A fiatal lány a pult fölé hajolt, és pakolni kezdte az árut. A válla fölött még visszapillantott a fiúra, aki ismét ott álldogált a sor végén, és őt figyelte. Egyidős lehetett vele, rövid, fekete haja volt, és meglepően világos, szürkés szeme. Az elmúlt napok során mindig benézett a boltba, nem vett semmit, és a lány többször is rajtakapta, hogy őt figyeli. Ez volt a nyári munka egyetlen jó eseménye. Újra végigmérte a fiút, aki idegesen igazgatta ruháit, ami valahogy még kedvesebbé tette a lány szemében. Egészen jóképűnek találta. A másik arcán megjelent egy halvány mosoly, mintha tudná, hogy mire gondol.
− Legilimens! − Draco alig mozgatta a száját, inkább csak gondolta, mint kimondta a varázsigét. Azt már régen megtanulta, hogyan tartsa pálcáját elrejtve, nehogy bárkinek is feltűnjön. Egy pillanatra elárasztották a mugli lány gondolatai, de rövid idő alatt sikerült háttérbe szorítania őket, hogy csak azt az egy információt kereshesse, amelyre szüksége volt.
Napok óta járt ide, erre az idegesítő mugli helyre, hogy Piton irányításával gyakorolja a legilimenciát. A nemrég elsajátított átváltoztatástan anyag most jó szolgálatot tett; átszínezte a haját és a szemöldökét, s kicsit az arcformáján is alakított minden reggel, mielőtt elindultak volna a London külvárosában található boltba. Első nap őszintén megdöbbentette a hely. Nem csak a rengeteg mugli eszköz miatt, hanem mert ő mindig kisboltokba járt anyjával, és egy ekkora áruház, amelynek minden szintjén mást árultak, nevetségesnek tűnt számára.
A mugli ruhák, amelyeket Piton adott neki, szintén nem nyerték el a tetszését, mint ahogy az az ötlet sem, hogy egy muglikkal telezsúfolt helyiségben töltse a napjai nagy részét. Az álcázás persze tökéletes volt, s biztos lehetett benne, hogy a halálfalók itt sosem keresnék, de az első napon órákon át semmire sem tudott koncentrálni, mert fizikai rosszullét kerülgette a gondolattól, hogy kik veszik körül. Végül Piton megjegyezte, hogy ha ilyen tempóban haladnak, akkor Draco tíz évnél hamarabb nem fogja elvégezni a Defensor-képzést – ez hatott, így aztán összeszedte magát.
Az okklumencia gyakorlására Piton folyamatosan rákényszerítette. Az elmúlt hetek során Draco megtanulta alaposabban lezárni az elméjét, és úgy érezte, egy-két gondolatot már el tud rejteni mestere elől. A legilimencia azonban nehezebbnek bizonyult. Ezt nem volt érdemes Pitonnal gyakorolni, hiszen a férfi több mint húsz éves gyakorlatával értelmetlen lett volna szembeszállnia. Ha a Roxfortban vannak, akkor bizonyára az iskolatársai segítségével tanul, most azonban, hogy mindenki elől elzárva élt, erre nem volt nagy esély.
Amikor megtudta, hogy Piton hogyan akarja megoldani ezt a problémát, felmerült benne, hogy valóban elszökik, és hagyja a csudába az egészet. A mugli ruhák kényelmetlenek voltak, és Draco komolyan gusztustalannak tartotta az ötletet, hogy felvegye őket. Piton azonban nem kezdett vele vitatkozni, pedig erre számított. Már felkészült arra, hogy milyen érveket vág a férfi fejéhez, és hogy végre kiabálhat egy jót, de nem így történet. Piton egyszerűen csak bólintott, amikor közölte, hogy sosem venné fel azt az undorító farmert, és lelökte az ágyra a ruhákat, majd kiment. Draco pedig ott maradt a mugli rongyok mellett, úgy, hogy belészorult minden érv és szónoklat, amelyet eltervezett.
Végül letelepedett az ágyra, és kézbe vette az egyik ruhát. Látott már muglikat a King’s Crosson, vagy amikor az Abszol útra mentek. Anyja mindig sietett, s igyekezett úgy tenni, mintha senki sem lenne kettőjükön kívül az utcán, ezért Draco egészen kicsi korától fogva megtanulta, hogy a legjobb, ha tudomást sem vesz a körülöttük nyüzsgő emberekről. Tisztán emlékezett arra, amikor először találkozott muglikkal – szintén az Abszol útra tartottak éppen, vagy talán a Szent Mungóba, Draco beteg nagyapját meglátogatni –, és ő csodálkozva mutogatott a furcsa ruhás alakokra.
Apja figyelmeztetően a fejére ütött, hogy viselkedjen, anyja pedig lehajolt, s halkan biztosította arról, hogy majd később megbeszélik. Később kapott egy nagy adag fagylaltot az apjától, ő mindig is úgy gondolta, hogy az ütés miatt, de talán csak azért, hogy elterelje valamivel a figyelmét, és amíg apja a Gringottsba ment elintézni néhány ügyet, anyja halk, sietős hangon elmagyarázta, hogy vannak emberek, akik nem tudnak varázsolni. Értelmetlennek tűnt minden szó, évekig csak azt fogta fel, hogy a muglik szörnyszülöttek, akik nem képesek elérni amit akarnak, ezért segédeszközökre van szükségük. Később, amikor talált néhány könyvet a mágia kialakulásának kezdeteiről, rájött, hogy a muglik inkább csak szánalmas, gyenge bolondok, akik nem próbálták annak idején előhívni magukból a képességet a varázserőre.
Draco sosem vett fel mugli ruhát, ez obszcén dolog lett volna a szemében. Volt az Abszol út egyik mellékutcájában egy kis szabászat, a Shanda és Sheymesh, amely olyan drágán dolgozott, hogy még az aranyvérű családok közül sem engedhette meg magának mindegyik, hogy ott vásároljon. A Malfoy család felnőtt tagjai minden ruhájukat ott szerezték be, azonban Dracónak Madam Malkin olcsóbb választékából vásároltak iskolai és otthoni talárokat is, hiszen évente újat kellett venni, annyira gyorsan nőtte ki őket.
Azonban azt a ruhát, amelyben minden évben a King’s Crossra ment a család, Draco számára és a Shanda és Sheymesh-ben szerezték be. Egyedül itt árultak ugyanis olyan talárt és köpenyt, amelynek anyagát egy különleges bűbájjal látták el, miközben szőtték, s ennek köszönhetően a varázstalan emberek közönséges mugli öltözéknek látták. Lucius Malfoy mindig ilyen ruhában járt London utcáin. Narcissát már kevésbé foglalkoztatta ez a szabály, igaz, egy nő talárban jóval kisebb feltűnést keltett a londoni utcákon, mint amekkorát egy férfi keltett volna.
Draco megtapogatta a pulóver anyagát. Egészen puha volt, amin meg is lepődött. Jobban belegondolva már nem bánta, hogy nem magyarázta el Pitonnak, mennyire szörnyű dolog mugli ruhában járni. Eszébe jutott, hogy mestere apja mugli volt, s még ha tudta is, hogy gyűlölte a Piton-ősöket (ezt minimális legilimenciatudással is érzékelhette, ha véletlenül szóba hozta Piton apját), azért sejtette, hogy a kitagadott Eileen Prince nem vásárolhatott Sheymesh-éknél talárt a fiának. Nem lett volna túl illendő Piton fejéhez vágni, hogy szennyes és gusztustalan.
És különben is, már maga Draco is megfogta ezt a kifejezetten jó színű és puha pulóvert, tehát saját magát is érezhetné gusztustalannak. De az elmúlt hetek után valahogy szürkébb és elmosódottabb lett a szemében mindaz, ami eddig fekete és fehér, jól elkülöníthető és egyértelmű volt. Anyja azt mondta, hogy tegyen meg mindent, bármit az életben maradásért, és lassan ő is belátta, hogy ebben a halálfalók és mugli-barátok között lavírozó életben, amelyet elfogadott Pitontól, olyasmiket is el kell vállalnia, amiket sosem tett volna meg korábban.
Pitonnak a szeme se rebbent, amikor elé állt a mugli ruhában. Draco kifejezetten hálás volt, hogy elmaradnak a gúnyos megjegyzések, éppen elég volt saját magban leküzdenie a szégyenérzetet. Persze, amikor mestere elmondta, hogy miből áll a gyakorlás, legszívesebben visszakozott volna. Eleinte csak meg kellett tudnia mindenfélét a lányról, akit Piton kiválasztott. Kikutatni a legrejtettebb gondolatait, emlékeit is. Aztán, amikor ez már jól ment, következett ez a feladat, amellyel most is meg kellett küzdenie; Piton elrejtett valamilyen információt a lány gondolatai közé, s ezt kellett megkeresnie úgy, hogy a lány ne szerezzen tudomást róla.
Draco nyugodtan méregette a mugli lányt. Jobban ismerte, mint a legjobb barátait a Roxfortban. Persze ez nem lepte meg, mert igazából nem is ápolt túl komoly barátságokat az iskolában, inkább csak élvezte, ha bólogatnak arra, amit mond. Róla azonban mindent tudott. Hogy az apja nem kap munkát hónapok óta, hogy meglátta az anyját egy másik férfival csókolózni, hogy két évig volt szerelmes a legjobb barátnője fiújába, és általában, minden rezdülését ismerte már. Máskülönben Piton biztosan nem véletlenül választotta éppen ezt a muglit. Talán, ha nem tudott volna róla mindent, és nem lett volna varázstalan, aki azzal tölti a napja nagy részét, hogy fogkrémeket pakol egy polcra, miközben ezt két pálcamozdulattal el lehetne végezni, egészen tetszett volna Dracónak.
A lány sokadszorra mérte végig, és átfutott az agyán, hogy egészen jóképű. Draco nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt. Amikor először jött ide, a boltba, a lány keresztülnézett rajta. Amikor rájött, hogy őt figyeli, s elkönyvelte magában, hogy miatta jár ide minden nap (ami különben igaz is volt), még megállapította, hogy sajnos nem az esete, most pedig már jóképűnek tartja. Draco jót mulatott a gondolaton, hogy ezek szerint a lányok így lesznek szerelmesek. Aztán alaposabban belegondolva belátta, hogy ő is hasonló érzelmeket táplált Pansy Parkinson iránt.
Félresöpörte a lány felszínes gondolatait, és a régen elfeledett emlékek között kezdett kutatni valami után, amely információt adhat arról, hogy Piton mit vár tőle. Eleinte még úgy tett, mintha a mellette lévő polc árui között válogatna, de most már belátta, hogy értelmetlen ez az álcázás, a lány úgysem jön rá soha, hogy miért lesi. Már éppen megtalálta Piton üzenetét, amikor a lány otthagyta a fogkrémeket, s elindult felé bizonytalan mosollyal az arcán. Draco komolyan megrémült a gondolattól, hogy egy muglival kell beszélgetnie. Eddig elkerülte, hogy fél szónál többet kelljen a varázstalanokhoz szólnia.
– Szia. Ööö… segíthetek? – kérdezte a lány. Draco megállapította, hogy ennél még Pansy is jobban tudott beszélgetés kezdeményezni.
– Kösz, nem. – Egyáltalán nem volt kedve több szót szólni a lányhoz. Érzékelte, hogy neki viszont feltett szándéka, hogy végre előrébb lépjen ebben a kapcsolatban – ahogy ő nevezte magában.
Draco tudatosan hívta elő a lány elméjéből az emléket, ahogy az egyik főnöke leszidja, mert nem koncentrál eléggé a munkára. A mugli megdermedt. Draco úgy érezte, most már könnyedén tudja vezetni a lány elméjét, és már nem is előhívta a lány gondolatát, hanem a sajátját mutatta meg neki; hogy nem akar tőle semmit. Úgy tűnt, a lány ezt megérzésnek tekinti, és miután Draco hidegen végigmérte, sarkon fordult, s visszament a polchoz, ahol eddig pakolt.
Draco megkönnyebbülten engedte ki a visszatartott levegőt. Nem tartott egy percig, hogy megtalálja végre Piton üzenetét arról, hogy hol találkozzanak, s otthagyja végre a lányt. Végigsietett a ruhaosztályon (utálkozva mérte végig a sok mugli rongyot, amelyek mellett muglik válogattak), és egy táblán ellenőrizte a lépcső mellett, hogy hányadik emeletre kell mennie.

*

Piton a kávézó egyik félreeső asztalánál üldögélt, és egy mugli újságot lapozgatott, amelyet valaki az asztalon hagyott. Félig sem figyelt oda a cikkek tartalmára, folyamatosan Draco munkáját ellenőrizte. Az elmúlt két hétben végre koncentrálhatott Draco képzésére. A Weasley-lány halála és Bellatrix látogatása után nem sokkal megkereste Pottert. A kölyök Godric’s Hollow-ba ment a szülei régi házához. Piton nem járt ott azóta, hogy Tom elvesztette ott a testét. A ház körül annyi sötét mágia koncentrálódott, hogy komolyan meglepte, hogy Potter képes volt eljönni odáig. Az egyik szomszédos ház ajtajában figyelte láthatatlanul a kölyköt, ahogy odamegy a romokhoz.
Később Potter ösztönösen indult el a faluban, és belebotlott Christopher Prospeerbe. Piton biztos volt benne, hogy Christopher befogadja, és amikor ez egyértelművé vált, megnyugodva hagyta ott a kölyköt. Tudta, hogy Tom emberei nem fogják megtalálni, erről tettek Prospeer védelmi bűbájai, amelyeket Potterre is kiterjesztett, miután azt hitte, hogy ő a Heros. Így aztán, miután biztosította, hogy Tom se adjon neki túl sok feladatot, végre foglalkozhatott Dracóval.
A fiúnak jó érzéke volt a legilimenciához, néha még Piton erősebb érzelmi hullámait is érzékelte, a muglival pedig, akit kiválasztott neki, kifejezetten jól haladt. A férfi elégedett volt. Ennél sokkal nehezebbnek bizonyult, hogy Draco leküzdje a muglikkal szembeni előítéleteit. Piton ismét kénytelen volt megállapítani, hogy Lucius és Narcissa alapos munkát végzett, amikor felnevelte Dracót. A fiú akár az ő diákkorában is járhatott volna a Roxfortba, amikor tényleg nem akadt egyetlen mugli származású sem a Mardekárban, és aki nem hangoztatta elég sokszor az aranyvér iránti rajongását, az könnyen a peremre szorulhatott.
Pedig abban a Mardekár házban, amelynek Piton volt a vezetője, már voltak mugli származásúak és félvérek is, természetesen Tom legmegbízhatóbb halálfalóinak gyerekei mellett. Piton néha megállapította magában, hogy a Roxfortban valójában két Mardekár ház van; a halálfalók második generációja, akik semmiben sem különböztek a szüleiktől, és a nem tiszta vérű, de különben minden mardekáros tulajdonsággal rendelkező diákok.
Most rá maradt a feladat, hogy Dracót megszabadítsa a tévképzetektől, amelyeket a szülei az elmúlt tizenhét év során átörökítettek rá, hiszen úgy aligha működhetett volna megfelelően Defensorként, ha nem hajlandó a muglik és a félvér vagy mugli származású varázslók közelébe se menni. Piton tudta, hogy ez legalább olyan fontos része lesz a képzésnek, mint az, hogy Draco megtanuljon pálca nélkül varázsolni, vagy elsajátítson további több száz pálcás varázslatot. Legalább olyan fontos, és jóval hosszadalmasabb folyamat.
Draco megérkezett. Most már egészen otthonosan mozgott a mugli ruhában, amelyre eleinte állandóan panaszkodott, s kissé furcsán járt benne. Piton néhány napja rajtakapta, hogy tetszik neki egy hosszú, bőrkabát, amelyet éppen akciósan árultak az áruházban. Draco persze pillanatok alatt eltüntette a gondolatot az elméje mélyén – Piton sejtette, hogy inkább saját maga elől rejtegeti, nem is őelőle –, de Piton legközelebb nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt, amikor Draco a mugli öltözködést szidta.
– Ülj le – intett az egyik szék felé Piton, amikor Draco odaért hozzá.
– Nem mondod komolyan – morogta Draco. Piton már nem is emlékezett, hogy a fiú mikor kezdte tegezni, de meglepő módon ez nem zavarta. Ez már nem az a tanár-diák szituáció volt, mint a Roxfortban. Draco belenézett Piton félig üres csészéjébe. – Mi ez? – kérdezte utálkozva.
– Kávé. Olyat a varázslók is isznak – emlékeztette Piton leheletnyi gúnnyal a hangjában. Draco elhúzta a száját. – Kérsz valamit? – intett Piton az itallap felé.
– Nem tudom, elég érzékeny a gyomrom, nem szoktam mugli kajához – felelt Draco utálkozva.
– Tényleg? Eddig fel se tűnt, egészen jól elfogyasztottál mindent, amit adtam neked otthon.
Draco nem felelt, helyette lapozgatni kezdte az itallapot. Piton nyugodtan dőlt hátra.
– Na jó, iszom egy teát – jelentette be Draco úgy, mintha olyan kegyet gyakorolna, amelytől az egész mugli társadalomnak megtisztelve kellene éreznie magát.
– Ne nekem mondd – felelt Piton könnyedén, s a következő pillanatban valóban odalépett hozzájuk a pincér.
– Mit hozhatok?
Draco Pitonra pillantott, de a férfi makacsul hallgatott.
– Egy teát kérek – mondta végül Draco fogcsikorgatva.
– És milyen teát parancsol? Van gyümölcsteánk, zöldteánk, feketeteánk – sorolta unottan a pincér. Draco ismét Pitonra pillantott, hátha kisegíti, de a varázsló most láthatóan belemélyedt egy cikkbe, valami mugli színésznőről. Draco utálkozva nézett vissza a pincérre, és nagy nehezen közölte vele, hogy feketeteát kér. Amikor a másik megérdeklődte, hogy citrommal vagy tejszínnel óhajtja-e, már legszívesebben a képébe üvöltött volna, vagy még inkább inkább megátkozta volna.
A válasz után a pincér végre elkotródott, és Draco Pitonra pillantott, aki látványos érdektelenséggel lökte arrébb a cikket, amelyet eddig olvasott.
– Ha még egy szót kell ma szólnom egy muglihoz, esküszöm, elhányom magam – közölte Draco undorodva.
– Ó, erről jut eszembe, szép munka volt Vanessa elzavarása – szólalt meg a férfi. Draco dühösen mordult fel. Még a dicséretet sem tudta örömmel hallgatni, mert a férfi kimondta a mugli lány nevét. Nem szeretett arra gondolni, hogy a mugliknak is van nevük. Rájuk nézve még az „ő” is túlságosan kedves megszólítás volt a szemében. – Bár azt hittem, szeretnél vele beszélgetni – folytatta Piton egy gúnyos mosollyal.
– Ne nevettess – vágta rá Draco dühösen. – Az, hogy elviselem a jelenlétüket, még nem jelenti azt, hogy akár egyetlen szót is akarok rájuk pazarolni.
Piton felvonta a szemöldökét.
– Igazad van, a varázserő hiánya kellemetlen, de azért lássuk be, Vanessa egészen csinos. – Érzékelte, ahogy Draco lezárja az elméjét, s küzd az elvörösödés ellen.
– Nem érdekel, hogy te milyennek találod – mordult fel a fiú. – És különben is, nem fiatal hozzád egy kicsit?
Pitont annyira emlékeztette a helyzet egy évekkel ezelőtti beszélgetésre saját maga és Horatius között, hogy inkább békén hagyta Dracót, s csak biccentett. A pincér lerakta a fiú elé a csészét. Draco látványosan nem nézett a muglira, helyette most ő temetkezett bele az újságba.
– Ne hozz szégyent Luciusra és Narcissára, Draco. Szerintem megtanították neked a „köszönöm”-öt – szólalt meg Piton úja gúnyosan.
– Szerintem ma nem vagy túl humoros – vágott vissza Draco morcosan. – Idegesít ez a hely. Nem teázhatnánk otthon?
– Kérlek. – Piton odaszólt a pincérnek, hogy hozza a számlát.
– Nem ízlett a tea, uram? – kérdezte a pincér Dracótól, a teli bögrére pillantva.
– Törődjön a maga dolgával, uram – vágta oda Draco, és felpattant. Kis híján dehoppanált, de még időben rájött, hogy ezzel túlságosan is meghökkentené a pincért.
– Kamasz – mondta Piton könnyedén a férfinak, s követte a fiút. A pincér csóválgatta a fejét, s miközben kiöntötte a teát a lefolyóba, arra gondolt, hogy az ő kamasz fia sose lenne ilyen szemtelen egy idegennel. Még egyszer a két vendég után pillantott, de azok addigra már eltűntek.
Draco egyenesen a szobájába hoppanált, s Piton hagyott neki egy kis időt, hogy átöltözzön, visszaalakítsa haját és arcát, és kiheverje az élményt, hogy két muglival is beszélnie kellett egy napon. Nem sokkal később azonban folytatták a tanulást − ezúttal párbajoztak, ugyanis ez volt a másik dolog, amelyet Piton szerint Dracónak sürgősen el kellett sajátítania, hogy még ebben a háborúban hasznát vehesse.
Amikor első alkalommal kezdtek el gyakorolni, Piton figyelmeztette a fiút, hogy a tértágító bűbájjal kialakított gyakorló helyiségben semmilyen védelmi varázslatot nem hozott létre.
– A falak és a padló valóban kőből vannak, és alaposan meg tudod ütni magad, ha nekicsap egy átok. Tehát légy ügyes, ha egyben akarsz maradni az edzés végére. – Draco flegmán körbenézett, s nem tudta elképzelni, hogy Piton komolyan megátkozza. A válaszul érkező varázslat olyan gyors volt, hogy csak akkor fogta fel, amikor már teljes erőből a falhoz vágta. – Zárd le az elméd! – szólt rá Piton dühösen. – Amíg azon filozofálsz, hogy mire számíthatsz tőlem, gyenge vagy! Sose engedd el magad harc közben!
Draco nyögve tapogatta meg a fejét. Nem vérzett, de ahogy megpróbált feltápászkodni, enyhén szédülni kezdett.
– Akkor se gondoltam volna, hogy…
– Ne gondolj semmit! – vágott közbe Piton, s egy újabb átkot küldött Draco felé. A fiú egy pálcaintéssel kivédte. A férfi folytatta, miközben folyamatosan küldte a fiúra a nonverbális átkokat: – Soha senkiről se feltételezd, hogy nem támadna rád! A nagynénéd első dolga lesz, hogy megkínozzon, ha találkoztok. Tanuld meg mindig őrizni a gondolataidat, és légy mindig résen, különben pillanatok alatt Voldemort előtt vagy az Azkabanban találod magad.
– Szédülök, nem kaphatnék valamit? – érdeklődött Draco, de közben szorgalmasan védte ki Piton átkait.
– Nem. Ha minden alkalommal bájitalt adnék neked, rövid úton a Szent Mungóba kerülnél. Gyerünk, Draco, támadj, mert ha nem győzöl le, nem maradsz életben!
– Saját varázslatot is lehet? – kérdezte Draco összeszorítva a fogát. Igyekezett megfeledkezni a koponyájában lüktető fájdalomról, s csak a férfire koncentrált.
– Saját varázslatot, tananyagot, valaha hallott fekete mágiát, felőlem még pálca nélkül is varázsolhatsz, csak igyekezz nem megsebesülni – közölte a férfi. – Zárd le az elméd, és legilimenciával próbálj rájönni, hogy én mivel akarok támadni.
Draco egyre jobban harcolt, s néha már sikerült Piton egy-egy gondolatát is elcsípnie, amelyet a férfi nem védett elég jól. Eleinte csak saját varázslatokat használt, amelyeket a férfi nehezebben tudott kivédeni, hiszen még akkor sem ismerte a hatásukat, ha ki tudta olvasni Draco elméjéből, hogy mire készül. De Piton hamarosan kiismerte Dracót és a saját varázslatait is, és hosszabb vagy rövidebb idő elteltével Draco mindig elfáradt, figyelmetlenné vált, és Piton végül könnyedén lefegyverezte. Dracónak sosem sikerült pálca nélkül varázsolnia, még akkor sem, ha tudta, hogy az átkok, amelyeket a férfi ráküld, fájdalmasak lesznek.
A helyiségre nyomasztó csönd nehezedett, ahogy Draco és Piton némán párbajozott. Az átkok és az őket megsemmisítő pajzsok fénye színesre festette a falakat, s szinte azt is hallani lehetett, ahogy a pálcákat meg-megsuhintják a levegőben. Csak csizmáik csaptak zajt a köveken, ha egy-egy átkot már nem tudtak kivédeni, s arrébb ugrottak előle, s a falnak csapódó átkok visszhangozták a csizmák koppanását. Draco, ha megsebesült, igyekezett összeszorítani a fogát, és nem venni tudomást a fájdalomról. Piton többnyire még arra is sort tudott keríteni, hogy begyógyítsa a sérülést, ha Draco eltalálta egy átokkal.
Dracónak sikerült néhányszor lefegyverezni mesterét, de többnyire azonnal megbánta a dolgot. Piton pálca nélkül is varázsolt, s ilyenkor egyszerre több dolgot is el tudott érni egyetlen intéssel, így a diadalmas pillanat után néhány másodperccel Draco a földön találta magát, pálca nélkül és komoly sebesülésekkel. Ő is igyekezett pálca nélkül varázsolni, de egyelőre különösebb hatás nélkül legyintgetett. Piton semmit sem mondott a pálca nélküli varázslásról, láthatólag ezt még mindig nem akart rendesen megtanítani Dracónak, a fiú pedig képtelen volt magától ráérezni.
Aznap, miután Piton ismét lefegyverezte Dracót, néhány másodpercig zihálva álltak mindketten. A termet betöltötte az izzadság és a vér szaga, s körbe a falon több helyen is repedések éktelenkedtek a kivédetlen átkok emlékeként. Piton intett, és az ezüstös varázslat friss levegőt hozott a helyiségbe, helyreállította a falat, és Draco elé lebegtette a pálcáját. A fiú boldogan kapott levegő után, és amikor kicsit összeszedte magát, néhány gyógyító bűbájjal rendbe hozta a sérüléseit.
Most, hogy túl volt a roxfortos tananyagon, Piton a gyógyítók és az aurorok tudásának elsajátítására kötelezte. Dracót már nem zavarták a tankönyvek; megtanulta gyorsan elsajátítatni az anyagot (ahol érdemesnek látta, még javított is kicsit az ősi varázslatokon), és beosztani úgy az idejét, hogy még a kikapcsolódásra is sort tudjon keríteni. Végre átnézhette Piton könyvtárát, és kedvére válogathatott a kötetek között.
– Ez szép küzdelem volt – bólintott Piton elégedetten, amikor Draco feltápászkodott. – Jól haladsz.
– Volna egy kérésem – szólalt meg Draco halkan, amikor már Piton dolgozószobájában voltak, a karosszékekben, egy-egy pohár hideg itallal a kezükben. Piton intett, Draco pedig rövid gondolkozás után nekikezdett: – Nem lehetne valahogy kihozni apámat az Azkabanból? – bökte ki Draco. Piton felvonta a szemöldökét, de nem felelt. Draco próbált a férfi elméjében olvasni, de Piton tökéletesen elrejtette a gondolatait, így Draco folytatta: – Tudom, hogy az Azkabanból nem olyan egyszerű megszökni vagy megszöktetni valakit, de az a gondolat, hogy lenne lehetőségem kihozni, és mégsem teszem, mindennél rosszabb.
– Lenne lehetőséged? – ismételte Piton továbbra is kiismerhetetlen arccal. Draco nyelt egyet.
– Tudom, egyedül esélyem se lenne rá, és így is inkább neked köszönheti majd a szabadságát, mint nekem, de nem hagyhatom ott tovább. Még ha a dementorok nincsenek is már ott, a tudat, hogy Potter miatt apám több mint egy éve börtönben van… És anyám is… Szüksége van a segítségre. A társaságra. Én nem lehetek ott vele, de apámmal együtt talán el tudnának menekülni.
Piton hátradőlt a fotelben, és ivott egy kortyot. Nem rajongott különösebben Lucius Malfoyért, s őszintén szólva kicsit sem zavarta, hogy az Azkabanban van. Persze az se zavarta volna, ha a saját apja kerül a varázslók börtönébe. Ugyanakkor azt értette, hogy Draco ezt nem veszi olyan könnyedén, mint ő, és az anyjáért például ő is elindult volna már egy hónapnyi képzés után is.
Draco némán, várakozón nézett rá, s Piton érzékelte, hogy próbálja elcsípni a gondolatait. Még jobban lezárt az elméjét. Semmi szükség nem volt arra, hogy a fiú tudja, mit gondol az apjáról. Lucius a maga módján megfelelően nevelte Dracót; a fiú tökéletes halálfalóvá vált volna, s Luciusnak fogalma sem volt arról, hogy ennél nagyobb karriert is befuthat a fia.
Akárhogy törte is a fejét, nem tudott érvet találni arra, hogy miért ne hozzák ki Lucius Malfoyt az Azkabanból. Ráadásul végre arra is lenne lehetőség, hogy Draco éles helyzetben is bizonyítsa a tudását. A fiú egyre jobban harcolt, s a legilimenciával is jól haladt, de mindez nem volt valódi harc. Piton titkon abban is reménykedett, hogy Draco végre ráérez a pálca nélküli varázslásra. Biztos volt benne, hogy ez akkor válik gyorsan rutinná, ha egyedül jön rá az ember, ezért még várt azzal, hogy megpróbálja megtanítani a fiúnak.
– Rendben – felelt végül, amikor Draco már úgy érezte, hogy egy örökkévalóság telt el. A fiú felsóhajtott. Már elhatározta, hogy ha úgy alakul, akár egyedül is elmegy az Azkabanba, de azért megnyugtatóbbnak tűnt a gondolat, hogy számíthat Pitonra. – Ideje, hogy máshol is kipróbáld a tudásodat – folytatta a férfi. – Gondolom, elolvastál már jó pár könyvet az Azkabanról. – Draco bólintott. Meg se lepte, hogy mestere tudja, hogy már felkészült. – Helyes. Szükséged is lesz rájuk. De ezt majd később megbeszéljük, most pihend ki magad.

*

A tenger halkan, meglepően nyugodtan mormogott. A ki-kicsapó hullámoknak csak a hangját hallották, de semmit sem láttak az éjszaka sötétjében. A holdat és a csillagokat vastag felhőréteg takarta el, s Draco már nem is tudta, hogy a hideg vízpermet, amely lassan eláztatta csuklyáját és köpenyét, a tenger felől vagy a felhőkből jön. Érzékelte, hogy Piton mellette áll, feszülten figyel a tenger felé, mintha bármit is látna. Megpróbálta néhány mély lélegzetvétellel lenyugtatni idegesen kalapáló szívét. A tüdejét és az orrát megtöltötte a hűvös, sós illatú levegő.
Megpróbálta ő is valahová a tenger felé meresztgetni a szemét, s ahogy koncentrált, mintha halványan érzékelte volna a bűbájokat, amellyel védték a börtönt. Nagyon erős hoppanálásgátlás, több olyan bűbáj, amelyek akkor lépnek életbe, ha illetéktelen személy lép a börtön területére, és még valami, amitől megborzongott. Sejtette, hogy ez a dementorokat helyettesítő bűbáj. A köpeny halk zizzenéséből hallotta, hogy Piton felé fordul. Nem zárták le teljesen ez elméjüket, hogy szavak nélkül is tudjanak kommunikálni. Többször is megbeszélték már a haditervet, s Draco most némán bólintott, jelezve, hogy készen áll.
Piton hoppanált elsőnek, mert ő képes volt arra, hogy megtörje közben a börtön körül lévő hoppanálásgátló teret. Dracónak alig egy másodperce volt, hogy kövesse mesterét, amíg az fenntartja hoppanálást segítő varázsaltot. A börtönben hűvös volt, s Dracóra nyomasztóan nehezedett a bűbáj, amely lassan elszívta a rabok erejét és életkedvét. Piton intése nyomán egy ezüstös fénynyaláb táncolta körbe a folyosókat, s megállította az időt az őrök számára, ezzel biztosítva, hogy az illetéktelenek miatt azonnal működésbe lépő riasztóbűbájok és csapdák se tudjanak jelezni.
Mindketten megidézték a patrónusukat, amely valóban enyhítette a dementorok helyett létrehozott, és az ő hatásukra emlékeztető bűbájt. Draco lehunyta a szemét, és a rabok mágikus rezdüléseit figyelte, azt az egyet keresve, amelyet kicsi korától fogva ismert. Eltelt néhány rémisztően hosszúnak tűnő perc, mire megérezte az apja jelenlétét. Lassan indult el a folyosón. Az őrök, akik mellett elmentek, mozdulatlanul, dermedten álltak. Az előtte haladó ezüstösen fénylő róka megvilágította a cellákat, s Draco nem tudta megállni, hogy bepillantson a rabokra, akik mellett elhalad.
Az olvasmányai alapján tudta, hogy a cellák belülről teljesen zárt kőszobácskáknak tűnnek, mégis úgy érezte, mintha egy-két rabbal találkozna a pillantása. Megborzongott.
Vigyázz, Draco, látnak minket, hallotta Piton hangját a fejében, nem ismerhetnek fel. Bármit elárulnának a miniszternek a szabadulás fejében.
Draco elkapta a pillantását.
Hogyan láthatnak, hiszen a börtön…?
Rengeteg varázslatot módosítottunk, vágott közbe Piton, és a patrónusaink ereje beszökik a rabokhoz, nekik is fellélegzést hozva. Ettől átmenetileg képesek átlátni a falon.
Draco bólintott, és újra az apjára fordította a figyelmét. Végre elérkeztek a cellájáig. Lucius Malfoy a rácsoknál állt, csak úgy, mint lassan minden rab a közelében. A cellája elé állított őrök ugyanolyan mozdulatlanok voltak, mint a többi. Draco intésére az ezüstösen világító róka átsiklott a rácsok között, és körbejárta Luciust. Ezalatt Piton intett, s a rókával egyszerre egy ezüstös villanás is a rácsok közé siklott, halk kattanással kinyitva a zárt.
Az ajtó kinyílt, s Lucius megtántorodott. Draco gondolkodás nélkül kapta el, és megdöbbent azon, hogy apja mennyire könnyű. A szomszédos cellákban lévő rabok kiabálni kezdtek, de Draco nem figyelt rájuk. Elővett egy bájitalos fiolát, és leöntötte apja torkán a tartalmát. Lucius vett pár mély lélegzetet, és megpróbált lábra állni. Úgy tűnt, valamivel jobban van, de még mindig Draco vállára kellett támaszkodnia.
Draco, gyerünk, szólalt meg Piton. A többi rab nem bírja sokáig!
− Tudsz hoppanálni? − kérdezte Draco suttogva.
− Draco…? − A férfi hangja rekedt volt. − Itt nem lehet hoppanálni. Menekülj, amíg…
− Sss. Csak fogd erősen a karom − szólt közbe Draco, majd Pitonra pillantott. Mehetünk? kérdezte némán. Piton egy újabb ezüst színű varázslattal megszüntette körülöttük a hoppanálásgátló bűbájt.
Indulj!
Draco lehunyta a szemét, s dehoppanált. Úgy tűnt, sokkal tovább tart az út, mint máskor szokott. Minden levegő kiszorult a tüdejéből, s apja ernyedt teste mázsás súlyként nehezedett a bal karjára. Jobbjában még mindig pálcáját szorongatta, s egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy vajon tényleg megszűnt-e a hoppanálásgátló bűbáj, majd lába keményen a földnek csapódott, s apjával együtt összeesett a nedves homokban. Boldogan kapott újra levegő után.
Néhány másodperc múlva Piton is megjelent mellettük. A tenger halkan, nyugodtan morajlott. Draco hátravetette a csuklyáját, s könnyedén megtámasztotta apja hátát.
− Apa…
− Draco, engedj oda − szólt rá Piton szigorúan.
A fiú rosszkedvűen húzódott vissza. Piton néhány pillanatig figyelte a férfit. Lucius arca sápadt volt és beesett. Piton lehunyta a szemét, s visszaszorította az elméje mélyére az emlékeket Luciusról, amint az senkinek nevezi, és megalázza a mugli apja miatt. Piton tudta, hogy nem csak Malfoyon múlott, hogy az első évei iszonyatosak voltak a Roxfortban, most mégis erőt kellett vennie magán, hogy ne hagyja itt a férfit, hogy az aranyvérű őseitől vagy barátaitól kérjen segítséget egy félvér helyett. Draco várakozással teli pillantással figyelte, s Piton belátta, hogy ha már kihozta az Azkabanból, nem hagyhatja így itt Malfoyt. Már csak a fiú miatt sem.
Könnyedén intett, s egy ezüstös bűbáj lengte körül Malfoyt. Két újabb varázslat után a férfi felpillantott.
– Piton? A… Nagyúr küldött? – Pitont nem kevés elégtétel töltötte el, látva, hogy Malfoy komolyan megretten a gondolatra, hogy Tom elé kerüljön. Draco azonban nem hagyta, hogy hosszabban kiélvezhesse a pillanatot.
– Apa! – Draco csaknem félrelökte Pitont, hogy az apja mellé térdelhessen. – Nincs semmi baj, nem hozzá viszünk, hanem anyához!
– Anyád… anyád jól van? – kérdezte halkan Lucius.
– Igen, anyával minden rendben, csak… A Nagyúr nem szívesen találkozna most velünk.
– Inkább ti nem találkoznátok szívesen vele – morogta Piton. – Gyerünk valami nyugodtabb helyre, az Azkabanban most nagy a felfordulás, és itt még észrevehetnek.
– Persze. – Draco felállt, s felsegítette apját is. Lucius továbbra is gyengének tűnt, de most már nem kellett támogatni. – Anyához megyünk, ugye? – Piton csak bólintott. – Apa, fogd meg a kezem, vezetlek.
Piton a házhoz hoppanált, ahol Narcissa bujkált. Dracóék egy pillanattal később követték. Piton Dracóra pillantott.
– Ha végeztetek, gyere haza. – Draco bólintott, Piton pedig dehoppanált.

*

Piton belépett a terembe, s azonnal fél térdre ereszkedett. Néhány pillanatig csend borult a helyiségre, amelyet Tom halk, nyugodt hangja tört meg:
– Perselus, gyere. – A férfi felállt, s közelebb lépett a kőtrónhoz, amelyen Tom ült. Újabb térdhajtás után végre felpillanthatott a sápadt arcra. Tom bosszúsnak tűnt.
– Uram… Mivel lehetek a szolgálatodra?
– Perselus… Gondolom, tudod, hogy sikerült elfognunk Ollivandert. – Piton könnyedén bólintott. A sikerről mindig könnyen beszéltek a halálfalók. Bezzeg azt kiszedni Bellatrixból, hogy hol tart a medál ügyében, kész művészet volt. – Hiába, a híveim pletykásak – Tom megcsóválta a fejét –, túlságosan is pletykásak. De ez legyen az ő bajuk, nemde?
– Uram… – Piton bólintott. Szerencsére a varázsló nem is várt más választ. Felállt, lassú, megfontolt léptekkel elindult a helyiségben, s végigsimította a pálcáját.
– Mr Ollivander azt hitte, érdemes bezárni a boltot, összeszedni néhány pálcát, és nekivágni a világnak. Menekülni, gyáván megfutamodni a feladat elől… Pedig egy pálcakészítőnek mindig a szakmájával kell foglalkoznia. De a világos mágusok gyengék… Most, hogy Ollivander urat megtaláltuk, s vendégül látjuk nálam, egy kéréssel fordultam hozzá. A régi pálcám jó szolgálatot tett az elmúlt években, de most már egy újra van szükségem. Ollivandernek azonban elment a kedve a pálcakészítéstől. Hát szakember az ilyen?
– Uram, Ollivandernek talán van olyan kész pálcája is, amelyet használhatnál – szólalt meg Piton, éppen úgy, ahogy Tom elvárta.
– Talán. Minden bizonnyal. De én valami különlegeset szeretnék. Hogy úgy mondjam, valami páratlant. – Piton elnyomta a gúnyos mosolyt. Hallott már a Priori Incantatemről, amely megmentette Potter életét negyedikben. Nem lepte meg, hogy a varázsló ezt szeretné elkerülni a jövőben. – Tarts velem, Perselus, talán együtt meg tudjuk győzni Ollivandert, hogy mégis készítsen egy pálcát. Sajnálatos módon az Imperius átoknak kiválóan ellenáll.
Piton bólintott, s némán követte a férfit. Sejtette, hogy Tom nem kínzást vár tőle, arra Lestrange is kiválóan alkalmas lett volna. És abban is biztos volt, hogy az egyetlen mód, ahogy rá tudná venni Ollivandert a pálcakészítésre, a legilimencia. Elhagyták a tágas csarnokot, ahol a halálfaló-gyűlések szoktak lenni, s elindultak a ház szűk folyosóin. Piton főleg akkor tartózkodott itt, ha bájitalt készített Tomnak vagy a követőinek. A szobát, amelybe beléptek, több bűbáj is védte, bár Piton biztos volt benne, hogy Ollivander nem próbál majd megszökni. Nem olyan jellem volt.
A helyiségben egy kis munkaasztal, és különböző eszközök álltak, láthatólag mind arra várva, hogy Ollivander pálcát készítsen. A kistermetű öregember azonban a szoba sarkába állított ágyon ült, s ügyet sem vetett az eszközökre. Amikor beléptek, felpillantott, s végigmérte őket ezüstösen csillogó szemeivel.
– Áá. Perselus Piton. Ébenfa, egyszarvúszőr maggal. A fekete és a fehér találkozása. Tizennégy hüvelyk. Kiváló pálca, még ha a tulajdonosa nem is volt mindig olyan megfontolt, mint most. És Tom Denem, természetesen. Sejtettem, hogy előbb-utóbb személyesen is benéz hozzám. Tizenhárom és fél hüvelyk. Tiszafa, és a magja egy főnixtoll. Ettől szeretne most megszabadulni.
– Nem mintha nem tett volna kiváló szolgálatot – szólt Tom halkan –, de sajnos hiányzott belőle egy tulajdonság, amely elengedhetetlen a jó pálcáknál… – Felemelte a pálcáját, látszólag könnyedén, s közben fenyegetően Ollivanderre fogta. Az idős öregúr azonban cseppet sem zavartatta magát.
– Csak nem fog megátkozni, Mr Denem? – érdeklődött könnyedén. – Néhány kedves megbízottja már megtette, de azt hiszem, ön is tudja, hogy a kínzás nem tesz túl jót az én koromban.
– Elkerülheti, ha nekilát a pálcámnak. Sárkány-szívizomhúrból szeretném, egy új, frissen leölt sárkányéból.
– Mr Denem, nekem már nem olyan fontos az élet, mint ahogy azt egyes, heves fiatalemberek gondolják. Ha kívánja, kínozzon halálra, de sajnos több pálcát nem készíthetek. Azt hallottam, van még néhány nagyszerű pálcakészítő rajtam kívül is. Például a Gregorovics-félékről csodákat beszélnek.
– Hallgass! – Tom pálcájából vöröses fény tört Ollivander felé. A férfi egy pillanatra megremegett, de Tom azonnal megszakította az átkot. – Egy pálcakészítőnek pálcát kell készíteni – szólalt meg Tom halkan. – Miért küzdene a sors, az ösztönei ellen? Mindent előkészítettem, hogy zavartalanul dolgozzon.
– Mr Denem, miért gondolja, hogy a szavai meggyőzőbbek, mint a pálcája? Ha új eszközt akar a varázsláshoz, keressen más szakembert magának.
Tom az ajtóhoz lépett, s Piton szó nélkül követte.
– Az átoknak talán ellenáll, de a bájitaloknak biztosan nem fog… – mondta odakint.
– Mit kívánsz tőlem, uram?
– Készíts olyan bájitalt, amely hat erre a vénemberre. Ollivander-féle pálcára van szükségem, mégpedig sürgősen.
– Uram, a bájitalkészítés hosszadalmas folyamat. Csak úgy, mint a pálcakészítés.
– Igen, ezt megértem. Úgyhogy három hónap múlva látni akarom a pálcámat. Mostantól te felelsz Ollivanderét. Ha elkezd dolgozni, azonnal jelentsd nekem!
Tom dehoppanált. Piton az ajtóra pillantott, amely mögött a pálcakészítő nyilván minden szavukat hallotta. Kedvetlenül gondolt a feladatra, amelyet Tom rábízott. Idekötötte, ehhez a házhoz, amelyet amúgy is gyűlölt, mivel abban biztos volt, hogy legilimenciával is csak addig tudja rávenni Ollivandert az együttműködésre, amíg folyamatosan ellenőrzi. Rosszkedvűen dörzsölte meg az orrát, mielőtt bement volna a férfihez, hogy felmérje az okklumencia-tudását.
Az elmúlt hetekben Draco csak félgőzzel figyelt a képzésre. Piton nem szólt rá, hagyta, hogy a szüleivel legyen, ha már végre megtalálta velük a közös hangot. Most azonban a fiú újra bele akarta vetni magát a legilimencia képzésbe és a gyakorlásba, s erre Tom éppen egy hosszú feladatot bízott Pitonra. A férfi belépett a szobába, s dühösen mérte végig az öregembert.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!