A VILÁG KELETKEZÉSE (KOZMOGONIA)
ÉS AZ ISTENEK SZÜLETÉSE (THEOGONIA)
A Khaos volt az első létező: a tátongó üresség, vagy későbbi magyarázat szerint az elemek zavaros összevisszasága és Erós: a Szerelem az első működő erő a világban. Hogy Uranos, az „Ég” következett-e előbb, vagy Gaia (Gé), a „Föld”, ebben már ellentmondanak egymásnak a különböző források, de abban általában már megint egyetértenek, hogy Gaia felesége volt Uranosnak. Uranos és Gaia gyermekei a hekatonkheirek, a „százkezű” óriások, Briareós, Kottos és Gyés. Az ő gyermekeik a kyklópsok is, a „kerekszemű” óriások, Brontés, Steropés és Argés, akiknek egyetlen, kerek szemük van a homlokuk közepén. Ők készítik majd a villámokat Zeusnak, föld alatti kovácsműhelyükben, Héphaistos vezetésével. Műhelyük némely hagyomány szerint az Aetna mélyén, de más helyi hagyományok szerint más tűzhányó kráterében van. Az Ég és Föld első gyermekei kemény és durva óriások, a még kialakulatlan világ, a gomolygó őskor formátlan szörnyalakjai. Nem közülük való az a Polyphémos, akivel Odysseusnak gyűlik meg a baja Homéros eposzában: ez is kyklóps, kegyetlen óriás, egyetlen kerek szemmel, de ő már Poseidónnak és Thoósa nymphának a gyermeke.
Maga Uranos is elborzadt szörnyű gyermekeitől – borzalmasságukat érzékelteti az emberitől eltérő alakjuk is –, megkötözte és a Tartarosba hajította őket. A Tartaros az alvilág legsötétebb mélysége, ugyanolyan távolságnyira a földtől, mint amilyen távol van a föld az égtől, s keletkezése némelyek szerint megelőzte Uranos születését, az Ég keletkezését.
Uranos és Gaia további fiai a titánok: Ókeanos, Koios, Hyperión, Krios, Iapetos és a legfiatalabb Kronos. Uranos és Gaia leányai a titanisok: Téthys, Rhea, Themis, Mnémosyné, Phoibé, Dióné és Theia.
Haragudott Gaia Uranosra, amiért első gyermekeit a Tartarosba hajította, és ezért rávette a titánokat, hogy álljanak bosszút rajta. Ezek elvállalták – csak Okeanos nem vett részt a vállalkozásban –, s a legfiatalabb a testvérek közül, Kronos, átvett egy sarlót anyjától és avval megcsonkította atyját. Ekkor, Uranos kiömlő véréből születnek az Erinnysek: Alléktó, Tisiphoné és Megaira, a bosszúállásnak, a mardosó lelkiismeretnek az istennői. Uranost megfosztották hatalmától a titánok, szörny alakú testvéreiket felhozták a Tartarosból és Kronosnak adták át az uralmat.
Kronos ismét bilincsbe verte és fogva tartotta a százkezű óriásokat és a kyklópsokat. Rheát vette feleségül Kronos, s mert Uranos és Gaia azt a jóslatot mondták, hogy saját gyermeke fogja megfosztani az uralomtól, gyermekeit, Hestiát, Démétért és Hérát, majd Hadést (más néven: Plutónt) és Poseidónt, amint megszülettek, lenyelte. Ezért Rhea, mikor legkisebb gyermekét, Zeust várta, elbújt Kronos elől Kréta szigetén, s mikor megszületett Zeus, egy követ pólyált be, és azt adta át Kronosnak. Kronos lenyelte a követ, s mikor Zeus megnőtt, beteljesedett a jóslat. Zeust Ókeanos leánya, Métis, az „Ész” segítette: mérget adott be Kronosnak, amitől az kihányta sorjában elnyelt gyermekeit. Legfelül a kő volt, így azt adta vissza először, majd Poseidónt, Plutónt, Hérát, Démétért és Hestiát, s így ezek születésük fordított sorrendjében látták meg másodszor a napvilágot. Ezért mondhatják a „harmadik istennemzedék”-ben Hestiát vagy Histiét – a házitűzhely istennőjét – a legidősebbnek és a legfiatalabbnak egyszerre.
Ezután Zeus hadat indított Kronos és a titánok ellen. Tíz évig tartott a háború, s ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog győzni, aki a Tartaros foglyait hívja segítségül. Zeus kiszabadította a Tartarosból a kyklópsokat és a százkezű óriásokat. A kyklópsok ekkor készítették Zeusnak a villámot, Hadésnak a láthatatlanná tévő sisakot és Poseidónnak a háromágú szigonyt. Irtózatos harcban, melyet eget-földet rázó mennydörgés, a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeus legyőzte Kronost és a többi titánt, s most őket parancsolta a Tartarosba, a százkezű óriásokat rendelve őrizetükre. Kronos három fia felosztotta egymás közt a világot. Zeusnak jutott az uralom az égben, Poseidónnak a tengeren és Plutónnak az alvilágban.
A titánok utódai: Ókeanos és Téthys leányai, a háromezer Ókeanis, közöttük Asia, Styx, Élektra, Dóris, Eurynomé, Amphitrité és Métis, Koios és Pboibé leányai Asteria és Létó. Hyperión és Theia gyermekei Eós, a „Hajnal”, Hélios, a „Nap” és Seléné, a „Hold”. Kriosnak és Eurybiának (Pontos leányának) a gyermekei Astraios, Pallas és Persés. Iapetos és Asia fiai Atlas, ki vállain tartja az eget, Prométheus, Epimétheus és Menoitios. Eós és Astraios gyermekei a Szelek és a Csillagok, Persés és Asteria leánya Hekaté, a hármas alakú alvilági istennő. Pallas és Styx gyermekei Niké, a „Győzelem”, Kratos, az „Erő”, Bié, az „Erőszak” és Zélos, a &# 132;Féltékenység”.
Hyperión és Theia gyermekei között játszódik le napról napra az a felséges égi színjáték, melynek a Csillagok, valamint Pan isten és Kephalos földi vadász, a Hajnal halandó szerelmese, a mellékszereplői. Négy szárnyas ló vonja fel az égboltra a tenger habjaiból Hélios tüzes szekerét, s jöttére a csillagok egyenként vetik magukat a tengerbe. Csak Phósphoros (latinul: Lucifer), a „fénythozó” hajnali csillag várja be nyugodtan állva a napkeltét. Az égbolt másik oldalán gyors lovon suhan tova Seléné, a Hold istennője, mert ha bátyja megérkezik, neki távoznia kell; Pan, a mezők kecskeszarvú istene, riadtan tekint hirtelen eltűnő kedvese után. Hélios előtt jár Éós, a hajnal rózsaujjú istennője, ki ilyenkor találkozik földi szerelmesével, Kephalosszal, vagy más mítosz szerint Óriónnal; Kephalos és Órión, a Hajnal halandó szeretői, mint híres vadászok, már kora hajnalban felverték az erdő csendjét vadászkutyáikkal. – Egyszer Hélios fia, Phaëthón is megkísérelte, hogy a tüzes napszekérrel felhajtson az égboltra, de gyönge kezével nem bírta a szárnyas lovakat fékezni. Túlságosan közel ragadták a földhöz a tüzes szekeret, majd hogy lángra nem gyúlt tőle a föld, s ezért büntetésből Zeus villáma sújtotta halálra a vakmerő fiút. Nővérei megsiratták Phaëthónt és az ő könnyeikből keletkezett a borostyánkő, míg ők maguk égerfákká (vagy nyárfákká) változtak.
A titánok harcában, a titanomakhiában, az ifjabb titánok közül csak Menoitiost érte Zeus haragja, ezt Kronos testvéreivel együtt taszította a Tartarosra Zeus. Styx viszont négy gyermekével, a Győzelemmel, Erővel, Féltékenységgel és Erőszakkal, Zeust segítette, ezért kapta jutalmul azt a megbecsülést, hogy a legszentebb eskü az legyen, ha valaki az ő vizére, az alvilági szikláról lezuhogó folyóra esküszik.
Volt idő, amikor istenek már voltak, de halandó fajták még nem. Mikor pedig elérkezett a végzet által megszabott idő arra, hogy ezek is létrejöjjenek, kiformálták őket az istenek a föld belsejében, földből és tűzből, valamint más, a földdel és a tűzzel keveredő anyagokból. S mielőtt a napvilágra jöttek volna, rábízták őket a két titántestvérre, Prométheusra és Epimétheusra, hogy díszítsék fel és lássák el különféle képességekkel mindegyiket. De Epimétheus rávette Prométheust, hogy bízza csak rá az elosztást:
– Én majd osztályt teszek közöttük – úgymond –, elég lesz, ha te felügyelsz rá. – Prométheus engedett, és Epimétheus osztani kezdett.
Az egyik fajtának erőt adott gyorsaság nélkül, a gyöngéket pedig gyorsasággal látta el. Voltak, akiket fegyverrel szerelt fel, mások természetét fegyver nélkül hagyta és egyéb képességet talált a védelmükre. Amelyik fajtát kicsiny testbe öltöztette, annak megmentő szárnyakat adott, vagy búvóhelyet a föld odúiban. Amelyiket pedig nagyra hagyta nőni, annak már a nagyság is elég védelem volt. Így osztott ki minden egyebet is, a tulajdonságok kellő egyensúlyát biztosítva. Mert gondja volt rá, hogy egyik fajta se pusztuljon ki. Elsősorban egymás ellen igyekezett védelmet szerezni mindegyiknek. De gondolt a Zeustól jövő évszakok változásaira is. Ezért öltöztette fel az élőlényeket sűrű szőrzettel és vastag bőrrel, hogy ez védje meg őket a tél hidegével szemben és segítsen elviselni a nyári hőséget, sőt; ha pihenni térnek, heverő-bundájuk is legyen testükhöz nőve. Lábukat részint patákkal, részint karmokkal vagy kemény és vértelen bőrrel védte meg. Táplálásukról is különféleképpen gondoskodott: az egyik fajtának a földből sarjadó füvet, a másiknak a fák gyümölcsét vagy a gyökereket rendelte eledelül, s volt olyan is, melynek más állatok felfalását engedte meg. Az egyik fajtának kisebb szaporaságot adott, a másiknak, amely jobban volt kitéve veszedelemnek, nagy termékenységet, mert minden esetben az egész fajta fennmaradását tartotta szem előtt.
Csakhogy Epimétheus nem volt valami bölcs. Meggondolatlanul eltékozolt minden képességet és tulajdonságot, pedig még hátra volt, felszereletlenül és megajándékozatlanul, az emberi fajta. Most aztán nem tudta, mihez kezdjen. Éppen ekkor jött hozzá Prométheus, hogy megnézze, mire ment az osztással, s látta, hogy a többi élőlény mindenből részesült szükségéhez mérten, de az ember tetőtől talpig meztelen, nincs ami a testét meg a lábát védje, sem heverő-bundája, sem pedig fegyvere. Pedig már itt volt az a nap, melyre elrendelte a végzet, hogy az ember is előjöjjön a föld mélyéből a világosságra. Hát mikor nem talált Prométheus már semmit, amivel az ember fennmaradását biztosítsa, szorultságában ellopta Héphaistostól és Athénétől a kézművességet a tűzzel együtt – mert a tűz nélkül a mesterségeket sem megszerezni, sem gyakorolni nem lehet –, és így aztán megajándékozta velük az embert.
A megélhetéshez szükséges bölcsességet hát megkapta az ember, de az államvezetés művészetét még nem. Ez ugyanis Zeusnál volt, és Prométheusnak nem volt szabad többé Zeus palotájába bemenni. S Zeus őrsége félelmetes volt. Athénének és Héphaistosnak a lakosztályába viszont, mármint abba a közös terembe, ahol kettesben a mesterségüket gyakorolták, titkon beférkőzhetett. El is lopta a tüzes kovácsmesterséget Héphaistostól, Athénétől pedig Athéné mesterségét, és odaadta az embernek. Ez aztán nagyon megkönnyítette az emberi életet. Hanem Prométheust később utolérte a büntetés a lopásért.
Miután az ember így az istenek vagyonából is részt kapott, először is, minden halandó lény közül egyes-egyedül, a közös birtok révén hinni kezdte az isteneket, és oltárokat és szobrokat állított számukra. Aztán hamarosan a mesterség mellett beszélni is megtanult, s házat, ruhát, sarut, heverő-bundát készített és a földből táplálékhoz jutott.
Így éltek az emberek kezdetben, szétszóródottan, mert városok még nem épültek. A vadállatok pusztították őket, mert ezeknél minden tekintetben gyöngébbek voltak. A kézműves mesterség is csak a megélhetésükben segítette őket, arra nem voltak felkészülve, hogy szembeszálljanak a vadállatokkal. Az államvezetés mesterségét még nem ismerték, márpedig a hadvezetés is ennek egy része. Egyenként semmire sem mentek, ezért iparkodtak egyesülni s városokat alapítottak, hogy megvédelmezhessék magukat. De amikor együtt voltak, akkor egymást bántották éppen azért, mert még nem volt közöttük az államvezetés mestersége. Újra szétszóródtak és pusztultak tovább. Már Zeus is megijedt, hogy egészen elpusztul a mi fajtánk. Elküldte hát Hermést, hogy vigye el az emberek közé Aidóst, a „Becsületérzést” és Dikét, az „Igazságot” s ezek biztosítsák közöttük a rendet és a baráti egyetértés kötelékét. Megkérdezte Hermés Zeust, hogy milyen módon ossza ki az igazságot és a becsületérzést az embereknek:
– Úgy osszam-e, mint ahogyan a mesterségek vannak elosztva? Mert ezek így vannak: ha akad egy közöttük, aki ért a gyógyításhoz, ez az egy elegendő sok ember számára, s így áll a dolog a többi mesterséggel is. Hát az igazságot és a becsületérzést is így helyezzem közéjük, vagy pedig minden egyes embernek juttassak belőlük?
– Minden egyesnek – mondta Zeus –, mert sohasem fognak városok létesülni, ha ebben a kettőben is csak kevesen részesülnek, mint a többi mesterségben. S törvényt is hirdess a nevemben, hogy aki nem képes a becsületérzésből és az igazságból kivenni a részét, az irtassék ki, mint a betegség, a városból.
Platón: Prótagoras 11–12. fejezet
Az istenek teremtményeinek bírálója is akadt, Mómos, aki eredetileg maga is az Olymposon lakott a boldog istenek sorában.
Zeus teremtette a bikát, Prométheus az embert és Athéné a házat. Mómost kérték fel, hogy bírálja meg alkotásukat. De ez irigykedett a teremtmények miatt az istenekre, s mindjárt avval kezdte, hogy Zeus hibázott, mert a bika két szemét a szarvaira kellett volna tennie, hadd lássa, hová öklel. Aztán Prométheust gáncsolta, hogy az ember szívét nem helyezte kívülre, akkor nem maradnának titokban a gonosztevők, s meg lehetne látni, kinek mi a szándéka. Athénének pedig kerekekkel kellett volna a házat ellátnia, akkor könnyebb lenne a rossz szomszéd mellől elköltözni.
De ekkor már megelégelte Zeus az örökös gáncsoskodást s haragjában kidobta és örökre száműzte Mómost az Olymposról.
Fabulae Aesopicae, Halm kiadása 155. sz. (Hausrath kiadása 102. sz.)
Az istenek a föld alá rejtették az életet az ember számára. Mert bizony máskülönben könnyebb volna a dolgunk, egynapi munkával akár egész évre elláthatnánk magunkat és aztán munkátlanul henyélhetnénk, füstre akaszthatná a hajós a kormányrudat, s a földműves sem szorulna az ökrök meg az öszvérek nehéz munkájára. De Zeus megharagudott és haragjában elrejtette a kenyeret a föld alá, mert megcsalta őt a furfangos Prométheus. Ezért hozta Zeus a sok gondot és bajt az emberekre.
Kezdetben a tüzet rejtette el, ezt viszont Prométheus, Iapetos titán fia ellopta Zeustól az emberek számára, a narthéx nevű növény kivájt belsejébe dugva úgy, hogy nem látta meg a villámokban gyönyörködő isten. De mikor észrevette, haragosan megfenyegette:
– Iapetos fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb. Most örülsz, hogy elloptad a tüzet és engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte: majd adok nekik valamit, amit mindnyájan szeretni fognak és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne.
Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, és meghagyta Héphaistosnak, a nagy hírű kovácsistennek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot. Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövésre-fonásra, az aranyos Aphrodité a Kharisok kedvességéből öntsön a fejére, és halálos vágyat, a szerelem édes és sorvasztó gondjait, míg Hermés arcátlanságot és tolvajszokást adjon neki. Ezek szót fogadtak Zeusnak, hamarosan szemérmetes szűzhöz hasonló alakot gyúrt földből a sánta kovács, Athéné istennő felövezte és kicsinosította, a Kharisok és a felséges Peithó a rábeszélés istennője arany láncokat aggattak rá, a széphajú Hórák, az &# 132;Évszakok”, tavaszi virágokat fűztek a teste köré. Keblébe Hermés hazugságot rejtett és csábító szavakat és tolvajszokásokat, amint Zeus parancsolta, s ugyancsak ő, az istenek követe tett hangot a szájába, és ő adott nevet is neki. Pandórának, „Csupa-ajándéknak” nevezte az asszonyt, mert az Olympos minden lakója ajándékozott neki valamit – azt is a szegény kenyérevő emberek vesztére. S Hermésre bízta Zeus, hogy vigye ajándékba, mint az első asszonyt, Epimétheushoz.
Epimétheus nem gondolt Prométheus figyelmeztetésével. Pedig az „előrelátó” titán megmondta, hogy ne fogadjon el ajándékot az olymposi Zeustól, hanem küldje vissza, nehogy a halandók szenvedjenek meg érte. Epimétheus befogadta Pandórát, s csak mikor már itt volt a baj, akkor kapott észbe.
Mert azelőtt az emberi törzsek gond és baj nélkül éltek a földön, a halált hozó betegségektől megkímélve. Hanem az asszony talált egy hombárt a háznál, s hiába tiltotta Epimétheus, kíváncsian leemelte a fedelét, s szétszórta, ami csak volt benne: a sok gondot és bajt.
Egyedül a Remény maradt a hombár szája mögött, ez nem tudott már kirepülni, mert addigra lecsukta Pandóra a hombár fedelét, Zeus terve szerint. Hanem az ezernyi csapás szabadon bolyong azóta az emberek között, tele van a föld bajjal és tele van a tenger. A betegségek a maguk lábán járnak éjjel-nappal és sok szenvedést hoznak a halandóknak, csöndben lopózva, mert a hangot kivette belőlük a bölcs Zeus, hogy senki se kerülhesse el, amit kimért rá.
Hésiodos: Munkák és napok 42–105. sorok.
Az emberek első nemzedéke az aranykorban élt, rajtuk még Kronos uralkodott, mert akkor még ő volt a király az égben. Az aranykorban még gondtalan szívvel éltek az emberek, akár az istenek, munkátlanul és baj nélkül. Nem volt még nyomorúságos öregség, nem hagyta el őket, amíg csak éltek, kezük, lábuk friss ereje, virágzó fiatalságnak örülhettek mindvégig, s úgy haltak meg, mint akit álom ér utol. Nekik még részük volt minden jóban. Termését meghozta a zsíros földi mező magától, bőségesen és irigység nélkül, s az emberek, ráérő idejükben, tehették, amire éppen kedvük volt. Gazdagok voltak és szerették őket a boldog istenek. Mikor pedig ezt a nemzedéket magába fogadta a föld, belőlük lettek a jó szellemek, a nagy Zeus akaratából, a földön járó szellemek, a halandó emberek oltalmazói. Ők őrzik az igazságot és figyelik a gonosz tetteket, ködbe burkolózva járják be a földet mindenfelé, a gazdagságot is ők osztják, mert nekik jutott ez a királyi ajándék is.
Ezután már sokkal silányabb második nemzedéket teremtettek az olymposi istenek. Ez az ezüstkor, és az ezüstkori emberek az aranykori nemzedékkel sem testükben, sem lelkükben nem mérhetők össze. Azért még mindig hosszú életűek voltak, s százéves koráig nevelkedett a gyermek hű anyja mellett. De mire felnőttek, nem éltek már sokáig, és sok volt a bajuk a saját balgatagságuk miatt, mert erőszakos kezüket nem bírták egymástól visszatartani. S a halhatatlanoknak sem akartak szolgálni, sem áldozni a boldog istenek oltárain, amint az az emberek közt törvény is, szokás is. Kronos fia, Zeus, rejtette őket a föld alá, haragjában, mert nem adták meg a köteles tiszteletet az Olympos boldog lakóinak. Miután pedig az ezüstkori embereket is magába fogadta a föld, ezeket a föld alatti boldogoknak nevezik a halandók. Csak második hely az övék, de azért őket is megbecsülés kíséri.
Zeus atya ekkor a beszélő emberek harmadik nemzedékét is megteremtette kőrisfából. Ez a rézkorszak, és ez már az ezüstkorral sem ért fel. Félelmetes és kegyetlen fajta, akik csak Arés gyászos mesterségével törődtek, és a gőgös erőszakkal, még a táplálékuk sem volt kenyérféle. Kegyetlen lelkük kemény volt, mint az acél, nem. lehetett a közelükbe férni, hatalmas erejük volt, és győzhetetlen kezek nőttek ki vállaikból. Fegyvereik rézből voltak, rézből készültek a házaik is és tűzszerszámmal dolgoztak, a fekete vas még nem is létezett akkor. A rézkor emberei egymás keze által pusztultak el, úgy mentek a fagyos Hadés dohos lakába, névtelenül és nyomtalanul. A fekete halál elvitte őket, akármilyen ijesztőek voltak is, és el kellett hagyniok a fényes napvilágot.
Miután pedig ezt a nemzedéket is magába fogadta a föld, ismét más, negyedik fajtát teremtett Zeus a sok népet tápláló föld színén, igazságosabbat és derekabbat az előzőnél. Ez a hérósok isteni fajtája, akiket félisteneknek is hívnak a földön. Őket súlyos háború, emberpusztító harc ölte ki, egy részüket Kadmos hazájában, a hétkapus Thébaiban, mikor Oidipus nyájaiért küzdöttek, más részüket Trója alatt, hová a tenger széles hátán jöttek hajóikkal a széphajú Helené miatt. Haláluk után az emberekétől eltérő életmódot és szokásokat rendelt nekik Zeus, a föld széleire telepítette őket, messze a halhatatlan istenektől, és Kronos lett a királyuk, miután Zeus feloldozta bilincseit. Ott laknak gondtalan lélekkel a Boldogok Szigetein, a mélyörvényű Ókeanos mellett, a boldog hérósok, akiknek egy évben háromszor hoz mézédes termést az életet ajándékozó mező.
Végül az ötödik korszak következett, a vaskor. A vaskor nyomorult embereinek sem nappal, sem éjszaka nem enged pihenést a fáradság és a szükség, súlyos gondokat mérnek rájuk az istenek. Azért a sok baj közé számukra is keveredik itt-ott valami jó is. S egyszer ezt a fajtát is el fogja pusztítani Zeus, az lesz majd a jel rá, hogy az emberek ősz hajjal fognak születni. Abban a végkorszakban még fokozódni fog minden nyomorúság és minden gonoszság. Atya és gyermeke nem tudnak megférni, sem vendég a gazdájával, sem barát a baráttal, a testvérek sem fogják szeretni egymást, mint azelőtt. Ha szüleik megöregszenek, nem tisztelik őket, sőt még szidalmazzák arcátlan szavakkal a gonoszok, az istenek bosszújától sem félve, s nem adják meg a hála adóját öreg szüleiknek, amiért felnevelték őket. Önkezükkel fognak bíráskodni, és egyik a másik városát dúlja fel. Nem lesz becsülete annak, aki megőrzi esküjét, sem az igaznak, sem a jónak, inkább tisztelik a gonoszkezű és erőszakos embert. A jogot az öklükben hordozzák, és becsületérzés eltűnik, és kárt tesz a gonosz a derekabb emberben, mert ferde szavakkal szól hozzá és hamisan esküszik. S az irigység rossz tanácsot ad a szerencsétlen embereknek, s aztán kárörvendve kíséri őket gonosz szemével. Akkor már, szép testüket fehér lepelbe burkolva, a széles térségű földről az Olymposra mennek fel, a halhatatlan istenek közé, elhagyva az embereket, Aidós és Nemesis: a szemérmes becsületérzés és az igazságos megtorlás istennői. Csak a szörnyű szenvedések maradnak itt a halandó emberek számára és nincs semmi, ami a bajt elháríthatná. Annak jó, aki a vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövendőben születik és megéri a visszatérő aranykort.
Hésiodos: Munkák és napok 109–201. sorok.
Van olyan mítosz is, amely szerint a Föld az olymposi istenek ellen lázadó gigászok kiömlő véréből sarjasztotta az első embereket.
Ez a fajta is istentelen és erőszakos volt, akárcsak maguk a gigászok, meglátszott rajtuk, hogy vérből sarjadtak. Látta bűneiket Zeus az Olymposról, szörnyű haragjában összehívta az istenek gyűlését és kihirdette köztük, hogy elpusztítja az embereket. Voltak, akik helyeselték Zeus szavait s még ösztökélték is haragját, mégis sajnálták az emberi nem teljes pusztulását, és aggódva kérdezték: mivé lesz a föld, ha magára marad, s ki fog az ő oltáraikra tömjént hozni? Vagy a pusztító vadaknak akarja átadni az egész földkerekséget? De az istenek királya leintette az aggodalmaskodó kérdéseket avval, hogy már az ő gondja a többi, és új sarjadékot ígért, csodálatos eredetből, mely már nem lesz hasonló az első emberek fajtájához.
S már-már el is szórta volna villámait a földre, de félt, hogy annyi tűztől még a szent aether is lángra kap, és a hatalmas világtengely elég. Eszébe jutott a végzet szava is, hogy eljő majd az idő, mikor a tenger, mikor a föld és az ég királyi palotája tüzet fog és lobogva ég, és a világ mesteri építménye leroskad. Félreteszi a kyklópsok kezétől készített fegyvereket és a büntetés ellenkező nemét választja, azt, hogy minden világtáj felől esőt bocsátva alá, a halandó fajtát a hullámokba fojtja. Az északi szelet elzárta Aiolosnak, a szelek királyának barlangjába s vele együtt a többi szelet is, ami csak szétszórja az összegyűjtött felhőket, és kibocsátja Notost, az esőt hozó déli szelet. Nedves szárnnyal repül ki a Notos, szuroksötétségbe takarva vésztjósló arcát, szakálla felhőktől nehéz, fehér hajáról ömlik a víz, homlokán ködök ülnek, tollai harmatosak, keble is, és amint széles kezével a lecsüngő felhőket facsarja, recsegés-ropogás támad, és a felhőkbe zárt eső zuhog alá az égből. Héra hírnöke, a tarka színekbe öltözött Iris , összeszedi a vizet mindenünnen, s viszi, hogy a felhőket táplálja vele. Leteríti a víz a vetést, amitől annyit remélt a földműves, odalett, és a hosszú esztendő minden fáradsága kárba megy.
Nem is elégedett meg az éggel, saját hatalmával Zeus. Segédcsapatokkal: habjaival áll melléje kék színű testvére. Összehívta Poseidón a folyamokat, s mikor ezek beléptek királyuk palotájába, így szólt hozzájuk:
– Nincs idő most hosszú biztató beszédre, öntsétek ki minden erőtöket, így kell lenni, nyissátok ki tárházaitokat, s a gátat letépve, engedjétek szabadjára folyástokat!
Így hangzott a parancs, a folyamok elhagyták ismét királyuk palotáját, forrásaik száját kitágították és fékevesztett futással hömpölyögtek a tengerekbe. Maga Poseidón háromágú szigonyával a földet bökte meg, az megrázkódott és rengésével szabaddá tette a vizek útját. Medrükből kilépve futottak a folyók a nyílt mezőkön, s a vetésekkel együtt kicsavart fákat, barmokat, embereket, leszakított tetőket, szentélyeket ragadtak tova oltáraikkal. Ha pedig megmaradt egy-egy ház, és ellen tudott állni ekkora pusztulásnak, anélkül, hogy összeomlott volna, a túlnőtt habok mégis betakarták, s még a tornyok is eltűntek az ár alatt. Már nem volt különbség tenger és föld között, minden egy víztükör volt, és partja nem volt ennek a tükörnek.
Az emberek menekültek, egyik magasabb dombot keresett, a másik csónakba ült és evezőt forgat ott, ahol a minap még szántott. Ez a vetés fölött, vagy elmerült háza oromzata fölött hajózik, amaz halat fogdos a szilfa tetején. Megesik, hogy zöldellő réten vetik ki a horgonyt, vagy a szőlőhegyet horzsolja maga alatt a görbe hajógerinc. És ahol az imént még kecses gödölyék szakították a füvet, most ormótlan fókák hevertetik testüket. Csodálkozva nézik a víz alatt a berkeket, a városokat, a házakat Néreus leányai, s az erdőket ellepik a delfinek, a magas ágakba ütköznek és meginognak alattuk a tölgyfák. Ott úszik a farkas a juhok között, viszi az áradat a sárga oroszlánokat, viszi a tigriseket, s nem használ villámereje a vadkannak, sem pedig gyors lába az elsodort szarvasnak. Sokáig keresve egy darab szárazat, ahol megpihenhet, ellankadt szárnyakkal hull a tengerbe a kósza madár.
Elborította már a halmokat is a tenger féktelen szabadsága, s új habok verdesték a hegycsúcsokat. Az emberek legnagyobb részét az ár ragadta magával, és akiket az ár megkímélt, azokat élelem fogytán a hosszú éhezés pusztította.
Ovidius: Metamorphoses I. 156–312. sorok.
Boiótiát az Oita vidékétől Phókis választja el, termékeny föld, amíg föld volt, de abban az időben egy része csak a tengernek és a hirtelen támadt vizek széles felszíne. Ott egy meredek hegy emeli két csúcsát a csillagok közé. Parnassosnak hívják, s ormai a felhők fölé emelkednek.
Ezen a hegyen akadt fenn Deukalión, Prométheus fia, meg a felesége, Pyrrha, Epimétheus leánya. Másutt már mindent tenger borított. A Kórykion-barlang nympháihoz és a hegy isteneihez fordultak imájukkal, és a végzet szavát hirdető Tbemishez, akinek akkor ott jóshelye volt. Nem volt Deukaliónnál jobb és igazságszeretőbb férfi, sem az asszonyánál istenfélőbb asszony. Amint Zeus meglátta, hogy már lucskos mocsarak öntötték el a földkerekséget, és látta, hogy annyi férfi közül egyetlen férfi maradt életben és annyi asszony közül egyetlen asszony, és mindkettő bűntelen és mindkettő istenfélő: szétszórta a felhőket, s az északi széllel elhordatva az esőt, megmutatta az égnek a földet és a földnek a tiszta eget.
A tenger dühe is elült és félretéve hármashegyű fegyverét, megsimogatja a vizeket a tenger ura. Hívta a mélység fölött ácsorgó kék Tritónt, kinek vállait rajtanőtt bíborcsiga borítja, s meghagyta neki, hogy fújjon bele kagyló-trombitájába, jelt adva így szólítsa vissza a tenger habjait és a kiáradt folyókat. Vette Tritón öblös, felül szélesedő, hajlított trombitáját; ez, mihelyt magába veszi a levegőt, betölti hangjával a partokat, keleten és nyugaton egyszerre. Akkor is, amint az isten nedves szakállától harmatozó száját megérintette és a parancs szerint rázendített a takarodóra, minden hullám meghallotta a földön és a tengeren egyaránt. S amint meghallották a hullámok, egybe is gyűlt valamennyi. Az áradat leülepedett, a dombok lassanként előtünedeztek. Már a tengernek újra partja lett, s a folyókat visszafogadta a régi meder. Emelkedett a föld, s nőttek-nőttek újra a szárazföldi tájak, miközben egyre fogyott a víz. Végre, hosszú idő múltán, megmutatták újra lombjukvesztett ormaikat az erdők, de még ágaik közt tartották a visszamaradt iszapot.
Helyreállt a világ, de kietlen volt és üres, és az elpusztult mezők fölött mélységes csend uralkodott. Látta ezt Deukalión és könnyek között így szólította meg Pyrrhát: – Ó, testvérem, ó hitvesem, ó egyetlennek maradt asszony a földön, kit a közös nemzetség, a rokoni származás és végül a nász kötött hozzám, most e veszedelmek magukban is összekötnének. Mi ketten vagyunk most az egész föld népe, amerre csak ellát napnyugat és napkelet, a többi már mind a tenger martaléka. De még a mi életünk sincs biztonságban, még most is fellegek rémítik a lelkünket. Mit éreznél, te szegény, ha nélkülem kímélt volna meg téged a végzet? Magadra maradottan hogyan viselhetnéd el a félelmet, s kinek panaszkodnál és ki vigasztalna? Mert, hidd meg, ha te is a tengeré lennél, én követnélek téged, hitvesem, és én is a tengeré lennék. Ó vajha meg tudnám újítani az emberiséget, atyámnak, Prométheusnak a mesterségével, s mint ő, vajha lelket tudnék önteni én is a kiformált agyagba! Most a halandó fajta mi kettőnkben áll fenn, így akarták az istenek, az emberekből hírmondó példaként maradtunk.
Így beszélt Deukalión és mindketten sírtak. Aztán elhatározták, hogy könyörögnek az égi istenséghez és szent jóslat útján kérnek segítséget. Nem tanakodtak soká, együtt járultak a Képhisos folyó habjaihoz, melyek még nem voltak ugyan egészen kitisztulva, de legalább már az ismerős mederben haladtak. Innen merítettek vizet és avval hintették be ruháikat és fejüket, úgy vették útjukat a szentséges istennő temploma felé. Ennek az orma is rút moszattól sárgult, és tűz nélkül álltak az oltárok. Amint a templom lépcsőit elérték, lehajtott fővel borult le mindkettő és a hideg követ remegve illették csókjaikkal. És így imádkoztak:
– Ha igazságos imánkra meglágyul az isteni akarat, ha elfordul az istenek haragja, mondd, Themís, mi módon hozható még helyre a mi fajtánk pusztulása? Nyújts segítséget te, legszelídebb istennő, az elsüllyedt világnak!
Meghatották a jámbor szavak az istennőt és jóslatot adott:
– Távozzatok templomomból és fedjétek be fejeteket; oldjátok meg felövezett ruhátokat s nagy szülőanyátok csontjait dobáljátok a hátatok mögé.
Sokáig hallgattak, aztán Pyrrha szava törte meg a megdöbbent csendet, és megtagadta az engedelmességet. Remegő szájjal kérte az istennő bocsánatát, de félt megsérteni anyja árnyékát csontjai szétdobálásával. Majd el-elismétlik magukban a jóslat bujkáló értelmű, homályos szavait és végül Prométheus fia szelíd szavakkal simogatta meg Epimétheus leányát:
– Vagy csalóka minden okosságunk – mondta –, vagy pedig kegyesek a jóslat igéi és nem tanácsolnak bűnt nekünk. Nagy szülőanyánk a Föld és a Föld testében a kövek a csontok, azt parancsolja a jóslat, hogy ezeket dobáljuk a hátunk mögé.
Megörült Pyrrha férje szavainak, de mindketten féltek, hogy csalóka a remény, annyira nem bíztak az égi intelemben. De mit árt, ha próbát tesznek? Lementek a hegyről és betakarták a fejüket, ruháikat megoldozták, s amint a parancs szólt, hátuk mögé dobálták a köveket. És a durva kövek engedtek lassanként merev keménységükből, egyre lágyultak, s amint meglágyultak, alakot kezdtek ölteni. Majd amint megnőttek és szelídebb lett a természetük, ki lehetett már venni emberi alakjukat, ha még nem is egészen világosan, hanem csak úgy, mint az imént munkába vett márványból alakuló szobrokon. Ami nedvesebb, földesebb rész volt rajtuk, abból lett a hús, az izomzat, ami szilárd és hajolni nem tudó, abból lettek a csontok, ami pedig ér volt a kőben, ér maradt az emberi testben is.
Nem telt bele sok idő és az istenek akarata szerint megújult az emberi fajta. A férfikézből elhajított kövek férfiakká lettek s Pyrrha köveiből az asszonyi nem született újjá. Ezért vagyunk kemény, fáradságot tűrő fajta; evvel is megmutatjuk, hogy kemény kövekből lettünk.
Ovidius: Metamorphoses I. 313–415. sorok.