– Megtudhatom, hogy hová megyünk? – kérdezte Draco körbepillantva. Egy rét szélén álltak, tőlük nem messze földút indult, amely távolabbi település felé vezetett. Draco gyanakodva méregette a napfényben a szélső házakat.
– Egy baráthoz – közölte Piton nyugodtan, miközben ő is a falut figyelte. Draco sejtette, hogy varázslatokat keres.
Néhány pillanatig a csendben álltak réten, majd Draco bosszúsan szólalt meg.
– Ez egy mugli település. Ugye nem azt akarod mondani, hogy a barátod egy istenverte mugli? Ehhez most nagyon nincs kedvem…
– Draco… – Piton egyértelműen élvezte Draco morgolódását. – Ideje lenne túllépni ezen. Annyira gyerekes…
– Atyám, ha tudom, hogy egy mugli házába megyünk, a rosszabbik taláromat veszem fel – vágta rá undorodva a fiú.
– Ne aggódj, egy varázslóhoz megyünk – szólt rá Piton, és fejébe húzva a csuklyáját elindult a település felé. – Mégpedig az egyik legkiválóbb aurorhoz, akit csak ismerek. Nekem is csak pálca nélkül sikerült legyőznöm.
– Látott pálca nélkül varázsolni? De hát azt mondtad, hogy senki sem tudhatja – emlékeztette Draco a férfit.
– De ő barát.
– Akkor minek harcoltatok?
– Veled minek harcolok minden nap? – mordult rá Piton. Draco elhúzta a száját.
A levegőben fű- és trágyaszag keveredett, és Draco idegesen állapította meg, hogy nem undorodik annyira a környéktől, mint amennyire egy aranyvérű varázslónak illene. Piton gúnyosan mosolygott, s Draco villámgyorsan megerősítette az elméje védelmét. Semmi kedve nem volt újra a muglikról társalogni mesterével.
Piton csak félig figyelt a fiúra. Azon az estén járt az esze, amikor harcolt Christopherrel. Valójában akkor még korántsem nevezhették egymást barátnak. Christopher feladata volt vigyázni a Potter-családra, de alig pár hónappal a lánya, s csupán néhány nappal a felesége halála után nem igazán tudott rájuk koncentrálni. Így akkor ért oda a Potter-házhoz, amikor Tom már megölte Potteréket, és rátámadt a kölyökre is­.
Pitont túlságosan is lekötötte a győzelem feletti diadal, s az, hogy megpróbált nem gondolni Lily halálára. Prospeer váratlanul érkezett, s azonnal párbajra kényszerítette. Végül Piton hagyta, hogy lefegyverezze, s amikor Christopher már nyeregben érezte magát, pálca nélküli varázslattal győzte le. Christopher addigra már kutatott a Defensorok után, s így a pálca nélküli varázslat éppen eléggé elárulta Pitont.
Egyszerűbbnek tűnt valakinek végre mindent elmondani, mint legilimenciával törölni Christopher emlékeit, vagy legalábbis Piton akkor engedett a kísértésnek, hogy végre kibeszélhesse magát. Ezután meghúzódott a férfinál a következő napokra, amíg a varázsvilág ünnepelt. Mindketten elveszítették azokat az embereket, akik közel álltak hozzájuk, s talán egy másik ember gyűlölte volna Pitont, mert ő a Defensor, de Christopher ekkor inkább látta rokonléleknek, mint valami bábmesternek, aki az egész világot zsinóron rángatja. Így aztán sikerült összebarátkozniuk.
Az elmúlt években nem beszéltek túl gyakran, de most Christopher már hetekkel ezelőtt kereste Pitont, s ő is tudta, hogy nem lett volna szabad ilyen sokáig hagynia, hogy egyedül gyötrődjön Potterrel. De Ollivander ügye és Draco képzése éppen elég elfoglaltságot adott neki, ráadásul a Herosszal is kellett találkoznia, s most, hogy már nem tanított a Roxfrotban, ezt nehezebb volt kivitelezni, mint korábban, így aztán nem tudott még Christophernek is segíteni.
Piton nem aggódott különösebben Potter miatt, abban biztos volt, hogy Christopher megvédi, s talán még némi tudást is megpróbál beléverni az együtt töltött hetek alatt. Az azonban aggasztotta, hogy Christophernek fogalma sincs Potter valódi szerepéről az Aetas Heroumban, s olyasmit árulhat el a kölyöknek, amit még nem szabad tudnia. Persze, Christopher ismeretében joggal reménykedhetett benne, hogy a férfi ennél elővigyázatosabb.
Draco összehunyorított szemmel lépkedett. Csizmája kissé belesüppedt a sáros földbe, amit kifejezetten idegesítőnek talált. A napsütésben melege volt a könnyű, fekete köpeny alatt, amelyet hordtak. Piton nem mozdult ki a házból e nélkül, s Draco maga sem értette miért, de utánozta a férfit. Különben szívesebben hordott zöld köpenyt, mint feketét, de mégis ösztönösen igyekezett ugyanolyan ruhákat hordani, mint Piton.
Ma nem kellett megváltoztatni a hajszínét, s már ez is örömmel töltötte el, még ha egy mugli település felé haladtak is. Ráadásul érzékelte, hogy a közelben több varázserővel rendelkező személy is van, tehát igazán nem volt oka az elégedetlenségre. Máskülönben a falu annyira kihaltnak és csendesnek tűnt, hogy jó esélyt látott arra, hogy egyetlen mugli se kerüljön hozzá két méternél közelebb, úgy pedig mindjárt elviselhetőbbnek tűnt ez a kirándulás.
Már beértek a házak közé. A falunak ez a része meglehetősen romos volt, a legtöbb házat elhagyhatták tulajdonosaik, és az idő meg a természet már birtokba vette az épületeket. Hamarosan elérkeztek egy nagyobb, puszta területhez, s Dracót szinte megcsapta a rengeteg különböző védő- és figyelmeztető bűbáj, amellyel körbe volt véve az úttól néhány méterrel beljebb álló, aprónak tűnő viskó.
Végezd el magadon a láthatatlanná tévő bűbájt, hallotta Piton hangját a fejében, s egy pillanattal később a férfi eltűnt mellőle. Draco elvégezte a varázslatot, s közben látta, hogy a fő fölött egy ezüstös fényű varázslat söpör végig, és azonnal érezte, ahogy a védelmező bűbájok módosulnak, hogy beengedjék őket.
Nem fognak haragudni, ha csak úgy rajtuk ütünk?, érdeklődött Draco némán.
Először szeretnék körülnézni, felelt a férfi. Ügyelj arra, hogy senki se vegye észre a jelenlétedet.
Elindultak a viskó felé. Most, hogy a riasztóbűbájok nem működtek, Draco tisztán érzékelte, hogy négy varázsló van odabent. Még tett két lépést, majd dühösen torpant meg.
Elfelejtetted megemlíteni, hogy Potter is itt lesz!, háborgott. Bár nem látta, érezte, hogy Piton szája gonosz mosolyra húzódik.
Csakugyan? Elnézést…
Draco magában fortyogva követte a férfit, s egy pillanattal később a házban voltak.
– Hermione, menjetek! – utasította éppen Potter Grangert és Weasleyt, akik egy pillanattal később valóban dehoppanáltak. Potter hoppanálásgátló teret hozott létre a szobában, és sikeresen kivédte a másik próbálkozását, hogy feloldja.
– Hívd vissza őket! – dühöngött Piton barátja. Legalábbis Draco reménykedett benne, hogy a férfi nem Potterre célzott.
Nem kellene beleavatkoznunk?, érdeklődött Draco, miközben Potter és az ismeretlen váltott néhány néma átkot, de látta, hogy a férfinek végre sikerül megkötözni Pottert.
Azon vagyok, vágta rá Piton.
Potter kezdett pánikba esni, ezt Piton azonnal érzékelte. Megpróbálta tehát háttérbe szorítani a fiú elméjében a félelmet, s előhívta a Levicorpus emlékét. Potter azonnal reagált, s Christopher a levegőben találta magát. Potter lefegyverezte, majd a földre ejtette Prospeert. Az egyik fotel a férfi lábára dőlt.
Draco önkéntelenül megborzongott, amikor a férfi lába hangos reccsenéssel eltört. Potter elbizonytalanodott egy pillanatra. Piton elnyomott egy dühös sóhajt, s háttérbe szorította a fiúban a megmentési kényszert. Potter végre összeszedte magát, és dehoppanált.
Draco, kövesd Pottert, és ellenőrizd, hogy egyben maradt-e, utasította Piton a fiút.
Ezt nem mondod komolyan!
De. Ügyelj rá, hogy ne vegyenek észre, és tudd meg, hogy hová mentek, és minden rendben van-e velük, vágta rá Piton. Rövid gondolkozás után folytatta: De ha Miss Granger még mindig vérzik, hozd rendbe a karját.
Ez vicc, ugye?, mordult fel Draco.
Tünés!
Draco dühösen dehoppanált, Piton pedig egy ezüstös villanás kíséretében láthatóvá vált.
– Valahonnan sejtettem… – Christopher dühösnek tűnt. Piton intett, s a szoba pillanatokon belül helyreállt, a könyvek visszasorakoztak a polcokra, és a fotel felemelkedett, majd hangos dobbanással zuhant a padlóra valamivel arrébb.
– Ne mozgasd a lábad – mondta Piton, nem mintha Prospeer meg akart volna mozdulni. Piton elvégzett néhány bűbájt, majd két intéssel összeforrasztotta a csontot.
– Köszönöm. Ha már így alakult, meghívhatlak ebédre? – kérdezte Prospeer olyan természetesen, mintha minden nap Piton gyógyítaná meg, miután Potterrel harcolt.
Közben Draco halk pukkanással érkezett meg az Odúba. Granger, Potter és Weasley az asztal körül ült, és valami piros kötésű könyvet nézegetett. Szerencsére Grangert már meggyógyították, így Dracónak nem kellett erre is pazarolnia az energiáit.
– Árulók vagyunk – közölte éppen Potter.
Draco könnyedén felmérte, hogy szörnyen dühös. Alaposabban megnézte a másik kettőt is. Granger kimerültnek tűnt a vérveszteség miatt, de ehhez képest éppen dühösen kioktatta Pottert arról, hogy még nem felnőtt varázsló. Draco elégedetten vigyorodott el. Weasley láthatólag nem tudta, hogy melyik barátjának adjon igazat, ezért inkább hallgatott.
Draco körülnézett. Még sosem volt a Weasley család otthonában, sem Potter szálláshelyén. Eszébe jutott Potter láthatatlanná tévő köpenye, s az, hogy most lenne lehetősége Potter ládájában kutatni. Felhoppanált az emeletre, s megérzéseire hallgatva benyitott az egyik szobába. Csizmája alatt megnyikordult a deszkapadló. Odalent Potter felfigyelt a zajra, de mielőtt Draco továbbmehetett volna, most már csendesebben, Piton hívta, s kénytelen volt lemondani a láthatatlanná tévő köpenyről, helyette visszahoppanált mesteréhez.
Pitonhoz hasonlóan megszüntette a láthatatlanná tévő bűbájt, s ő is felbukkant a konyhában, Piton és az idegen férfi mellett.
– Csakhogy megjöttél. Már attól tartottam, hogy neked kell megmenteni Granger életét – jegyezte meg Piton gúnyosan.
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy mind megmaradnak – vágta rá Draco, majd a férfire pillantott, aki éppen ebédet készített.
– Christopher, ő a tanítványom – fordult Piton is az ismeretlen felé –, Draco Malfoy. – A férfi néhány másodpercig méregette Dracót. A fiú lezárta az elméjét, s nyugodtan nézett szembe a kutató tekintettel. Piton folytatta: – Draco, Christopher Prospeer egy régi ismerősöm, aki volt szíves helyettünk foglalkozni Potterrel az elmúlt másfél hónapban.
– Nem irigylem – jegyezte meg Draco.
– Szerintem nem ismeritek Harryt – szólt közbe Prospeer nyugodtan. – Jó tanítvány, majd meglátod, Perselus.
– Aligha – vágta rá Piton. Prospeer kitálalta az ebédet, s csak utána vetett egy kérdő pillantást Pitonra. – Milyennek ismerted meg Pottert? – kérdezte az hidegen.
– Megpróbálhatnád Harrynek hívni, és máris közelebb állna a szívedhez – javasolta Prospeer kissé gúnyosan.
– Köszönöm, de inkább maradok a jól bevált potterezésnél.
– Ne úgy tekints rá, mint James Potter fiára – szólalt meg Prospeer most már komolyabban. – Ő Lily fia is.
– Lily fiát még Potter kölykénél is jobban gyűlöltem volna – vágta rá Piton keményen. Draco zavartan mérte végig. Egy pillanatra érzékelte az érzelmeket, amelyek a férfiben kavarogtak, de aztán Piton ismét tökéletesen elrejtett mindent az elméje mélyére.
– Bocsánat. – Néhány percig csak az étkezés apró zajai törték meg a csendet.
– Tehát milyennek ismerted meg Pottert? – kérdezte újra Piton.
– Harry… szomorú, riadt, dühös – sorolta Prospeer elgondolkozva – és tele van bosszúvággyal. – Piton bólintott, s várta, hogy a férfi tovább gondolkozzon. – Így aligha lehetne jó Heros. − Prospeer pár másodpercig Piton arcát méregette. − Nem is ő az, igaz?
– Ő azt hiszi magáról? – kérdezett közbe Draco.
– Nem is tud az Aetas Heroumról – legyintett Prospeer. – Persze, Dumbledore azt mondta neki, hogy az a sorsa, hogy harcoljon Voldemorttal, és ő bosszút akar állni, mindenáron.
− Bosszút? A szüleiért, akik egy éves korában meghaltak? − kérdezte Draco.
Prospeer és Piton váltott egy néma pillantást.
− Semmit sem tudsz még a világról − mondta Prospeer hidegen.
− Ez azért nem igaz − sértődött meg Draco. − Azért tudok egyet s mást…
− Christopher úgy értette, hogy nem vesztettél még el senkit, aki fontos volt neked − fojtotta belé a szót Piton rosszkedvűen. − Ebben a háborúban haltak meg Potter szülei, a keresztapja, a barátnője. – Nem reagált Draco döbbent pillantására. – A kölyök meg azt hiszi, egyedül kell megváltania a világot. Tipikus Potter-gondolat. Mintha ő lenne a legnagyobb varázsló a világon, aki egymagában legyőzhet minden ellenfelet…
– Ilyenkor Harryről beszélsz vagy Jamesről? – szúrta közbe Prospeer mosolyogva.
– Mindről. A Potterekről – vágta rá Piton utálkozva.
– Harry nem tartja magát kiemelkedő varázslónak, pontosan ismeri a korlátait. Bár az igaz, hogy egyedül akarja legyőzni Voldemortot, de csak azért, hogy megvédje a többieket.
– Ja, sokra menne Granger nélkül, aki bemagolta a világ összes tankönyvét… – jegyezte még Draco gúnyosan.
– Na, tőle lenne mit tanulnod – vetette oda Piton.
– Hé, engem hagyj ki ebből! Azt hittem, hogy Pottert szidjuk. Másrészt mintha elfelejtetted volna megemlíteni, hogy Ginny Weasley meghalt.
– Gondoltam, úgysem érdekel, hiszen véráruló – vonta fel a szemöldökét Piton. Draco nem felelt, csak elkapta a pillantását. Piton kevesebben folytatta: – Hat héttel ezelőtt történt. El kellett fognunk Miss Weasleyt, hogy Tom zsarolhassa Pottert, de a nagynénéd dührohamot kapott, és megölte.
– Azt hiszem, jobban járt így – vetette közbe Prospeer. – Ezt persze Harrynek nem említettem, de Voldemort és a halálfalók kezei között nem bírta volna sokáig az a lány…
Piton kénytelen volt igazat adni a férfinak, s némán bólintott. Draco savanyú arccal meredt a tányérjára. Elment az étvágya. Valóban nem érdekelte a Weasley lány, vagy legalábbis nem annyira, de mégiscsak ő volt az első közeli ismerőse, aki életét vesztette a háborúban.
– Visszatérve Harryre – szólalt meg Prospeer –, van benne egy nagy adag becsvágy, ez tény. És legalább annyira gyűlöl, mint az annak idején az apja…
– Az érzés kölcsönös – szólt közbe Piton egy gúnyos mosoly kíséretében.
– De azért ő nem James. Van terve, és próbál is kitartani mellette. Ő meg a barátai tudnak a horcruxról.
Piton bólintott.
– Horcruxokról – javította ki a férfit. – Összesen hat készült. Egyet Dumbledore, egyet pedig Potter pusztított el. Egy eltűnt, nem tudjuk, elpusztították-e, egy állandóan Tomnál van, s a maradék kettő közül egyiknek sem vagyok tisztában a rejtekhelyével.
– És Tomot addig a Heros sem tudja legyőzni, amíg ezek léteznek – vonta le a következtetést Prospeer. – Harry pusztítsa el mindet?
– Ha már úgyis elkezdte…
– Sosem lenne rá képes egyedül.
– Természetesen nem, örülök, hogy ebben egyetértünk – bólintott Piton. – Éppen ezért én szükség esetén legilimenciával fogom irányítani…
– Miért nem beszélsz vele személyesen? – vágott közbe a férfi.
– Mert nincs mit mondanunk egymásnak – felelt Piton hidegen. – Ha nem muszáj, nem akarom hallani többé az okoskodását. Tehát te fogod tanítani.
– Nem is tudom… Azok után, ahogy távoztak innen, elég nagy optimizmusra vallana azt hinni, hogy vissza fognak jönni – húzta fel a szemöldökét Prospeer.
– Márpedig vissza fognak, de ezt nincs időnk kivárni. Potternek be kell jutnia a minisztérium könyvtárába, hogy kutathasson a horcruxok után, és köteleznünk kell arra, hogy tőled tanuljon.
– Na itt álljunk meg – emelte fel a kezét Prospeer. – Látom, hogy hová vezet ez a gondolatmenet, és a válaszom: nem.
– Ne viccelj, Christopher – mordult fel Piton. – Elég a háttérbe húzódásból. Jelentkezz be Scrimgeournál. El lesz ragadtatva, erről biztosíthatlak, még az is lehet, hogy te leszel az aurorok új vezetője.
– Hú, de megtisztelő lenne – felelt Prospeer undorodva. – Kösz, de nem leszek a minisztérium kopója.
– Pedig csak így segíthetsz a kölyöknek – fonta keresztbe a karját Piton.
– Akkor sem.
– Gondold át. Különben Potter garantáltan belehal ebbe a háborúba. – Prospeer nem felelt, csak dühös pillantással mérte végig Pitont. A férfi szája gúnyos mosolyra húzódott. – Draco, ideje indulnunk. Christopher, majd jelentkezem. – Könnyedén biccentett, s Dracóval a nyomában dehoppanált.

*

– Különös dolog a pálca… mindent elárul a tulajdonosáról. Látom, maga azt hiszi, hogy az elme tudománya, a legilimencia segítségével mindenkinél többet tudhat meg az emberekről, pedig itt ez az egyszerű fadarab, amelyet nem védenek varázslatok, s mégis árulkodik a varázslóról, aki használja. Csak tudni kell látni. – Ollivander az íróasztal mellett üldögélt, s egy ezüst csipeszt tisztogatott. Piton egy karosszékben ült az ajtó mellett, hátrahajtotta fejét, és némán hallgatta az öregembert. Pálcája Ollivander előtt, az asztalon hevert. – Maga például a pálcát sem tartja sokra – folytatta a férfi rezzenéstelen arccal –, a sajátját sem. Inkább anélkül varázsol, igaz?
– Ha tehetem.
– Pedig nem szabad lebecsülni a pálcás varázslatokat. Irányt adnak a mágiának. Segítik a koncentrálást. A maga pálcája, Mr Piton, igazán különleges darab. Az ében és az egyszarvúszőr nem éppen közönséges párosítás. Ezt a pálcát nem tudná akárki használni, Mr Piton, magának mégis mindig engedelmeskedett. Előbb tudta, hogy milyen erő rejlik magában, mint ön.
– Ha nem működnek együtt, miért készítette el ezt a pálcát? – érdeklődött Piton. Nem volt különösebben kíváncsi a válaszra, de ha beszéltette az idős férfit, akkor könnyebben át tudta törni az elméje védelmét. Ollivander gondolatai és figyelme könnyen elkalandoztak, s ilyenkor talált valamilyen rést az idős varázsló védekezésében. Ha azonban csendben maradtak, Ollivander nemegyszer sikeresen taszította ki az elméjéből.
– Minden pálcának akad vevője. Mindegyik rendeltett valakinek. Én elkészítem, s a tulajdonosa előbb-utóbb érte jön. A pálca pedig addig türelmesen várakozik – magyarázta a férfi nyugodtan. – A magáé tizenöt éven keresztül várakozott a boltomban. Nehéz párosítás. Az ébenfa kiváló a sötét mágiához. Óvatosan… nagyon óvatosan kell vele bánni… – Az idős férfi letette a csipeszt, s egy éles kést kezdett tisztogatni. – Az egyszarvú csodálatosan tiszta állat, éppen ezért nem engedi az embereket a közelébe. Az unikornisok nehezen viselik az emberi gonoszságot. Egy olyan pálca, amelynek egyszarvúszőr a magja, alapvetően alkalmatlan a sötét varázslatok elvégzésére, hacsak nincs a tulajdonosának különlegesen nagy hatalma a mágia fölött. Az ilyen varázslók vagy boszorkányok valószínűleg bármilyen pálccával képesek jó eredményt elérni. De a saját pálca az, amely igazi mankó lehet a varázsló kezében. A tökéletes társ.
Ollivander végzett a kés megtisztításával. Piton óvatosan húzódott ki a férfi elméjéből, majd felkelt a fotelből, s az asztalhoz lépett. Felemelte pálcáját, s néhány másodpercig elgondolkozva forgatta, majd egyetlen gyors intéssel egy zárt ládába varázsolta a frissen megtisztított ezüst eszközöket.
– Uram, holnap vagy holnapután újra jövök.
– Nem lesz ennek jó vége, Mr Piton – felelt az idős varázsló halkan. – Az új pálca győzelemre vezeti Mr Denemet.
– Éppen ezért rendelte meg – biccentett Piton, s egy pöccintéssel feloldotta a szobát védő hangszigetelő bűbájokat. – Akkor nemsokára találkozunk. Jó volt önnel beszélgetni, Mr Ollivander – mosolyodott el Piton gúnyosan. Ollivander motyogott valamit, de arra már nem figyelt. Elhagyta a szobát, s néhány varázslattal visszaállította a bűbájokat, amellyel bezárva tartották az idős pálcakészítőt.
A halálfalók találkozóhelyére hoppanált. Az éjszaka során Tom személyesen ment el az Azkabanban maradt halálfalókért, s most nagy volt a találkozóhelyen az élet. Tom megjelenése csaknem annyira lebénította az őröket a börtönben, mint Piton bűbája. A minisztériumi küldetésben csődöt mondott halálfalóknak Tom megbocsátott; csaknem mind a belső körhöz tartoztak, s Tomnak több megbízható emberre volt szüksége.
Most is arról beszélgetett egy nagyobb csoport, hogy Tom hamarosan több halálfalót is átküld más országokba is a kontinensen, hogy szövetségeseket keressenek a külföldi minisztériumokban. A franciákban bíztak a leginkább, mert náluk új mágiaügyi minisztert kellett választani, az előz váratlan halála miatt, s biztosak voltak benne, hogy Tom egyik híve kerülhet hatalomra.
Mások egy egészen új megbízatásról beszéltek, félrehúzódva az egyik sarokban. Tom az eddigi, véletlenszerű támadások helyett ezután bizonyos elv szerint akarta kiválasztani az áldozatokat. Egy Granger nevű házaspár után kellett a csoportnak kutatnia, akiknek tizenhét-tizennyolc éves lánya egy távoli iskolában tanult. Pitont nem érte váratlanul a döntés, bár a megbízott halálfalóknak láthatólag fogalma sem volt Potter baráti köréről, s nem is sejtették az utasítás okát.
Piton már éppen indulni készült, amikor megérkezett Bellatrix és Rodolphus Lestrange üzenete, hogy elfogták Pottert. Gondolkodás nélkül jelentette ki, hogy ő megy el a kölyökért a Grimmauld térre. A többiek nem mertek vitatkozni vele; kimondatlan tény volt, hogy Tom most őt tartja a legmegbízhatóbb emberének.

*

Bellatrix körülnézett. Újra eredménytelenül jöttek el ide, s Rod már meglehetősen dühös volt a sokadik felesleges út miatt. Inkább nem pillantott férje felé, helyette megpróbálkozott egy újabb felderítő bűbájjal, bár pontosan tudta, hogy semmi sem maradt a kiürített pincében. Sirius és a Főnix Rendje nem végzett félmunkát, amikor megtisztította a házat. Bella éppen eléggé gyűlölte is a Grimmauld teret, vagyis azt, amivé a Grimmauld téri ház lett.
A riasztó bűbájok, amelyekkel ellátták a környéket, megszólaltak. Bellatrix és Rodolphus gyors pillantást váltott, majd a nő egy szempillantást alatt fekete macskává alakult, s egy ugrással a pinceablakban termett. Az egyik mellékutca felől Potter tűnt fel, s a nyomában ott kocogott a vörös hajú fiú és a lány, akikkel mindig együtt volt. Bellatrix visszairamodott a pinceablakhoz, s eltűnt, mielőtt még Potter odaért volna a bejárati ajtóhoz. Visszaalakult, s azonnal módosította a házat lezáró bűbájokat, hogy a három kölyök könnyedén be tudjon jönni az épületbe.
– Itt a lehetőség, hogy elkapjuk Pottert – suttogta Bella.
Rodolphus kivételesen nem akadékoskodott semmin – talán már ő is szeretett volna valamilyen sikerről beszámolni a Nagyúrnak –, és gyorsan beleegyezett Bellatrix tervébe. Elrejtőztek a pince két ellentétes sarkában, s hamarosan valóban halk, óvatos léptek nesze hangzott fel a lépcső felől. A lány jött le a pincébe. Bella elégedett volt, a nők kínzására mindig gyorsabban ugrottak a férfiak.
A lány különösebb lelkesedés nélkül nézett körül pálcája fényében. Bella még hagyott neki néhány pillanatot a szemlélődésre, majd létrehozta a hoppanálásgátló teret. Látszott, hogy a lány érzékeli a bűbájt, s erősebben ragadja meg pálcáját, de egy néma átokkal így is könnyedén lefegyverezte. A pálcát hagyta elrepülni, és előlépett a sötétből, hogy egy kegyetlen mosollyal végigmérje a lányt. Ő mintha motyogott volna valamit.
– Micsoda váratlan találkozás… – Bellatrix a lányra irányított a pálcáját, s élvezte a pánikot, amely a szemében lobbant. A lány igyekezett elrejteni előle az érzéseit, de könnyedén olvasott az elméjében. Jóval képzettebb legilimentor volt annál, hogy ennyivel legyőzhessék. – Potter és a vörös barátocskád mindjárt jön? Ezt jó hallani. A vesztükbe rohannak majd. Addig is egy kis ízelítő abból, amivel a Nagyúr vár. Crucio.
A lány sikított, éppen úgy, ahogy várta. Nem szívesen szakította meg az átkot, de tudta, hogy a másik kettőre kell koncentrálnia. Egy pillanattal később be is rontott a vörös hajú. A hoppanálásgátló bűbáj megbénította, s Bellatrix olyan könnyedén fegyverezte le, mintha egy kisgyerek lenne.
– Szép, az egyik madárka megvan – nevetett gúnyosan. – És Potter? Csak nem játszik megint bújócskát? Talán felülkerekedik rajta a hősiesség, ha ezt meghallja. Crucio. – Nem bírta tovább, újra hallani akarta a lány sikolyát, a félelem és a szenvedés keverékét. Minden idegszálával erre koncentrált, s közben Potter lefegyverezte.
Potter csak a barátaival törődött, s Bellatrixot elöntötte a nyugalom, ahogy pálcája halk csattanással leesett a kőre. Potter elküldte a barátait, de ő maga nem menekült. Azonban amikor rájött, hogy Bellatrix pálcája már nincs a földön, már késő volt. Rodolphus megerősítette a hoppanálásgátló bűbájt, s előlépett a sötétből.
– Megvan az igazi madárka – vigyorgott gúnyosan, majd üzent a többieknek.
Potter rettegett, s Bellatrix alig várta, hogy őt is megkínozhassa. Nem is értette, miért tulajdonít a Nagyúr ekkora erőt ennek az ügyetlen gyereknek. Míg Potter Rod lefegyverzőbűbáját próbálta hárítani, eltalálta egy Cruciatusszal. A kölyök összeesett, de Rod azonnal megszüntette a bűbájt.
– „Épen és sértetlenül” – emlékeztette a Nagyúr szavaira. – Ne feledd a parancsot, Bella!
– Ez igazán nem ártott volna neki! – Tombolni tudott volna. Meg akarta kínozni a kölyköt, hogy megfizessen minden apró bosszúságért, amit a Nagyúrnak okozott. Elhatározta, hogy meggyőzi Rodolphust, bármi lesz is az ára. – Ő volt az, aki miatt a Nagyúr éveket veszített, aki miatt testetlenül bolyongott. – Rod nem felelt. Persze, sejthette volna, hogy neki ez nem elég érv a bosszúra. Halkan folytatta: – Annyiszor húzta keresztül a számításainkat, és most itt van tehetetlenül és gyáván… A „varázsvilág hőse”, a „kis túlélő” fél… Ó, látom, bárhogy próbálja is rejtegetni, retteg attól, hogy a Nagyúr elé álljon!
Mintha valami megvillant volna a férfi szemében, de csak ennyit felelt:
– Hagyd ezt. Majd a Nagyúrtól megkapja, amit érdemel.
– Egy kis ízelítőbe nem fog belehalni! – Bellatrix legszívesebben kikaparta volna férje és Potter szemét is. Végigmérte a fiút. – A mocskos kis félvér… Sértegette a családomat és a Nagyurat is… Tanítsuk meg neki, hogy mi a szenvedés.
– Bella, elég! – Rod kezdett dühbe gurulni. – Nem engedhetem, hogy megkínozd! Mit gondolsz, miért vagyok itt?
Bellatrix tisztában volt vele, hogy férje csakis azért van itt, hogy őt az őrületbe kergesse. Bevetette hát az utolsó érvet, amelynek Rodolphus sem tud majd ellenállni:
– Éveken át csak erre vártunk! Vártuk, hogy bosszút állhassunk érte azért, amit a Nagyúrral tett, és azért, amit velünk is tett… Azkabanért…
Végre elhangzott a kulcsszó, s Rod arca is elborult. Bellatrix gondolkozás nélkül átkozta meg a kölyköt. Minden egyes rándulása, minden kiáltása örömet okozott. Mégis szörnyen rövidnek tűnt az az idő, amíg kínozhatta.
– Mindjárt jönnek a fiúért – indokolta Rod az átok megszakítását. Rosszkedvűen fordult el férjétől.
Piton magában fellélegzett. Nem értékelte volna, ha Bellatrix még hülyébbre átkozza Pottert. Láthatatlanul húzódott meg az egyik sötét sarokban, s figyelte a Lestrange házaspár vitáját a kölyök fölött. Meg sem lepte, hogy Rodolphus végül engedett, inkább csak azt furcsállotta, hogy a férfi maga nem átkozza meg Pottert. Míg Lestrange-ék az átok hatását élvezték, egy bűbájjal közelebb gurította Potterhez a pálcáját. Őszintén remélte, hogy képes lesz összeszedni magát.
Potter feleszmélt a gondolattól, hogy Tom elé vihetik, s közelebb kúszott a pálcához. Odafent hangos dörrenéssel csapódott ki az ajtó, Piton azonnal érzékelte, hogy megérkeztek a házba a Weasley ikrek.
– Perselus, gyere le! Vár rád itt egy kis ínyencség! – kiabált fel Lestrange, meglehetősen ostoba módon, de ez most jól jött a két Weasleynek: könnyebben idetaláltak.
A gyűlölethullám, amely Potteren és Bellatrixon is végigsöpört a neve említésére, gúnyos mosolyra késztette Pitont. Potter végre megszerezte a pálcáját, s Piton közbenjárásával nem találta el Lestrange lefegyverző bűbája. Az ikrek megpróbáltak a szobába hoppanálni. Piton abban a pillanatban szüntette meg a hoppanálásgátló bűbájt a helyiségen, amikor a két fiú elindult, s berobbantotta a pincelejárót, hogy gyalogosan ne lehessen távozni.
Fred Weasley megszabadította Pottert a kötelektől, s Piton kénytelen volt elismerni, hogy a kínzáshoz képest egészen jól harcol a kölyök. Az ikrek lefegyverezték Bellatrixot, s ekkor Piton úgy érezte, ideje közbeavatkoznia, mielőtt a két Weasley megöli Tom legelkötelezettebb hívét. Halk pukkanással a szoba közepére hoppanált, s közben megszüntette a láthatatlanná tévő bűbájt. Lefegyverezte George Weasleyt, és visszaadta Bellatrixnak a pálcáját, bezsebelve ezzel egy gyűlölködő pillantást.
Érzékelte, hogy Potter rátámad, s villámgyorsan hárította az átkot. Potter azonban nem tágított, s ahelyett, hogy Lestrange-zsal foglalkozott volna, aki valóban próbálta megbénítani egy felerősített kábító átokkal, ismét rátámadt. Piton egy intéssel védekezett, majd Pottert eltalálta a vöröses átok, s hátrazuhant. A fejéből azonnal ömleni kezdett a vér, a Piton dühösen bénította meg a két Lestrange-ot, ezzel lehetőséget adva az ikreknek, hogy végre elvigyék Pottert.
George Weasley szedte előbb össze magát, s egy villámgyors Speculum-bűbájjal történt tanácskozás után dehoppanált Potterrel. Piton azonnal elengedte a két Lestrange-ot, s mindhárman dehoppanáltak. Piton George-ot követte, Bellatrixék már cseppet sem érdekelték. Egy dombra érkezett, Roxmortstól néhány kilométerre. Alatta egy völgy terült el, amelyet egyértelműen egy erős Fidelius bűbáj védett. Néhány ezüstösen táncoló bűbájjal megtörte a Fideliust. Cseppet sem érdekelte a főhadiszállás, csupán felmérte, hogy Pottert már egy gyógyító látja el, s már távozott is.
A konyhába érkezett, ahol Draco egy nagy halom pergamen fölött rúnákat tanulmányozott. A fiú érdeklődve pillantott fel, amikor megjelent, s lehajította a pálcáját az asztalra.
– A nagynénéd elfogta Pottert, a férje pedig kis híján megölte – tudatta Piton dühösen. – Nem tudom, mi lesz, ha egyszer nem érek oda időben.
– Potter vonzza a bajt – értett egyet Draco elhúzva a száját. − Huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy otthagyta Prospeert, és máris sikerült majdnem meghalnia? Miért nem lep meg? − Pálcája gyors intésével elővarázsolt egy csésze forró teát, s Piton felé küldte a konyhaasztalon. A férfi biccentett, majd letelepedett az egyik székre, s belekortyolt az italba. Draco félretolta a rúnákkal teleírt pergament, s folytatta: − Talán újabb bébicsőszt kellene mellé fogadnod, mielőtt idő előtt megöleti magát.
− Például vigyázhatnál rá te − pillantott fel Piton. Draco megdermedt.
− Ugye ez most csak egy vicc? − Idegesen mérte végig Pitont, de semmilyen gondolatot sem tudott elcsípni. − Mert még viccnek is szánalmas. Nem akarom Potter életét őrizgetni. Nőjön fel ő ehhez a feladathoz…
Piton gúnyosan vonta fel a szemöldökét. − Nem? Rendben, egyelőre hagyjuk.
Draco nem felelt. Újra maga elé húzta a pergameneket, s néhány másodpercig bámulta a rúnákat. Gyűlölte, amikor Piton így viselkedett, amikor olyan feladatokra célozgatott, amelyekből egyáltalán nem kért, s ahelyett, hogy elárulta volna világosan, mi vár rá, inkább félbehagyta a beszélgetést.
− És mi van Ollivanderrel? − törte meg a csöndet Draco.
− Minden eszközt előkészítettünk, úgyhogy elmehetünk a sárkányhoz − felelt Piton, s ráérősen kavargatta a teáját. − Tom már beszerezte, egy walesi zöldsárkány. De a halálfalók nem végezhetnek vele, hiszen csak Ollivander ismeri azt a különleges varázslatsort, amellyel a sárkány mágikus tulajdonságainak megsértése nélkül szerezhető meg a szívizomhúr.
− Ő is ott lesz, amikor Ollivander végez a sárkánnyal? − Draco igyekezett nem hívni Nagyúrnak a varázslót, de a Tomra még midig nem állt rá a szája. Piton olyan könnyedén nevezte keresztnevén a férfit, mintha évek óta barátok lettek volna.
− Tom? Nem hiszem. Mostanában több támadást is tervez, és ezeket készíti elő.
− Elmehetnék veled?
− Ollivander kiváló okklumentor − figyelmeztette Piton a fiút. − Túl nagy fába vágod a fejszédet…
− Azért megpróbálhatnám. Ha úgyis elhagyjátok a házat, legalább nem kell attól tartani, hogy észrevesznek.
Piton bólintott. − Eljöhetsz. A legilimenciát pedig ezentúl varázslókon kellene gyakorolnod, akik le is zárják az elméjüket. A mugli kislányok már nem bizonyulnak elég nagy falatnak.
− Nincs több muglitelep? − derült fel Draco arca.
− Fogsz még muglikkal találkozni, ne reménykedj. De most tovább kell lépnünk. Eljössz velem a halálfalók találkozóhelyére, és ott láthatatlanul megfigyeled őket. Jó néhány olyan biztonsági bűbájt kell majd semlegesítened, amelyek azonnal jeleznék a jelenlétedet. Úgy vélem, jó feladat lesz. − Draco egyetértően bólintott. − Remek. Ó, még valami: Tom elindított egy csapatot a szüleid keresésére. Azt hiszem, ezentúl gyakrabban kell búvóhelyet változtatniuk.
− Anyám nem lesz elragadtatva − felelt Draco kelletlenül.
− Még mindig dönthet úgy, hogy nem akar életben maradni – felelt Piton hidegen. – Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy még velük is foglalkozzam. Elég nekem Potter gondja. Beszélj velük erről, aztán meglátjuk, mit tehetünk.
− Persze. − Draco újra a pergamen fölé hajolt, s folytatta a rúnák lefordítását.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!