Bár a görög műveltség sajátos vonásai a görög nép történeti fejlődése során alakultak ki és elsősorban e történeti fejlődés jellemző tényei tükröződnek benne, már a kréta-mykénéi kortól fogva keleti hatásokat is befogadott; az átvett elemeket azután páratlan eredetiséggel fejlesztette tovább. Kelet és Nyugat korai érintkezéseinek egyik legfontosabb hídfőállása Kypros szigete, ahol már i. e. a II. évezred vége felé görög telepesek békés szomszédságában éltek a föníciai jellegű őslakossággal. A föníciaiak mozgékony hajói sem csak keleti árucikkeket, hanem szellemi javakat is közvetítettek Nyugat felé. Nem véletlen, hogy Aphrodité istennő tiszteletének éppen Kypros vált egyik nevezetes középpontjává és más kultuszhelyei is nagy számmal találhatók a föníciai hajók által érintett szigeteken és tengerparti városokban. Föníciai közvetítéssel szövődnek Aphrodité alakjába a babilóni Istár istennő vonásai; fiatalon meghalt, de évről évre a növényzet megújulásával együtt feltámadó kedvese, Adónis is éppen úgy, mint a szicíliai pásztorok által megsiratott Daphnis, a babilóni Dumuzi vagy Tamuz görög változatának tekinthető; Dumuzi is fiatalon meghalt pásztor volt, akárcsak Daphnis; Istár szerette és követelte vissza a Halál országától, legalábbis az év egy részére, mint Adónist Aphrodité.
Az a kis-ázsiai partszegély, amely utóbb a görög kultúra nagy kezdeményezéseinek, az epikus költészetnek, majd az ión filozófiának a forrásvidéke lett, i. e. a II. évezredben a szomszédos hettiták befolyása alatt állt. A hettita birodalom legnagyobb kiterjedése idején Kelet felé Mezopotámiával érintkezett s kultúráján – a vallás és a mitológia tekintetében is – felismerhetők a babilóni hatás nyomai. A kisázsiai görögök még a felbomló hettita birodalom néptöredékeinek a közvetítésével ismerkedhettek meg ennek a keverék műveltségnek az emlékeivel, a hettita mitológiával is. Erre vall többek között, hogy a hettita birodalom népeinek csak nemrégiben megfejtett ékírásos szövegei között olyan epikus töredékek találhatók, amelyek szerint három istennemzedék – Anu, az Ég ura, Kumarbi és Tesub, a Vihar-isten – ugyanolyan erőszakos cselekmények útján váltja fel egymást, mint a görög mitológiában Uranos, Kronos és Zeus.
A görög thériomorfizmus elhalványodott emlékeit frissíti fel az Egyiptom állatalakú isteneivel való megismerkedés, különösen a Nílus deltájában létesült görög kereskedőváros, Naukratis felemelkedésétől, i. e. a VI. századtól, majd a következő században a görög-egyiptomi érintkezések további megélénkülésétől fogva. Ez ad új időszerűséget a tehén-alakban bolygó Iónak, aki a Nílus partján szüli meg gyermekét, Epaphost, s akinek már Hérodotos az egyiptomi Isis istennővel rokon vonásait hangsúlyozza; a „történetírás atyja” általában az egyiptomi és a görög istenek azonosságát igyekezett kimutatni. I. e. az V. századtól kezdve a görögöknél nagy tekintélyt élvezett Ammón szentélye a libyai pusztaság egyik oázisában; a hol „rejtőzködő”, láthatatlan lénynek elképzelt, hol kosszarvakkal ábrázolt egyiptomi jósistent Zeusszal azonosították (Zeus Ammón); egy tudósítás szerint Pindaros is írt himnuszt a tiszteletére. Egyiptom meghódítása után Macedoniai Alexandros („Nagy Sándor”) is felkereste jóstemplomát a mai Sziva-oázisban; Ammón papjai ekkor a hódítót az istenség fiának nyilvánították.
Az Alexandros keleti hódításaival kezdődő ún. hellénisztikus kornak jellemző vonása volt a görög és a keleti kultúrák bizonyos kiegyenlítődése, amelyet az Alexandros korai halála (i. e. 323) után hamarosan részeire bomló birodalom görög uralkodói állami érdekből is támogattak. Az így kialakuló keverék-forma, különösen vallástörténeti vonatkozásban, a szinkrétizmus. Ez főleg az Alexandros által saját nevére alapított egyiptomi fővárosban, Alexandriában szembetűnő. Itt a Ptolemaiosoknak sikerült tartós görög uralmat biztosítaniuk, amelynek ideológiai alátámasztása érdekében tervszerűen törekedtek az egyiptomi és a görög vallás összeegyeztetésére. Már a dinasztiaalapító Ptolemaios Sótér, egykor Alexandros hadvezére, ilyen feladattal hívta udvarába a magát Eumolpostól származtató eleusisi papi család egyik tagját, Timotheost, akinek bizonyára része volt abban, hogy Isis mítoszába és talán kultuszába is hovatovább Démétér vonásai vegyültek. Egyenesen ennek a görög papnak tulajdonítja a hagyomány Sarapis (Serapis) isten egyiptomi tiszteletének a megalapítását, de valószínűbb, hogy ebben az esetben is régi egyiptomi kultuszról van szó, amelynek csupán szinkretisztikus, a görög és az egyiptomi lakosság számára egyaránt elfogadható vonásainak a kialakítása fűzhető a Ptolemaiosok reformtörekvéseihez.
A hellénizmus vallási viszonyai nagymértékben megkönnyítették a keleti istenek római térhódítását, de az első lépést ezen a téren a rómaiak – egyébként görög forrásokból táplálkozó – eredetmondája segítette elő. Annak a hagyománynak az alapján, hogy Róma az Aeneas által megmentett trójai Penateseket őrizte, a rómaiak új Iliumot is láttak fővárosukban. S mint a trójaiak vélt utódai, Ilium újjáépítését is kegyeletes kötelességüknek érezték, hogy újjászülessék az elpusztult város, mint a phoenix, az a csodálatos keleti madár, mely, mikor megöregszik, elég és hamvából újjászületik mindig.
Trójai eredetük hite indította a rómaiakat először egy keleti istenség állami elismerésére. A Sibylla-könyvek a második pún háború idején a kisázsiai Ma vagy Kybelé istennő befogadásától tették függővé a rómaiak győzelmét. Az istennő, kit Magna Maternek, „Nagy Anyának” és az „istenek anyjának” is hívtak, és a görög Rheával, Kronos (a rómaiaknál: Saturnus) feleségével azonosítottak, az Ida hegyén is tiszteletben részesült. Attalus pergamoni király engedélyével hozták el Pessinusból a hatalmas fekete követ, melyhez az istennő jelenlétét fűzték, templomot építettek számára és tiszteletére versenyjátékokkal egybekötött ünnepet rendeltek. Ebben az esetben a rómaiak trójai romantikája a keleti istennőt bizonyos fokig a kegyelet jogcímén fogadtatta el. Más keleti istenekkel szemben azonban ugyanebben az időben kezd védekezni az államvallás a mos maiorumra, az „ősök szokásának” tiszteletben tartására hivatkozva. Az ősi regilio mértéktartó méltóságát féltő rómaiak szemében utóbb Kybelé kultusza is visszatetszést keltett az istennő öncsonkító kedvesét, Attist követő papok, az ún. gallusok eksztatikus szertartásaival. Csakhogy a római világbirodalom határainak kiterjedésével ez a védekezés nem sokáig tud gátat vetni a keleti vallások érvényesülése elé. A császárkorra már Minucius Felix jellemzése áll: minden nép a saját isteneit tiszteli, az eleusisiak Cerest, a phrygiaiak Magna Matert, az epidaurosiak Aesculapiust, a kaldeusok Baalt, a szírek Astartét, a taurosok Dianát, a gallok Mercuriust, de Róma az egész világ isteneit tiszteli. Sok híve volt Rómában is Isisnek, az egyiptomi istennőnek, Osiris feleségének és Hóros anyjának; a pannóniai Savariában, a mai Szombathelyen is nagyszabású templomát tárták fel a legújabb ásatások.
Főleg az idegen eredetű zsoldos katonaság terjeszti el mindenütt a maga isteneit, néha, mint pl. a Kommagene tartománybeli Doliche város istene, Juppiter Dolichenuf esetében, római istenek neve alatt: barbár isteneknek ilyen „római értelmezése” az interpretatio Romana. A szír katonaság terjeszti el Atargatis istennő kultuszát, kit Dea Syriának neveznek; a Perzsiához közel eső Kommagenéből származó, illetőleg ott is állomásozó zsoldosok a perzsa eredetű Napisten, Mithras tiszteletét, kinek Óbuda határában, Aquincumban is van temploma. – Ugyancsak perzsa befolyásra emelkedik isteni rangra az Idő, melynek önmagába visszatérő ciklikus jellegét érzékeltető szimbóluma a saját farkába harapó kígyó, ez a perzsa Zrván, kit görögül Aión, latinul Aevum néven tiszteltek és gyakran Kronos-Sarurnusszal azonosítottak. Tudjuk, Saturnus az aranykor istene: az időnek az Aión-kultuszban is kifejezésre jutó körszerű elképzelése nagymértékben megerősítette azt a várakozást, mely Saturnus boldog korszakának a visszatérése kapcsán remélte a világ békéjét. A messiási kort hirdető zsidó próféciák is keveredtek utóbb a görög Sibylla-jóslatok közé. Talán hozzájárult ehhez az is, hogy a római naptár a szombatot Saturnus napjának nevezte, s így a saturnusi korszak könnyen volt az „örök szombat” elképzelésével azonosítható.
Így telítődött újra keleti elemekkel az az aranykor-mítosz, amelyet a görögök is Keletről vettek át az archaikus korban, s amelyet a rómaiak már joggal tekintettek Hésiodosra visszavezethető görög hagyománynak. A polgárháborúk idején és azon túl is, már ebben az újabb keleti átvételekkel felújított alakjában nyújtott vigasztalást a rabszolgatársadalom elnyomottjai, de a saját hatalmi pozíciójában megingott uralkodó osztály számos tagja számára is. Hésiodos a maga paraszti józanságában tudja, hogy az a kor, melyben ő él, keserves „vaskor”, sok a baj az emberek között, de azért a bajok mellé jót is adnak az istenek. A teljes romlás, az erkölcsi züllés legalsó foka nála csak mint jövendölés szerepel és éppen olyan csodálatos jelenségnek számít, mint pl. az, ha ősz hajjal születnek az emberek. Az emberiségnek ilyen végletes leromlása lesz az előjele, hogy az a korszak is, amelyben a költő él, a végéhez közeledik, és felváltja majd valami új, mint ahogyan az aranykort az ezüstkor váltotta fel. A világ korszakainak római költője, Ovidius, a császárkor elején, a maga korában látja minden romlás és gonoszság megvalósulását, és nem osztozik azoknak a költőtársainak a reményében, akik az új aranykor közeli eljövetelét hirdették. Holott ilyenforma visszahajlást a kezdet boldogságához Hésiodos is ismert, ezért sóhajt fel a vaskorról szólva, hogy bárcsak ne kellene most élnie, hanem vagy előbb halt volna meg, vagy csak ezután születne. A római polgárháború utolsó korszakában és Augustus principátusa idején sokan a világ teljes megromlása után visszatérő aranykor hitébeli vigasztalódtak; ennek az aranykornak a beköszöntését Vergilius – többek között a Sibylla-könyvek által is közvetített keleti messianisztikus jóslatokat és Theokritosnak a gyermek Héraklésról szóló pásztorkölteményét egyaránt szem előtt tartva – egy csodálatos gyermek születésével hozta kapcsolatba. Utóbb az aranykor megvalósítását remélték minden új császártól a véres háborúk után az aranykor békéjére áhítozók, vagy egyenesen az új aranykor megvalósítójának tüntette fel őket a tényleges helyzettel nem számoló hízelgés. Ezért láttak „új Herculest” a császárokban, Herculest, kinek már bölcsőjében megjósolta Teiresias, hogy békességet fog szerezni a világnak, és akkor majd nem bántja a farkas az őzborjat.
Kétségtelen, hogy a legnagyobb római költők egyikének, Vergiliusnak akaratlanul is része volt a császárok istenítésének, az ún. császárkultusznak az előkészítésében. Fel lehetett használni ilyen irányban pásztorkölteményeit is, különösen a gyermek születéséről szóló IV. eclogát (az aranykor-mítosz ébrentartásában egyébként a szicíliai pásztorköltészetnek is fontos szerep jutott). De része volt a császárkultusz előkészítésében nagy eposzának, az Aeneisnek is. Ez ugyanis Aeneas menekülését, bolyongását és Latiumba érkezését úgy adja elő, hogy a jóslatok és Aeneas pajzsának domborművei már a jövőt is megmutatják: az Aeneastól származó Julius-nemzetségnek, Julius Caesar fogadott fiának, Augustusnak az aranykori békességet biztosító uralmát.
Az Augustus-kori békét a kereszténység is tudta a maga szempontjából értékelni: az egyházi irodalom Jézus Krisztus művét látja ebben is, ő akarta, hogy már születését a békesség fénye világítsa meg. De avval az állásponttal, hogy Augustus, a pogány császár, az örök békét teremthette volna meg, már gúnyolódik a legenda. Eszerint Apollo azt a jóslatot adta, hogy Augustus békéje addig fog fennállni, amíg a szűz fiat szül. Tehát örökké – mondták a rómaiak és oltárt állítottak „az örök Békének”, amely Jézus születésének az éjszakáján leomlott. Még csak annyit, hogy ez az oltár, az Ara Pacis, valóban megépült s a római művészet nemesen klasszicizáló, Vergilius költészetével kongeniális alkotása. Viszont az aranykormítoszt semmi sem csúfolhatta meg jobban, mint hogy szimbólumait a római köztársaság végleges bukása után a hivatalos és kötelező hízelgés a legvérengzőbb zsarnokokra is alkalmazhatta, s hogy utóbb a mítosz evangéliumi változataiból is a feudalizmussal szövetséges egyház új bilincseket tudott kovácsolni az elnyomott és kizsákmányolt dolgozók öntudata számára.
Trója környékén, Dindymos és Cybele (Kybelé) hegyein, valamint a forrásoktól öntözött kies Idán szeretett lakni az Istenek Anyja. Mikor aztán Aeneas az italiai mezőkre hozta át Tróját, kis híja volt, hogy az istennő is követte a szentségeket vivő hajókat. De megértette, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy Latium számára követelje a Végzet az ő isteni jelenlétét s ezért ottmaradt a megszokott vidéken.
Idők múltán, amikor hatalma teljében már öt évszázadot tudott maga mögött Róma és egy leigázott világ fölé emelte fejét, a Sibylla-könyvekbe tekintett a pap és ott ezeket olvasta:
– Az Anya hiányzik: az Anyát keresd fel, római! S mikor megjön, tiszta kéz fogadja!
Az atyák nem értették a homályos jóslat kétértelmű kijelentéseit, nem tudták, ki az Anya, aki hiányzik és hogy merre kell őt keresni. Apollo, kinek a tanácsát kikérték, így felelt:
– Az Istenek Anyját fogadjátok be magatok közé: az Ida hegyén találhatjátok fel őt!
Előkelő követeket küldtek el érte.
Phrygiában Attalus volt akkor a király: ez először megtagadta a rómaiak kérését. De megrendült hosszas morajlással a föld és szentélyének mélyén megszólalt maga az istennő:
– Én akartam, hogy eljöjjetek értem. Haladéktalanul bocsáss utamra, amelyre önként lépek. Róma méltó arra, hogy minden isten oda költözzék.
Megijedt a király a hang hallatára:
– Hát menj – mondta az istennőnek. – A miénk maradsz úgy is, hiszen Róma is phrygiai ősökre vezeti vissza az eredetét.
Erre a megszámlálhatatlanul sok szekerce dönteni kezdi a fenyőket, ugyanazokat, amelyekből egykor a menekülő Aeneas hajóit is ácsolták. Ezernyi,kéz fog össze, s csakhamar készen áll a beégetett díszítményekkel az öblös hajó az Égi Istenek Anyjának a befogadására.
Az istennő nyugodt biztonsággal siklott végig fiának, Neptunusnak habjain, át a Hellespontuson, a görög szigetek között. Italia déli partjait megkerülve, Szicília mellett is elhajózott, úgy érkezett végül a Tiberis torkolatához.
Az ostiai kikötőbe kijött eléje egész Róma: a lovagok, a senatus és a köznép, kivonultak a matrónák is, leányaikkal és menyeikkel, kivonultak a szent tűz őrizetére rendelt Vesta-szüzek is.
Kötelekkel akarták felvonni a folyó medréből a messziről érkezett hajót, a kötél megfeszült, a férfikarok belefáradtak, de az alig mozdult. Teljes erejét adta mindenki a húzásba, a tetterős kezek lendületét hangos kiáltozások kísérték. De a hajó mozdulatlanul állt, mint sziget a tenger közepén. A csodálatos jelre szinte földbe gyökerezett a férfiak lába.
Volt ott egy asszony, Clandia Quinta, kinek szépsége sem volt méltatlan előkelő származásához. Tiszta életű asszony, de kétségbe vonták tisztaságát, méltatlan szóbeszéd kezdte ki jóhírét és hamis vádakkal illették. Csinos öltözete, díszes hajviselete ; és pergő nyelve ellene szóltak a rideg vének előtt. A maga igazában biztos lélek csak nevette a hazug pletykát, de az emberek szívesen hiszik el másról a rosszat.
Most e megbélyegzett asszony, elkülönülve a tisztes anyák seregétől, két kezét a folyó tiszta vizével merte tele. Háromszor hintette meg vele fejét, háromszor tárta ki kezét az égnek, aki csak látta, azt hitte, eszét vesztette. Lógó hajjal térdre ereszkedett, tekintetét az istennő képmására függesztette s száját ilyen szavakra nyitotta:
– Hallgasd meg, kegyes istennő, az istenek termékeny ölű anyja, hallgasd meg az előtted leborulva könyörgő imáját. Kétségbe vonják ártatlanságomat; ha te is elítélsz, elismerem, hogy megérdemeltem és kész vagyok halállal bűnhődni. De ha bűntelen vagyok, te fogod igazolni az én életemet és a magad tisztaságában engedni fogsz e tiszta kéznek.
Így szólt és alighogy megérintette a kötelet, meg is mozdította. Megindult az istennő, követte az asszonyt és az ő dicséretét tette nyilvánvalóvá azáltal, hogy követte. A nép örömujjongása felhatott a csillagokig.
A Tiberis-könyökig jutottak fel így.
Megjött az éjszaka. Tölgyfa törzséhez kötötték a kötelet, ettek-ittak, s aztán átadták magukat a könnyű álomnak.
Megjött a hajnal. Eloldották a tölgyfa törzsétől a kötelet, de előbb a hevenyészett oltár tüzére tömjént hintettek. A megkoszorúzott hajó előtt még munkába nem fogott, érintetlen és hibátlan üszőt áldoztak.
Ott, ahol a sebes vizű Almo folyik a Tiberisbe, bíborba öltözött ősz pap az Almo vizében fürösztötte meg az istennőt és a szent tárgyakat. Közben társai ujjonganak, fújják a mámorító sípot és verik az elpuhult kezek a dobot.
A menet élén Claudia halad: most ünnepli a boldog tömeg, hogy az istennő tett tanúságot életének tisztasága mellett. Maga az istennő kocsin vonul be a város kapuján, a Porta Capenán; útközben mindenütt friss virággal szórják tele a kocsija elé fogott teheneket.
Ovidius: Fasti IV. 249–346. sorok
Titkon tartotta meg menyegzőjét Kronosszal Rhea, de Hélios, a mindent látó Nap észrevette és átkot mondott rá, hogy ne legyen hónap, sem pedig esztendő, amelyben világra hozhatná gyermekeit. Hermés, aki maga is szerette az istennőt, Selénével, a Hold istennőjével ostáblázott egyszer és a játékban elnyerte minden napnak a hetvened részét, e töredék napokat öt egész nappá egyesítette s mint toldaléknapokat csatolta a tizenkét harmincnapos hónapból álló év 360 napjához. Ez az öt nap, amely kívül áll az éven és a hónapokon, az istenek születésnapja.
Az elsőn született Osiris. Mikor megszületett, isteni hang jelentette, hogy a mindenség ura a világra jött. Egy Pamylés nevű ember Thébában éppen vizet merített, amikor hangot hallott Zeus temploma felől, mely meghagyta neki, hogy hirdesse fennszóval: megszületett a nagy király, a jótevő Osiris. Ő is nevelte fel Osirist, mert rábízta Kronos s az ő tiszteletére jött szokásba a Pamylia ünnepe.
A második napon született Arnéris, akit némelyek Apollónnal azonosítanak, mások az Idősebb Hórosnak neveznek, a harmadikon Typhón, ki erőszakos természetét már születése percében kimutatta. A negyedik napon született Isis, az ötödiken Nephthys, akit a Végnek vagy Aphroditének, vagy a Győzelemnek is neveznek. Osiris és Aruéris atyja Hélios volt, Isis atyja Hermés, Typhón és Nephthys atyja pedig Kronos. Nephthys Typhónnak lett a felesége, Isis és Osiris pedig már születésük előtt szerették egymást.
Amint király lett Osiris, megszabadította az egyiptomiakat szűkös és szinte állati életmódjuktól, megmutatta a földművelést, törvényeket adott nekik és megtanította őket az istenek tiszteletére. Majd elindult, hogy az egész földet megszelídítse, miközben fegyverre alig volt szüksége, rábeszéléssel, józan érvekkel nyerte meg az embereket, s az ének és a zene bűvöletével kötötte magához. Ezért azonosítják a görögök Dionysosszal.
Míg Osiris távol járt, csak Isis ébersége akadályozta meg Typhónt abban, hogy mindenféle újításokat vezessen be. Mikor azonban Osiris már hazatérőben volt, ármányt szőtt ellene Typhón, hetven két férfi volt a cinkostársa és egy aithiopiai királynő, név szerint Asó.
Mértéket vett titokban Osirisról s teste hossza szerint készített egy szép, gazdagon díszített ládát, s azt bevitte a lakomára. Tetszett mindenkinek a láda s körülcsodálták, Typhón, mintha csak tréfálkoznék, kijelentette, hogy annak ajándékozza a ládát, aki éppen ki tudja tölteni, ha belefekszik. Meg is próbálta sorjában mindenki, de senki sem illett bele, míg végül Osiris feküdt a ládába. Akkor aztán odafutottak Typhón cinkostársai, rádobták a ládára a fedelet, lezárták kívülről szögekkel s a tetejébe még forró ólmot is öntöttek. Úgy vitték ki a folyóhoz és a tanitisi Nílus-torkolat tájékán vetették a tengerbe.
A Khemmis környékén lakó Panok és Satyrosok tudták meg először és ők adták tovább a szomorú hírt; ezért nevezik ma is páni félelemnek a hirtelen támadt tömegriadalmat.
Amint Isis értesült férje sorsáról, levágott egy fürtöt a hajából és gyászruhát öltött magára, majd hosszú bolyongásba kezdett, Anubis kíséretében, aki ugyanúgy őrzi az isteneket, mint ahogyan a kutyák az emberekre vigyáznak. Akivel csak találkozott Isis, tanácstalanságában mindenkinél kérdezősködött. Még az apró gyermekeknél is tudakozódott a láda felől. Úgy esett, hogy éppen ezek látták és meg is mutatták neki a folyamtorkolatot, amerre Typhón barátai a tengerbe taszították a ládát. Azóta gondolják az egyiptomiak, hogy a gyermekeknek jóstehetségük van s különösen azokból a szavakból vonnak le következtetéseket a jövőre, amelyeket csak úgy vaktában mondanak ki, miközben a templomok udvarán játszadoznak.
Megtudta továbbá Isis a hír isteni leheletétől, hogy Byblos vidékén vetette ki a partra a ládát a tenger s szép gyöngéden egy hangabokor alá tette ki a hullámverés. A hangabokor hirtelen gyönyörű hajtást eresztett, a hajtás egészen rövid idő alatt csodálatosan nagyra nőtt, körülnőtte és egészen eltakarta a ládát. Byblos királya is megcsodálta a szokatlanul nagyra nőtt hangát, kivágta a törzset, mely észrevétlenül rejtette magában a koporsót, és palotájában tetőtartó oszlop gyanánt alkalmazta.
Byblosba érkezvén, a forrás mellett ült le az istennő, hitvány öltözetben és kisírt szemekkel. Nem elegyedett senkivel sem beszélgetésbe, csak a királyné szolgálóihoz volt nyájas és szeretetre méltó, még a hajukat is befonta és bőrüket eltöltötte avval a jó illattal, amelyet ő maga árasztott magából. Mikor meglátta a királyné a szolgálókat, őt is vágy fogta el az idegen asszony után. Így került Isis a királyné meghitt környezetébe, s lett a királyfi dajkája. A király különben Malkandrosnak hívták, a királynét pedig Astarténak, mások szerint Saósisnak vagy Nemanusnak.
Úgy táplálta Isis a gyermeket, hogy az ujját dugta a szájába, éjnek idején pedig tűzben tisztítgatta halandó alkatrészeitől a testét. Ő maga pedig fecske alakjában röpdöste körül az oszlopot és sirató éneket mondott. Egyszer aztán a királyné megleste és felsikoltott, amikor meglátta a tűzön a gyermeket, így fosztotta meg saját gyermekét a halhatatlanságtól. Az istennő pedig kinyilatkoztatta magát és elkérte a tetőtartó oszlopot.
Akkor aztán könnyűszerrel kifejtette a hanga törzséből a ládát, s az üres oszlopot vászonba burkolva és myrrhával behintve átadta a királyi családnak, mely Isis byblosi templomában nemzedékről nemzedékre nagy tisztelettel őrizte a fatörzset. Azután a koporsó fölé hajolva dermesztő jajveszékelésbe tört ki, úgy, hogy hallatára meghalt a király kisebbik gyermeke. A nagyobbikat elvitte magával s a koporsót hajóra téve, útnak indult. S mert útközben hajnalra kelve a Phaidros folyó zord szelet támasztott, haragjában az istennő kiszárította a medrét.
Amint egyedül maradt, kinyitotta a ládát és arcát a halott arcára téve, csókolta és siratta. De a gyermek, aki vele együtt jött el Byblosból, hangtalanul előrelépett és tanúja lett Isis gyászának. Az istennő ezt észrevette, hátrafordult és haragos pillantást vetett a gyermekre, aki rémületében meghalt. Mégis, az istennő kedvéért tiszteletet nyert halálában is a byblosi királyfi; mondják, hogy ő az a Manerós, akit a lakomákon énekeikben említenek az egyiptomiak.
Isis és Osiris gyermeke, Hóros, Butóban nevelkedett. Mikor útnak indult Isis, hogy gyermekét felkeresse, a ládát elhelyezte valahol. De Typhón, aki éjnek éjszakáján szaglászott utána, a holdvilágnál ráakadt. Felismerte Osiris testét, feldarabolta tizennégy részre és szanaszét elhajigálta.
Papirusz-csónakban indult újra Osiris keresésére Isis, mihelyt megtudta, mi történt megint, és áthajózott a mocsarakon. Egyiptom földjén több Osiris-sírt tartott számon a kegyeletes hagyomány, vagy azért, mert Isis mindenütt sírhalmot emelt, ahol egy-két részét feltalálta, vagy azért, mert több képmást készített róla s azokat egyenként más és más városoknak adta, egyrészt, hogy minél több város részesítse tiszteletben Osirist, másrészt, hogy Typhón zavarba jöjjön, ha egyszer, Hóros felett mégis diadalmaskodva, Osiris igazi sírját akarná felkutatni.
Akkor aztán feljött Osiris az alvilágból, hogy felkészítse fiát, Hórost a küzdelemre. Először is megkérdezte tőle, hogy mit tart a legszebb dolognak. Mire így felelt Hóros:
– Elégtételt szerezni apámnak és anyámnak, ha méltatlanságot szenvedtek.
A második kérdés ez volt:
– Melyik állatnak veheti legtöbb hasznát az, aki háborúba megy?
– A lónak – felelte Hóros.
Csodálkozott Osiris, hogy miért nem inkább az oroszlánt mondta, de Hóros megmagyarázta: az oroszlán használhat ugyan annak, aki segítségére szorul, de a ló arra jó, hogy utolérje vele és megsemmisítse az ember a menekülő ellenséget. Mindezek hallatán megörült Osiris, mert látta, hogy már kellőképpen készen áll Hóros a harcra.
Még át is pártoltak többen Hóroshoz, így Typhón kedvese, Thuéris is, akit Hóros mentett meg egyszer üldözőjétől, egy kígyótól. A harc több napig tartott, végül is Hóros győzött. De Isis, akinek megkötözve adta át Typhónt, nem ölte meg ezt, hanem feloldotta és útjára bocsátotta. Így még két ízben kellett Hórosnak Typhónnal megküzdenie.
Plutaarkhos: De Iside et Osiride XII–XIX.
Valahol messze, a mi értelmünk számára járhatatlan, az istenek számára is alig megközelíthető távolságban van egy rejtett barlang, az esztendők zordon anyja, a mérhetetlen Időnek a lakása, mely hatalmas öléből bőségesen küldi s oda visszavárja a korokat. A barlangot istensége csendes erejével mindent elemésztő kígyó öleli körül, melynek pikkelyei örökzölden csillognak s mely saját farkába harap, néma tekergőzésével tartva számon minden kezdetet.
Az előcsarnok ajtajában hosszú életű, nemes tekintetű női alak ül és őrködik: a Természet, s minden tagjába röpdöső lelkek kapaszkodnak. Tiszteletre méltó aggastyán jegyzi fel a nem mulandóságra szánt törvényeket, ugyanő számítja ki a csillagok útját, ő szabja ki a pályáját és határozza meg megmásíthatatlan idejét mindennek arra, hogy éljen s a kitűzött feltételek szerint kell elpusztulnia mindennek. Ő ellenőrzi, hogy mit hoz a világra Mars bizonytalan és Juppiter szilárd biztonságú útja; mennyire térjen ki a Hold gyorsiramú és a Saturnus nehézkes ösvénye, mennyit bolyongjon ragyogó útján Cythera istennője, Venus vagy Phoebus cyllenei kísérője, Mercurius.
Ennek a barlangnak a küszöbén áll meg Phoebus Apollo, a ragyogó Nap; Természet úrnő jön eléje s az aggastyán is a büszke sugarak felé hajtja ősz fejét, felpattannak maguktól a nehéz ajtószárnyak, megnyílik a mélységes szentély és az Idő székhelye minden titkával együtt feltárul. Itt vannak elhelyezve a századok, melyek mindegyike más és más fémre vall: ott tolonganak az érckorok, itt a rideg vaskor, amott az ezüstkor fehéren fénylő századai. A palota elkülönült sarkában, a Föld számára nehezen elérhetően, ott állnak a vörhenyessárga évek, mint valami aranyszínű nyáj, innét választ ki egyet, mégpedig a legszebbet, a Nap, hogy Stilicho – a consullá választott hadvezér – nevét rója bele. Akkor aztán meghagyja a többinek, hogy az egész aranyszínű nyáj ezt az évet kövesse, és így beszél hozzájuk:
– Íme, itt a consul, kinek a kedvéért mindeddig halogattuk az aranykor megjelenését. Menjetek most, évek, melyek után már rég áhítoznak a halandók. Hozzatok nemes erőket magatokkal, virágozzatok ki ismét emberi tehetségeket, vidítsátok borral a szíveket, ontsátok bőségben a gabonát. A nagy és a kis Göncöl között ne leheljen fagyot sziszegve a Kígyó, s a Medve se hozzon mértéktelen hideget. Ne fújjon dühében tüzet az Oroszlán, a Rák hónapja ne járjon perzselő szárazsággal, s a Vízöntő se bánjon olyan pazarlóan az esővel, hogy a mag elázzék tőle a földben. Az aranygyapjas Kos rózsás szarvából árasszon termékeny tavaszt a földre, s ne verje el jégesővel a duzzadó olajbogyót a Skorpió. Az őszi csírázást segítse a Szűz, és enyhébben ugasson az elnehezülő szőlőskertekre a Kutyacsillagzat.
Szólt és sáfrányszínű sugárkévéjével ment is már a harmattól áztatott kertek felé, meghitt völgyébe, amelyet lángpatak vesz körül, amerre a Nap lovai legelnek. Hosszú haját s szárnyas lábú lovai sörényét illatos koszorúkkal köti le: egyfelől Lucifer, másfelől Aurora díszíti fürtjeit s a gyeplő mellett ott mosolyog az aranyesztendő, már az új consul nevét mutatva messziről.
– Megfordul a világ sarka, s az újra kezdődő pálya élére égi naptárukba Stilicho nevét írják a csillagok.
Claudianus: De laudibus Stilichonis II. 424–476. sorok