Görögország legészakibb részében, Thessalia és Makedonia határán áll az Olympos, Görögország legmagasabb hegye. Égbe nyúló csúcsait az év nagyobb részében hó borítja. Homérosnál előforduló jelzői közül így a fizikai valóságot fejezi ki az, hogy „havas”, valamint egyenlőtlen tagozódását, számos csúcsra töredezett gerincét találóan jellemzi a költő, mikor „soknyakúnak” mondja. De máskülönben az Olympos mint az istenek lakóhelye, Homérosnál és a későbbi költőknél egyaránt, kívül esik a fizikai tapasztaláson: a görög mitológiai képzelet és nem a természet világában van helye. Más a thessaliai Olympos lenyűgözően fenséges látványa, melyet kivált a Thermaios tengeröböl felől közeledő utazók magasztalnak, mindenesetre érthetővé teszi, hogy az Olympos-mítosz éppen erre a hegyre lokalizálódott. Jellemző, hogy mikor Görögország török uralom alatt állt, a törökök is ezt a hegyet nevezték Szemavat Evinek, azaz az „Égiek lakásának”. A hegy legmagasabb csúcsait örökösen felhők veszik körül, érthető, hogy már Homéros is „Olympos” helyett gyakran egyszerűen eget mond, és „égi istenek” vagy „olymposi istenek” számára sokszor egészen egyet jelentenek. S azt az ellentmondást nem is veszi észre, hogy az Olymposra örökös tavaszt képzel, bár más helyen havas ormait emlegette.
Itt, a mitikus Olymposon van az istenek örök székhelye. Szél nem rázza soha, sem eső nem áztatja, sem hó nem lepi be, hanem mindig derült, felhőtlen égbolt hajlik föléje, és fehér fény fut rajta keresztül. Az Olymposra hívja össze tanácskozni Zeus az isteneket, és az Olympos az istenek gondtalan lakomáinak állandó színhelye. Apollón játszik a lantján ezeken a lakomákon, és a Múzsák énekelnek, váltakozó énekkel.
Hébé, az ifjúság istennője tölt piros nektárt a kelyhekbe, vagy Ganymédés, a szép trójai királyfi, akit Zeus sasmadara ragadott fel az Olymposra, a halhatatlanok sorába, hogy Zeus pohárnoka legyen. Az istenek örök gondtalanságban élnek itt. Az olymposi istenek a boldog istenek; Thetis, mikor istennő létére halandó fia, Akhilleus sorsát siratja, szégyell felmenni az Olymposra. Az istenek halhatatlanok, örökké fiatalok és minden emberi tulajdonság a végtelen tökéletesség fokán van meg bennük. Nagyobbak és szebbek az embereknél, s bár az emberekhez hasonlóan esznek és isznak, nem kenyéren és boron élnek, hanem nektárt isznak és „halhatatlan” ételt, ambrosiát esznek, amit galambok hordanak az Olymposra. Vérük is más, mint az embereké: ereikben ikhór folyik. Az istenek külön nyelve is tökéletesebb, kifejezőbb, mint az emberi nyelv; egy-egy név helyett, melynek etimológiai értelmét már a görögök sem tudták, az istenek olyan szavakat használnak, melyek a dolog lényegét jelzik. Így a Trója alatt elfolyó Skamandrost az istenek nevezték Xanthosnak, azaz „Szőkének”, és van egy sötét színű éjszakai madár is, melyet az emberek kymindisnek, de az istenek khalkisnak, vagyis „rézmadárnak” neveznek.
Az Olymposról távolmaradnak a föld és a föld alatti világ sötétebb istenségei. Az Olympos az örök derű hona, itt nincs helye semminek, ami a boldog összhangot megzavarná, Atét, a megrontó elvakultság istennőjét Zeus lehajította az Olymposról az emberek közé. Mikor Kronos fiai egymás közt osztják fel az uralmat, Poseidón a tengert, Hadés az alvilágot és Zeus az eget kapja, de az Olympos közös maradt. Mégis: Zeus, az ég ura, az Olymposon is uralkodik, Poseidón a tenger mélyén levő aranyos barlang-palotájából alkalomadtán feljár ugyan az olymposi istenek közé, de Hadés örökké a maga sötét világára szorítkozik, és csak egészen kivételesen esik szó arról, hogy pl. Héraklés nyilától érve ő is az Olympos orvosát, Paiéónt keresi fel. Mikor a rendszerező theológia tizenkettőben állapítja meg az istenek számát, általában ezen is az olymposi isteneket értik és legtöbbször így határozzák meg a sorozatot: Zeus és Héra, Poseidón és Déméter, Apollón és Artemis, Héphaistos és Athéné, Arés és Aphrodité, Hermés és Hestia. S az olymposi tizenkét isten uralmának legkézzelfoghatóbb megmutatkozásait háromszor három istennő fejezi ki. A három Hóra a rendet őrzi a természet és erkölcs világában egyaránt: ők a váltakozó évszakok istennői, de egyéni neveik, Eunomia: a „Törvény rendje”, Eiréné: a „Béke”, Diké: a „Jog”, arra utalnak, hogy a világrendet erkölcsi vonatkozásban is ők biztosítják. A három Moira fonja a sors fonalát. Ha egyik embernek hosszú élet jut, a másiknak rövid, az egyiket boldogság éri, a másikat szerencsétlenség, az emberi ész számára egyenként megokolhatatlan „véletlenek” ezek, de a Moirák létezése azt fejezi ki, hogy mindenkin a számára rendelt osztályrésznek kell beteljesednie. Az egyik neve Klóthó, aki „fonja” a fonalat, a másik Lakhesis, aki az „osztályrészt” juttatja, és a harmadik Atropos, az „elfordíthatatlan”. Tehát általuk is valamiféle kiszabott rend érvényesül, de ezt a rend az ember számára hozzáférhetetlenebb, értelme számára megközelíthetetlenebb és ellenőrizhetetlenebb, mint az a rend, amelyet a Hórák képviselnek. Tykhé, a „véletlen”, a sors szeszélyes istennője, kinek forgandóságát fejezi ki, hogy gömbön áll, szárnya van és feje hátul kopasz, vagyis akkor kell üstökön ragadni, amikor eléd kerül – az Olympos-mítosztól idegen, aránylag késői képzet. A harmadik háromság, melyben az Olympos uralma fejeződik ki, a három Kharis: Euphrosyné, a „Boldogság”, Thaleia, a „Virulás”, Aglaia, a „Fény”. Mert a földi élet fölé épült Olympos jelenti a derűt a világban, és teszi kívánatossá nemes rendjével az életet. Az Olympos környékén, Pieriában és a Tempé-völgyben lakó Múzsák, kik magukban is háromszor hárman vannak, és akik maguk is „olymposiak”, e nemes rend uralmát hirdetik a kiválasztott költők énekén keresztül.
Az olymposi tizenkét isten közül Homéros Démétért, a kenyéradó föld megszemélyesítőjét többször említi ugyan, de arisztokratikus Olymposán nem ad helyet neki; annál jelentősebb szerephez jut Hésiodos paraszti világképében, ahol a földművelő nép a jó termésért imádkozik hozzá. Hermés olymposi isten, de nem csak olymposi. Ő az, aki emberekkel a legszívesebben társalog, mint hírvivő, közvetít az isteni és emberi világ között és az alvilágba is ő vezeti a halottak lelkét. Dionysos és Héraklés, Zeusnak halandó anyáktól való gyermekei, csak földi szenvedéseikkel és küzdelmeikkel érdemelték ki az Olympost.
Az olymposi világ Zeus nemzedéktársainak és utódainak a világa. Az olymposi istenek éterikus ragyogásának és nemes összhangjának természetes ellenzékét a Föld alaktalan, súlyos és nehézkes gyermekei teszik. Nemcsak Kronost és a titánokat kell legyőznie Zeusnak, Gaia új meg új ellenfeleket támaszt uralma ellen. Az olymposiak győznek a Föld durva és erőszakos gyermekei fölött a giganiomakhiában, „gigasok harcában”, de csak, mikor az olymposi világrend követelményeit vállaló halandó: Héraklés is az Olympos istenei mellé áll. A gigasok megölése után hozza világra Gaia legfiatalabb gyermekét, Typhónt, a százfejű, tűzokádó óriást, hogy ez is az Olympos uralma ellen lázadjon. Az istenek Egyiptomba menekültek előle, de végül is Zeus legyőzte és az Aitné (Aetna) hegyét borította rá: ez magyarázza a szicíliai Aetna vulkanikus természetét. Typhón Ekhidnától, Tartarosnak félig kígyó alakú leányától származó gyermekeit hagyja maga után a föld színén, egyebek közt a nemeai oroszlánt és a lernai hydrát. Ezeket is Héraklés öli meg, aki a Gaiától származó emberi és állati szörnyek kiirtásával a földön is az olymposi rend uralmát biztosítja. Aki az Olympos ellen lázad, buknia kell, de az olymposi világrend szolgálatában a halandó Héraklés is kiérdemli az Olympost.
A Föld táplálta fel óriásokká Alóeus két fiát is, Ótost és Ephialtést. Ezek már kilencéves korukban kilenc rőf szélesek és kilenc láb magasak voltak és az Olympos halhatatlan lakóit fenyegették meg háborúval. Az Olympos fölé az Ossát és az Ossára a Péliont akarták rakni, hogy így jussanak az égbe. Férfisorba jutva meg is valósították volna vakmerő tervüket, de Apollón fiatal korukban ölte meg mindkettőt.
Héphaistos, a kovácsisten készítette az Olymposon az istenek ércpalotáit, Zeusnak hatalmas megaront, mint a földi királyoknak, arany trónszékkel a közepén, ahol alattvalóival tanácskozhatik és lakomázhatik; Hérának titkos zárat a hálószobájára, melyet csak maga az istennő tud kinyitni. Magának Héphaistosnak a tűzhányók mélyén levő füstös és borzalmas műhelyeken kívül az Olymposon is van csodálatosan berendezett, aranytól ragyogó műhelye.
Az Olympos mérhetetlen magasságban van a föld felett. Mikor egyszer Zeus és Héra civódásába, anyja pártjára állva, beleszólt Héphaistos, Zeus lehajította az Olymposról, és ekkor egész napon át zuhant, amíg földet ért Lémnos szigetén. De ez a mérhetetlen magasság nem jelenti az istenek teljes elszigeteltségét az emberi világtól. Nemcsak a magasból uralkodnak, hanem jelenlétük állandóan megérezhető az emberi dolgokban. Az ügyeskezű mesterembert Athéné vagy Héphaistos, a derék vadászt Apollón vagy Artemis tanította. Plasztikus istenalakjukban ugyan csak kiválasztott emberek előtt jelennek meg, de jelenlétüket mások is átélik, s a megkezdett emberi cselekvés váratlan sikere, egy szó vagy egy lépés meglepő helyénvalósága, döbbent borzongás, néha valami különös jó illat bizonyítja közelségüket. Ha áldozatot mutatnak be az emberek, az istenek mindig eljönnek láthatatlanul, hogy részesüljenek az áldozati lakomában, s meghitt közelségük élménye, a theoxenia („isten-vendégség”) hite több mítoszban talált kifejezést. Vannak kiválasztott, jámbor népek, melyek különösen gyakran látják vendégül az isteneket; ilyenek különösen a föld szélein lakó mesés népek, nyugaton és keleten az aithiopsok, északon a hyperboreiosok. Mindennapos esemény a theoxenia a phaiakok mesebeli népe számára is, máskülönben ritka, kivételes áldást hozó jelenség. Homérosnál pl. az Odysseiában látjuk, milyen megrendült boldogság tölti el az agg Nestór szívét, mikor kitűnik, hogy Pallas Athéné, ki Mentór alakjában kísérte el az ifjú Télemakhost Pylosba, szemmel láthatóan volt jelen azon az áldozati lakomán, melyet Pylos királya Poseidón tiszteletére rendezett. Minden idegen (xenos) Zeus Xenios oltalma alatt áll, de azért is meg kell becsülni, mert ki tudja, nem rejtőzik-e a vándor kopott ruhája, vagy éppen a koldusgúnya alatt valamelyik olymposi isten, aki bejárja az emberek városait, hogy kiismerje jámborságukat és gonoszságukat? Philémón és Baukis története: a „theoxenia” legemlegetettebb példája.
Gaia, a Földanya, megirigyelve az olymposiak uralmát és bosszút kívánva gyermekeiért, a titánokért, világra hozta a gigászokat, a kígyólábú óriásokat. Elhalványodtak a csillagok, Hélios, a Nap istene is elrémülve tartotta vissza lovait, mikor előjöttek a földből a gigászok, akik még meg sem születtek és már háborúhoz készítették jobbjukat. Anyjuk, Gaia, bosszút lihegő szavakkal biztatta őket:
– Ti fogjátok legyőzni az égi isteneket; hadd lássa meg Kronos fia, hogy van-e fegyvere ellenem! Most dőljön el, hogy Rhea gyermekei hatalmasabbak-e, mint az enyémek. Most: senki sem adja meg a Földnek az illő tiszteletet s nem válogat Zeus az eszközökben, ha a titánok ellen harcol. Prométheus eleven májából lakmározik a sas Skythiában, Atlas a tüzes égboltot tartja feje búbján a hyperboreiosok földjén, miközben az ősz hajára és szakállára észak kemény jege rakódik. Hát még Tityos, akinek folyton megújulnak a belei, de csak azért, hogy a keselyű újra meg újra azt falja. De most itt vagytok ti, bosszúálló hadsereg, oldjátok meg a titánok bilincseit, védjétek meg anyátokat! Hegyek és folyók: itt van, Zeus ellen minden tagomat felhasználhatjátok. Csak győzzétek le az Olympos isteneit, feloszthatjátok majd magatok között az uralmat, legyen a tiéd, Typhóeus, az ég villáma és a királyi jogar, neked szolgáljon, Enkelados, a tenger, egy másik ragadja magához a Hajnal gyeplőjét, tiéd legyen Delphoi babérága, Porphyrión, és Kirrha minden temploma.
Könnyű volt rávenni a harcra a szilaj óriásokat. Már azt hitték, a balgák, hogy kezükben van a győzelem; egyik azt tervezte, hogyan fogja Poseidónt kiráncigálni a tenger habjai közül, a másik Arést akarta leteríteni, a harmadik Apollón szép fürtjeit érezte már goromba kezei között, és örültek már, hogy övék lesz Aphrodité, sőt a megközelíthetetlen Artemist és a szűz Pallas Athénét is el fogják hurcolni erőszakkal.
De közben Iris is összehívta az isteneket Zeus olymposi palotájába. Feljöttek a tenger meg a folyók istenei is mind, sőt még az alvilági lelkek is, Hadés és Persephoné ; a halál lovai visszahőköltek a fénytől a szokatlan úton és bizonytalanul haladtak tovább, sűrű sötétséget fújva orrlikaikból. Mikor már együtt voltak mindnyájan, így szólt hozzájuk Zeus, az emberek és istenek atyja:
– Ó, te soha el nem pusztuló isteni sereg, ti, kiket örökre megillet az ég és akik nem vagytok a halál végzetének alávetve, látjátok, hogy a Föld megint milyen összeesküvést sző a mi világunk ellen? Új fiakat hozott világra ellenünk, de csak azért, hogy annyi sírdombbal legyen több a hátán, mint ahány gyermeket hozott a világra.
S megharsant a felhők trombitája, az isteneknek az Aether, a gigászoknak a Föld adta meg a dörgő jelet a rohamra, a természet újra zűrzavarossá lett és aggódik uráért. A dölyfös gigászok szétfeszítik a természet határait, a sziget elhagyja helyét a tengerben, a sziklazátonyok felszínre kerülnek, a tengerpartok eltolódnak, a folyók megváltoztatják medrüket. Az egyik az Oita hegyét, a másik a Pangaiont, az Ossát vagy a jégborította Athóst használja fegyverül, amaz a Rhodopé sziklás hegyét szakítja fel a Hebros forrásaival együtt, és a gigasok vállán csorog végig az Enipeus vize is. Maga Gaia kisimult mezők felületén ül, nincs magaslat többé a földön, a Földanya gyermekei között osztotta szét önmagát.
Irtózatos recsegés-ropogás, vad harci lárma töltötte be a levegőt. Elsőnek Arés hajtotta sebes lovait az ellenségre, arany pajzsa tűznél fényesebben ragyogott, dús fürtjeit sisak szorította le. Pelórost érte a kardja, ott, ahol a combja végén szörnyalakjához a két kígyótest csatlakozott; mind a három életét egyetlen csapással oltotta ki. Aztán az elterült óriási testen diadallal hajtotta végig harci szekerét.
Mimas rohant elő, hogy megbosszulja testvére halálát. Már felragadta Lémnos tűzhányó szigetét, Héphaistos műhelyével együtt, és Arésre hajította volna, de az isten megelőzte, dárdája hegyével agyvelejét érte. Mimas emberi teste meghalt, de a kettős kígyótest élt még és szörnyű sziszegéssel tört halála után is legyőzője ellen.
Pallas Athéné nem használta dárdáját, csak a pajzsát mutatta Pallas gigásznak a Gorgó-fejjel, de ezt látni is elég volt: rémülten érezte a gigász, hogy kőkeménység kúszik végig a tagjain, és anélkül, hogy sebet kapott volna, merev lesz és tehetetlen., mint a márvány. Éppen akkor keresett sziklát a közelben Damastór, hogy az istenekre hajítsa, s most testvére megmerevedett tetemét kapta fel szikla helyett.
Csodálkozva látta testvére halálát Ekhión s hogy megpróbálja az istennőt, szembenézett vele, akivel senki sem nézhet szembe kétszer. Vakmerő tekintetével megérdemelte halálát és a halállal együtt ismerte meg az istennőt. Utána Palléneus nyújtotta elvakult kezeit Athéné ellen; emberi testét dárdája hegyével ölte meg az istennő, ugyanakkor a kígyórész a Gorgó jéghideg tekintetétől fagyott merevvé.
Porphyrión Délos szigetére rontott, hogy ott a világ tengelyét csavarja az istenek ellen. Elborzadva látta Néreus, a tengeri öreg, nyirkos barlangjából kiugrott ősz atyjával Thetis, és Poseidón magára maradt. A Kynthos hegy csúcsáról segítségért kiáltottak a szelíd nymphák, a nymphák, akik egyszerű nyilaikkal vadászni tanították egykor Apollónt, és akik először vetettek ágyat Létónak, mikor megszületett két ragyogó gyermeke, Apollón és Artemis, a Nap és a Hold. Rémülten kiáltott fel Apollónhoz segítségért maga Délos szigete:
– Az én ölembe tett Létó, mikor születtél, hát most hallgass meg engem és segíts, mert kegyetlen kéz felszakít, hogy újra bolyongjak; mint régen. – Mert Délos szigete, mielőtt Apollón megszületett rajta, állandó hely nélkül bolyongott a téngeren. Apollón megjelent és legyőzte Porphyriónt.
Claudianus: Gigantomachia.
*
Pallénében jöttek a világra a gigászok, mások szerint pedig Phlegraiban. Sziklákat és égő szálfákat hajigáltak az ég ellen; Porphyrión és Alkyoneus voltak köztük a legerősebbek, Alkyoneus halhatatlan is volt, mindaddig, amíg saját szülőföldjén harcolt.
Az isteneknek úgy ígérte a győzelmet a jóslat, ha halandó lesz a szövetségesük. Megtudta ezt Gaia és gyógyírt keresett, hogy halandó ember se tudja elpusztítani a fiait. De Zeus megtiltotta Eósnak, a Hajnalnak, Selénének, a Holdnak, és Héliosnak, a Napnak, hogy megmutassák a gyógyírt, s ő maga szedte le, hogy megelőzze Gaiát. S Athénét küldte, hogy hívja el szövetségesnek Héraklést.
Héraklés először Alkyoneusra lőtte nyilát, de szülőföldjén nem lehetett bírni vele. Ekkor Athéné tanácsára elvonszolta Palléné területéről. Pallénén kívül már elvesztette halhatatlanságát a gigász és Héraklés megölhette. Ephialtés egyik szemét Apollón lőtte ki, a másikat Héraklés. Eurytost Dionysos ölte meg a thyrsosszal, Klytiost Hekaté izzó kövekkel, Enkelados menekült, de Athéné Szicília szigetét dobta rá. Pallast is Athéné nyúzta meg; Polybótés a tengeren keresztül menekült Poseidón elől, eljutott Kós szigetére, de itt Poseidón letört a szigetből egy darabot és azt hajította rá. Hermés Hadés láthatatlanná tévő sisakjában harcolt és megölte Hippolytost, Artemis Gratiónt, és a Moirák Agriost és Thoónt, akik rézbuzogánnyal harcoltak. A többit Zeus sújtotta le a villámával és Héraklés lőtte rakásra nyilaival.
Apollodóros: Bibliotheca I. 6,1–2.
Phrygia dombjain egy hársfa mellett áll egy tölgy, és alacsony fal veszi körül a kettőt. A közelben mocsár van, egykor lakott föld, de most csak búvármadarak és szárcsák nyüzsögnek benne.
Emberi alakban járt egyszer Zeus és vele volt Hermés is, hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukis anyó és Philémón apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt és szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak szót.
Amint a kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukis egyszerű szőttest terített rá. Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukis azt tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát és forró vízben puhította meg.
Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók.
Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást, mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet.
Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak:
– Valóban istenek vagyunk és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelgő vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel a hegy tetejére.
Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronos fia:
– Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok.
Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé:
– Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engemet eltemetnie.
Kívánságuk teljesült; ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól.
– Isten veled, én hitvesem – mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukis hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek. Az arrajárók pedig elmondták:
– Gondjuk van a jámborokra az isteneknek, és akik az isteneket tisztelik, maguk is tiszteletre találnak.
Ovidius: Metamorphoses VIII. 620–724. sorok.