Dionysos és haragjában őrületet bocsátott az athéni leányokra, s többen közülük ugyanúgy vetettek véget életüknek, mint az apját gyászoló Érigoné. Mikor az athéniek jóslatot kértek Apollóntól, az isten azt felelte, hogy azért érte őket ez a szerencsétlenség, mert bosszulatlan maradt Ikarios és Érigoné halála. Ekkor halállal büntették Ikarios gyilkosait, s mikor elmúlt a járvány az athéni leányokról, ünnepet rendeztek Érigoné tiszteletére, a „hintaünnepet”, mert úgy ringatózik az érett fürt a szőlőtőkén, ahogyan Érigoné gyöngéd teste ringatózott a fán apja holtteste fölött. És elrendelték, hogy szüret idején az új termésből először Ikariosnak és Érigonénak mutassanak be áldozatot.
Ők akkor már, Dionysos isten akaratából, a csillagos égbe emelkedtek. Érigoné lett a Szűz csillagképe, akit Igazságnak – Dikének – is mondunk, Ikarios pedig a Nagy-Medve. Maira kutya maradt: a Kutyacsillagzat, vagy másként Seirios (Sirius).
Hyginus: Fabulae CXXX.