Draco erősebben markolta meg a pálcáját, s néhány pillanatig összevont szemmel figyelte a sikátort. Érzékelte a Fidelius bűbájt, s egy rakás jelzővarázslatot, amelyek azonnal felhívták volna a halálfalók figyelmét a közeledtére, ha csak még egy lépést tesz előre. Piton nem volt a közelben, ebben egészen biztos volt. Már jó negyedórája bemehetett az épületbe, rá tehát aligha számíthatott, ha segítséget akart volna kérni. Persze mestere nyilvánvalóan figyelte minden mozdulatát, de nem juttatja be a találkozóhelyre, ha eddig se tette.
Lehunyta a szemét, s megpróbálta felidézi a Fideliust megtörő bűbájt, amelyet vagy ötven másik varázslattal együtt magolt be hetekkel ezelőtt, Piton utasítására. A varázsige azonban csak nem akart előkerülni, hiába kutatott az emlékei között. Rosszkedvűen lendítette tehát meg a pálcáját, miközben erősen koncentrált arra, hogy nincs ideje az utcán ácsorogni, s azonnal látni akarja az épületet. Intése nyomán egy sötétzöld varázslat búra alá vonta az utca végén látható telket, amely néhány pillanatig ködbe burkolózott, majd kibontakozott Draco előtt a magas épület.
Draco megengedett magának egy néma vállonveregetést; ennyire gyors sikerre ugyanis nem számított. Újabb intés, és a következő sötétzöld villanás megszüntette az első jelzőbűbájt. Draco lassú, kimért léptekkel indult el az utcán. Pontosan érzékelte a pár házzal arrébb elhelyezett újabb bűbájt. Ez erősebb volt az előzőnél, s halványan érzékelte mögötte a további, egyre erősödő átkokat. Hét varázslat volt elhelyezve a sikátorban, amelyeket egyesével szüntetett meg, ahogy közeledett az épület felé. Mindegyiket csak arra az időre hatástalanította, amíg áthaladt a területen, amelyre kiterjedtek, különben a Nagyúr érzékelte volna a megszűnésüket.
A kapu láthatólag nyitva volt, de valójában egy a varázslatokból szőtt fal védte, amely gumiként lökte vissza a betolakodókat. Szerencsére ezt a védelmet nem kellett megszüntetnie; mindenki könnyedén át tudott sétálni rajta, akinek Sötét Jegy volt a karján. Ideges mozdulattal simította végig bal alkarját, majd átlépte a küszöböt. Mintha a levegő megsűrűsödött volna, Draco nehezebben lélegzett, s lassabban lépte át a küszöböt, mint szerette volna. A bűbáj bizseregve futott végig a testén, mint a Probatio varázslat, amelyet Piton végzett el rajta, majd az egész elmúlt egy pillanat alatt, s ő bent találta magát egy félhomályos folyosón.
Még odakint, jó néhány utcával arrébb elvégezte magán a láthatatlanná tévő bűbájt, nehogy bárki is felfedezhesse, miközben közeledett. Most nem gyújthatott fényt, ezért csak a mágikus rezgéseket követve tájékozódott a sötétségbe boruló épületben. Hamarosan azonban már hangok ütötték meg a fülét, amelyek alapján már bárki gond nélkül odatalált volna abba a nagy terembe, ahol a halálfalók csoportokban üldögéltek.
A terem túlsó végében, egy pult mögött két fiatalember töltögetett italokat, s a különböző csoportok ezekkel a kezükben ültek le egy-egy asztal köré. Kik hangosabban, kik halkabban beszélgettek, a témától, az elfogyasztott alkoholmennyiségtől és vérmérsékletüktől függően. Piton a terem egyik sarkába húzódott Bellatrixszal és még egy-két idősebb halálfalóval, akik valaha Draco apjának társai voltak. Semmi jelét sem adta, hogy érzékelte volna Draco megérkezését.
A pult körül főként fiatalabb halálfalók gyülekeztek, Draco többet is felismert a Roxfortból; fölötte jártak néhány évvel. Nem csak mardekárosok voltak köztük, arra például tisztán emlékezett, hogy a fiatal férfi, aki egy üveg Lángnyelv whiskyt töltögetett éppen az előtte sorakozó poharakba, a Hugrabugban végzett, amikor ő másodikos volt. Summersnek hívták, s Piton elmondta, hogy a családjuk kocsmája évek óta támogatja a halálfalókat. Cserébe ők ellehetetlenítik a vetélytársaikat a környéken, s nagy forgalmat biztosítanak nekik. Persze, azért, amit itt fogyasztottak, a halálfalók semmit sem fizettek.
Draco összevont szemöldökkel figyelte a hangos, italozó társaságot. Arról a támadásról beszélgettek, amelyet előző éjszaka hajtottak végre a halálfalók. Az alkohol megoldotta a nyelvüket, cseppet sem ügyeltek arra, hogy védjék az elméjüket, s különböző, talán csak kitalált tettekkel, vérontásokkal dicsekedtek egymásnak. Piton is részt vett a támadásban, de Draco nem sokat hallhatott róla. Most kiderítette az egyik hangoskodó kavargó gondolataiból, hogy valamilyen mugli házba törtek be az idősebb halálfalók, ők pedig a környék járókelőit támadták meg.
Draco elfordult a hangos csoporttól, s lehetőség szerint a szavaikat is kizárta a tudatából. Kémkedni jött, és nem ezek az emberek érdekelték. Most egy olyan csoport vonta magára a figyelmét, akik néhány asztallal arrébb ültek, s láthatólag éppen a fiatalok hangoskodását használták ki, hogy ők maguk titokban beszélhessenek. Draco felismerte köztük azt a tagbaszakadt varázslót, aki a Roxfortban is ott volt, Dumbledore halálának éjszakáján. Piton tájékoztatta, hogy ő az apja utáni nyomozás felelőse. Óvatosan közelebb ment a csoporthoz, hogy kihallgathassa a szavaikat.
Elhelyezkedett velük egyvonalban, a falnak támasztva hátát, néhány feldöntött szék mellett, s reménykedett benne, hogy a közeljövőben senkinek sem támad kedve rendbe rakni ezeket a bútorokat. A hat halálfaló előtt csaknem teljesen teli poharak álltak, s ennek megfelelően tiszta volt a fejük is. Draco rögtön érzékelte, hogy többségük okklumenciát használ, még egymás előtt is.
Egyetlen gyors intéssel elvégzett egy bűbájt, amelyet még az iskolában fejlesztett ki, s amellyel messzebbről is ki tudta hallgatni néhány kiválasztott ember beszélgetését.
− … és mégis milyen újdonságot várnátok? − kérdezte éppen a tagbaszakadt varázsló, s dühösen túrt bele erős szálú, fekete hajába.
− Helyes, üldögéljünk csak itt, Brown, hátha Malfoy magától bekopogtat, és megkérdezi, hogy nem akarjuk-e esetleg a Nagyúr elé vinni − mordult fel válaszul egy szőke férfi, aki Brownnal szemben helyezkedett el. Erős akcentusa alapján Draco úgy sejtette, Oroszországból származik. Alaposabban megnézve, megállapította, hogy az asztal körül helyet foglaló hat férfi közül négyen valószínűleg a Durmstrangban végeztek. A másik három most helyeslő mormogással reagált a szőke férfi szavaira. Brown láthatóan elsápadt.
− Mindenesetre azt tudjuk, hogy a Malfoy kúria legalább egy éve lakatlan, és a házimanókon kívül semmi mozgást nem észlelnek benne a bűbájaink. A baglyok szóba sem jöhetnek, az ilyen követő bűbájokat még egy kölyök is kiszúrná, a sima kereső bűbájokkal pedig semmire sem megyünk. Elhelyeznék én követő bűbájt bárkin, csak mutassatok valakit, aki kapcsolatban állhat velük.
− Én azt mondom, a Lestrange-ok gyanúsak − szólalt meg egy másik durmstrangos. − Rokonok, és a családot nem…
− Nem érdekel, hogy felétek mi a szokás a családdal kapcsolatban − vágott közbe Brown −, de Bellatrix Lestrange szokása egészen más, ebben biztos lehetsz. Aki a Nagyúr ellen fordul, az az ellensége, mindegy, hogy előtte milyen viszonyban voltak. Az ő családjának történetében sok példát találsz erre.
− Ideje lenne akkor előrukkolni a nagy ötlettel, a kritika helyett − sziszegte dühösen a másik.
− Biztos van olyan rokonuk, aki nem halálfaló − vetette fel a hatodik fiú. Draco látásból ismerte; három évvel járt fölötte, és griffendéles volt a Roxfortban. − Gondolom, most azoknál akarnak meghúzódni, akiket eddig megvetettek.
− Remek, mindjárt ott lyukadunk ki, hogy a Malfoyok mágiamentesen élnek, egy mugli falucskában rejtőzködve, és próbálnak beilleszkedni − dühöngött Brown.
− Na, ez már tetszik − bólintott a vele szemben ülő szőke −, végre egy értelmesnek tűnő gondolat…
− Ez nem tűnik értelmesnek, ugyanis Lucius Malfoy sosem tenne ilyet − felelte fogcsikorgatva Brown.
− Ezért nem kellene nyomoznod ebben az ügyben − fonta keresztbe karjait a férfi. − Ha valaki az életét menti, könnyedén lemond az elveiről. Te azt hiszed, ismered Malfoyt. Én viszont ismerem azokat, akik menekülnek. Még egy kutyaólban is elélne, akár varázspálca nélkül is, csak ne találjunk rá. Éppen ezért kell a patkánylyukakkal kezdeni.
A többi Durmstrangban végzett helyeslően mordult fel. Brown hátradőlt a széken, mint aki nem kíván részt venni a megbeszélés további részében. Az orosz férfi azonban egy pálcaintéssel elővarázsolt egy pergament, s szétterítette az asztalon. Brown kénytelen volt újra előrehajolni, hogy lássa.
− Itt van a Malfoy kúria − bökött a szőke férfi valahová, a pergamen közepe táján. Draco feltápászkodott, de úgy sem látta jobban az asztal közepén szétterített lapot. A férfi folytatta: − Ezek a környező falvak − ujjával kört írt le a pergamenen. − Többségében varázslók és muglik által is lakott települések.
− Még mindig tű a szénakazalban − szólt közbe Brown.
− Ha nem tudsz értelmes megjegyzéseket tenni, inkább hallgass − mordult rá a mellette ülő.
− Malfoyék kényelemhez szokott emberek, ez egyértelmű volt a kúria alapján − folytatta az orosz, ügyet sem vetve a közbeszólásra. − A házimanóiknak látszatra a házukban kell várakozniuk, de minden bizonnyal néha magukhoz hívják őket, hogy elvégeztessenek velük bizonyos feladatokat.
− A manók lojálisak, akár a halálukig − vetette közbe a csoport legfiatalabb tagjai, a valahai griffendéles.
− És könnyedén megszüntetik a követőbűbájt − tette hozzá Brown dühösen.
− Nem lehet követni őket, ez tény, viszont, feltételezhetően tárgyakat, ruhákat is szállítanak a rejtőzködő Malfoyoknak. Nem hiszem, hogy lojalitásból tartják rendben a szekrények tartalmát, míg mit sem törődnek a bútorokra lerakódott porral. Valószínű tehát, hogy a ház gazdái nem laknak nagyon messze a kúriától. Ezek közül a falvak közül kerül ki az, amelyikben a Malfoyok rejtőznek − mutatta újra a pergamenen.
− És ezzel eddig miért nem álltál elő? − kérdezte Brown ellenségesen.
− Előbb látnom kellett a kúriát, és el kellett mondanod, hogy biztosan nincs olyan rokonuk, aki segítené őket − vigyorgott gúnyosan a másik. Brown rosszkedvűen figyelte, ahogy a durmstrangos átveszi a vezetést a csapat fölött, akiket neki kellene irányítania.
Draco rádöbbent, hogy minden izma megfeszül. Tudatosan ernyesztette el az izmait, s igyekezett nem olyan erősen szorítani a pálcáját. Most nagyon nem lett volna jó, ha elárulja magát egy véletlen varázslattal. A durmstrangos férfi túlságosan is logikusan gondolkozott, s Draco félig már azon törte a fejét, hogy hová menekítse el a szüleit, mielőtt a halálfalók megtalálnák őket.
Sejtette, hogy a szőke férfi nem árul még el mindent, de hiába sikerült behatolnia az elméjét védő falak mögé; oroszul gondolkozott, orosz nyelvű emlékei voltak, és a képeket önmagában Draco alig tudta értelmezni.
− A mugli falvakkal fogjuk kezdeni − rendelkezett éppen a férfi. − Ezek biztosan nem élnek mágia nélkül, és itt könnyebb kiszűrni, ha valaki varázslatot használ. Ha nem járunk sikerrel, akkor…
− Miért ülnének egy mugli faluban? − mordult közbe Brown.
− Mert ott nem kockáztatják, hogy más varázslók felismerik őket − hangzott a válasz. − Viszont egy olyan településen, ahol varázslók is élnek, kevésbé feltűnő, ha mágiát használnak. Holnaptól tehát új nyomon haladunk. Ha hasznossá akarod magad tenni, Brown, akkor igyekezz szerezni nekünk egy listát a környékbeli varázsló családokról. − Brown félig-meddig beleegyezően mormogott. A férfi néhány másodperc múlva nyomatékosan hozzátette: − Most.
Brown felszedelőzködött. Intett a griffendéles fiatalembernek, hogy kövesse. Ő láthatólag nem nagyon akarta otthagyni a társaságot, de végül engedett. A durmstrangosok egymásra pillantottak, s amint a másik kettő otthagyta őket, lelkes beszélgetésbe kezdtek lágy nyelvükön, amely az oktatás nyelve volt a Durmstrangban. Draco emlékezett rá, hogy negyedikben, amikor a Mardekár Ház adott otthont a durmstrangos diákoknak, hallotta őket így beszélni.
Előre hajolt, s próbált jobban fülelni, de akkor semmit sem tanult meg ebből a nyelvből, most pedig, bármennyire is jól jött volna, egy szót sem értett a négy férfi szavaiból. Továbbra is a pergamen fölé hajoltak, és vezetőjük még mutogatott is valamit, s ebből Draco úgy gondolta, hogy a támadást tervezgetik. Lehunyta a szemét, s már nem is próbálta megérteni az idegen nyelvet, csak a falvak nevét igyekezett kihallani a beszélgetésből. Azonban vagy azért, mert ezeket is akcentussal ejtették, vagy azért, mert teljesen összefolytak a szavak Draco számára, nem járt sikerrel.
A terem túlsó végében Bellatrix Lestrange felpattant, és sietős léptekkel az ajtó felé indult. Draco, mivel az orosz zagyválásból úgysem értett egy szót sem, újra feléjük fordította a figyelmét. Úgy tűnt, előkerült Rodolphus Lestrange is, aki most Bellatrix karja után kapott, de a nő arrébb lépett, s még pálcáját is előrántotta. Piton hátradőlt a székén, és egyetlen arcizma sem rándult, ahogy a Lestrange házaspárt figyelte, de Draco látta a testtartásából, hogy jól szórakozik. Bellatrix végleg elsietett, Rodolphus pedig egy pohár itallal felszerelkezve helyet foglalt az asztalnál.
Piton keresztülpillantott a termen, egyenesen Draco szemébe, s a fiú biztos volt benne, hogy mestere látja, függetlenül a láthatatlanná tévő bűbájtól. A férfi felállt, és ráérősen készülődni kezdett, hogy ő is távozzon. Draco visszapillantott a négy tárgyaló férfire, de a pergamen már eltűnt az asztalról, s a durmstrangosok most már nagyobb figyelmet fordítottak a poharaik tartalmára. Így aztán Draco csatlakozott Pitonhoz, aki éppen készült elhagyni a helyiséget.
A házat védő bűbájok felismerték és átengedték a férfit. Piton ráérősen lépkedett, Draco pedig szorosan a nyomában haladt, hogy még ő is átjusson az átmenetileg blokkolt varázslatok során. A sikátor végén egyszerre dehoppanáltak. Draco érezte, ahogy a láthatatlanná tévő bűbáj úgy olvad le róla, mintha a nap szívná fel a testéről a vízcseppeket. Piton házában csak olyan rejtőbűbájok működhettek, amelyeket a férfi hozott létre.
− Alekszej Tyihonnak hívják − adta meg Piton a választ a kérdésre, amely Draco fejében motoszkált −, és ő az oroszok legtapasztaltabb nyomozója. Többek között Igor Karkarov kézrekerítését is neki köszönhetjük. Tyihon nem egy, a halálfalók elől menekülő varázslót és boszorkányt kutatott fel.
− Tudtad, hogy őt bízta meg? − Draco kedvetlenül roskadt le az asztal mellé. Piton egy intéssel forralni kezdte a vizet a teának, majd helyet foglalt a fiú mellett.
− Igen − bólintott ráérősen. − Luciusnak csak akkor van esélye Tyihon ellen, ha sikerül agyafúrtabbá válnia nála. Ideje, hogy apád összeszedje magát a saját és Narcissa érdekében, és végre tegyen is valamit.
− Elrejthetnénk őket. Létrehozhatnál valami nagyon erős varázslatot, amit soha sem tudnának feloldani. − Draco tudta, hogy könyörgő a hangja, de nem érdekelte. A szülei éveken át vigyáztak rá, gondoskodtak róla, időt, pénzt és energiát áldoztak arra, hogy ő biztonságban legyen, és a lehető legjobb nevelést kapja. Nem tehette meg, hogy most vállat vonva hagyja őket menekülni. Itt ül azzal az emberrel, akinek jelenleg a legnagyobb varázsereje van a világon, és ha ő csak egy kicsit is tud hatni rá, akkor azt meg kell próbálnia. Nyelt egyet. − Nem nézhetem végig, ahogy elfogják őket. Mindent nekik köszönhetek, mindent.
Piton nem felelt azonnal, s Draco meglepve vette észre, hogy a férfi lassan megszünteti az elméjét óvó falakat, s Draco érzékelheti a benne kavargó érzelmeket.
− Jól figyelj rám, mert ez nagyon fontos − szólalt meg halkan. − Te hoztál egy döntést, ami nem volt könnyű, és milliószor fogod még megbánni, ezt nem tagadhatom, de akkor sem feledkezhetsz el a döntésedről. A szüleidnek szólni kell, támogatni kell őket mindennel, amire szükségük van a meneküléshez, de csak a saját erejükre számíthatnak. Tudom, hogy fontosak neked, és hidd el, ismerem ezt az érzést, hogy legszívesebben csak arra fordítanád minden energiádat, hogy őket segítsd, de a te életed már nem erről szól.
− Én már nem lehetek fiú? Nem lehet bennem szülők iránti szeretet? − vetette közbe Draco dühösen. Tudta, hogy Piton tényleg őszinte, de akkor sem akarta elfogadni azt, amit mond.
− Nem. Te most már elsősorban Defensor vagy, és csak ezután lehetsz valakinek a fia, apja vagy szeretője. Azt vállaltad, hogy az egész világért leszel felelős. Ez előbbre való, mint a hozzád legközelebb álló emberek. És a világ a legfontosabb pillanatai egyike felé közeledik. Ha én most azzal foglalkoznék, hogy Lucius Malfoyt rejtegessem, mindent elveszíthetnénk, mindent, amiért feláldoztam azokat, akik nekem voltak kedvesek.
− Rendben, ne végezz el semmilyen bűbájt − egyezett bele Draco mérgesen −, de miért nem költözhetnek ide? Itt nyilván még az a híres Tyihon sem keresné, és elég nagy ez a ház ahhoz, hogy ők is elférjenek! − Érzékelte a Pitonon átfutó érzéseket, még ha a férfi most szívese el is rejtette volna őket. − Azért, mert gyűlölöd? − pattant fel Draco dühösen. − Nem halhat meg azért, mert tönkretette a nyamvadt iskolai éveidet! Ő az apám!
Draco az ajtóhoz akart csörtetni, de Piton egyetlen ezüstös intéssel visszarántotta, és a székre lökte a fiút. Draco érezte, hogy a harag, amely forr benne, alábbhagy, mintha Piton leöntötte volna egy vödör vízzel.
− Draco, tudom, hogy ezt nem egyszerű elfogadnod. Ha a szüleid itt lennének, folyamatosan azzal kellene foglalkoznom, hogy a házban maradnak-e, nem hívogatják-e ide a házimanóitokat, nem hívják-e fel valamivel a figyelmet magukra.
− Ők nem gyerekek! − vágta oda Draco.
− Nem? Én aligha nevezném komoly felnőtt embereknek azokat, akik a házuktól fél mérföldre tudtak csak elmenekülni, hogy ha Narcissa fel akarja venni a legszebb ruháját, vagy Lucius néhány könyvét akarja olvasgatni, a manóitok könnyen elérjék őket! − Draco nyelt egyet. Lassan Piton is dühbe gurult. − Ha azt akarod, hogy mindent megtegyünk az érdekükben, először őket ébreszd rá a veszély nagyságára! Lucius kiváló varázsló, és ha végre felfogja a dolog súlyát, akkor el tud menekülni Tyihon elől. De ehhez az is kell, hogy ő és Narcissa lemondjon olyan dolgokról, amelyek nélkül el sem tudták volna képzelni az életüket.
− Például a mágia, ugye? − kérdezte Draco lemondóan. Piton bólintott.
− Ha életben akarnak maradni, akkor egy mugli házban kell elrejtőzniük, ahol semmilyen bűbájt sem alkalmaznak. A határokon nem tudnak átlépni, mind a mugli, mind a varázshatóságok mindent elkövettek azért, hogy semmilyen módon se tudják elhagyni az országot. De egy távoli városban elrejtőzhetnek. Nem faluban, mert ott mindenki ismer mindenkit, s azonnal feltűnne az érkezésük.
Draco megrázta a fejét. − Üljenek be egy rakás mugli közé, felejtsék el a pálcájukat, és tegyenek úgy, mintha ők is utolsó mugli kutyák lennének? Sosem mennének bele – tette hozzá indulatosan.
− Ha meg akarod menteni az életüket, vedd őket rá. A te feladatod most a tanulás. Később szükségem lehet a segítségedre, és most nem foglak elengedni, hogy velük együtt ölesd meg magad. Ha tudsz rájuk hatni, meneküljenek.
− Meg akarom védeni őket − suttogta Draco, minden egyes szót megnyomva.
− Tudom. De el kell fogadnod, hogy már más ember vagy. Soha többé nem teheted azt, amit akarsz. Ezentúl már mindig azt kell tenned, ami a legjobb a varázsvilágnak, és ha szerencséd van, ez egybeesik azzal, amit akarsz.
Draco beharapta az ajkait, s az asztallapon kacskaringózó, halvány mintákat figyelte. Hagyta, hogy Piton szavai újra meg újra felidéződjenek az elméjében, és próbálta elfogadni őket. Tudta, hogy a döntéssel, amit meghozott, már eltávolodott a szüleitől. Elfogadta, hogy Tom Denem nem az, akinek apja mondta; hogy a saját ősei sem olyanok, mint amilyennek beállították őket; elfogadta, hogy új alapokra helyezi az életét, és most már ezt kellett követnie. Nem akarta, hogy hálátlannak nevezhessék, de érezte, hogy akár még ehhez is hozzá kell majd szoknia. Pitonra pillantott.
A férfi arca ismét zárkózott volt, semmilyen érzelmet sem tükrözött. Időközben elészült a tea, s Piton most a saját csészéjének tartalmát kevergette egy kanállal. Draco biztos volt benne, hogy lassú, megfontolt mozdulatai mögött milliónyi indulat rejtőzik. A férfi mostani szavai, és a Prospeernál lefojtatott beszélgetés alapján Draco sejtette, hogy Pitonnak sokkal több dologról kellett annál lemondania, mint amiről ő most lemond azzal, hogy nem kíséri el a szüleit.
− Megyek, beszélek velük − tápászkodott fel. − Holnapra el kell tűnniük a kúria környékéről, mert Tyihon átkutatja az egészet. − Piton bólintott. Draco néhány pillanatig még tétovázott, majd halk pukkanással dehoppanált.
Piton hátradőlt a székén, s rosszkedvűen kortyolt bele a teájába. Dracónak szembe kellett néznie azokkal a problémákkal, amelyeknek a felfogására neki szinte ideje sem volt. Miközben a feladatára koncentrált, sorra kellett lemondania azokról az emberekről, akik közel álltak hozzá. Tizenhat évvel ezelőtt, amikor már biztos volt, hogy Tom jó időre eltűnt, amikor Dumbledore elintézte, hogy felmentsék minden vádpont alól, és bebiztosította neki az állást a Roxfortban, elhatározta, hogy többé nem enged magához közel senkit, legalábbis addig nem, amíg nem végez a feladatával.
Szívesen vonult volna vissza ő is, mint Horatius tette, amikor végzett a képzésével, de még előtte volt élete legnagyobb feladata, és az, hogy addig megőrizze valahogy Potter életét. Talán túl korán kezdte el Dracót tanítani, de biztos volt benne, hogy szüksége lesz a fiú segítségére, hiszen a Heros annyira fiatal volt, hogy nem hagyhatta teljesen egyedül, ő maga viszont nem mozdulhatott Tom mellől a végső harc során.

*

A padló halkan megreccsent Prospeer léptei alatt. A férfi elvégzett néhány biztonsági varázslatot a szobában, bár tudta, hogy a minisztérium jelzőbűbájai révén már értesült volna róla, ha illetéktelenek törnek be a helyiségbe. Csakhogy a paranoia most ragályosan terjedt az épületben. Leereszkedett az asztalánál álló székre, s egy ingerült mozdulattal lökte arrébb a nagy halom pergament, amely kitartóan várta. Rosszkedvűen dörzsölte meg a halántékát. Scrimgeour hisztérikus állapotban volt, és Prospeer feje jócskán zúgott, mire végre elszabadult tőle.
− Azt hiszem, volna egy-két megbeszélnivalónk − törte meg a csendet Piton hangja.
− Ne most. − Prospeer tiltakozva emelte fel a kezét, anélkül, hogy felpillantott volna. Nem lepte meg a férfi jelenléte. Pontosan ismerte az ezernyi bűbájt, amely átszőtte a szobáját, s mindig észrevette, ha módosították őket. − Ez most cseppet sem alkalmas…
− De, Christopher, soha nem találhatnánk jobb pillanatot − ellenkezett Piton, és egy gyors intéssel elővarázsolt magának egy széket. Prospeer lemondóan figyelte, ahogy elhelyezkedett. Piton intésére ezüstös átok táncolta körbe szobát, frissítő szellőt hozva az állott levegőjű helyiségbe. Prospeer mélyet lélegzett, s úgy érezte, lassan elmúlik a fejfájása.
− Most tényleg nyakig vagyok a munkában − szabadkozott a pergamenekre mutatva, amelyek visszarendeződtek csinos halomba, hiába lökte szét őket. − A délelőttömet a tegnapi támadásotok vette el, a délutánt meg… − Legyintett.
− A betörés a miniszter irodájába − fejezete be helyette Piton. Prospeer lehunyta a szemét, hagyott magának néhány másodpercet, aztán rosszkedvűen pillantott fel a férfire.
− Ne mondd, hogy azok is Voldemort csatlósai voltak. Scrimgeour ostoba anyjának portréja valami kölyköket emlegetett.
− Biztonságos a szobád? − érdeklődött Piton egy gúnyos mosollyal. − Nem hiszem, hogy a nagyra becsült miniszter örülne, ha hallaná, hogy hogyan nyilatkozol az édesanyjáról.
Prospeer felvonta a szemöldökét. − Nem vagyok kezdő. És ha lehet, ezúttal hagyjuk ki a tiszteletköröket. Fáradt vagyok, és milliónyi értelmetlen munka vár még ma rám.
− Szóval ne számítsak teára? Azért én megkínálhatlak eggyel? − Piton olyan otthonossággal készítette el a két csésze teát, mintha nem először járt volna az irodában, hanem ő üldögélne itt több, mint egy hónapja. Egy ilyen felállás ellen Prospeernak semmi kifogása sem lett volna, bár belátta, hogy ő nehezebben állna helyt Piton helyett.
− A portré tehát kölyköket emlegetett. Nem ismerted fel őket a személyleírásból?
− Scrimgeour anyja csak a fiacskájának volt hajlandó pontosabban nyilatkozni − húzta el a száját Prospeer. − Maradjunk abban, hogy egyáltalán nem volt együttműködő. Scrimgeour pedig nem volt olyan állapotban, hogy normálisan kikérdezhessem. Megszigorította a védelmi rendszert, most aztán rajta kívül senki sem tudja kinyitni az ajtót, szóval ha megüti a guta a szobájában, még én sem siethetek a segítségére.
− Pedig biztosan szívesen mentenéd meg az életét − vigyorodott el gúnyosan Piton. − Ha adok néhány kapaszkodót a nyomozáshoz, talán kevésbé fog zavarni a jelenlétem.
− Nem zavarsz, Perselus, de ha már belerángattál ebbe az őrültségbe, néha idejöhetnél, és elvégezhetnéd helyettem a munka nagyját.
− Na, most ezt teszem − bólintott Piton. − A kölykök, akik mindenbe beleütik az orrukat, neked nem ismerősek?
− De, úgy hívják őket, hogy kamaszok − fintorgott Prospeer. − Miért küldtetek pár halálfaló tanoncot a miniszterem irodájába? Azt akartátok, hogy gutaütést kapjon? Mert akkor megbocsátok.
− Miért küldtünk volna? − tárta szét a karját Piton. − Én az átlagosnál is idegesítőbb kölykökre gondolok, pontosan háromra.
− Megint itt tartunk. Szóval Harry. Én nem értem, Dolores Umbridge, aki valamiért szintén mindenbe bele akarja ütni az orrát, ma szintén ezzel jött nekem. Hogy Potter így, meg Potter úgy, ő aztán be tud törni irodákba, és közben nagyon sajnálta magát amiatt az egy év miatt, amely alatt Harryéket kellett volna sötét varázslatok kivédésére tanítania.
− Kellett volna?
− Ez a helytálló kifejezés, mert Harryék rémesen álltak ebből a tárgyból, a csapnivaló oktatás miatt.
– Már megbocsáss…
– Te csak maradj csendben, mikor tudtál te egy nagy csapat kölyköt tanítani? Csoda, hpgy a Herost felkészítetted…
Piton keresztbefonta a karát, s gúnyos mosollyal mérte végig a másikat. – Ezt most azért kapom, mert aurorkodsz a kedvemért?
− Tisztázzuk, én nem csak úgy aurorkodom, én az aurorok vezetője vagyok, hála neked. Ez nem kevés felesleges munka – felelt hidegen Prospeer. – Mi van tehát a minden lében kanál kölykökkel?
− Én három ilyet ismerek. Potter, Granger, Weasley. Ma délután kipakolták a minisztered irodáját.
Prospeer megdörzsölte a homlokát. − És mégis minek?
− Ó, horcruxot kerestek. − Prospeer megdermedt. Piton bólintott, kérdő pillantását látva. − Scrimgeour azért ilyen ideges, mert Potter felforgatta a titkos sötéttárgy-gyűjteményét, és egyet el is vitt közülük.
− Sötét tárgyakat gyűjt? − ismételte Prospeer. − Ez egyre jobb. De hogy jutottak ki a különleges védelemmel rendelkező irodából?
− Grangernél volt hop-por, Potter pedig tudott tüzet gyújtani. Szorult helyzetekben egészen jól össze tudja szedni magát. Szerencsére. Nem szívesen hoztam volna ki őket személyesen.
– Ó, úgy látom, ez egy burkolt dicséret volt. Vigyázz, a végén megkedveled Harryt – gúnyolódott Prospeer.
– Erre még várnod kell.
− Visszatérve a betörésre: ezt nyomozzam ki holnapra? − érdeklődött Prospeer. − Vagy miért osztottad meg velem?
− Ha nem is holnapra, de nyomozd ki. Scrimgeour mást sem akar, csak a markában tartani Pottert. El lesz ragadtatva, ha zsarolhatja. Kötelezzétek arra, hogy tanuljon a minisztériumtól, és ajánld fel, hogy majd te foglalkozol vele.
− Igen, amint látod, éppen nagyon kevés munkám van, szóval Harry még éppen hiányzik − mordult fel Prospeer. − Csak a nemzetközi kapcsolatosok szálltak rám, hogy küldjünk ki embereket külföldre, valamint a ti kétnaponta történő támadásaitok okoznak egy kis fejfájást…
− Akkor bízz valami munkát a beosztottakra. Nekem mindegy, de te tanítsd Pottert. Akkor talán életben marad, és ellenőrizni tudjuk, hogy meddig jutott a horcruxokkal. − Prospeer lemondóan bólintott. − A nyomozás során pedig beszélj Mundungus Fletcherrel, ő majd elárulja, hogy Potterék jártak itt.
− Kösz. − Prospeer vetett egy pillantást a pergamenhalomra, majd újra Pitonhoz fordult, aki éppen a teáját kortyolgatta. − Ha már tanácsadó kedvedben vagy, nem akarod elárulni, hogy hol lesz a következő támadásotok? Nagyot nőne az ázsióm, ha egyszer végre mi győznénk.
− Ez nem az én asztalom, pedig hidd el, szívesen segítenék, hogy bebetonozd magad a minisztériumba − mosolyodott el gúnyosan Piton. − Viszont, ami a nemzetköziseket illeti én a franciákhoz mennék. A napokban választanak új mágiaügyi minisztert, és ahány jelölt csak van, mind Tom embere. Ott lesz egy kis munkája ezután a világos oldalnak. Különben az előző miniszter váratlan halála is megérne pár szót…
Prospeer az égre emelte a szemét. − Miért nem Scrimgeourral végeztetek?
− Ő nem olyan eltökélt világos mágus… − jegyezte meg könnyedén Piton.
Prospeer megcsóválta a fejét.
− Miért támadtok a muglikra? − kérdezte rövid hallgatás után. − Kerestek valakit?
− Granger szülei után nyomoznak − felelt Piton. − Tom Potter egyik rémálmából vette az ötletet, de a követői persze ezt nem tudják. Nem ártana, ha Potter legalább egy kicsit le tudná zárni az elméjét, mert elárulja nekem a horcruxokat álmában.
− Tökéletesen alkalmatlan az okklumenciára − rázta meg a fejét Prospeer. − Ezt ne várd.
− Miért nem vagyok meglepve? − sóhajtott Piton színpadiasan.
− Előbb-utóbb sikerrel járnak Tom emberei. Hermione látta a szülei halálát a Potter-házban.
Piton érdeklődve pillantott fel: − Vagyis?
− Nem ismered a bűbájt, amit Voldemort létrehozott a házon? − lepődött meg Prospeer. Piton megrázta a fejét.
– Nem jártam a házban… tizenhat éve. – A másik bólintott, Piton pedig ösztönösen megerősítette elméje védelmét.
– A környék teljesen lepusztult a támadás után – kezdte Prospeer. – A szomszédos házak megrongálódtak, a lakóknak nem volt kedve helyrehozni őket, eladni pedig nem sikerült. Ha valahol olyan mértékben koncentrálódik a sötét mágia, mint ott, Voldemort bukása miatt, azt jócskán megérzik a muglik is. Godric’s Hollow is áldozatul esett ennek, és hamarosan elnéptelenedett az az utca. Két éve azonban megváltozott a ház környéke. Eddig nem járt senki sem arra szívesen, mert a sötét mágia egyértelműen érzékelhető volt, de folyamatosan gyengült is. Az alatt a tizennégy év alatt, amely eltelt a támadás óta, már inkább a lehangoló romosság miatt kerülték a környéket.
– Most viszont pontosan olyan az az utca, mintha Tom tegnap vesztette volna el ott a testét. Félelmet keltő – állapította meg Piton. – Gondolod, hogy Tom ott járt?
– Biztos, hogy volt a házban – bólintott Prospeer határozottan –, és létrehozott ott egy varázslatot. Most ismét olyan erős az utcában a sötét mágia hatása, mintha tegnap dőlt volna össze a ház. Az épületben lévő bűbáj pedig mindenkire másképp hat. Amennyire sikerült felmérnem, ha bármihez is hozzáér az ember a házban, látomást lát, mégpedig olyan emberek erőszakos halálát, akik igazán közel állnak hozzá. Többnyire rokonok, esetleg közeli barát, kedves.
– Valamilyen módosított mumus-bűbájnak tűnik – jegyezte meg Piton.
– Csakhogy nem félelem, hanem igazság – felelt halkan Prospeer. – Tudnom kellett, hogy milyen az átok, ezért kihasználtam, hogy néhány mugliban még a félelemnél is erősebb a kíváncsiság…
– Hát ez nem valami szép dolog egy világos mágustól – jegyezte meg Piton gúnyosan. Prospeer elmosolyodott.
– Mindenesetre az én tapasztalataim szerint a látomások igazak, vagy múltbeli eseményt idéznek fel, vagy a jövőt vetítik előre.
– Vannak emberek, akiknek soha senkije se hal meg erőszakos módon – vetette ellen Piton.
– Minden bizonnyal. Láttak autóbalesetet, halálfaló támadást, még betegségeket is, amelyek szenvedést okoztak a nekik kedves embernek. De azt, hogy az átok valójában hogyan működik, nyilván nem tudom megmondani.
– Azt hiszem, meg kell vizsgálnom Dracóval a házat.
– Gondolod, hogy érdemes odavinni? Lehet, hogy olyasmit lát, ami…
– Dracónak meg kell szoknia, hogy olyasmit lásson, ami felzaklathatja – vágott közbe Piton. – Ezen kívül úgy érzékeli a mágikus rezgéseket, mintha látná őket. Ha tudni akarom, hogy Tom milyen varázslatokat használt, s főleg, hogy elrejtett-e ott valamit, rá kell hagyatkoznom.
– Még gyerek – jegyezte meg Prospeer. – És éppen elég baj az, hogy ő érett felnőttnek tartja magát közben.
– Háború van. Ilyenkor a gyerekek vagy gyorsan felnőnek, vagy sosem érik meg a felnőtt kort – válaszolt Piton hidegen. – Túl fogja élni, mint ahogy én is túléltem.
– Egyedül is végig tudnád csinálni, miért nem rejted el?
– Egyedül? – Piton elhúzta a száját. – A Heros szintén gyerek, és közben még itt van Potter is, aki mind közül a legkevésbé tud vigyázni magára. Jelenleg egyedül a Scelus felnőtt ebben a történetben, s ha nem akarom, hogy gyanút fogjon, mellette kell lennem.
Prospeer bólintott. Piton még egyszer végigmérte.
– Nem tartalak fel tovább – állt fel, s egy intéssel eltüntette a széket. – Köszönöm.
Prospeer biccentett, és kedvetlenül húzta maga elé a pergamenhalmot, miközben Piton dehoppanált.

*

Draco lassú, nyugtalan léptekkel járta körbe a romokat. Miközben közeledtek az utcán, már érzékelte a sötét mágiát, amely bizonytalanságot és félelmet keltett benne. Piton elmondta, hogy a házban létrehozott átoknak az a célja, hogy elriassza a muglikat és a varázslókat egyaránt, és igyekezett is mestere utasításának megfelelően kizárni elméjéből a rettegést, de a bűbáj erősebbnek bizonyult.
Folyamatosan az járt a fejében, amit Piton az átok hatásáról mesélt; elég lenne egyetlen apró érintés bármelyik bútoron, s megtudná, hogy mire számíthatnak a szülei. Megtudná, hogy képesek lesznek-e valaha is elrejtőzni úgy, hogy a halálfalók ne találjanak rájuk, vagy végül mégis a mágia iránti vágy győzedelmeskedik bennük, s Draco minden erőfeszítése semmissé válik.
Szülei most egy északi városkában voltak, ahol olcsón hozzá lehetett jutni egy mugli házhoz. Draco biztos volt benne, hogy Tyihon emberei figyelni fogják a Malfoyok széfjének minden mozgását, ezért csak a kúriában elrejtett aranyakra építhetett, amikor rejtekhelyet keresett a szülei számára. A ház nem festett valami biztatóan, s Dracónak nem kevés munkába került, hogy megakadályozza apját abban, hogy két pálcaintéssel felújítsa. Tértágító bűbájt sem engedélyezett, bármennyire is könyörgött neki anyja a két fürdőszobáért, a szalonért, és a nagyobb konyháért, ha már manó és varázslat nélkül kell főznie.
Draco gyűlölte magát, mert szülei most különösen öregnek és elgyötörtnek tűntek, ő pedig olyan életmódra kényszerítette őket, amelyet nem ismertek, s ráadásul meg is vetettek. Úgy tűnt, sikerült megértetni velük, hogy csak akkor tudnak elrejtőzni, ha mágiamentesen élnek, de Draco sejtette, hogy előbb-utóbb úgyis elvégeznek majd egy-két bűbájt, s csak remélni tudta, hogy Tyihonék nem bukkannak a nyomukra.
Az átok, amelyet Voldemort itt létrehozott, eloszlathatta volna a kételyeit, de nem mert hinni abban, hogy megnyugtatóak lesznek a látomás képei. Emlékeztette magát arra, hogy mindenképpen valamilyen kellemetlen élménnyel kellene szembenéznie. Ha nem a szülei, akkor más olyan ember, aki közel áll hozzá – Pansy? Talán Piton? Rosszkedve egyáltalán nem csökkent, amikor rádöbbent, hogy nem is találni egykönnyen olyan embert, aki közel áll hozzá. Ettől magányosnak érezte magát.
Kényszerítenie kellett magát, hogy közeledjen a ház felé, mert legszívesebben visszahoppanált volna a Fonó sorra, s elfelejtette volna ezt az egészet. Piton némán lépkedett mellette, Dracónak fogalma sem volt a benne lejátszódó gondolatokról, hogy ő ki tudta-e zárni az elméjéből a bűbájt, vagy neki is nehezére esik végigmenni a kihalt utcán.
Most azonban, amikor a házat járta körbe, miközben Piton különböző bűbájokkal ellenőrizte az átkot, s érezte, ahogy a varázslatok sűrű szövevénye meg-megrezzen ezektől a bűbájoktól, lassan eluralkodott rajta az izgalom. A gondolat, hogy most a kor rettegett sötét mágusának varázslatait fogja elemezni, anélkül, hogy az valaha is rájönne arra, hogy van, aki megfejtheti őket, kellemesen bizsergette.
Visszaért Piton mellé, szemben az üresen tátongó ajtókerettel, amely mellett a romba döntött falakon keresztül be lehetett látni a ház belsejébe. Piton kérdőn pillantott rá.
– Valóban van benne mumusbűbáj, de csak azért, hogy segítsen kiszűrni, hogy ki áll közel az erre járókhoz. Az egész utcát átjárja ez a bűbáj, amely olyan, mintha legilimenciával vizsgálná a közeledők elméjét. Ők csak kényelmetlenül érzik magukat, esetleg félni kezdenek. Minél közelebb érnek a házhoz, annál több információja van róluk.
– Kinek? – szólt közbe Piton. Draco bizonytalanul meredt a félhomályos előszobára.
– Az egész varázslat valamelyik bútor körül koncentrálódik. – Határozottan lépte át a küszöböt, az izgatottság megint felülkerekedett benne. Végigsietett az üres előszobán, s megállt néhány lépés után a nappaliban. Piton némán követte. – Itt ez a szekrény… – Draco lassan közeledett a bútorhoz. – A többit ki lehet nyitni varázslattal, ez azonban egy különleges bűbájjal van megvédve. Csak kulccsal nyitható.
– Ami viszont beindítja a látomást okozó átkot – bólintott Piton. – Kiváló.
Draco elgondolkozva méregette a sima falapot, amely a szekrény ajtaját alkotta.
– Egy nagy erejű tárgy van mögötte. Egyértelműen nem ember, de mégis, a mágikus rezgései változnak, mint az embereknek… Ez a horcrux? – kérdezte halkan. Piton bólintott.
– Minden bizonnyal.
– Ez a magja az egész varázslat-rendszernek. A közeledőről kinyert információk alapján tudja kiválasztani a látomást. Azt talán valamilyen időkezelő bűbájjal hozták létre. Előhívhat emléket is, de mutathatja a jövőt is. Ezt még nem értem egészen…
– Nem is kell megértened – sietett Piton a válasszal, s Draco egy pillanatra meg mert volna esküdni, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát a romok között. – Most csak az volt a fontos, hogy a ház rejt egy horcruxot. A többit Potterre kell bíznod.
– Az épületig se merne eljönni – jegyezte meg gúnyosan Draco.
– Bármily meglepő, de ebben tévedsz – rázta meg a fejét Piton. – Járt már itt.
– Jó lenne megvizsgálni a horcruxot – morogta Draco, s szemeit továbbra sem vette le a szekrényről.
– Nem semmisítheted meg – szólt rá Piton szigorúan.
– Miért nem? – Draco végre elszakította pillantását a bútorról, s végigmérte a férfit. – Csak azt ne mondd, hogy azért, hogy Potternek is legyen valami sikerélménye, mert akkor nekilöklek ennek a szekrénysornak…
Piton elmosolyodott egy pillanatra, de továbbra is szigorú hangon folytatta: – Nem avatkozhatunk bele ilyen mértékben az Aetas Heroumba. Biztosítani kell a lehetőséget a Scelus elpusztítására, de mi nem tehetünk ezért semmit sem. A horcruxokkal a világos oldalnak kell végeznie.
– Ez nem az én Aetas Heroumom – vont vállat Draco szemtelenül.
– De attól még Defensor vagy. Fenn kel tartanod az egyensúlyt, nem pedig felborítani. Azt hiszed, ha lehet, nem öltem volna meg Tomot, mielőtt még… – Piton elharapta a mondat végét, s Draco érzékelte, ahogy megerősíti elméje védelmét, elnyomva korábbi emlékeit. A férfi megrázta a fejét. – Nekik kell végigcsinálni ezt a háborút, minden buktatóval, minden izgalmas csatával és minden diadallal együtt. És ebben a háborúban mi csak a sokadik közlegény szerepében tűnhetünk fel. Az ő győzelmüket az egész világ látja, a miénkről csak mi tudunk.
– De én ki akarom próbálni magam! – csattant fel Draco. – Potter olyasmit tehet, amihez tök hülye, én pedig üljek, és lessem, hogy közben életben marad-e?
– Igen, legfeljebb ennyit tehetsz – felelt Piton hidegen. – Uralkodnod kell magadon!
Draco kedvetlenül lépett arrébb a szekrénytől, amely túl nagy kísértést rejtett. Lassan körbejárta a szobát, pillantása végigsiklott a bútorokon. Mélyeket lélegzett a hűvösödő, koraesti levegőből. Piton nyugodtabban szólalt meg:
– Folyamatosan olyan helyzetekben kell kipróbálnod magad, amelyekben Potter csődöt mondana. Ne kicsinyeld le mindazt, amit eddig véghezvittél, és azt, amit még azután fogsz. – Draco bólintott. – Gyerünk, ideje hazatérni – folytatta Piton. – Köszönöm a segítséget.
A férfi sietős léptekkel indult az ajtó felé, s Draco újra úgy érezte, mintha mestere mindennél jobban gyűlölné ezt a helyet. A szoba túlsó végében volt, és nem volt nagy kedve megkerülni a foteleket, ezért megpróbált elsiklani az egyik fotel, és a dohányzóasztal között. Azonban megbotlott a növényekben, amelyek gazos kertté alakították az elmúlt tizenhat év során a romos épület padlóját. Ösztönösen támaszkodott le az asztalra, hogy ne huppanjon bele a fotelbe.
A helyiséget átkok villódzása és érthetetlen kiáltások töltötték meg egy pillanat alatt. Draco valahol az elméje mélyén tudta, hogy a házon lévő átoknak köszönhető látomás elindult. Nem akarta látni, nem akarta megtudni az igazságot, s rémülten kapaszkodott bele a gondolatba, hogy mindez egy bűbáj, amely az elméjére hat, s amelyet kizárhat, ha eléggé jól alkalmazza az okklumenciát.
Agya őrült tempóban hívott elő más emlékeket, hogy ezek segítségével kiszorítsa a látomás képeit, s megszabaduljon Voldemort átkától. Szinte fájt, ahogy visszaszorította a villódzó átkok képét, és erővel rávette magát, hogy újra a ház romos falát lássa, amelyen Piton keresztülugrott, hogy elkapja, mielőtt még lecsúszna az asztal mellett, s elterülne a földön. A férfi mondott valamit, de nem tudta felfogni a szavait, és agya az egyetlen logikus védekezést választotta. Lassan minden elsötétedett szemei előtt, s elvesztette az eszméletét.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!