«           Tartalomjegyzék           »

A RÓMAI HŐSMONDA

A régiségnek meg kell adni a jogot ahhoz, hogy az emberi dolgokat isteni vonatkozásokkal keverve tegye a városok kezdeteit fenségesebbekké – mondja Livius nagy történeti munkája élén, melyben Róma történetét „a Város alapításától fogva” a maga koráig beszéli el. A városalapítás előzményeire és az alapításra magára vonatkozó hagyományokat ugyan inkább a költészethez ítéli méltónak, mint a történetíráshoz, de – kritikai érzékét római önérzetével mérsékelve – ezeket sem megerősíteni, sem megcáfolni nem akarja. Inkább azt hangsúlyozza, hogy ha valaha is volt nép, amely joggal vezethette vissza eredetét az istenekre, a római nép dicsősége ezt különösen érthetővé teszi, s azok a nemzetek, amelyek elszenvedik maguk felett hatalmát, azt is nyugodtan nézhetik már, hogy ősének Mars istent tekintse.

Az italiai (és szicíliai) városalapítások mondái nagy részének közös vonása, hogy a trójai mondakörhöz kapcsolódnak. E mondákban Magna Graecia településtörténetének halvány emléke is megcsillan; a Dél-Italiát gyarmatosító görögök vagy ősidőkben a messze Nyugatra szakadt rokonaikat, vagy az ősi ellenség maradékait fedezték fel Italia lakosságában, talán aszerint, amint ezek barátságos vagy ellenséges magatartást tanúsítottak a betelepülőkkel szemben. Már Hésiodos úgy tudja, hogy Latinos, a latinok hérós epónymosa, Odysseus és Kirké gyermeke; más források szerint Arpit a görög Diomédés, Pataviumot a trójai Anténór alapította. A trójai háborúnál is korábbi, de trójai alapítás a szicíliai Egesta vagy Segesta: mikor Laomedón hitszegésének büntetésére Poseidón tengeri szörnyet támasztott Trója ellen, Hippotés Szicíliába szöktette ; a szűz leányok húsára áhítozó szörnyeteg elől a leányát. Ez a leány, Egesta egy szicíliai folyamistennek, Krimissosnak (Crinisus) lett a felesége és anyja Akestésnek, ki utóbb az ő nevére alapított várost.

A trójai mondakör valamennyi italiai vonatkozású folytatása közül legnagyobb jelentőségre Aeneas (Aineias) mondája emelkedett, amelynek teljes kiképzésében jóval több része van a görög rendszerezők mitográfiai okoskodásainak, mint a népi képzeletnek. De minden jel szerint korán, már e teljes kiképzés előtt, gyökeret vert Italiában, ahová még az i. e. VIII-VII. század görög gyarmatosai hozhatták; annyi bizonyos, hogy újabban Etruria területéről i. e. a VI. században készült Aeneas-ábrázolások kerültek elő.

Aeneas mondája közvetlenül kapcsolódik Homéroshoz. Az isteni származású Aineiasra, Priamos oldalági rokonára az Iliasban mondja ki a jóslat, hogy Priamos házának elbukása után ő fog uralkodni a trójaiak felett. Olyan hagyományok is voltak, amelyek Priamus és Aeneas háza között régi vetélkedést feltételeztek, és Akusilaos görög logographus i. e. 500 körül egyenesen azt állította, hogy a trójai háborút Aphrodité idézte fel, mert ismerte a jóslatot, amely Priamus után az ő fiának biztosította az uralmat. Úgy látszik, eleinte az Ida lejtőjére korlátozták a trójaiak Aeneas uralma alatt folytatódó életét, de pl. i. e. 500 körül egy szicíliai görög költő, Stésikhoros is Hesperiába vezeti el Aeneas útját, s nem sokkal később Hellanikos már egyenesen Rómába. Timaios, a nagy hatású szicíliai görög történetíró szerint a görögök a város védelmében végsőkig kitartó néhány trójai hősnek szabad elvonulást engedtek s azt is megengedték, hogy ki-ki vigyen magával vagyonából annyit, amennyit elbír. A többiek arannyal, ezüsttel rakták tele magukat, de Aeneas öreg atyját vette a vállára. A görögökben tiszteletet ébresztett a fiúi szeretet e szép megnyilatkozása s megengedték neki, hogy forduljon vissza még egyszer s vigye el házából azt, amit akar. Aeneas ekkor sem a kincsekhez nyúlt, hanem a házi isteneket ragadta ki a romok közül. Evvel érdemelte ki, hogy a trójai nép maradékát az új hazába elvezethette.

Timaios hatásának már része volt benne, hogy a rómaiakban gyökeret vert trójai származásuk tudata; már i. e. a III. századtól kezdve ennek politikai konzekvenciáit is több ízben levonták, így pl. amikor Akarnania függetlenségének a biztosítására követeket küldenek az aitóliai szövetséghez, arra való hivatkozással, hogy az akarnaniaiak megérdemlik a rómaiak támogatását, mert annak idején a görögök közül csak ők nem vettek részt a trójai háborúban. Különösen Róma egyik legelőkelőbb nemzetsége, a gens Julia tisztelte Aeneasban, illetőleg ennek fiában, Iulusban, az ősét; még Julius Caesar is ezen a jogcímen lépett fel mint Ilium pártfogója, s fogadott fia, Augustus császár is ezért látta szívesen, hogy Vergilius éppen Aeneast állította eposza középpontjába.

Vergilius az Aeneas-mondák feldolgozása során múlt, jelen és jövő hatalmas képeiben a római történelem és Augustus politikai törekvései között teremt összefüggést; vallástörténeti szempontból is szemmel látható az a törekvése, hogy a római mitológia valamennyi rétegét egyesítse s nem rendszerbe, hanem egységes művészi kompozícióba foglalja. A Trója alól menekülő Aeneas révén a római-latin honalapítás mondája a legközvetlenebbül kapcsolódik a görög mitológiához, s a homérosi Olympos isteneit is könnyű felismernünk Juppiter és Juno, Venus és Mars, Mercurius és Neptunus nevei alatt. De a Soracte hegyén kultuszban részesülő Apollo már Soranus italiai farkasistenségre utal, s az Actiumi Apollo olyan beállításban szerepel, ahogyan az Antoniust és Kleopátrát legyőző Augustus szerette a saját pártfogójának feltüntetni. Aeneas mondai alakja is – állítólagos utódainak Julius Caesarig és Augustusig folytatódó sorával – belenő a római történetiségbe. A trójai Penatesek, amelyeket Aeneas hoz Latiumba, az állami kultuszt állítják előtérbe, az új környezetet viszont, amelybe Trója hazájukat vesztett isteneit telepíti, Italia ősi istenei az italiai religio kötéseivel szentelték meg. S azok az események, amelyeknek a középpontjában Aeneas áll, nemcsak a római államiság megalapítására vezetnek, hanem a római liturgia aetiologiai mondái is benne rejlenek. Maga Aeneas alapítja meg pl. a Parentalia kegyeletes ünnepét, amikor atyja sírján mutat be halála évfordulóján áldozatot. Ugyancsak őt oktatja ki feltűnő nyomatékkal Helenus az áldozati rítusnak a késő unokákat is kötelező szabályára: ha áldozatot mutat be, fedje be fejét bíbor köntösével, nehogy a szent cselekmény közben ellenséges arc tűnjék a szemébe a zavaró előjelként. Az Aeneis genealogiai szempontja sem annyira arra szolgál, hogy Augustust Venus istennő leszármazottjaként mutassa be, mint inkább, hogy a római történelmet valóban in nuce, Aeneast mint utódai hosszú sorozatának az ősét s ezáltal a lombos tölgyfát mintegy csírájában, a történelmet a fejlődés lehetőségeiben mutassa be.

Magát ezt a genealógiát, valamint az Aeneas-monda egyéb részleteit is Vergiliustól itt-ott eltérően adja elő Livius. Így pl. szerinte Latinus, a latiumi ősnép, az aborigines királya megtudva Aeneas előkelő származását, szövetségre lépett vele s hozzá adta leányát, Laviniát; a háttérbe szorított Turnus már Aeneas és Latinus, trójaiak és aborigines felbonthatatlan szövetségével szemben veszít csatát, amelyben a győztes szövetség vezére, Latinus király elesik. Livius azt a kétséget is közli, mely Iulus és Ascanius azonosságához fér; tud olyan megoldást is, amely szerint Iulus, Creusa még Trójában született fia volt a gens Julia őse, míg Ascanius, Aeneas és Lavinia fia lett volna Alba Longa megalapítója. Ascanius fia volna ezek szerint az erdőben született Silvius, Silviusé Aeneas Silvius, ezé Latinus Silvius, majd sorban Alba, Atys, Capys, Capetus, Tiberinus (a folyó névadója), Agrippa, Romulus Silvius, Aventinus és Proca következtek Alba Longa trónján. Procának két fia közül az ifjabbik, Amulius elűzi a trónról a jogszerű örököst, Numitort. Vergiliusnál Ascanius és Iulus azonosságához szó sem fér; Aeneas és Lavinia fia Silvius, az alba-longai dinasztia őse; a Romolusig vezető alba-longia királyok közül Vergilius csak Procát, Capyst, Numitort és Silvius Aeneast említi még.

Hogy az elűzött Numitornak magva szakadjon, egyetlen leányát, Iliát, vagy más változat szerint Rhea Silviát Amulius Vesta papnőjének adta, mert ezek nem mehettek férjhez. De a Vesta-szűznek Mars istentől ikrei születtek, Romulus és Remus. A kegyetlen Amulius ekkor Numitor leányát a Tiberis folyóba dobatta, de a folyó istene, Tiberinus atya, karjaiban felfogta és a feleségévé tette. A király parancsára az ikreket is a folyóba kellett dobni, de a szolgák szíve megesett rajtuk, a csecsemőket a part menti kiöntésben helyezték el. A teknő alatt, amelyben feküdtek, elapadt a víz, és egy farkas táplálta őket. Így talált rájuk Faustulus pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte Mars isten gyermekeit. Ők alapították Rómát, illetőleg Romulus, kinek a madárjóslat rendelte az elsőbbséget. S mikor az alulmaradt Remus kicsinylőleg átugrotta az épülő város falait, Romulus haragjában megölte. A rómaiak, történelmük válságos óráiban, Remus ártatlanul kiömlött vérének, a város alapításakor elkövetett testvérgyilkosság bűnének a büntetését látták a csapásokban.

AENEAS

Messze-messze, szemben az italiai partokkal, állt régen egy város, Karthago, tyrusi gyarmatosok alapították. Az egész földkerekségen ezt a várost szerette a legjobban Juno, még szülőföldjénél, Samos szigeténél is többre becsülte. Itt tartotta fegyvereit és díszes szekerét, s már az ősidőkben azt a tervet melengette szívében, hogy ha a Végzet megengedi, ez a város legyen úrrá a nemzetek felett. De meghallotta, hogy trójai vérből hatalmas új nép fog születni, mely felforgatja majd egykor a tyrusi várakat: így görgetik a sorsot a Végzet istennői, a Parcák.

Ettől félt az istennő, meg aztán a régi háborúról sem feledkezett meg, amelyet kedves görögjeiért viselt Trója előtt, s nem hullottak ki emlékezetéből a korábbi sérelmek sem, melyekért az egész trójai népet meggyűlölte, kivált Paris ítélete, mely semmibe vette – Venus szépségével szemben – az ő alakját, s az a megbecsülés, amelyben egykor Ganymedest részesítette az ő rovására Juppiter. Ezért a maroknyi trójait, akiket meghagyott a görögök fegyvere, most ő akadályozta meg sokáig abban, hogy eljussanak Latiumba. Sok évig kellett bolyonganiok.

Már-már azt hitték, hogy útjuk végéhez közelednek. Szicília szigete is csaknem eltűnt már a szemhatárról, boldogan feszítették vitorláikat a szélnek és a hajók ércorrával szelték a tenger habjait. De Juno észrevette őket és szívében olthatatlan gyűlölettel így szólt magában:

– Hát nekem kell engednem? Hát tiltja a Végzet, hogy távol tartsam a trójaiak királyát Italiától? Pallas Athéné felgyújtotta a görög hajókat az egyetlen Aias bűne miatt, de én, az istenek királynéja, Juppiter nővére és hitvese egy személyben, annyi éve küzdök hiába a trójaiakkal. Ki fogja, ezt látva, imádni már Juno isteni hatalmát, vagy térdet hajtva ki fog áldozatot hozni oltáraimra?

Égő haragjában felkereste Aeolus királyt, ki hatalmas barlangjában tartotta féken a szeleket.

– Aeolus – szólította meg könyörögve a szelek királyát Juno –, neked adott arra hatalmat Juppiter, hogy elcsitítsd és hogy felkavard a hullámokat. A Tyrrheni-tengeren az én ellenségeim hajóznak: magát Iliumot, a legyőzött isteneket, Trója Penateseit viszik át Italiába. Önts erőt a szelekbe, merítsd víz alá a hajókat, üss szét a hajósok között és szórd szét testeiket a tengeren. Kétszer hét szépséges nympha áll a szolgálatomban, a legszebb valamennyi között Deiópeia: őt adom neked jutalmul, hogy feleséged legyen örök időkre és szép gyermekekkel ajándékozzon meg téged.

Juppiter hitvesének a kívánsága parancs volt Aeolus számára. Szigonya végét belevágta a hegy oldalába; ahol nyílás támadt, csapatostul rontottak ki a barlang mélyéről a szelek, neki a tengernek, Eurus, Notus és a zivataros Africus egyszerre, és hatalmas hullámokat gördítettek a partok felé. A férfiak hangos kiabálása összevegyült az evezők nyikorgásával. A felhők hirtelen elrejtették az eget a trójaiak szeme elől; fekete éjszaka feküdt a tengerre. Megdördültek az ég sarkai, sűrűn villámlott és minden a halál jelenlétével fenyegetett.

Megdermedtek Aeneas tagjai s két tenyerét a csillagok felé emelve így kiáltott:

– Háromszor boldogok, akik Trója falai alatt a harcban eshettek el!

Alighogy kimondta, zúgó északi szél vágott elölről a vitorlába, a hullámokat a csillagokig emelte, az evezők összeroppantak, a hajó megingott és oldalával fordult a haboknak, a vízár meredek hegy gyanánt tornyosodott fel. Az egyik hajót, amelyen a hűséges Orontes volt a lyciai szövetségesekkel, Aeneas szeme láttára kapta hátba egy hatalmas vízár: a kormányos kibukott és fejjel előre zuhant a tengerbe, a hajót háromszor forgatta meg egy helyben a hullámzás, míg elnyelte az örvénylő forgatag. Itt-ott feltűnt még az áradatban egy-egy úszó ember, fegyverek, deszkák és a szétszóródott trójai kincsek. De már Ilioneus erős hajóját, a hős Achatesét, Abasét és az ősz Aletesét is kikezdte a vihar, hasadékaikon keresztülszivárgott a víz.

Közben észrevette Neptunus a vihart s kiemelte fejét a habokból, hogy körülnézzen. Szétszóródva látta Aeneas hajóhadát, a trójaiak közül sokat elborítottak már a hullámok: tudta a tenger istene, hogy Juno haragja okozta mindezt.

– Hát már ennyire elbíztátok magatokat, hogy az ég és a föld nyugalmát az én megkérdezésem nélkül merészelitek megháborítani? – ripakodott rá a szelekre. – Ellátnám a bajotokat, ha nem volna sürgősebb, hogy a felzaklatott hullámokat lecsendesítsem. De máskor nem viszitek majd el ilyen könnyen. Most szedjétek a lábatokat és mondjátok meg a gazdátoknak: nem neki jutott a tenger birodalma meg a háromágú szigony osztályrészül, de nekem.

Így szólt, de kimondott szónál is gyorsabban megszelídítette a dagadó tengert, szétszórta a fellegeket és visszahozta a ragyogó napot. Cymothoe, Nereus leánya, és Triton segítik le az éles szirtekről a hajókat, maga Neptunus is a szigonnyal, és utat nyit a hatalmas homokzátonyok között s kocsijának könnyű kerekeivel siklik tova a habok tetején.

Aeneas és társai kimerülten keresték a legközelebbi partot, és Libya tájaira vetődtek. Egy védett öbölbe futottak be, melynek szomszédságában a nymphák édesvizű forrásokat rejtő barlangja nyílt. Hét hajó gyűlt ide mindössze; vágyódtak már nagyon a szárazföld után a trójaiak, kiszálltak a partra és kimerülten hevertek le a homokba. Achates első gondja volt, hogy tüzet csiholjon. Fáradtak voltak ugyan mind, de azért kihozták a megmaradt gabonát a hajókból, ki a kézimalmot is és az elázott szemeket megszárogatták, majd az őrléshez fogtak.

Ezalatt Aeneas felhágott az egyik sziklacsúcsra és onnét nézett szét, a tenger színét fürkészve, hogy nem pillantja-e meg valahol a hiányzó trójai hajókat. De hajó nem mutatkozott a szemhatáron, csak három szarvast pillantott meg a parton, s a három szarvas mögött egész csorda legelészett a völgyben.

Űzőbe vette Aeneas a csordát és nem nyugodott addig, amíg nyilaival le nem terített hét szarvast, a hajók számának megfelelően. Akkor aztán visszatért a kikötőbe és kiosztotta társai közt a zsákmányt. Töltött mindegyiknek a borból is, mellyel a trójai származású Acestes ajándékozta meg őket, amikor elindultak Szicíliából, és így vigasztalta őket:

– Társaim, hiszen már láttunk azelőtt is nehéz időket, szenvedtetek el már súlyosabb bajokat is, majd csak meghozza ennek is a végét az isten. Szedjétek össze bátorságtokat: egyszer talán még erre is szívesen fogtok visszaemlékezni. Annyi nehéz kalandon át Latium felé törekszünk, ahol hazát jelölt ki számunkra a Végzet: isteni rendelés, hogy ott szülessen újjá Trója.

Míg így beszélt, saját fájdalmát elnyomta és derűs arcot igyekezett mutatni társainak. Azok hozzáláttak a szarvasok elkészítéséhez, majd ettek és ittak s miután éhségüket elverték, hiányzó társaikat emlegették. Azt sem tudták, élnek-e, halnak-e, kivált Aeneas siratta Orontest, Amycust, Lycust, Gyast és Cloantbust.

Juppiter is lenézett az égből s végighordozva a földkerekségen, Libyára vetette tekintetét. Könnyes szemmel lépett hozzá Venus és megszólította:

– Hatalmas Juppiter, mit vétett ellened az én fiam, Aeneas, mit vétettek a trójaiak, hogy Italia miatt az egész földkerekség van elzárva előlük? Hiszen te magad ígérted, hogy a római nép fog származni tőlük, mely az egész világot fogja törvényei alatt tartani – mi téríthetett el ettől, atyám? Pedig én evvel vigasztaltam magamat Trója pusztulásáért, s most ilyen sorsra jutnak ők is. Bezzeg Antenornak sikerült a görögök elől megmenekülve partot érni az illyr öbölben, megalapíthatta Pataviumot s most békében élhet, míg Aeneas, aki tőled magadtól származik, ki van szolgáltatva az egy Juno haragjának s nem juthat el Italiába. Hát ez a jámborság jutalma, így adod meg nekünk a hatalmat, amelyet ígértél!

Rámosolygott az emberek és az istenek atyja a viharos eget felderítő tekintettel s csókkal érintette leánya ajkát.

– Ne félj, Cytherea – nyugtatta meg –, nem változott a tiéid végzete. – És feltárta az istennő előtt a jövőt: a harcokat, amelyek Aeneasra Italiában várnak, Aeneas fiának, Ascanius-Iulusnak alba-longai városépítését, majd utódjának, Romulusnak a városalapítását és Rómának az egész világot lenyűgöző nagyságát. Aeneas utódja lesz, az Iulustól származó gens Juliának tagja az az Octavianus, akinek uralkodása meghozza a várva várt békét. E béke záloga, hogy a római történelem küszöbén testvérvért ontó Romulus megbékél Remusszal és jele a földön, hogy a Janus-templom ajtaja bezárul...

Küldte is már Juppiter Mercuriust, hogy készítse elő Dido királynőnél Aeneas érkezését, nehogy zárt ajtókra találjanak a menekülő trójaiak Karthagóban.

A kegyes Aeneas, gondban átvirrasztott éjszaka után, elhatározta, hogy hajnalra kelvén, kitapasztalja, emberek vagy vadak lakják-e a vidéket, ahová a vihar vetette őket. A hajókat a parti fák sűrűjébe rejtette; csak a hű Achatest vette maga mellé kísérőül.

Az erdő közepén anyja jelent meg Aeneas előtt, de vadászó leánynak öltözve: vállán íj függött, haját a szél lebegtette, meztelen térde fölött csomóra volt kötve lenge ruhája.

– Mondjátok meg, ifjak – szólította meg őket –, nem találkoztatok-e itt a vadkan nyomát űző nővéreimmel?

– Hírét sem hallottam nővéreidnek – felelte Aeneas – s azt sem tudom, téged minek nevezzelek? Istennőnek mutat tekinteted s hangod, Phoebus nővérének, vagy valamelyik nymphának. Légy boldog és segíts a mi bajunkon, bárki is vagy, mondd meg legalább, hogy hol vagyunk, mert ismeretlenül bolyongunk itt, ahová a vihar sodort. Oltárodon fogunk majd hálaáldozatot bemutatni.

De ezt már elhárította magától Venus:

– Nem vagyok méltó ilyen tiszteletre: a tyrusi lányok szokása az, hogy tegezt viselnek és magas bíbor sarut kötnek a lábukra. – Aztán készségesen felelt Aeneas kérdéseire: phoeniciai gyarmatváros ez, pún királyság, melyen a Tyrusból testvére elől elmenekült Dido királynő uralkodik. A királynő menekülését is elbeszélte: Sychaeus volt Dido férje, nem volt senki, kinek több földje lett volna Phoeniciában, de a király Pygmalion volt, Dido fivére. Ez, nem törődve nővére szerelmével, kapzsiságból orvul megölte Sychaeust, s még titkolta is gaztettét mindaddig, amíg a szerencsétlen nőnek álmában meg nem jelent férje árnyéka, hogy felfedje halála titkát s Didót is gyors menekülésre szólítsa fel. Sokan voltak, akik gyűlölték Pygmaliont, vagy akiknek okuk volt félni a zsarnoktól: ezek Didóhoz csatlakoztak, megrakták kincsekkel a hajókat. – Sychaeus, a halottak mindentudásával, rejtett kincsekre is figyelmeztette hitvesét –, végül is Libyába érkeztek, ahol földet vásároltak. Hiarbas, Libya királya el akarta ugyan űzni előbb a jövevényeket, de mikor Dido kincseiért csupán annyi földet kért cserébe, amennyit egyetlen bika bőrével lehet körülkeríteni, hogy kipihenjék az út fáradalmait: szívesen belement a vásárba. Arra nem gondolt, hogy a phoeniciaiak szíjakra hasítják a bika bőrét s így hatalmas területet tudnak vele körülkeríteni. Már épül is rajta az új város: Karthago.

Csak ezek után kérdezte meg, mindentudását leplezve az istennő:

– Hát ti kik vagytok, honnan jöttök és hová igyekeztek?

És felelt Aeneas:

– Trójából jövünk, ha ugyan hallottad hírét e régi városnak: én vagyok Aeneas, az ellenség kezéből kimentett isteneket hozom magammal, Italiában keresek új hazát. Húsz hajóval szálltam tengerre, anyám, ki istennő, mutatta az utat, s alig hét hajóm menekült ki a viharból. Most ismeretlenül járom Afrika pusztáit: Európa és Ázsia egyaránt kivetett magából.

Nem hagyta tovább panaszkodni Venus.

– Bárki vagy – szólt közbe –, nem hiszem, hogy az égiek gyűlölete kísért volna ide, a púnok városába. Folytasd csak utadat a királynő küszöbéig. Elveszett társaidat és hajóidat is visszakapod, mert nemhiába tanítottak engemet a madárjóslásra szüleim. Nézd csak e tizenkét fehér hattyút: sas vette üldözőbe őket, de már földet érnek, játékosan verdesnek szárnyukkal és énekszóba kezdenek. Így érnek vagy értek máris kikötőbe a hajók, csak menj tovább, amerre ez az út vezet.

Szólt és sarkon fordult: akkor rózsaszínű fényben csillant meg a nyaka, s hajának ambrosiás fürtjei isteni illatot árasztottak, ruhája egyszerre a lábáig omlott s távozó léptei elárulták az istennőt. Mikor Aeneas felismerte anyját, elsuhanó alakja felé kiáltott:

– Miért vagy te is kegyetlen hozzám, hogy fiadat annyiszor csalod meg káprázatokkal? Miért nem válthatunk szót egymással úgy, mint anya gyermekével?

Sűrű köddel vette körül az istennő a két férfit, hogy útjukban senki se tartsa fel őket, maga pedig boldogan tért vissza paphusi szentélyébe.

Útközben Aeneas megcsodálta a hatalmas építkezéseket s a serény munkások közé elegyedve – ő mindent láthatott, de őt magát a csodálatos ködfal mindenki elől eltakarta – felsóhajtott:

– Ezek már boldogok, hiszen már városuk falai emelkednek.

A város közepén, árnyékos berekben, állt már Juno temploma. Itt vigasztalódott meg először Aeneas, mikor a templom falain a trójai háború jeleneteit, s ezekben a saját alakját is felismerte.

– Van-e még hely a világon – szólt Achateshez –, amely ne volna tele a mi szenvedéseink hírével? Ime itt van Priamus: itt is megadják hát a dicső tett jutalmát és van, aki megilletődött lélekkel ejt könnyeket a halandó sors felett. Ne félj már: a trójaiak híre neked is meghozza a menekülést.

Még be sem telt a sok csodálatos látnivalóval Aeneas, mikor megjelent a templomban, nagy csapat ifjútól kísérve, a szépséges Dido és leült a trónszékbe, hogy törvényt lásson és kiossza az építkezés munkáját.

Egyszer csak azt látja Aeneas, hogy nagy csődülettel körülvéve közelednek Antheus, Sergestus, Cloanthus és még több trójai, akiket már elveszettnek hitt, mikor a tengeren a sötét örvény elragadta őket szemei elől.

Ő is, Achates is megrendülten nézték, első örömükben szerették volna megragadni megkerült társaik jobbját, de a szokatlan helyzet megzavarta őket. A ködfelhő védelme alatt maradtak és úgy lesték ki, hogy mi lett a sorsuk, mily parton hagyták hajóikat és mi járatban jöttek ide. Mindegyik hajó képviselve volt a küldöttségben: oltalomért könyörögni jöttek a templomba, a királynő elé. Ilioneus adta elő a kérést; az ő szavaiból tudta meg Aeneas is, hogy tőle elsodródott társainak hajóit Libya lakói nem engedik kikötni. De mikor a királynő meghallotta, hogy hajótörött trójaiak vannak a hajókon, akik Aeneas vezetésével Italia felé törekedtek, megígérte támogatását:

– Vessétek ki a szívetekből a gondot, trójaiak. Imént alapított országom nehéz helyzete kényszerít arra, hogy a határokat gondosan őriztessem. De ki ne tudna Aeneas népéről és Trója városáról? Bárcsak királyotok is itt volna: megbízható embereim fogják felkutatni az egész partvidéket, hátha őt is valamerre ide vetette ki a vihar.

Alighogy ezt kimondta, szétoszlott a ködfelhő Aeneas és Achates körül. Ott állt Aeneas, mindenki szeme láttára, arca és vállai istenekre emlékeztettek. A királynő felé fordult:

– Itt van, akit kerestek – mondta váratlanul. – Én vagyok a trójai Aeneas, megmenekültem a libyai tenger habjaiból. Neked, ki egymagad könyörültél meg Trója kimondhatatlan szenvedésein s házadba és városodba fogadsz be minket, mindenünkből kifosztott földönfutókat, mi nem tudjuk meghálálni jóságodat. Az istenek adják meg méltó jutalmadat s bárhová szólítson a sors, tudni fogom, hogy mivel tartozom neked. – Aztán társaihoz lépett s egymás után ölelte meg őket.

Dido már atyja házánál hallotta Aeneas hírét; most első meglepetéséből magához térve, szíves vendégszeretettel fogadta az isteni származású hőst fényes királyi lakában s társainak is küldött a hajókhoz húsz bikát, száz sertést és száz bárányt az anyajuhokkal.

Aeneast nem hagyta nyugodni az apai szeretet. Achatest küldte le a hajókhoz Ascaniusért s Trója megmaradt kincseiből is felhozatott vele néhány, asszonyok kedvére való ragyogó darabot.

Venus sem nyugodott, Cupidot rávette, hogy Ascanius alakját öltve magára jelenjék meg Dido lakomáján és titkon élessze fel a szerelem tüzét a királynőben Aeneas iránt. Örömmel engedelmeskedett anyjának Cupido, szárnyait levetette, míg Ascanius tagjaiba szelíd álmot öntött az istennő és gyöngéden vitte ölében a cyprusi Idaliumba, ahol a majoránna édes illatával teli árnyékos ligetben rejtette el. Azalatt Cupido zavartalanul elvégezhette a rábízott feladatot.

Lakoma közben a púnok egyaránt megcsodálták Aeneas ajándékainak pazar gazdagságát és fiának csodálatos szépségét. Maga Dido is elragadtatva vette ölébe a gyermeket s az Ascaniusnak hitt Cupido a mit sem sejtő királynő szívében szerelmet ébresztett Aeneas iránt. Sychaeust már lassan-lassan el is felejtette. Borral teletöltött aranykehellyel kezében kérte az isteneket, hogy a tyrusiak és a trójaiak késő unokái egyaránt örömmel emlékezhessenek vissza erre a napra.

Késő éjszakáig lakomáztak együtt: hallgatták Iopast, az énekest és beszélgettek hosszan, miközben a szerencsétlen Dido valósággal itta magába a szerelmet. A trójai háború részléteiről kérdezgette vendégét.

– Mondj el mindent – kérlelte végül –, elejétől fogva mondd el a görögök cselvetéseit, a tiéid sorsát és a te bolyongásaidat. Hiszen hét álló esztendeje járod a világot.

Elhallgatott erre mindenki és figyelmesen nézett maga elé. Aeneas elkezdte magas kerevetén:

– Kimondhatatlan fájdalom megújítására kényszerítesz, királynő. Meg aztán a lehanyatló csillagok is inkább az álomra biztatnak már. De ha olyannyira vágyol megismerni sorsunkat s hallani Trója végső küzdelmét, bár visszaborzad bennem a lélek az emlékezéstől, elkezdem. – És elbeszélte Trója utolsó óráit, a trójai faló történetét, Sinon cselét, s meg nem hallgatott Laocoon kínhalálát. Magát Aeneast a szörnyű éjszakán a harcban elesett Hector árnyéka látogatta meg álmában; e látomás világosította fel küldetéséről:

– Fuss innét, istennő gyermeke, ragadd ki magadat a lángok közül. Az ellenség ellepte már a falakat; Trója leomlott. Megtettük, amit tehettünk a hazáért és Priamusért: ha erős kézzel meg lehetne védeni a várat, az én jobbom is megvédte volna. De házi isteneit reád bízza Trója: ők legyenek kísérőid végzetes utadon, számukra keress falakat! – Így szólt Hector árnya és kezében a szentélyből kihozta Vesta szalagokkal díszített szobrát és az örökké égő tüzet.

Hirtelen támadt harcizaj vetett véget a látomásnak; Aeneas felriadt s a háztetőre sietett fel, hogy onnét nézzen szét. Akkor szeme elé tárult a görögök álnoksága. Égett a város; Deiphobus háza össze is omlott már, a szomszéd Ucalegon házába kapott a láng; a Sigeioni hegyfok körül pirosra festette a tűz a tenger habjait. Fegyvert ragadva sietett le Aeneas is a többi közé, de már szembe jött vele Panthus, Apolló papja, kezében a szentségekkel és Trója legyőzött isteneivel, kicsiny unokáját vonszolva maga után, hogy legalább azokat helyezze el Anchises még biztonságosabbnak látszó házában.

– Eljött a végső nap, voltunk csak trójaiak: a kegyetlen Juppiter a görögök kezére játszott át mindent – kiáltotta kétségbeesetten Aeneas felé Panthus. Az tovább rohant, a fegyverek és a lángok közé.

Hű bajtársaival találkozott; elszántan vették fel a reménytelen küzdelmet a falakat elárasztó görögökkel, míg végre Achilles fia, Pyrrhus, akit Neoptolemusnak is neveztek, a királyi palota falát beszakította és Priamust megölte. Az agg király meggyalázott holtteste Aeneasnak magával tehetetlen ősz atyja, Anchisest, hitvesét, Creusát és kicsiny gyermekét, Iulust juttatta az eszébe. Anyja, Venus is megjelent megint s feltárta előtte a történések halandó szeme előtt máskor rejtve maradó rugóit: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak ellene.

Aeneas szót fogadott anyjának, menekülésre szánta el magát s visszatért családjáért. De Anchisesnek elég volt egyszer túlélnie hazája pusztulását, amikor Hercules dúlta fel a hitszegő Laomedon Trójáját.

– Ti, akiknek nem tört még meg ifjúi erőtök, meneküljetek innét. Ha azt akarták volna az égiek, hogy én tovább éljek, megoltalmazták volna hazámat. Búcsúzzatok el tőlem és hagyjatok magamra: meg tudok halni egyedül is, lesz ellenség, aki megkönyörül rajtam és aki megkívánja azt, ami rajtam van. Úgyis gyűlölnek az istenek és senki sem látja hasznomat, mióta Juppiter villáma sújtott. – És hiába sírtak Aeneas, Creusa s a kis Ascanius, nem tudták elhatározása megmásítására bírni.

– Azt hiszed, atyám, hogy itt tudnálak hagyni? – mondta elkeseredetten Aeneas. Ha Trója romjait családod romlásával akarod tetézni, legyen: jön Pyrrhus, Priamus gyilkosa, ki atyja szeme láttára öli meg a gyermeket és az oltár előtt az atyát. De én visszamegyek a harcolók közé, legalább nem halunk meg bosszulatlanul mindnyájan.

Már fegyvereihez nyúlt ismét Aeneas és indulni akart. De útját állta hitvese, a kis Iulust tartva feléje:

– Ha a halálba mégy, mi is megyünk veled, de ha van még mit remélni fegyvereidtől, először ezt a házat védd meg velük. Mert kire marad különben a kicsiny Iulus, kire atyád, és kire én, akit valaha hitvesednek mondtál?

Betöltötte a házat a szegény nő kiáltozása. De hirtelen csodálatos jel mutatkozott. Szülei karjai között a kicsiny Iulus fejebúbján könnyű fénykoszorú jelent meg, ártatlan lángokkal nyalta körül lágy hajfürtjeit és halántékát. Rémülten fogtak az oltáshoz, forrásvizet hoztak a hajfürtök között bujkáló tűzre. De Anchises atya felderülve emelte szemét a csillagok felé és tenyereit az égre tartva imádkozott:

– Mindenható Juppiter, tekints le reánk, s ha megérdemeljük, nyújtsd segítségedet és e csodajeleket erősítsd meg.

Erre megdördült bal felől, és csillag hullott az égből, az éjszaka árnyain át hosszú fénycsóvát húzva maga után. A háztető felett elsuhanva az Ida hegyi erdőben tűnt el, fénylő barázdájával jelezve az útját; messze határ kéntől füstölgött a nyomában.

Ekkor már Anchises is felemelkedett:

– Most már nem szabad késlekedni: megyek, amerre vezettek. Atyai istenek, ti őrizzétek házamat, ti őrizzétek meg unokámat. Tőletek jött ez a jósjel és a ti isteni hatalmatokban van Trója. Engedek én is a sorsnak s már nem vonakodom az úttól, megyek veled, fiam.

Aeneas vállára vette béna atyját, kezénél fogva vezette a kis Iulust; Creusa néhány lépésnyi távolságból követte. A szentségeket és a házi szentély isteneit, az ősi Penateseket Anchises tartotta kezében, mert Aeneas csak az imént tért meg a harcból: vérrel szennyezett kezei nem illethették az isteneket mindaddig, amíg élő vízzel le nem mosta őket. Szolgáiknak a város szélén álló Ceres-templomnál adtak találkozót.

Soha görög fegyver meg nem ijesztette a hőst idáig, de most, vállán atyjával, kezén gyermekét vezetve, minden szellőre megriadt. Már-már kiértek a városból, mikor háta mögött lábdobogást hallott, s atyja is fegyverek csillogását vélte látni. Mellékutakra tértek, de ekkor Creusa elmaradt mögülük: csak Ceres templománál vette észre Aeneas a fájdalmas veszteséget.

Fiát, atyját és a trójai Penateseket társaira bízta Aeneas, akiket ott talált a megbeszélt helyen, s maga visszarohant a városba. Ott látnia kellett a szörnyű pusztítást, amit a gőgös ellenség véghezvitt, de Creusát hiába kereste s hiába szólította nevén újra meg újra.

Végül is Creusa árnya jelent meg előtte: mintha magasabbra nőtt volna alakja a megszokottnál. Aeneas torkán elakadt a szó; Creusa fordult hozzá vigasztaló szavakkal:

– Miért adod át magadat az őrült fájdalomnak, édes férjem? Az istenek akarták így, hogy ne követhesselek. Előtted hosszú út áll, a Tiberis partján királyság és királyi hitves vár reád, hagyj fel már a könnyekkel kedves Creusádért. Nem hurcolnak el engem a trójai rabnők között a görögök, Venus menye vagyok, s most az istenek anyja, Cybele tart maga mellett ezen a vidéken. Élj boldogul és szeresd mindig a kettőnk gyermekét.

Háromszor akarta átölelni Aeneas, s háromszor siklott ki kezei közül Creusa alakja, mint a könnyű szellő, mint a szárnyas álom.

Visszatért a Ceres templománál hagyott társaihoz; meglepetve látta, hogy távolléte alatt mennyire megnövekedett a száműzetést vállaló menekültek csapata. Hajnalig már mind megszállták a kapukat a görögök, többé se ki, se be nem mehetett rajtuk trójai. Aeneas már nem is tehetett egyebet, mint hogy övéivel a hegyekbe húzódott.

Ott hajókat ácsoltak maguknak, s amint a nyári időszak beköszöntött, tengerre szálltak, könnyes szemmel véve búcsút a földtől, amelyen egykor Trója állott.

A thrák partokon kötöttek ki először; Aeneas már itt város alapítására gondolt. Áldozattal akarta kezdeni; a közeli som- és myrtusbokrokról szedett lombos ágat, hogy befedje vele az istenek oltárait. De a leszakított myrtuságból vér csöpögött és hang hallatszott a lomb közül:

– Miért bántasz még te is, Aeneas? Ne szennyezd be a rokonvér bűnével jámbor kezedet, mert az én vérem hull az ág nyomán. Polydorus vagyok, akit itt öltek meg; menekülj te legalább e kegyetlen országból!

Így értesült Aeneas rokonának, Polydorusnak szomorú sorsáról. Priamus király ezt a legkisebb fiát vendégbarátjához és vejéhez, a thrák királyhoz küldte át, hogy legalább ő meneküljön meg, ha Trójának el kell pusztulnia. De Polymestor – mert így hívták a királyt – megszegte hitét: mikor hírül vette a görögök győzelmét, megölte a gyermeket, hogy a vele adott trójai kincseket magának szerezze meg.

Aeneas, miután megadta a végső tisztességet szerencsétlen rokonának, sietve elhagyta népével Thraciát. Delus szigeténél pihentek meg ismét; itt Anius, a sziget királya és Apollo papja, Anchises régi barátja szívesen látta őket. Apollo szentélyében jóslatot is kaptak:

– Bátor trójaiak, az a föld, ahonnét őseitek származtak, boldogan fogad vissza keblére. Keressétek anyátokat: ott fog uralkodni Aeneas háza, gyermekeinek gyermekeiben, hosszú nemzedékeken keresztül.

Anchines Krétára magyarázta a jóslatot: onnan került Trójába hatodik őse, Teucer. Áthajóztak tehát Kréta szigetére és ott rakott városfalakat Aeneas. De itt is csodálatos jelek akadályozták meg a letelepedést: halálthozó év köszöntött rájuk, sorvasztó betegség támadta meg az embereket és a mezők is kiszáradtak.

Már-már visszafordultak, hogy ismét a delusi Apollótól kérjenek tanácsot, mikor éjszaka ragyogó fényárban megjelentek Aeneas szeme előtt a trójai istenek, akiket ő mentett ki a város lángjai közül. Maguk a Penatesek világosították fel, hogy Apollo nem Krétát, hanem Itáliát értette a trójaiak őshazáján, ahol Priamus és Anchises közös őse, Dardanus, Juppiter és Electra fia született. Most már Anchises is emlékezett Kassandra homályos szavaira, melyek a trójaiak jövőjével Hesperiát, a Nyugat mesés országát hozták kapcsolatba, de akkor még senki sem vette komolyan a jövőbe látó leány jóslatát.

Az új jóslatban megnyugodva, újra a tengerre bízták hajóikat. Irtózatos vihar érte utol őket, három nap és három éjszaka nem látták sem a napot, sem a csillagokat, Palinurus, a kormányos sem tudott tájékozódni.

Negyednapra a Strophades szigetcsoportjához értek; kikötöttek és a parton őrizetlenül legelésző állatokból áldozati lakomát csaptak. Ám az undorító hárpiák, mint egykor Phineus királyt, őket is megakadályozták abban, hogy ételüket elköltsék. Sőt, mikor a trójaiak fegyverhez nyúltak, hogy a hárpiákat elzavarják, ezeknek egyike, Celaeno (Kelainó) kegyetlen jóslattal rémítette el őket:

– Juppiter Phoebusnak, Phoebus meg énnekem nyilatkoztatta ki: el fogtok ugyan jutni Italiába, de nem építhettek várost mindaddig, amíg az éhség nem kényszerít benneteket, hogy az asztalt is megegyétek!

Innét menekülve szerencsésen hajóztak el a görög szigetek között és a görög partvidék mellett. Az epirusi Buthrotumban trójaiakkal találkoztak: Helenus, Priamus jóstehetségű fia uralkodott itt, Hector özvegyével, Andromachéval. A kegyetlen Pyrrhus, Achilles fia hurcolta őket ide, aztán, rabszolga rabszolgával, egybekeltek, de Pyrrhus halála után csodálatosképpen Helenus lett ezen a vidéken a görögök királya s az elpusztult Trójáért itt keresett kárpótlást, új hazája folyóját is Simoisnak, a fellegvárat Pergamumnak és Iliumnak nevezte emlékeztetőül.

Helenus és Andromache szívesen látják Aeneasékat; Helenus jóslatot is mond: ott fognak útjuk céljához érni, ahol a folyó partján fehér emsét fognak találni, harminc fehér malacával. S lelkére köti Aeneasnak, hogy kerülje Italia Görögország felé forduló keleti partját, óvakodjék a Scyllától és a Charybdistól, engesztelje ki Juno istennőt, és ha Cumaeba ér, kérjen jóslatot a Sibyllától.

Gazdagon megajándékozta mindegyiküket Helenus, Andromache, a szegény kis Astyanaxra emlékezve, Ascaniusnak adott saját kezével hímzett ruhákat.

Megfogta Helenus tanácsát Aeneas, Italiát nyugati partja felől igyekeztek megközelíteni. Hogy a Scyllát és Charybdist is elkerüljék, Szicília szigetét is körülhajózták. Drepanumban meghalt Anchises: fájdalmas veszteség, melyre sem Helenus, sem a kegyetlen Celaeno jóslata nem készítette elő Aeneas hűséges gyermeki szívét.

– Innét aztán a ti vidéketekre vetett az isten – fejezte be útja elbeszélését Aeneas.

Dido királynőt akkor már nem hagyta nyugodni a szerelem. Reggelre kelve nővérének, Annának panaszolta:

– Mióta meghalt szegény férjem s mióta elvesztettük hazánkat, isteni vendégünk az első, aki lelkem békéjét megzavarta. Ám nyeljen el előbb a föld, mintsem hűtlen lennék első szerelmemhez – tette hozzá, de akkor már kitörtek könnyei.

Hanem a hű nővér megnyugtatta háborgó lelkiismeretét:

– Az istenek kezét, Juno közreműködését látom abban, hogy éppen ide sodorta a vihar a trójai hajókat. Mennyire hozzájárulna városunk nagyságához egy ilyen nász! Irigy szomszédok nézik az épülő falakat s testvérünk gyűlölete is háborúval fenyeget. Hogy fog emelkedni a pún dicsőség, ha a trójai fegyverek védik!

Felkeresték a templomokat, áldozatokat mutattak be az isteneknek, de a jósok nem tudták ezúttal kiolvasni a jövőt az áldozati állatok beleiből.

Meglátta Juno a magasból Dido szenvedéseit, látta azt is, hogy a város építése sem halad azóta.

– No hiszen – támadt Venusra haragosan –, ugyan szép diadalt arattál fiaddal együtt. Nagy dicsőség, hogy két isten csellel egyetlen asszonyt legyőzött. Elérted, amit akartál, ég már a szerelem tüzében Dido; még utóbb mi ketten is szövetségre lépünk, hogy a közös nép felett közösen uralkodjunk!

– Ki volna olyan esztelen, hogy visszautasítsa békejobbodat? – hagyta rá Venus. – Csak kérdés, Juppiter akarja-e, hogy a tyrusiak és trójaiak egy néppé egyesüljenek?

– Ezt bízd csak rám. – És megbeszélték, hogy mikor Aeneas és Dido vadászni mennek az erdőre, hirtelen zivatar érje utol őket s majd úgy intézik lépéseiket az istennők, hogy, míg a kíséret szétszéled, Aeneas és Dido ugyanabban a barlangban húzza meg magát a zivatar elől; ott ülnek majd titkos nászt és jelen lesz Juno, a házasság istennője, hogy a titkos nász érvényét biztosítsa.

Úgy is lett, ahogy a két istennő megbeszélte.

Csakhogy Fama, a hír szárnyon járó istennője, kinek ahány toll csak borítja a testét, annyi éber szeme, annyi folyton figyelő füle, és ugyanannyi szája és nyelve van, egyszeribe telebeszélte Libya minden városát és újsággal: hogy megjött a trójai vérből származó Aeneas s a szép Dido az egész telet vele tölti. Hiarbashoz, a gaetulusok királyához is eljutott az események híre.

Ez éktelen haragra gyulladt, hiszen mikor Dido Afrikába érkezett, tőle vásárolt földet, ő pedig a menekült tyrusi királynő kezét is megkérte. De őt, Juppiter Ammon fiát, visszautasította, hogy most a partjára vetődő idegennel élje világát. Méltatlankodva emelte fel szavát Juppiterhez, kinek vagy száz templomot épített, száz oltárt állított fel birodalmában.

– Mindenható Juppiter, látod-e mindezt, vagy hiába félünk villámokat forgató jobbodtól és csak úgy vaktában cikáznak a tüzek a felhőkben, s nincs jelentősége a mennydörgésnek sem, amelyet keltenek?

Meghallgatta a gaetulusok királyának panaszát Juppiter, Karthago felé fordította tekintetét, majd Mercuriust küldte le:

– Menj, fiam, és vidd le parancsomat a küldetéséről megfeledkező Aeneasnak: neki Italiát kell kormányoznia és az egész világ számára kell törvényeket szabnia. Azt üzenem neki, hogy szálljon hajóra rögtön.

Szót fogadott Mercurius s lábára csatolva szárnyas aranysaruját, Karthagóba sietett. Aeneas akkor már tyrusi bíborban pompázva Dido városának az építését vezette; a királynő ajándékozta neki a válláról leomló palástot és a jáspissal kivert kardot is.

Egyenesen Aeneas felé tartott az istenek követe.

– Egy asszony kényére-kedvére Karthago városát építed s a magad kötelességéről megfeledkezel. Juppiter küldött hozzád a fényes Olymposról, ő izeni neked: mi keresnivalód a libyai mezőkön? Ha már nem törődöl a magad dicsőségével, tekintsd Ascaniust: őt illeti Italia birtoka, őt a római föld!

Így szólt és eltűnt a halandó szemek elől Mercurius.

Aeneasnak minden haja szála égnek állt, a hang elakadt a torkán, úgy megrendítette az isteni jelenés. De kész volt engedni az istenek parancsának, s már égett is a vágytól, hogy távozzék a földről, amelyen olyan édes órákat töltött. Csak nem tudta, hogyan közölje Didóval elhatározását. Ezért titkon adta ki az utasítást hű társainak, hogy készítsék elő a hajókat az indulásra. Azok boldogan engedelmeskedtek.

Csakhogy a királynő szerelmes szívét nem lehetett elaltatni. Észrevette a készülődést és szenvedélyes szavakkal tett szemrehányást Aeneasnak:

– Mit várhatok még az élettől, ha te elhagysz? Gonosz testvérem, Pygmalion fogja lerombolni városomat, vagy Hiarbas hurcol fogságba, a gaetulusok királya, kit éppen avval haragítottam magamra, hogy neked adtam kezemet. Még ha gyermekem született volna tőled, s egy kis Aeneas játszana királyi udvaromban, kinek arcocskáján a te vonásaidra ismerhetnék mindig, nem érezném magamat ilyen elhagyatottnak.

Aeneasnak is fájtak e szavak, de küldetésének felébredt öntudata nem engedte tovább tétovázni. Még nővérét küldi utoljára a hajókhoz a királynő:

– Mondd meg a kegyetlen Aeneasnak, hogy várjon legalább kedvezőbb szeleket: nem kívánom többé, hogy mondjon le a kedvemért Latiumról, csak annyi időt kérek tőle, amennyi elég lesz, hogy megtanuljak sorsomba beletörődni.

De Aeneas hajthatatlan maradt.

A szegény Dido a halált kívánta magának. Éjszakai látomások is megerősítették ebben: Sychaeus hívó hangját vélte hallani. De hogy Anna figyelmét elterelje erről, derűs arckifejezést erőltetett magára.

– Tudom már a módját – újságolta tettetett reménykedéssel –, hogy hogyan szerezzem vissza, vagy legalább hogyan felejtsem el örökre a szeretett férfit. Egy massyl papnő, a hesperisek templomának őre, ígéri, hogy varázslattal segít rajtam, csak te rakd máglyába mindazt, ami Aeneastól itt maradt: a hálószobában elhagyott fegyvereit, levetett ruháit, s közös hitvesi ágyunkat.

Anna gyanútlanul engedelmeskedett és a megrakott máglya mellett a papnő az alvilág isteneit: Erebust, Chaost és a háromarcú Hecatét szólította.

Éjszaka volt és minden élőlény szelíd álom ölén nyugodott. Csak Didót nem hagyta pihenni a harag és a szerelem.

Aeneast viszont, ki az útrakész hajón nyugodtan aludt már, Mercurius isten ébresztette fel álmából, hogy ne hagyja a kedvező szelet kihasználatlanul. Fellármázta erre társait Aeneas és kiadta a parancsot az indulásra; kardjával vágta el a hajókat tartó köteleket. Teljes erejükkel estek az evezőknek mindnyájan. Mire kivilágosodott, Dido már hiába kereste szemével palotája ablakából a kikötőben a hajókat, csak a távolban látta őket tovasiklani.

– Hát elmégy? – kiáltott, kétségbeesetten verve a mellét. – És nincs senki a városban, aki üldözőbe vegye a hitszegőt? Hallgassatok meg istenek, s ha már el kell érnie a Végzettől rendelt partokat Aeneasnak, legalább ott fogadják egy vakmerő nép súlyos harcai, legyen elválasztva Iulustól, lássa övéi csúfos halálát s ha – méltatlan feltételek mellett – végre békét szerezhet, ne tudja élvezni sokáig. S az ő népét és az én népemet örök gyűlölet válassza el, amíg támadni fog a pún utódok között valaki, aki bosszút áll értem az unokáin.

Azután fellépett a tegnap rakott máglyára, és megtalálva benne Aeneas kardját, felkészült a halálra.

– Éltem s azt az utat, melyet a sors kiszabott nekem, végigjártam. Szép várost alapítottam és senki sem lett volna nálamnál boldogabb, ha a trójai hajók nem kötöttek volna ki partjainkon. Most bosszulatlanul halok meg, hadd haljak meg mégis – s e szavakkal Aeneas kardjába dőlt. Kísérete már vérében találta.

Végigfutott a városon a gyászhír; keserves jajszóval sietett haldokló testvéréhez Anna.

– Hát ezért kellett, hogy saját kezemmel segítsek neked a máglyát összehordani? Miért nem vittél legalább engemet is magaddal a halálba?

Háromszor emelkedett fel a szerencsétlen Dido és háromszor hanyatlott vissza. Nehezen halt meg, mert idő előtt akart meghalni. Végül is megszánta Juno a magasban és elküldte Irist. Ez, a szivárvány ezer színében csillogó szárnyakkal, megállott a haldokló fejénél, hajának egy fürtjét levágva Disnek, az alvilág urának szentelte áldozatul és magát Didót: a lelket, eloldotta testétől.

A trójai hajók ekkor már messze jártak s csak a távolból látta Aeneas, amint a szerencsétlen Dido máglyájának a fénye visszaverődött a falakon.

Már csak a tengert és az eget látták mindenütt, amikor elsötétedett az ég. Palinurus, a kormányos vette észre legelőször a közeledő vihart s ő adta Aeneasnak a bölcs tanácsot, hogy engedjenek a szél megváltozott irányának s fordítsák hajóikat Szicília felé.

Így kerültek vissza Acesteshez, ki egyszer már vendégül látta őket Szicíliában s ki most sem tagadta meg bőkezű vendégszeretetét tőlük.

Éppen egy esztendő telt el azóta, hogy eltemették Szicília földjén Anchisest; mintha csak az istenek intézték volna úgy, hogy Aeneas atyja hamvainál ünnepelhesse kegyelettel a szomorú évfordulót.

A megérkezést követő reggelen összehívta népét, Acestes is csatlakozott az ünneplőkhöz. Anyja szent fájának, a myrtusnak a lombjával fedte be halántékait Aeneas, a többiek is követték, két serleg színbort hintett a földre, két serleget friss tejjel, kettőt az áldozati állat szentelt vérével, majd bíborszínű virágokat szórt a sírra és így fohászkodott:

– Üdvöz légy, szentséges atyám, legyetek üdvözölve, ismét felkeresett hamvak, atyám szelleme, síri árnyak! Hát nem adta meg a sors, hogy veled keressem fel Italia határait, a végzet által nekünk rendelt mezőket s Ausonia még ismeretlen folyóját, a Tiberist.

Alighogy kimondta, hétszeresen tekergőző kígyó csúszott elő a szentélyből, az oltárok között, szelíden kóstolgatva az áldozati ételeket, majd eltűnt a sírhalom mögött. Aeneas nem tudta, hogy a hely geniusát vagy atyja szellemét tisztelje-e a kígyóban, de mindenesetre az atyja tiszteletére rendezett áldozati szertartást annál nagyobb fénnyel igyekezett megtartani.

A kilencedik napon aztán megkezdődtek azok a nagyszabású ünnepi versenyjátékok, melyeket Aeneas a trójaiak és a szicíliaiak között Anchises emlékezetére hirdetett. Az evezős versenyt, melyen Cloanthus Portunusnak, a kikötők istenének a segítségével győzött, a versenyfutás, majd az ökölvívás és a célbalövés követte. Végül az ifjú Ascanius mutatta be társaival a római ifjúság által később is „Trójának” nevezett lovas harcjátékot.

Még tartottak a játékok, amikor Juno leküldte az égből a hajókhoz Irist. Itt az asszonyok külön siratták Anchisest, mikor megjelent közöttük Iris és az egyik trójai öregasszony, Beroë képében rábeszélte őket, hogy a hajók elégetésével vessenek véget a céltalan bolyongásnak. A sok hajózásban kimerült asszonyok hallgattak a szóra és Neptunus oltárairól vett tűzcsóvákat dobtak a hajókra.

Messziről meglátták a füstöt a férfiak: félbeszakadt az ünnepi játék és mindenki a hajókhoz sietett. Aeneas imájára Juppiter esőt bocsátott alá és a tűz elállt. Négy hajó addigra már elpusztult, de a többi megmenekült.

A bölcs öreg Nautes akkor azt a tanácsot adta Aeneasnak, hogy válassza el a minden veszedelmet elviselni kész bátor férfiakat a kishitűektől; csak a bátrakat vigyék tovább, a kishitűeket az asszonyokkal együtt hagyják hátra Acestesnél. Éjszakai álmában Anchises is megjelent Aeneas előtt, atyja szelleme is arra intette, hogy fogadja meg Nautes tanácsát.

– Csak a legbátrabb szívű, válogatott ifjakat vidd magaddal Italiába, mert kemény népet kell ott legyőznöd – hangoztatta Anchises s egyszersmind azt is meghagyta fiának, hogy keresse fel majd a Sibylla segítségével az alvilágban.

Úgy is tett Aeneas: Acestes még örült is a népnek, melynek így királya lehetett s a hátramaradt trójaiak számára alapított városnak, mely róla az Acesta nevet kapta.

Ezalatt Venus Neptunus segítségét kérte fia számára. A tenger istene meg is ígérte a tengerből született istennőnek, hogy most már Aeneas háborítatlanul fogja elérni Italia partjait: csupán egyetlen áldozatra vár a tenger, valamennyiök megváltása gyanánt.

Ez az egyetlen áldozat Palinurus volt, a máskor óvatos kormányos, kit ezen az úton elnyomott éjszaka az álom a kormány mellett: álmában beleesett a tengerbe. Aeneas megkönnyezte és maga vette át a vezetést.

Így siklott Aeneas hajója Cumae partvidéke felé.

Kikötöttek és Aeneas felkereste Apollo templomát, melyet Daedalus épített, amikor Minos fogságából megmenekült. A sziklaoldalban hatalmas barlang, ennek száz nyílásán keresztül adott Apollo papnője, a Sibylla jóslatot, amikor az istenség megszállotta.

– Add, hogy a trójai balsors ne kísérjen tovább – imádkozott Apollóhoz Aeneas, majd a Sibyllához fordult: – Csak ne bízd a falevelekre a jóséneket, nehogy a rohanó szelek játékszere gyanánt szétrepüljenek: mondd el te magad a jóslatot, kérlek.

És a Sibylla, akin csak apránként vett erőt a keblét elöntő istenség, habzó szájjal ilyen feleletet adott:

– Te, aki a tenger annyi nagy veszélyén láboltál keresztül – de a szárazföldön még nagyobbak várnak – el fognak jutni Laviniumba a trójaiak – ezért nincs mit aggódnod –, de még azt fogják kívánni, hogy bár ne jutottak volna el. Háborúkat, irtózatos háborúkat látok s a Tiberist látom vértől megáradni. Latiumban már megszületett az új Achilles, az is istennő gyermeke, s Juno sem szűnik meg a trójaiakat üldözni, míg te, szorult helyzetedben, ki tudja, hány nemzet, hány város segítségét nem fogod kérni Italiában. A bajt ismét idegen asszony fogja hozni a trójaiakra. Csak te ne hátrálj meg, ha baj ér: a szabadulás útja, amit a legkevésbé hinnél, görög város felől nyílik meg számodra.

Így szólt a Sibylla, de Aeneast nem rémítették el a homályos szavak: mindenre el volt készülve. Csak egyet kért még a Sibyllától: mutassa meg az alvilágba vezető utat, hogy eleget tegyen apja meghagyásának.

A Sibylla ellátta tanácsokkal. Valahol az erdő mélyén egy aranyág rejtőzködik, ezt kell megtalálni mindenekelőtt, mert az alvilág királynéja, Proserpina ezt várja ajándékba az érkezőtől. S ha leszakítják a fáról, nő helyére másik, ugyancsak aranyból, de leszakítani nem tudja más, csak akit a Végzet szólít. Még egy kegyeletes tartozására is figyelmeztette a Sibylla Aeneast: egyik bajtársa fekszik temetetlenül a parton, annak adja meg a végtisztességet, mielőtt az alvilági útra vállalkozni mer.

Szomorú gondokkal töltötték el e szavak Aeneast; hű kísérőjével, Achatesszel együtt töprengtek azon, hogy kire célozhatott a Sibylla. Akkor aztán megtalálták a parton Misenus holttestét. Misenus Hector kürtöse volt, majd Hector halála után Aeneashoz csatlakozott. Akkor is a tenger partján kagylókürtjét próbálgatta, az isteneket szólítva versenyre büszkeségében, s a féltékeny Triton, a tenger kürtöse merítette alá a sziklák között a habokban.

Mindnyájan megsiratták, majd elszéledtek az erdőn, hogy fát gyűjtsenek a halotti máglyához. Aeneas is velük ment s közben a szemével az aranyágat kereste a fák között.

Egyszer csak két galamb – anyjának, Venusnak kedves madarai – jelent meg a feje fölött, azok vezették el az aranyághoz. Aeneas boldogan szakította le a fáról, amelyre a két galamb reászállt.

Ezalatt a többiek megtették az előkészületeket Misenus temetésére. A szertartás végeztével maga Aeneas gondoskodott arról, hogy méltó síremlék álljon hamvai felett a hegyfokon, melyet az utókor róla nevezett el Misenumnak.

Akkor aztán a barlang előtt, a fekete tónál, ahol a sötét üreg mérges kigőzölgései még az arra tévedt madarakat is megölték, Aeneas a Sibylla által előírt áldozatokhoz látott. Az áldozatokat éjszaka mutatták be az alvilág isteneinek, majd hajnal hasadtával Aeneas, csupán a Sibylla által kísérve, bátran belépett az alvilág avernusi kapuján.

Sűrű sötétségben, félelmetes árnyak között haladtak tovább, és eljutottak az alvilági folyókhoz, az Acheronhoz, Cocytushoz, Styxhez. Itt találták Charont. Az alvilág révésze válogatott a csónak felé tolongó lelkekben: csak azokat vette fel, akiknek testét eltemették már, a temetetleneknek száz évig kell előbb bolyonganiok. Szomorú csoportjukban felismerte Aeneas Orontest, majd Palinurust.

Charon Aeneast is fel akarta tartóztatni, de a Sibylla felmutatta az aranyágat, melyet ruhája alá rejtve hozott magával.

Szemben már ugatott rájuk a Cerberus, de mikor a Sibylla az alvilágot őrző eb nyakán ágaskodni látta a kígyókat, bódítószerrel átitatott mézes pogácsát vetett oda neki. Ez mind a három száját egyszerre tátotta a falat után, majd hatalmas testével elterült a barlangban. Így semmi sem tartóztatta fel többé Aeneas útját.

Hallották is mindjárt a csecsemőkorban meghalt lelkek nyöszörgését, majd az igazságtalanul halálra ítéltek és az öngyilkosok következtek. Minos, az alvilág bírája jelölte ki helyüket. A gyászoló mezőkön laknak azok, akiket szerencsétlen szerelmük emésztett el: itt bolyongott az erdőben friss sebével Dido királynő.

– Te szegény Dido – szólította meg Aeneas könnyezve –, hát igazat mondott a hír, és én voltam akaratlan oka szomorú halálodnak.

De Dido hátat fordított és Aeneas elől az árnyékos berekbe sietett, ahol első férje, Sychaeus várta szerelemmel. Aeneas megrendülten kísérte tekintetével eltűnő alakját.

Dis palotája felé vezette Aeneast a Sibylla; a küszöbön elhelyezte az aranyágat, friss vizet hintett magára, úgy jutott a kapun túlra, ahol viruló szép tájak, a boldog ligetek tárultak szeme elé. Itt tanyáztak azok, akik a hazáért haltak, akik tiszta lelkű papok voltak, amíg éltek, akik jámbor költők voltak és Phoebushoz méltó volt minden szavuk, vagy akik a művészetek feltalálásával tették az életet nemesebbé, egyszóval mindazok, akik kiérdemelték, hogy emlékezzenek rájuk az emberek: mindezek halántékát hófehér szalag övezi. Musaeus, az őskor énekese, kit nagy tömeg vett körül s ki vállal magaslott ki mindenki közül, igazította útba az Anchisest kereső jövevényeket.

Anchises atya viruló völgy mélyén éppen a napvilágra felmenni készülő lelkek: unokáinak hosszú sora felett tartott szemlét. Amint meglátta Aeneast, két kezét kinyújtva, könnyes szemmel szólította meg:

– Hát megjöttél mégis, kegyeleted legyőzte a kemény utat, láthatlak és hallhatom hangodat!

Háromszor tárta ki Aeneas a karját, hogy atyját megölelje, de háromszor siklott ki kezei közül az árnyék, mint a könnyű szellő, mint a szárnyas álom.

Körülötte a Lethe partján nyüzsögtek a lelkek, mint ahogyan a rét megtelik zsongással, mikor derült nyáridőben a tarka virágokra ülnek a méhek és a fehér liliomok körül donganak. Ezek voltak az ezeréves alvilági szenvedéssel előbbi életük minden testiségétől megtisztult lelkek, akiknek a Lethe vizéből kellett feledést inniok, mielőtt új életet kezdenek.

Már ott tolongtak Aeneas utódai is. Anchises egy magas halomról mutatta meg az eljövendő nemzedékeket. Silvius nyitja meg a sort, Aeneasnak már Italiában születendő késői gyermeke, kit száműzött anyja, Lavinia erdőben nevel királlyá s királyok ősévé. Köztük van Romulus, Róma alapítója, itt van már Iulus leszármazottja, Augustus is, ki vissza fogja hozni Latiumba az aranykort, mely Saturnus idejében virult. Így vonultak el sorjában a római történelem nagyjai, kik megvalósítják Róma hivatását: hatalommal kormányozni a népeket, törvényt szabni a békének, megkegyelmezni a meghódolóknak, de háborúval igázni le az ellenszegülőket.

Az alvilágjárás után Aeneas visszatért társaihoz s a part mentén hajózva Caieta kikötőjéhez érkeztek. Itt aztán horgonyt vetettek.

Ez a kikötő Aeneas hű dajkájáról, Caietáról kapta a nevét, ki éppen itt halt meg: Aeneas kegyeletes szertartással temette: el őt, mielőtt továbbhajóztak. Circe földjét érintették: messziről hallották a Nap leánya által állatokká varázsolt emberek panaszos hangjait, de Neptunus kedvező szelet adott, hogy ne kelljen kikötniök sem a veszélyes partokon.

Hajnalra már megpillantották a Tiberis torkolatát. Sűrű liget árnyéka borult rá, tarka madarak éneke simogatta fölötte az eget: boldogan hajózott be az öböllé szélesedő torkolatba társaival Aeneas.

Latiumban ekkor az agg Latinus, Faunus istennek és Marica nymphának fia uralkodott, immár hosszú évek óta békességben. Fia nem volt a királynak, csak hajadon leánya, Lavinia, kinek a kezéért valósággal versengtek az italiai ifjak. Kivált Turnus, a rutulusok szép, fiatal királya kérte a kezét, s Amata királyné is azt szerette volna legjobban, ha hozzáadhatta volna a leányát. De ennek különböző jósjelek állták az útját.

Állt egy szent babérfa a királyi palota közepén: maga Latinus király találta, mikor a város alapjait megvetette, Apollónak ajánlotta fel, körülvette fallal, és róla, a laurusról nevezte el népét laurenseknek. Ennek a koronáját hirtelen rajzó méhek lepték el: nem tudni, honnét jöttek nagy zúgással a levegőn keresztül. E csodálatos jelenségből azt olvasták ki a jósok, hogy messze idegenből jött férfinak lesz a felesége Lavinia.

Máskor meg, amint atyja mellett állva éppen az áldozati tüzet gyújtotta meg az oltárokon, úgy látszott, mintha haja és ruhája fogott volna tüzet és egész teste füstbe és lángba borulva a háztetőre szórta volna a szikrákat. Ebből a látomásból pedig arra következtettek, hogy nagy háborút fog még hozni a népre.

A királyt is nagyon nyugtalanították ezek a jóslatok, ezért felkereste atyjának, Faunus istennek a jóshelyét, az Albunea kénes forrása alatt elterülő berekben. Egész Italiából jártak ide kétségeikben feleletért az emberek. Aki áldozni ajándékokat hozott s aztán a levágott juhok kiterített gyapjára feküdt le éjszakára, álmában csodálatos jelenségeket látott és különös hangokat hallott: beszélgetést folytatott az istenekkel és az Avernus mélyén magát az Acheront szólíthatta meg.

– Gyermekem, ne add leányodat latiumi emberhez feleségül – hallotta a berek mélyéről Latinus király. – Messze idegenből jön a leánykérő, kinek vére a mi nevünket a csillagokba fogja emelni, s kinek unokái az egész földkerekséget fogják a lábuk előtt látni.

Fama, a hír istennője már egész Italiában szétvitte ezt a jóslatot, mire a trójai hajók kikötöttek Latium partjain.

Aeneas, Iulus és a többi vezér egy magas fa árnyékában dőltek le és egyszerű lakomát készítettek maguknak. Tönkölyből sütött lepényre helyezték a vad gyümölcsöt s mikor a gyümölcs elfogyott, a lepényt is kikezdték fogaikkal.

–Még utóbb az asztalt is megesszük éhségünkben – mondta jókedvűen Iulus. Ez juttatta eszébe Aeneasnak a jóslatot: ott ér véget bujdosásuk, ahol az éhség arra kényszeríti majd őket, hogy az asztalt is megegyék.

– Üdvöz légy föld, melyet nekem szánt a Végzet, s legyetek üdvözölve Trója hű Penatesei! Itt van az otthon, ez a hazánk! – s halántékát lombos ággal koszorúzva az istenekhez fordult imájával; elsőnek a hely geniusát, Tellust: a földet, a vidék nympháját és a még ismeretlen folyóvizeket szólította.

Másnap kitapasztalták a vidéket és Aeneas száz követet küldött ajándékokkal és a békés szándék jelével: olajágakkal a királyi palotába. Míg azok odajártak, hogy megszerezzék Latinus király jóindulatát, maga a tengerparton megkezdte a városfalak megalapozását.

Latinusnak már megvitték a hírt, hogy ismeretlen öltözetű, hatalmas termetű férfiak érkeztek. Az ősz király isteni elődjének, Picusnak a palotájában fogadta a követeket.

– Ha a vihar sodort ide titeket – mondta kegyesen –, ne vessétek meg a latinok vendégbarátságát: Saturnus népe ez, melynek törvényekre sincs szüksége ahhoz, hogy igazságos legyen.

Aeneas követei nevében Ilioneus felelt a királynak:

– Nem véletlen vihar, nem is eltévesztett csillag vezetett ide, hanem hazánkat elvesztve, utunk céljául tűztük ki ezt a várost. Az Európát és Ázsiát egymás ellen hajszoló viharból menekülve ősi isteneink számára keresünk szerény székhelyet s partot, amely nem rejt gonosz szándékot, vizet, levegőt, mely mindenki számára szabadon áll. Nem leszünk méltatlanok birodalmadhoz és nem vallod kárát, ha befogadsz minket. Más nemzetek is szerettek volna szövetségre lépni velünk, de minket a Végzet parancsa hajtott, hogy a te földedet keressük fel. Innen származott a trójaiak őse, Dardanus: Apollo parancsolta, hogy mi keressük fel újra a Tiberist és a Numicius forrás szent gázlóit. – Azzal kiteregette Aeneas ajándékait, a Trója lángjai közül kimentett kincseket: Anchises arany serlegét, Priamus királyi pálcáját, a trójai nők keze munkájával készült ruhákat.

Latinusnak is eszébe jutott a jóslat.

– Megadjuk, amit kérsz, trójai – mondta kitörő örömmel –, csak jöjjön el maga Aeneas is hozzám, szövetségünk jeléül hadd érintsem jobbját. Addig is vigyétek hírül neki az én izenetemet: van egy hajadon leányom, kiről jóslatok hirdették, hogy messze idegenből fog férjet kapni. Ha nem csal sejtelmem, ő az, akit a Végzet ígért.

Gyalog jöttek Aeneas követei, de lovon tértek vissza: Latinus gazdagon felszerelt fényes szőrű paripát ajándékozott mindegyiknek. Aeneasnak pedig egy szekeret küldött, mely elé a Nap ménjétől származó pár volt befogva.

Fájdalom hasított Juno szívébe, mikor meglátta, hogy Aeneas már várost épít.

– Ha nem tudom megnyerni célomnak az égieket, az Acheront mozgatom meggondolta magában és lement az alvilágba Allecto fúriához. – Te mentsd meg becsületemet – mondta az Éjszaka gyűlöletes leányának. – Zavard meg a megkötött frigyet, hiszen te az egyetértő testvéreket is egymás ellen tudod fordítani.

Amatát kereste fel mindenekelőtt Allecto s hajából egy kígyót dobott a királyné keblére, az eltöltötte méreggel.

– Hát a jöttment trójai felesége legyen Lavinia? – fordult panaszos haraggal férjéhez a királyné. – Nem köt az ígéret, melyet Turnusnak tettél? Ha már Faunus atyád parancsa kényszerít s idegenből vársz vőt magadnak, gondold meg, hogy idegen földnek számít mindaz a terület, mely nem tartozik a te királyi hatalmad alá, meg aztán, ha jól megnézzük, Turnus nemzetsége is Mycenaeből származik, ősei Inachus és Acrisius.

Mikor pedig látta, hogy Latinus nem hajt a szóra, veszett dühvel szaladt az erdőre, vitte magával leányát is, hogy elrejtse kérője elől, s hívta maga után az asszonyokat.

– Halljátok meg, latin anyák, ha jámbor lelketek nem fordult el még egészen a szerencsétlen Amatától, ha titeket is mardos a gond, hogy az anyák joga veszendőbe megy: oldjátok meg a szalagokat hajatokban s üljetek velem orgiát az erdőben Bacchus tiszteletére.

Miután Latinus háza békességét feldúlta, a rutulusok székvárosába, Ardeába ment a fúria, itt az alvó Turnust lázította harcra az új vetélytárs ellen. Majd a tengerparton keltett zavart, ahol Iulus vadászgatott. Itt a kutyákat uszította egy szarvasra: a szarvast Tyrrhusnak, Latinus király pásztorának a fiai még anyja tőgyéről ragadták el egykor s aztán nővérkéjük, Silvia nevelte fel gyöngéd gondoskodással, úgy, hogy a szarvas egészen megszelídült, úrnője kezéhez és asztalához szokott, s egész napi bolyongásából éjszakára mindig megtért a pásztor meghitt hajlékába.

Ezt a szarvast hajtották fel a kutyák a folyó partján, ahová friss vízre járt. Iulus sem volt rest, fegyverével célba vette és eltalálta a szép állatot. Az szegény hazavitte sebét és fájdalmában panaszos hangokkal töltötte be a házat. Silvia segítségül hívta a pásztori népet, azok – mert Allecto mérge lappangott az erdő néma csendje mélyén – egyszeribe ott termettek, ki üszkös gerendával, ki csomós fütykössel. Összecsaptak a trójaiakkal s csakhamar Tyrrhus legnagyobb fia, Almo, trójai nyíltól találva elesett. Hasonló sors érte Galaesust, Ausonia leggazdagabb emberét, kinek töméntelen nyája volt és a földjén is száz eke szántott egyszerre. Az okozta vesztét az igazságszerető öregnek, hogy békítő szándékkal állt a küzdők közé.

Büszkén jelentette Junónak Allecto az eredményt. De ezt már az istennő is megelégelte és visszaküldte az alvilágba a fúriát. A többit már maga is el tudta végezni.

Jöttek a városba a pásztorok, hozták magukkal az ifjú Almo és az agg Galaesus holttestét, hogy Latinus király is lássa és cselekedjék. Jött Turnus is és még növelte a zavart, azt hangoztatta, hogy a trójaiakat befogadják az országba, sőt a királyi családot is megfertőzik velük, míg őt elűzik a palota küszöbéről. Jöttek azok a férfiak is, kiktől Amata királyné hívása az erdőbe ragadta el asszonyaikat s mindnyájan a háború megindítását követelték Latinustól. Az nem akart elállni a szövetségi hűségtől, melyet csak az imént fogadott Aeneasnak, de nem tudott gátat vetni a szenvedélynek. A felelősséget Turnusra hárítva bezárkózott palotájába.

Juno maga tárta ki a Janus-templomot – Latinus király erre nem volt rávehető – s evvel megadta a jelet a háborúra. Az italiai városokban erre lázas készülődés támadt: Atina, Tibur, Ardea, Crustumeri és Antemnae lakói fegyvert kovácsoltak.

Harcra készen fel is vonultak már Turnus szövetségesei, elsőnek Mezentius jött, az istentelen etruszk király, jobb apát érdemlő fiával, Laususszal, majd Hercules fia, Aventinus; a két tiburi iker, Catillus és Coras; Praeneste alapítója, Caeculus, Vulcanus isten fia, Messapus, Neptunusé és a többiek, fejjel magaslott ki valamennyi közül Turnus, a rutulusok királya. A volscusok csapatát egy leány, Camilla hozta.

Laurentum várából adott jelet a háborúra Turnus. Diomedes városába is küldtek követet, hogy az, mint görög alapítás, nyújtson segítséget a görögök régi ellenségei, a trójaiak ellen folytatott háborúban.

Aeneas is látta a harci készülődést és nem hagyták éjszaka sem pihenni a gondok: Ekkor Tiberinus, a Tiberis folyó istene bukkant fel a nyárfák között, fején nádkoszorúval. Ő adta azt a tanácsot, hogy a közeli Pallanteum arkadiai származású királyával, Euanderrel lépjen szövetségre, aki már régóta áll ellenséges viszonyban a latinokkal. Megújította a jóslatot a folyamisten, hogy ott fog Aeneas városa emelkedni, ahol fehér emsére találnak harminc fehér malacával s figyelmeztette Aeneast, hogy engesztelje meg imával és áldozatokkal leghatalmasabb ellenfelét, Junót. Azzal eltűnt a folyó mély medrében.

Aeneas nem tudott aludni tovább, a felkelő nap sugaraira tekintett s markába vizet vett a folyóból, úgy fohászkodott a laurentumi nymphákhoz és magához Tiberinus atyához:

– Te, ki könyörültél a mi nagy bajunkon, mindig és mindenütt tisztelni foglak és ünnepelni ajándékaimmal, Hesperia vizeinek szarvat viselő fejedelme. Csak legyen továbbra is mellettem segítő hatalmad és váltsd be ígéretedet.

Alighogy kimondta, már meg is pillantotta a Tiberis partján a fehér emsét a harminc fehér malaccal; ezt áldozta fel Juno oltárán engesztelésül. A Tiberis pedig elcsitítva habjait, jó utat biztosított Aeneasnak, aki néhány társával maga hajózott el Euandernek a későbbi Róma helyén épült városába.

Euander éppen Hercules évenként visszatérő ünnepét ülte aznap népével, annak emlékére, hogy a Geryones-kalandból megtérő félisten megszabadította a környéket Cacustól, a barlanglakó óriástól. Aeneast, kiben régi vendégbarátjának a fiára ismert, szívesen látta társaival együtt az ünnepi asztalok mellett s megkötötte vele a szövetséget.

Az éjszakát a szinte aranykori egyszerűségben élő Euander szerény hajlékában töltötték, majd reggel útjára bocsátotta Aeneast az agg király, egyetlen fiát, Pallast adva vele, négyszáz katonával, a szövetség biztosítéka gyanánt. Ennél nagyobb fegyveres segítség dolgában az etruszkokhoz utasította, kiknek istentelenségéért és zsarnoki kegyetlenségéért elűzött királya, Mezentius, Turnus táborában tartózkodott s ezért elszánt szövetségesekre számíthatott bennük Turnus ellenfele.

Már Agylla felé közeledett Aeneas, amerre Tarchonnak, az etruszkok vezérének megerősített tábora állt. Ekkor jelent meg a felhők között ragyogó fehérségben Venus: ajándékot hozott fiának, Aeneasnak, gyönyörű fegyverzetet, melyet férje, Vulcanus készített el az istennő kérésére. Különösen a pajzs díszítése volt pazar: ragyogó domborműveiben a jövendőt tudó isten a római történelmet ábrázolta, Ascanius-Iulus utódait, kezdve Romulus és Remus gyermekségén egészen az actiumi ütközetig, melyben Octavianus Augustus a Kleopatrával szövetkezett Antoniust, de az emberi cselekvések mögött maga az actiumi Apollo Kelet formátlan isteneit, magát a Neptunusra és Venusra és Minervára fegyvert emelő egyiptomi istent, a kutyafejű Anubist győzte le.

Míg mindkét oldalon a harci készülődések folytak s Aeneas még távol járt újonnan épült városától, Juno Irist küldte el Turnushoz, hogy gyors elhatározásra: Aeneas távollétének kihasználására ösztönözze. A trójaiak, meglátva Turnus csapatának közeledését, a falak mögé zárkóztak; mint az éhes farkas a juhakol előtt, úgy kereste a rést a falakon Turnus. Mikor látta, hogy hiába, dühét másfelé fordította: tűzcsóvát ragadott és társait is arra biztatta, hogy gyújtsák fel a trójaiaknak a parton veszteglő hajóit.

De Cybele, kinek Ida-hegyi erdejében vágta a szálfákat a hajók építéséhez Aeneas, már előbb megszerezte azt a kiváltságot számukra Juppitertől, hogy mihelyt a trójaiaknak nem lesz már szükségük a hajókra, változzanak tengeri nymphákká. Turnus fellépése eszébe juttatta az istenek anyjának, hogy elérkezett a megígért nap; megjelent és irtózatos hangon kiáltott a két szemben álló sereg felé:

– Kár fegyverkeznetek hajóitok megvédésére, trójaiak! Előbb fogja felégetni Turnus a tengert, mint e szent fenyőfákat. Nektek pedig tenger istennői – fordult a hajókhoz –, anyátok parancsolja, hogy a parttól magatokat eloldva menjetek utatokra.

Erre a hajók mind elszakították a kötelet, mely a parthoz kötötte őket, s delfinek módjára vágódtak orrukkal a hullámokba s mire felbukkantak, szépséges leánnyá vált mindegyik.

– Legalább hajók nélkül maradtak s így a tengeren át sem tudnak többé elmenekülni a trójaiak – mondta Turnus s ezt is a saját győzelme biztos jelének vette. S a várost körülzáró táborban nagy lett a vigasság.

A falak mögött a trójaiak nagy gondban voltak, mert nem tudták, hogyan értesítsék Aeneast szorult helyzetükről. Két jó barát, Nisus és Euryalus, kikre éppen a kapu őrizete volt bízva, vállalkozott rá, hogy életük kockáztatásával keresztülvágják magukat a rutulusok táborán és hírt visznek Aeneasnak. Az álomtól és bortól elnehezült ellenség között útjukban nagy pusztítást vittek végbe, fényes zsákmányt ejtettek, de már a táboron kívül Volscens jött velük szemben, háromszáz lovassal.

Euryalus imént zsákmányolt sisakja megcsillant az éjszakában, Volscens észrevette őket, s míg Nisus az erdőbe menekült, Euryalust a nehéz zsákmány a futásban is akadályozta. De mikor messziről meglátta Nisus, hogy hűséges barátjának az életére tör Volscens, előrontott a bokrok sűrűjéből.

– Itt vagyok én, tőlem indult ki ez a terv – kiáltotta. – Az égre esküszöm nincs és nem is lehet más bűne ennek az ifjúnak, mint hogy túlságosan szerette szerencsétlen barátját.

Euryalus vére addigra elfolyt már, nyaka hátrahanyatlott, mint a bíbor virág bágyad a halálba, ha az ekevas ér a tövéhez. Nisus még bosszút állt érte Volscensen, aztán maga is holtan roskadt barátja fölé.

Aeneas, mit sem sejtve arról, hogy az Italiában újjászülető Trójának már védekeznie kellett elszánt támadóival szemben, Pallasszal együtt az etruszkok vezérénél, Tarchonnál járt. Az etruszkok örömmel léptek vele szövetségre, mert régi jóslat ígérte, hogy idegenből jött vezér fogja őket győzelemre vinni. Dolgát elvégezve, a Tiberisen visszafelé fordította hajóját, ekkor már új szövetségesei kísérték, Pallas, Euander fia és az etruszkok harminc hajót megtöltő segélycsapata.

Éjszaka volt; a saját hajóján maga Aeneas tartotta kezében a kormányt. Egyszer csak a tengeri nymphák kartáncát pillantotta meg.

– Virrasztasz, isteni Aeneas? – szólította meg egyikük, Cymodocea. – Virrassz is és ereszd meg a vitorlákat. Mi vagyunk az Ida-hegyi fenyők, egykor a te hajóhadad, most a tenger nymphái. – S elmondta, hogyan és miért változtatta nymphákká a hajókat Cybele, hogyan támadta meg Turnus a trójaiakat és milyen szorongatott helyzetben van Ascanius a többiekkel.

Aeneas Cybeléhez fohászkodott s kiadta a parancsot társainak, hogy legyenek felkészülve a harcra. Reggelre meglátta már távolból a trójaiak szorongatott városát,az ő közeledését is észrevették a trójaiak a falakról és örömrivalgásban törtek ki. Aeneas fejét aranyló láng vette körül: csodálatot ébresztett ez a látvány az italiaiakban, de Turnus bátorságát és önbizalmát nem csökkentette.

Turnus az újonnan érkezők partraszállását akarta megakadályozni; ez heves összecsapásra vezetett, mindkét oldalon elszántan harcoltak. Két hős ifjú került szembe egymással: Pallas és Lausus. Turnus nővérének, Juturna nymphának a tanácsára Lausus segítségére sietett.

Hiába fohászkodott atyja isteni vendégbarátjához, Herculeshez segítségért Pallas, a hős ifjú Turnus dárdájától találva elesett. Turnus a holttestet visszaadta az arkadiaiaknak, de pompás fegyverzetét, súlyos, domborműves övét zsákmányul ejtette és büszkén magára öltötte.

Nem feledkezett meg Aeneas arról a szíves vendégszeretetről, mellyel idegen létére Euander fogadta. Pallas haláláért menten bosszút akart állni, csakhogy Turnust kiragadta a harcból Juno, és őseinek várába, Ardeába vitte.

Utána Mezentius került a harcok középpontjába; Aeneas súlyos sebet mért rá, amit látva Lausus, atyja oltalmára sietett. Laususnak idáig fonták a fonalát a Parcák, Aeneas megölte, majd maga is megsiratta a nemes ifjút.

Mezentius ezalatt a Tiberis partján mosogatta sebét s közben sűrűn küldözgette vissza a küzdők közé embereit, hogy hírt hozzanak a fiáról, míg végre a halott Lausust hozták el hozzá társai, pajzsukra emelve. Mezentius porral hintette be ősz haját:

– Hát annyira ragaszkodom az élethez, hogy gyermekem élete árán is tudok tovább élni? – kiáltotta –, s nem törődvén többé mély sebével, visszatért a harcba, hogy Aeneast keresse meg fegyverével. S mikor elesett Aeneas kezétől, csak egy kérése volt:

– Ne akadályozd meg, hogy elföldeljék testemet. Tudom, hogy saját népem keserű gyűlölettel vesz körül; védj meg te halálom után az ő dühüktől és engedd, hogy gyermekemmel közös sírba temessenek.

Másnap hajnalban Aeneas egy lombja fosztott tölgyre függesztette Mezentius fegyvereit, győzelmi jeléül Mars tiszteletére. Azután elbúcsúzott bajtársaitól, kik vérük árán szereztek hazát a trójaiaknak Italiában, s az ifjú Pallas tetemét, a hősi halálhoz méltó tisztelettel körülvéve, válogatott férfiakból álló kísérettel küldte haza Euanderhez. Közben a latinokkal tizenkét napra fegyverszünetet kötöttek, hogy a halottakat mindkét oldalon eltakaríthassák.

Még tartottak a gyász napjai, amikor visszatértek Laurentumba a Diomedeshez küldött követek, dolguk végezetlen. A görög hős, aki Trója alól nem tért haza többé ősei földjére, hanem Apuliában alapított új várost – Arpit –, megtagadta, hogy a trójaiaknak az istenek által oltalmazott maradékai ellen kössön szövetséget, sőt a latinoknak is azt a tanácsot adta, hogy kérjenek békét tőlük.

A királyi palotában, Latinus király trónja körül gyűlést tartva hallgatták meg a vezérek Diomedes üzenetét, az agg király is szívesen állt volna a békére s hajlandó volt a trójaiaknak megtelepedésre alkalmas területet kijelölni országából.

Turnus régi ellenfele, Drances, ezt kevesellette s azt kívánta, hogy a béke megpecsételésére leánya kezét is ajánlja fel Aeneasnak. Ha Turnus ragaszkodik Laviniához, álljon ki ő párviadalra a trójai hőssel, de ne kívánja, hogy az ő kedvéért egész Latium elpusztuljon.

– Mindig sokat beszélsz, Drances, amikor erős kart kíván a háború – támadt rá haragos szavakkal Turnus, ki hallani sem akart arról, hogy békét kérjenek, de kész volt Aeneasszal párviadalra kiállni.

Csakhogy addigra már vége volt a fegyverszünetnek s Laurentumban még szavakkal vetélkedtek, amikor Aeneas már támadásra indult a város ellen.

– Hát ti csak gyűlésezzetek és üljetek meg, a békét dicsérve, míg ők fegyverrel rontanak országunkba – mondta diadalmaskodva Turnus s már sietett is a város elé s gyorsan elrendezte a város védelmére a szövetséges csapatokat.

Ezalatt bent a falak mögött az öreg Latinus önmagát vádolta, hogy nem fogadta be veje gyanánt Aeneast. Megtelt az egész város készülődéssel, a kapukat igyekeztek eltorlaszolni, az anyák a királyné körül csoportosultak: a fellegvárba, a városvédő istennő templomába vittek ajándékokat. A könyörgőkkel ment Lavinia is, a nagy veszedelem akaratlan okozója, szemérmesen sütve le szemét.

A város előtt kifejlődött harcban Camilla tüntette ki magát legjobban; a trójaiakkal szövetkezett etruszkokat Tarchon korholó szavai alig tudták visszatartani attól, hogy megfutamodjanak, míg aztán a hőslelkű leány is elesett, hogy Diana istennő küldöttje álljon bosszút haláláért.

Az erdőben éri Camilla halála híre Turnust; visszafordul a város felé, szinte egyszerre ér a falak alá Aeneasszal s már-már össze is csapna a két vezér, ha közben be nem estelednék. Így aztán mind a két oldalon visszavonulnak a táborba.

Reggel jelentette Turnus Latinusnak, hogy kész kiállni párviadalra Aeneasszal: legyen Lavinia a győztes felesége. Hiába mondta az öreg király, hogy vannak hozzá méltó eladó leányok többen is még Latiumban: adják Lavinia kezét a béke zálogául a messziről jött kérőnek, kit a jóslatok is már régóta ígértek, s ne tegyék ki sem a latin nép sorsát, sem Turnus fiatal életét a biztos pusztulásnak. Hiába tartóztatta sírva Amata királyné is, Turnus azokat a szélsebes lovakat fogta kocsijába, melyeket Boreas felesége, Oreithya adott még ősének, Pilumnus istennek, s azt a kardot vette magához, melyet maga Vulcanus kovácsolt atyjának, Daunusnak, a Styx vizébe mártva a még izzó vasat. A másik oldalon Aeneas is felöltötte fegyverzetét, melyet anyja ajándékozott neki.

Látta a Mons Albanus csúcsáról a készülődést Juno s Turnusért aggódva, így szólította meg ennek nővérét, Juturnát, a forrás nympháját, kit Juppiter szerelme avatott istennővé:

– Tudod, hogy a latin leányok közül, akiknek Juppiter szerelmében részük volt, csak téged szerettelek s az égben is szívesen adtam helyet neked. Megmondom előre, milyen szomorúság vár rád, engemet ne vádolj aztán. Amíg csak lehetett, meg is oltalmaztam Turnust és a ti falaitokat, de most már a végzet, amellyel szembeszállni készül, meghaladja bátyád erejét: közeledik a nap, melyet a Parcák kiszabtak neki. Menj, és próbáld meg, hogy mit tehetsz testvéredért.

Könnyekre fakadt Juturna és a mellét verte öklével. De Juno leintette:

– Nincs idő sírásra. Siess, és ha lehet, ragadd ki testvéredet a halálból.

Ezalatt a szemben álló felek Aeneas és Latinus esküjével megpecsételték a szerződést.

Felkészültek Aeneas és Turnus párviadalára, melynek a királyok esküje értelmében Lavinia kezéről kellett döntenie.

De akkor már Juturna járt a rutulusok között, egyik hős bajtársuk, Camers alakját öltve magára s nyugtalanságot keltett a soraikban.

– Nem szégyellitek magatokat? – korholta őket. – Mindannyiatok helyett ezt az egy életet teszitek kockára? Talán kevesebben, vagy gyöngébbek vagyunk a trójaiak, arkadiaiak és etruszkok egyesült seregénél? Ha mindnyájan kiállnátok, alig jutna egy is belőlük mindegyikünkre. De így Turnusé lesz minden dicsőség, ha győz, ha pedig elesik, mireánk örök szolgaság vár!

Azokba is harci kedvet öntött ez a beszéd, akik már örültek a békének. Még égi jel is járult hozzá: sas csapott le a magasból a parti madarak közé és egy gyönyörű hattyút ragadott el, de ekkor a többi madár sűrű rajban kezdte üldözni és áldozata elengedésére kényszerítette. Ezt Tolumnius, a madárjós is jóra magyarázta:

– Felismertem az isteneket – ujjongott. – Én, én megyek elöl, ragadjatok fegyvert, mindnyájan, egy szívvel-lélekkel szabadítsátok ki királyotokat a veszedelemből és meglássátok, hogy fog menekülni a partjaitokat pusztító jövevény! – S ezzel már el is hajította a dárdát, így zavarva meg az imént kötött szerződést.

Az arkadiai Gylippusnak kilenc fia volt Aeneas szövetségesei között; ezek egyikét találta el a vaktában kiröpített fegyver. Bosszúért rohantak a latinokra a testvérek s egyszeribe véres harc gomolygott ismét. Maga Latinus riadtan vitte vissza a városba az isteneket, a jelenlétükben kötött szerződés megszegése őket is gyalázatba borította. Hiába nyújtotta fegyvertelen karját népe felé már a jámbor Aeneas:

– Hová rohantok? Fékezzétek haragotokat! Már megkötöttük a szerződést és meghatároztuk a feltételeket: én vívok meg egymagam Turnusszal, ne féljetek!

De engesztelő szavait elnyelte a zűrzavar s egy nyílvessző őt magát is megsebezte. A másik oldalról Turnus már kegyetlen harci szenvedéllyel rohant Aeneas népe ellen. Aeneast vérző sebével Ascanius és a hű Achates vezették el. Apolló kedveltje, Iapyx próbálta meggyógyítani, de még a nyilat sem tudta kihúzni a sebből, mindaddig, amíg Venus, sötét felhőkbe burkolózva, nem hozott rá titkon a krétai Ida hegyéről ezerjófüvet. Akkor aztán elállt a vérzés és a fájdalom, a nyíl hegye magától engedett a gyógyító kéznek.

– Hozzátok már gyorsan fegyverét a hősnek – kiáltotta Iapyx. – Mert nem az én kezem, hanem isteni kéz szerzett gyógyulást neked, és jelöl ki nagyobb feladatra, Aeneas!

Még búcsút vett fiától Aeneas:

– Tőlem bátorságot tanulj, de szerencsét másoktól – és fegyverét felöltve visszatért a küzdők közé. Körötte irtózatos méreteket öltött már a harc, elesett már Tolumnius augur is, aki elsőnek zavarta meg a fegyverszünetet dárdájával. Aeneas egyre csak Turnust kereste szemével, de Turnus harci szekerét Juturna, kocsisa alakját öltve magára, egyre csak eltérítette útjából.

Mintha csak Juppiter akarta volna, hogy trójaiak és italiaiak ilyen kegyetlen küzdelemben mérkőzzenek meg egymással, mielőtt örök szövetség egyesítené őket. Végül is Aeneas szépséges anyjának sugalmazására, kiadta a jelszót:

– Ha nem adják meg magukat, még ma magát e háború okát, Latinus székvárosát lerombolom s füstölgő tetőit a földdel teszem egyenlővé! Hozzátok gyorsan a tűzcsóvákat s kérjétek számon a megszegett szerződést!

Nagy riadalom keletkezett erre a városban; Amata királynét halálba kergette az önvád, Lavinia és Latinus gyászba öltöztek. A gyász hangjai Turnushoz is eljutottak a falakról, s Juturna sem tudta többé visszatartani a veszedelemtől.

– Győz már a Végzet, nővérem – mondta Juturnának, kit felismert a kocsis alakjában is. – Ne is tartóztass, hadd menjek, amerre isten és a kegyetlen Fortuna hívnak. S visszatérve a küzdők közé, a város falai alatt találkozott végre Aeneasszal.

Összecsapott a két vezér, de Turnus kardja eltörött. A közelben egy Faunusnak szentelt olajfa állt; a trójaiak kivágták mint alkalmatlan akadályt. Most azonban gyökereivel visszatartotta Aeneas dárdáját. A félelemtől már -már eszét vesztve így imádkozott Turnus:

– Faunus, könyörgök hozzád, szánj meg, s te jóságos Földanya, tartsd vissza a vasat, hiszen mindig megadtam a nektek járó tiszteletet, míg Aeneas népe szentségtelenít meg titeket e háborúval.

Nem is tudta kirántani a beakadt dárdát Aeneas mindaddig, amíg Juturna újjal nem pótolta Turnus eltörött fegyverét. Akkor aztán Venus is kiszabadította a gyökerek közül Aeneas dárdáját, s a két hős megint egymásnak rontott.

Fényes felhőből nézte Juno a küzdelmet. Juppiter lépett hozzá és szemrehányást tett neki azért, hogy nem tud belenyugodni a végzetbe s Juturnát is leküldte a reménytelen harcba.

– Végéhez ért a játék. Szárazon és vízen üldözhetted a trójaiakat, a háború kimondhatatlan tüzét is felgyújthattad és megalázhattad a királyi házat és gyászt keverhettél a menyegző örömei közé, de megtiltom, hogy tovább menj!

Szemét lesütve felelt Juno:

– Hát felhagyok a küzdelemmel. Csak egyet kérek még, aminek nem állják útját a Végzet korlátai: ha már megpecsételik boldog násszal a szövetséget, ne kelljen nevüket trójaira cserélni a latinoknak s ne kelljen nyelvüket vagy ruházatukat megváltoztatniok. Maradjon Latium annak, ami volt, uralkodjanak az albai királyok nemzedékről nemzedékre, s a rómaiak jövendő hatalmát az italiai bátorság biztosítsa. Elbukott, ne álld útját, hogy nevében is elbukjék immár Trója.

Ebbe Juppiter is beleegyezett.

– Megtartják ősi nyelvüket és szokásaikat Ausonia lakói, marad a név, ahogyan volt, mint rész az egészbe illeszkedik, úgy települnek közéjük a trójaiak. A vallási szertartások rendjét magam fogom megszabni, különben mindnyájukat egy ajakkal latinokká fogom tenni. Az a nép, amelyik így fog származni az ausoniai vérből, meglátod, minden ember, sőt minden isten fölé fog jámborságában emelkedni, s egy nemzet sem lesz a földkerekségen, mely hozzá hasonló tiszteletben fog téged is részesíteni.

Elhagyta erre Juno a felhőt, Juppiter pedig az egyik fúriát küldte el Turnushoz. Az, vésztjósló halálmadár alakjában, elriasztotta Juturnát testvére mellől.

– Hát ilyen ajándékot kaptam szerelmemért? – zokogott Juturna, haját tépve, arcát körmével felszaggatva, mellét öklével verve, mert megértette a halál elháríthatatlan közelségét. – Ha nem adott volna Juppiter örök életet nekem, legalább elkísérhetném az árnyak közé szerencsétlen testvéremet. Ó, hogy nem nyílhat meg elég mélyen a föld ahhoz, hogy engemet, istennő létemre, az alvilági lelkek közé befogadjon.

Így szólt s betakarva fejét kék leplével, sűrű sóhajtások között eltűnt a folyó mély hullámaiban.

Turnust szorongó halálfélelem fogta el, amikor sem nővérét, sem kocsiját nem látta többé maga mellett; a halálos magány érzése minden erejét megzsibbasztotta. Szemtől szemben állt Aeneasszal s az teljes erejéből feléje hajította dárdáját. A dárda Turnus combját találta el, mire ez térdre rogyott s könyörögve nyújtotta jobbját Aeneas felé.

– Így érdemlem – mondta –, használd ki szerencséd. De ha egy szegény apa sorsa meg tud indítani – hiszen neked is volt aggódó atyád: Anchises –, könyörülj Daunus ősz haján és adj vissza engemet az enyémeknek. Győztél s a latinok is láthatták, hogy a legyőzött könyörögve nyújtja ki kezét; a te hitvesed lesz Lavinia, de tovább ne menj a gyűlöletben.

Már-már megkegyelmezett ellenfelének Aeneas, mikor megpillantotta vállán Pallas zsákmányul ejtett fegyverszíját. Ez visszaidézte emlékezetébe a kegyetlen fájdalmat, amelyet a kedves ifjú halálán érzett s haragra gyúlva felkiáltott:

– Te hű barátaimról leszedett fegyverekben még azt reméled, hogy megmenekülhetsz előlem? Pallas méri rád ezt a halálos sebet! – És evvel elvette életét.

Vergilius: Aeneis

ROMULUS ÉS REMUS

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte:

– Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt -- a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt.

Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt.

Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.

Ovidius: Fasti III. 11–68. sorok

*

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga.

Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott:

– Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen!

Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki:

– Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak!

Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat:

– Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? – és azzal már keresztül is ugrott a falakon.

Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson:

– Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! – mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.

Ovidius: Fasti IV. 811–855. sorok

QUIRINUS

Miután Mars atya, a fegyverek ura látta már az új falakat s a sok háborút, melyet Romulus keze vezetett győzelemre, ily szavakkal fordult Juppiterhez:

– Biztosítva van már a római birodalom hatalma, nem szorul többé az én vérem szolgálatára. Add vissza az apának a fiát; ha már elveszett a másik, ő lesz az, aki önmagáért is, Pemus helyett is megmaradt nekem. „Lesz egy, akit te fogsz majd az ég kékjébe emelni” – te ígérted ezt nekem, s Juppiter szavának nem szabad meghiúsulnia.

Helyeselt Juppiter s bólintására megrendült a világ mindkét sarka és megmozdította Atlas is a vállát az ég súlya alatt.

Azon a helyen, ahol régente a Kecske mocsár terült el, éppen igazságot osztott népének Romulus. Egyszer csak eltűnt a nap és elborították az eget a gyülekező fellegek és nagy záporeső kerekedett. Az egyik oldalról mennydörgött, a másikon villám szakította meg a mennyboltot. Mindenki menedéket keresett, s a riadalom közepette a király a csillagok felé tört atyja, Mars isten harci szekerén.

Mikor észrevették, hogy Romulus eltűnt, meggyászolták s már-már a nép véneit vádolták a gyilkossággal. Talán gyökeret is vert volna ez a vélekedés, hiszen ők vették körül utoljára a törvényt ülő királyt.

De történt, hogy éppen Alba Longa felől jött Proculus Julius, éjnek idején, ragyogó holdvilág mellett, hogy fáklyára sem volt szüksége.

Hirtelen mozgás támadt, bal felől megremegett a sövény – ő ijedten hátralépett és minden haja szála égnek állt – s az út közepén szépségesen, emberi mértéknél magasabb termettel, bíborszegélyű tóga pompájában Romulus jelent meg előtte és így szólt:

– Tartsd vissza a gyásztól Róma polgárait, a Quiriteseket, ne sértsék könnyeikkel az én isteni mivoltomat. Tömjént hozzanak inkább s engesztelje jámbor tömeg az új istenséget, Quirinust, atyám művészetét, a fegyverforgatást pedig kitartóan folytassák.

Ily parancsot adott a mennybe ragadott és Quirinus néven isteni rangra emelkedett Romulus. Proculus Julius összehívta a népet és elismételte előttük a parancs igéit. Templom épült az új istennek s évről évre február 17-én a Quirinalia ünnepét szentelték az ő tiszteletének. Róma egyik halmát, amelynek északnyugati oldalán a Quirinus-templom állott, szintén Quirinus dombjának: Collis Quirinalisnak nevezték el.

Ovidius: Fasti II. 481–512. sorok

«           Tartalomjegyzék           »