Gaia, vagy Gé, a Föld, a világ anyai őseleme, mely létrehozza és táplálja az élőlényeket, kurotrophos: ő az, „aki felneveli az ifjakat”. A földműves munkájának az évszakok szabályos váltakozásához kell alkalmazkodnia: a föld rendje megváltoztathatatlan törvényszerűséget képvisel. Gaia, a Föld és Themis, a „törvény” rendje ezért is összefüggnek, de azért is, mert a föld magántulajdonának a kialakulásával a földbirtokviszonyok rendezése követelte meg elsősorban a törvényeket. Ezt úgy fejezi ki a mítosz, hogy Themis Gaia leánya. A képzőművészeti ábrázolásokon Gaiának legtöbbször csak fejét, vagy legfeljebb felső testét látjuk a föld színe fölé emelkedni: Gaia kötve van eleméhez, benne van a földben, azonos vele.
A Földanya kettős vonatkozását: anyai mivoltát és a földből sarjadó élet biztosítékát a törvényesség kötelező rendjével együtt mutatja, de már az olymposi ragyogás dicsfényével körülvéve, Démétér istennő is. A „Földanya” ő is, de már nem a mozdulatlan és alaktalan föld maga, hanem a föld istennője, teljes személyiség, a föld áldásait és, rejtélyes erőit olymposi tökéletességben mutató plasztikus alak.
Homéros vallásában még nincs ugyan helye az Olymposon. A kenyéráldást és a föld embert gazdagító erejét ő is Démétérnek tulajdonította, de a két eposz (Ilias és Odysseia) cselekményét mozgató nagy istenek sorában nem szerepelteti. A kenyeret ő is „Démétér kenyerének” mondja, s a közös kenyéren élő emberek között már nála is bizonyos törvényes viszonyt létesít a kenyeret adó istennő. De Démétér ajándéka éppen a földhözkötöttség jele: a halandót az különbözteti meg az Olympos boldog lakóitól, hogy Démétér kenyerét eszi. „Széphajú” istennő, de „földi” (khthonikus) istennő. Egész mivolta a kenyéráldással függ össze, haja szőke, mint az érett kalász; később előforduló mellékneve likmaia, a gabonaszóró, de már Homérosnál ő választja szét a magot a pelyvától, mikor az emberek a szél ellen szórják lapáttal a gabonát. Egy mítoszát is említi Homéros; a halandó Iasiónnal ölelkezett boldog szerelemben a háromszor felszántott föld barázdái között, de Zeus megtudta, és az istennő halandó szerelmesét villámmal sújtotta halálra. Hésiodostól tudjuk, hogy Démétér és Iasión gyermeke Plutos. Ő a „gazdagság” istene, aki a bőségszarut tartja kezében és akit Eiréné, a „Béke” nevel. Mert a gazdagság a termékeny föld ajándéka, csak háború ne akadályozza és ne pusztítsa el a földműves munkáját.
De ha Homéros két eposzában csak a halandó emberek eledele, a kenyér volt Démétér ajándéka, már egészen olymposi vonásokkal lép elénk az istennő a sokkal későbbi ún. „homérosi Démétér-himnusz”-ban. Az istennő az olymposi gyülekezetbe tartozik, csak haragjában hagyja el az Olympost, de Zeus mindent megtesz, hogy vissza hívja az istenek közé. S itt már Démétér hatalmában áll halhatatlanná és örökifjúvá tenni a halandót.
Démétér kultuszának főhelye Athén közelében, Eleusisben volt. Itt titkos szertartások között ünnepelték az istennőt, leányával, Persephonéval együtt, kit egyszerűen Korénak, a „leány”-istennek is neveztek. E szertartásokon a beavatottak számára a halál titkait mutatta meg a hierophantés, a „szent dolgokat megmutató” pap. Hogy mi volt az közelebbről, amit láttak a boldog szemek, nem tudjuk megmondani. Beavatatlanok előtt titok volt, akik be voltak avatva az eleusisi misztériumokba, híven őrizték a titkot. Csak annyi bizonyos, hogy a szent cselekmény középpontjában Persephoné elrablása állt. Démétér leányát elrabolta a halál ura; az életet sarjasztó termékeny föld leányát az alvilág királya kényszeríti esküvőre, de ha magánál tartja is a terméketlen és kopár télen át, kénytelen visszaengedni anyjához az év egy részére legalább. A föld magába fogadja a magot, mint ahogyan magába fogadja a halottakat is, mert tavaszra új élet sarjad, a mag rothadása a televényben egyszersmind az új élet erjedése is, ezért Démétér jelenléte a földben a halál utáni életre is ígéretet jelentett. – Magát a beavatást, a legszentebb hittitkok megismerését, hosszú előkészület előzte meg. Akit ősszel beavattak, az már tavasszal részt vett egy előkészítő, beszentelő szertartáson, azaz keresztülment a beavatásnak egy alacsonyabb fokozatán. Eleinte csak attikai polgárok lehettek mystések, „beavatottak”, később, mikor a görögség nemzeti egységének az öntudata kialakult, minden görög kérhette fölvételét, bebocsáttatását a szent „karámba”, de a barbárok ki voltak zárva belőle. A beavattatás a halálon keresztül vitte új életre a lelkeket, a szertartáson az új mystés mellett a halotti fáklyát is meggyújtották és fejét betakarták, hogy láthatatlanná legyen, mint maga Hadés és mint az alvilág többi lakója. Hogy a halálnak ehhez az átéléséhez milyen szertartások segítettek, azt éppen oly kevéssé tudjuk, mint ahogyan nem ismerjük azt a vigasztaló tanítást sem, mely a beavatottak számára a halál gondolatát megnyugtatóvá tette. Csak azt tudjuk, hogy Eleusisben a beavatottaknak a halál után a beavatatlanokétól eltérő sorsot ígértek; ki keresztülment a misztikus halálon, az ismerte a halál értelmét és nyugodt lélekkel nézett elébe, tudva, hogy a halálban új élet kezdődik számára. „Boldog, aki ezeket látva megy a föld alá, az tudja az élet végét és tudja az istenadta kezdetet” – mondja Pindaros, Sophoklés szerint pedig „háromszor boldogok azok a halandók, akik ezeket a szent szertartásokat látva térnek Hadés világába, mert csak ezek számára van megadva, hogy ott is éljenek, mindenki másra ott szenvedések várnak”.
A beavatottak Démétér anyai ölére tértek meg haláluk után, a beavatatlanok a halálnak ezt a szelídebb oldalát nem ismerik, csak az örök meghiúsulás kegyetlen világát, a sötét Hadés birodalmát, az alvilágot.
Hadés vagy Aidóneus, a láthatatlan isten, mélyen a föld alatt uralkodik, örök elszigeteltségben az istenek és az élők világától. Az ő sisakja láthatatlanná tesz, az ő birodalmába nem hatol napsugár, a földrengés idején maga Hadés is retteg, hogy felszakad a föld, és birodalma feltárul az élők szemei előtt. Más hagyományok szerint nem függőleges irányban – mélyen a föld alatt –, hanem vízszintes irányban – a messze nyugaton, amerre a nap lenyugszik – kell azt a mérhetetlen távolságot elképzelni, mely a holtak birodalmát az élőktől elválasztja. A kétféle elképzelés sokszor keveredik egymással, anélkül, hogy az ellentmondások kiegyeztetésére gondolnának: a halál nagy titkaival szemben sokkal tehetetlenebbnek érzi magát a hivő, hogysem az ellentmondó képzetek ellenőrzésére vállalkozni merne. Az alvilág bejáratát különböző helyi hagyományok a föld különböző nyílásaihoz, mély szakadékokhoz, sötét tavakhoz fűzték, némelyek szerint Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál van ez a bejárat, mások szerint „ahol a madár sem jár”: az alsó-itáliai Aornos („madártalan”, latinosan: Avernus) tónál.
A halottak testéből eltávozó lélek a halott alakját őrzi, de testetlenül, mint az árnyék. A halál után az Akherón folyóhoz érnek a lelkek, Hermés pykhopompos vezeti őket odáig. Kharón, az alvilág révésze, csak azokat veszi csónakjába, akiket hozzátartozóik annak rendje s, módja szerint eltemettek. A temetés szokása különböző időkben és helyeken különböző volt, mégis a történeti görögségben a halottégetés uralkodott az elhantolás felett. A hamvakat hamvvederbe gyűjtötték, ezt esetleg eltemették és sírdombot hantoltak föléje. Akik vízbe fúltak, vagy akiknek a holtteteme más okból nem volt hozzáférhető a kegyeletes rokonok és barátok számára, azoknak legalább szimbolikus sírdombot emeltek hazájukban, ez volt a kenotaphion, „üres sír”, mely Kharónt jobb híján szintén kielégítette. A halott szájába pénzdarabot, obolost tettek, hogy ki tudja fizetni Kharónnak a révpénzt. Az alvilág bejáratát háromfejű kutya, a Kerberos őrzi. Alvilági folyók gyanánt még Léthét, a „feledés” vizét említik (aki iszik belőle, elfelejti földi életét), valamint a Kókytost, a „jajveszékelés” folyóját, és Styxet, az alvilágot áttörhetetlen erővel elhatároló folyót, melyre esküdni a legszentebb, legmegtörhetetlenebb esküvésnek számított.
Hadés az alvilág királya, Persephoné a királynéja. Az ő uralmuk alatt élnek az alvilági lelkek, az örömtelen sötétben. „Inkább lennék a legutolsó napszámos, akármilyen szegény ember szolgálatában, mint király valamennyi halott fölött” – mondja Akhilleus lelke az alvilágba élve leszálló Odysseusnak.
De a misztériumokon kívül is volt vigasztalóbb tanítás a halálról. Az alvilági igazságszolgáltatás a bűnösöket kegyetlen büntetésre ítéli, de a jámbor emberek lelkei számára nyitva áll az út a Boldogok Szigete felé, vagy az Élysion asphodelosszal benőtt mezőire, ahol Éósnak, a Hajnalnak a szerelmese, Orión, a híres vadász űzi a vadat, és általában minden lélek halála után is régi kedvteléseivel foglalkozik.
A beavatottak számára boldog elnyugvás a halál, a beavatatlanok az alvilágban is örökké kielégítetlenek maradnak, rostában hordják a vizet és lyukas hordót töltögetnek; ez a misztikus tanítás a halálról. A misztériumokba való beavattatás telost, mindennek boldog „befejezését” ígéri, tökéletes kielégülést. Abban a vallásos felfogásban viszont, mely nem a misztikus élményre, hanem az igazságra, bűn büntetésére, jámborság jutalmazására alapítja a világ rendjét, ugyanez a mítosz más értelmezést kap. Az örök nyugtalanság, minden törekvés halálos meghiúsulása, az örökkévaló kielégítetlenség a nagy bűnösök tipikus alvilági büntetése. Danaos ötven leányát nagybátyjuk, Aigyptos ötven fia üldözte szerelmével. Danaos hiába menekült Libyából a Pallas Athéné segítségével épített hajón Argosba, a gyűlöletes rokonházasságtól nem tudta megoltalmazni leányait. Végül is tőrt adott mindegyiknek, hogy a kikényszerített nászéjszakán öljék meg férjüket. Úgy is történt, csak Hypermnésira kímélte meg férje, Lynkeus életét, mert gyöngéd szerelem ébredt benne iránta; ezért kettejöknek mint a hitvesi szerelem példaképeinek szenteltek utóbb templomot. A többire haláluk után rettenetes büntetés várt: Danaos férjgyilkos leányai, a Danaisok vagy Danaidák az alvilágban lyukas hordóba hordják a vizet örökké. Sisyphos, Korinthos egykori királya, ki, míg élt, az idegeneket meredek szikláról a tengerbe lökte, az alvilágban örökké visszagördülő sziklát hengerít a hegyre. Tantalos, a lydiai Sipylos királya, Pelops és Niobé atyja, Zeus kedveltje volt, és halandó létére az istenek lakomáin vehetett részt. De, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, saját gyermekét vágta le és tálalta fel az isteneknek. Az istenek felfedezték a szörnyű tettet, feltámasztották a szétdarabolt fiút és a kegyetlen apát megbüntették. Más hagyomány szerint az istenek lakomáiról elcsent nektárral és ambrosiával merte halandó barátait kínálni. Örök szomj és örök éhség lett a büntetése az alvilágban: térdig áll a vízben, de ha lehajol, szomjas szája elől szétfutnak a habok, fölötte gyümölcstől roskadó ágak, de ha utána nyúl, elérhetetlen magasságba emelkednek. Oknos kötelet fon, mely soha nem készülhet el, mert mire elkészülne, felfalja a szamara.
A legsúlyosabb büntetések színhelye gyanánt különben legtöbbször az alvilágnál, Hadésnál, illetőleg Hadés birodalmánál is mélyebben fekvő Tartarost említik. Itt szenved Tantalos mellett Ixión, a lapithák királya, Peirithoos atyja, ki Hérára merte a szemét vetni, amiért avval büntette meg Zeus, hogy örökké forgó tüzes kerékhez kötöztette. Itt szenvedtek a legyőzött titánok és Tityos, Gaia óriásgyermeke, kit Apollón és Artemis nyilai öltek meg, mert anyjukat, Létót, akarta bántalmazni. Örök kín a büntetése: máján szünet nélkül két keselyű lakmározik.
A nysai mezőn szedett virágot Zeus és Démétér leánya, Persephoné, társnőivel, Ókeanos leányaival. Szedték a virágot a lágy pázsiton, rózsát, sáfrányt, szép ibolyát, iriszt és jácintot, meg a narkissos bíborszínű virágát, amelyet azért sarjasztott Gaia, hogy avval csábítsa a szépszemű leányt, Zeus tanácsára, a halál „mindenkit befogadó” királyának, Polydektésnek járva a kedvében. Csodálatos szépségben tündöklött az újfajta virág, megbámulta, aki csak látta, isten és ember egyaránt, amint gyökerétől százfelé ágazott. Pompás illatára nevetett az ég is, nevetett az egész föld és a sós tenger. Csodálkozva nézte Persephoné s boldogan nyújtotta, mint szép játék után, a kezét. De ekkor meghasadt a föld, felbukkant halhatatlan lovaival Kronos soknevú fia, kit Hadésnak és Plutónnak és Polydegmónnak is hívnak az emberek. Hiába tiltakozott a leány, felkapta aranyszekerére és vitte magával, akárhogy is sikoltozott.
Rémült kiáltással hívta segítségül atyját Persephoné, de nem hallotta meg senki a hangját, sem isten, sem ember, csak Persaios leánya, Hekaté, az éjszaka sűrű fátylát viselő, háromtestű istennője, és Hélios, a Nap istene, Hyperión ragyogó fia. Zeus az istenektől távol, imádsággal tele templomban ült, hogy fogadja a halandó emberek áldozatait s hagyta, hogy leányát elrabolja Hadés. Amíg a földet s a csillagos eget látta Persephoné és a halakban bő, zúgó tengert, meg a nap sugarait, remélte, hogy meglátja még felséges anyját és az örökkévaló istenek családját. Addig még a remény, akárhogy is búsult, csak elcsöndesítette. De mikor elnyelte a föld mélye őt is Hadés szekerével, kétségbeesetten kiáltott anyja után, minden erejét összeszedve.
Visszhangot adtak a hegyek csúcsai és a tenger mélységei az istennő halhatatlan hangjára. Meghallotta felséges anyja is és éles fájdalom fogta el a szívét. Ambrosiás haján megtépte a fátylát, kék leplét ledobta vállairól s rohant, mint a saskeselyű, szárazon és vízen, leánya után kutatva. De senki sem akarta megmondani az igazat, sem isten, sem ember, még egy jósmadár sem jött, hogy hírt adjon.
Kilenc napon át bolyongott Démétér, kezében égő fáklyákkal; bánatában nem nyúlt sem ambrosiához, sem édes nektárhoz, és üdítő fürdő sem érte a testét. A tizedik nap hajnalán aztán szembejött vele Hekaté, fáklyával a kezében. De Hekaté sem tudta, hogy ki rabolta el Persephonét.
– Csak a sikoltását hallottam – mondta Démétérnek –, de nem láttam, hogy ki rabolta el. Hanem elkísérlek a Naphoz, aki égi útján mindent lát és mindent hall, ő majd bizonyosan ezt is meg tudja mondani.
Örült a tanácsnak Démétér és elment Hekatéval a Naphoz:
– Mondd meg nekem, fényes Hélios, aki mindent tudsz és mindent látsz, ki rabolta el a leányomat? Mert én csak sikoltását hallottam a föld túlsó végéről, de mire hazaértem, már nyomát sem találtam.
Ekkor Hyperión fia, Hélios, a dicső Nap, megmondta az igazat Démétérnek:
– Bizony maga Zeus okozta a te bánatodat, mert megengedte testvérének, Hadésnak, az alvilág királyának, hogy elrabolja és feleségül vegye a leányodat. De ne búsulj érte, Démétér, mert méltó vőd Hadés, ő is testvéred, ő is király, mint Zeus és Poseidón.
Így szólt Hélios és már hajtotta is tovább gyorslábú lovait.
Démétér szívét most még kegyetlenebb fájdalom fogta el, mert gyűlölte Hadést, az alvilág sötét királyát, és haragudott Zeusra, hogy megengedte a leányrablást. El is határozta, hogy nem megy vissza többé az Olymposra, a többi isten közé. Inkább az emberek közé elegyedik, megváltoztatva isteni alakját.
És bolyongott tovább, amíg csak el nem ért Eleusisbe. Ott leült a város határában egy nagy kőre a forrás mellett, és várta, amíg jönnek vizet meríteni a városbéliek. Öreg anyóka képét öltötte magára, az arca ráncos volt és barna, a ruhája is olyan, mint a királyi házak gazdasszonyáé, mint kis királyfiak dajkájáé szokott lenni. Nem is ismerte fel benne senki az istennőt.
Jöttek az asszonyok és a leányok a városból, hogy a kútból vizet merítsenek. Jöttek Keleos király leányai is, virágzó fiatalságukban egyik szebb volt, mint a másik, és amint a rézkorsót szép vállukra emelték, istennőkhöz hasonlítottak. Ők sem ismerték fel az istennőt, de szíves szóval megszólították:
– Hová való vagy, ki vagy, nénike? Miért nem jössz be a városba, az asszonyok közé? Akadna köztük hozzád illő, aki örül neked, aki szívesen lát.
És Démétér felelt:
– Szép tőletek, gyermekeim, hogy szíves szóval kérdezitek az idegent. Dós az én nevem, Krétából raboltak el gonosz kalózok, hogy eladjanak rabszolgának. De én megszöktem tőlük egy óvatlan pillanatban, és most itt vagyok, hosszú bolyongás után ide vetett a sors, és azt sem tudom, micsoda föld ez, miféle emberek laknak rajta. Az istenek áldjanak meg, leánykák, adják meg nektek, amit csak kívántok, derék férjet, szép családot, ti pedig könyörüljetek rajtam, segítsetek valami szolgálatba. Tudok én dolgozni, tapasztalt öregasszony vagyok, vigyáznék a házra, dajkálnék csecsemőt karomon ringatva, puha ágyat vetnék gazdáimnak éjszakára, és sok minden szépre, finom kézimunkára tanítanám az asszonyokat.
Felelt Kallidiké, Keleos király négy szép leánya között a legszebb:
– Így van ez, anyóka, nekünk embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. De jó helyre jöttél, sok nemes család lakik a mi városunkban, akármelyikhez fordulsz, szívesen befogadnak. Hanem tudod, mit gondoltam? Várj itt, amíg visszajövünk, megkérdezzük anyánktól, hátha ő felfogad, és akkor nem is kell más házat keresned. Kicsi öcsikénk van, kedves csöpp fiúcska, szüleink késői öröme-virága, talán őt rád bízza a mi anyánk, Metaneira királyné. S ha őt felneveled, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért ad anyánk érte, meglásd.
Így szólt Kallidiké, s három testvérével megtöltve gyorsan a forrás vizéből a fényes korsókat, büszke lépésekkel – válluk sem hajlott meg a nehéz edények alatt – hazasiettek. Otthon elmondták anyjuknak, hogy kivel beszéltek, mit mondtak, és Metaneira mindjárt visszaküldte őket a forráshoz, hogy illő bérért elhívják Keleos házába a krétai öregasszonyt.
Örültek nagyon a leányok, hogy az öregasszonyon máris tudtak segíteni. Boldogan szaladtak vissza, mint karcsú szarvasborjak vagy virgonc őzek a legelő édes füvére, csak úgy lobogott sáfrányszőke hajuk, és fel kellett fogniok hosszú ruhájukat, hogy meg ne botoljanak benne.
Az istennőt még ott találták a forrás mellett, ahogyan elhagyták: ott búslakodott a kövön ülve és eltakarta fátyollal az arcát. A leányok elvezették őt szüleik házához.
Metaneira királyné az oszlop mellett ült – kicsi fia akkor is az ölében volt –, és a leányok előreszaladtak, hogy jelentsék öcsikéjük új dajkáját. Démétér megállt az ajtóban, kiegyenesedett, majdnem a gerendát érte fejével és csodálatos fénnyel teltek meg a falak. Kis híja, hogy rá nem ismert a királyné az istennőre, fel is kelt már, hogy a helyét tisztelettel átadja, de Démétér nem akart a fényes trónszékre ülni. Könnyező szemeit újra eltakarta, s leányáért való gyászában újra összeroskadt.
Egy jószívű cseléd – Iambénak hívták – gyorsan széket hozott neki. Démétér leült, de sokáig szóhoz sem tudott jutni, elveszett leányára gondolt és kegyetlen fájdalom szorította össze szívét. Étellel-itallal kínálták, de nem nyúlt semmihez, fel akarták deríteni, de nem tudták mosolyra bírni. Akkor Iambé, hogy megnevettesse a szomorú idegent, mindenféle tréfába kezdett, míg végre Démétér is elmosolyodott rajta.
Erre Metaneira piros borral kínálta, de Démétér ezt nem tartotta anyai gyászához illőnek, hanem az árpából készült, mentával kevert üdítő italt, a kykeónt, elfogadta. Csak ekkor tudta őt házában üdvözölni Metaneira.
– Légy boldog itt minálunk, szegény asszony. A szemeden látom, hogy jobb sorshoz voltál szokva, de hát nekünk embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. Az én házamban meglesz mégis mindened, akárcsak nekem magamnak. Kisfiamat bízom rád, ezt a csöpp fiúcskát, akit késői boldogságnak adtak nekem az istenek. Dajkáld őt gondosan, s mire felnevelted, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért adok érte, meglásd.
Démétér is köszönt:
– Az istenek áldjanak meg téged minden jóval, asszonyom. Kicsi fiad gondját, amint parancsoltad, magamra vállalom, s hiszem, nem lesz semmi panaszod ellenem. Tudok gyógyfüveket, tudok varázslatot, s meglásd, karjaim közt nem éri baj a kis királyfit.
Azzal mindjárt át is vette anyja kezéből a kis Démophoónt, boldogan látta Metaneira, hogy milyen gondosan ölelte illatos kebléhez.
A kisfiú pedig növekedett szépen szülei házában. Mint egy isten, úgy nőtt, erősödött. Nem is kenyéren élt, mint a többi ember, hanem ambrosiával, mint az istenek. Démétér készítette ezt el neki, Démétér is dajkálta, ő lehelte rá édes leheletét, és éjszakánként, amikor senki sem látta, ő fürdette a tűz tiszta lángjában. Csodálta is mindenki, olyan gyorsan fejlődött.
Örökifjúvá és halhatatlanná tette volna Démétér. De Metaneira egy éjszaka megleste és nagyot sikoltott, mikor meglátta a tűz lángjában a kisfiát.
– Jaj, szegény gyermekem, az idegen asszony eléget a tűzben! – s hangos jajveszékelése majd felverte a házat.
Megharagudott Démétér, kivette a tűzből és a földre tette a kis Démophoónt, s indulatosan szólt Metaneirára:
– Balgák vagytok ti halandó emberek, nem látjátok előre sem a jót, sem a rosszat. Örökifjúvá és halhatatlanná akartam tenni a fiadat, de te mindent elrontottál ostoba kíváncsiságoddal. Most már emberi sors lesz az ő sorsa is, de az emberek közt örök híre lészen, mivel az én halhatatlan ölemben nevelkedett. Mert tudd meg: én vagyok Démétér, istenek és emberek örömének az úrnője. Rajta, építsetek templomot számomra, s jöjjön az egész nép, én majd megtanítlak, hogyan szolgáljátok, hogy engeszteljétek ki az én lelkemet.
Így szólt az istennő és nyoma sem volt többé a krétai öregasszonynak: az istennő ragyogó isteni mivolta állt már Metaneira előtt. Hosszú szőke haja a vállait verte, csodálatos illat áradt ruhájából, halhatatlan arca messzire ragyogott, s megtelt az egész ház fényességgel. De aztán Démétér elhagyta a termet.
Metaneira szava elállt, térdei megroggyantak, s nem volt annyi ereje sem, hogy felvegye a földről a gyermeket. Az, szegényke, hangosan sírt, míg nénjei meghallották, és hálószobájukból hozzá siettek. Az egyik felvette, ölében ringatta, csitítgatta, a másik a tüzet igazította meg, a harmadik elalélt anyját segítette talpra. Aztán mindannyian a kis öcsikéhez fordultak, kézről kézre adták, becézték, vigasztalták, de az csak nem nyugodott meg. Démétér dajkálását nem tudták neki pótolni.
Egész éjszaka reszkető tagokkal imádkozott Metaneira királyné leányaival együtt, hogy kiengeszteljék Démétért, és reggelre kelve elmondta urának az istennő parancsát.
Keleos király pedig összehívta népét és mindjárt munkába fogtak. Magas halmon oltárt és templomot építettek, hamar el is készültek vele, mert a nép apraja-nagyja részt vett a munkában. Akkor aztán a szőke Démétér beköltözött a templomba.
Ott ült a templom közepén, fényes trónszékében, messze az Olympos boldog isteneitől. Leányát siratta, keserű gyászban emésztődve és nem gondolt az emberekkel, a szántóföld áldásával, amit az ő kezére bízott a végzet.
Nyomorúságos esztendő köszöntött az emberekre. Hiába szántottak, hiába vetettek, a föld nem adott termést, mert elrejtette a szépkoszorús Démétér. Éhínség szakadt a világra, s ki is veszett volna az emberi nem a földről, ha nem kapott volna észbe időben Zeus atya.
Hívatta az aranyszárnyú Irist és őt küldte először Démétérért. Iris, mint a madár, sietett Eleusisbe és meg is találta Démétért a templom közepén kék ruhájába burkolózva.
– Démétér – szólt hozzá tisztelettel Iris –, Zeus atya küldött, hogy hívjalak vissza a többi isten közé.
De Démétér nem engedelmeskedett Zeus hívó szavának. Hiába küldte érte Zeus sorjában a többi isteneket is, senki sem tudta rábeszélni, rendíthetetlenül megmaradt amellett, amit kimondott: .
– Nem térek vissza addig az illatos Olymposra, nem sarjasztok áldást addig a szántóföldön, amíg meg nem látom szemtől szembe újra kedves leányomat.
Végül is Zeus engedett és rábeszélő szóval izente Hadésnak, hogy bocsássa vissza anyjához Persephonét. Hermést küldte hozzá a sötét alvilágba, s Hermés át is adta Hadésnak Zeus parancsát:
– Sötét hajú Hadés, Zeus atya küldött, hogy vigyem fel innét az alvilágból Persephonét. Mert ha Persephoné nem tér vissza anyjához, Démétér elrejti a mezők áldását, s ha a mező nem termi meg a kenyeret, az emberek elpusztulnak, és ha az emberek elpusztulnak, senki sem fog többé áldozatot bemutatni a halhatatlan isteneknek.
Hadés csak mosolygott és ravaszul felhúzta a szemöldökét. Szólt is mindjárt Persephonénak:
– Menj csak, Persephoné, kékruhás anyádhoz, hogy balga haragjával felhagyjon végre. Hiszen nem vagyok én hozzá méltatlan vő, Zeus atya testvére vagyok magam is, és az egész alvilág az én birodalmam. Ezt a királyságot osztottam meg veled.
Így szólt Hadés, és Persephoné boldogan készülődött vissza az édesanyjához. Gyorsan felült a kocsira, Hermés vette kezébe az ostort és a gyeplőt, s mentek nyílsebesen, mély tenger, magas hegy nem volt akadály előttük. Meg is érkeztek egyszeribe az eleusisi templom elé.
Lelkendezve rohant a leánya elé Démétér, ölelték, csókolták egymást, és csak később kérdezte aggódva Démétér a leányától, hogy evett-e valamit Hadés házában?
– Mert ha ettél vele egy tálból – magyarázta neki –, akkor a felesége vagy már, akkor vissza kell térned hozzá.
– Egy szem gránátalma-magot ettem az ő kezéből – mondta Persephoné, és abból megtudta Démétér, hogy nem maradhat örökre vele a leánya.
Az egész napot együtt töltötték, önfeledt boldogságban örültek egymásnak. Akkor aztán elküldte Zeus atya a széphajú Rhea istennőt, hogy most már hozza vissza végre Démétért az Olymposra. Démétérnek volt még egy kérése: ha már vissza kell bocsátania Hadéshoz a leányt, legalább annyit engedjen meg Zeus, hogy az év kétharmad részét vele tölthesse Persephoné az olymposi istenek között, és csak az év egyharmad részére térjen vissza férjéhez, az alvilágba.
Zeus erre is ráállt, csak jöjjön már Démétér, és árassza az áldást a szántóföldekre. Jött is Démétér a magas Olymposra, és útközben bejárta a halandó emberek szántóföldjeit is. Mindenütt lankadtan, rozsdásan állt a gabona, mert Démétér elrejtette az áldást. De most, a szőke hajú istennő lába nyomán, minden élet felocsúdott, termést hoztak a szántók, levelek és virágok alatt roskadozott az egész föld, a szárakon teltszemű kalász duzzadt, és hamarosan gazdag kévék sorakoztak asztagba.
Démétér, a „törvényhozó” istennő még megmutatta a törvényt szolgáló királyoknak, Triptolemosnak, Dioklésnek, Eumolposnak és Keleosnak a szent szolgálatot, az eleusisi misztérium rendjét és szertartásait. „Boldog, aki ezeket látta a földi emberek közül, de aki nincs beavatva e szentségekbe, aki nem részesült bennük halála után, a sötét alvilágban sem részesül olyan sorsban, mint a beavatottak.” Csak miután mindenre kioktatta az istennő a halandó királyokat, akkor tért meg az Olymposra leányával együtt, a két dicső istennő: boldog, akit ők ketten szeretnek. Annak a házába elküldik állandó lakó gyanánt Plutost, aki a halandó embereknek a gazdagságot ajándékozza.
A homérosi Démétér-himnusz nyomán.
A MÁSVILÁGI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
Amint Homéros mondja, Zeus, Poseidón és Plutón, miután atyjuktól átvették az uralmat, felosztották egymás között. Az emberekre vonatkozóan Kronos idejében a következő törvény volt kiszabva, s azóta is, most is mindig érvényben van az istenek előtt: Aki az emberek közül igazságosan és jámborul járta végig élete útját, ha egyszer a végére ér, a Boldogok Szigetére távozik és ott lakozik teljes boldogságban, távol minden bajtól. Aki pedig igazságtalanul és istentelenül élt, az a bosszúállás és igazságszolgáltatás börtönébe jut, amelyet Tartarosnak hívnak. Hanem Kronos alatt és még Zeus uralkodásának elején is, a bírák élő emberek voltak és élők felett ítéltek, mindenki felett azon a napon, amelyen meg kellett halnia. Így hát sokszor hoztak visszás ítéleteket.
Ekkor Plutón és a Boldog Szigetek felügyelői elmentek Zeushoz és jelentették, hogy Plutónhoz és a Boldogok Szigeteire egyaránt nemegyszer jönnek ellenkező sorsot érdemlő emberek. Ekkor Zeus így szólt:
– Hát én megszüntetem ezt az állapotot. Most persze hiba csúszik az ítéletbe, mert felöltözve kerülnek bíráik elé az emberek, hiszen még életben vannak, amikor törvényt látnak fölöttük. Így aztán sokan, akiknek gonosz a lelkük, fel vannak öltözve szép testbe, előkelő származásba és nagy vagyonba, s így, ha bíráik elé kell állniok, sok tanú szegődik melléjük, és tanúskodnak, hogy igazságosan éltek. A bírákat ez megtéveszti, annál is inkább, mert maguk is fölöltözve bíráskodnak: lelkük elé a szem és a fül és az egész test megtévesztő fátyla borul. Mindez útjukban van: úgy a saját leplük, mint az, ami az ítélet alá kerülőket borítja. Mindenekelőtt hát azt kell megszüntetni, hogy előre tudják a halálukat, mert most előre tudják. Erre egyébiránt már kapott is megbízást Prométheus. Azután pedig az szükséges, hogy mindezektől megmeztelenítve kerüljenek bíráik elé: ezért haláluk után kell ítélkezni fölöttük. De szükséges az is, hogy a bíró meztelen legyen, meztelen: azaz halott. Csupasz lélekkel nézve csupasz lelkét a halottnak, úgy, amint az rögtön a halál után megmutatkozik: megfosztva minden hozzátartozójától és minden külső díszt a föld felett hagyva, hogy igazságos lehessen az ítélet. Én már előbb felismertem a bajt, mint ti – mondta Plutónnak és a Boldog Szigetek felügyelőinek – s ezért bírákká tettem saját halandó fiaimat, kettőt Ázsiából, Minóst és Rhadamanthyst, egyet pedig Európából, Aiakost. Ezek, mihelyt majd meghalnak, elfoglalják bírói tisztüket a mezőn, a hármas útnál, ahonnét ellenkező irányba visz a két út: az egyik a Boldogok Szigeteire, a másik a Tartarosba. És az Ázsiából érkező halottakat Rhadamanthys fogja megítélni, az Európából valókat Aiakos. Minósra pedig az ellenőrzést bízom, ő mond ítéletet, ha a másik kettő nem tud egy-egy esetben dönteni. Így aztán a legigazságosabb ítélet mondja ki, melyik ember hová kerüljön.
Platón: Gorgias LXXIX.