Draco arra ébredt, hogy lüktet a feje. Halványan úgy emlékezett, mintha álmodott volna valamit, de ahogy megpróbálta felidézni, hogy mit, az álom képei úgy csúsztak el előle, mintha vizet markolna. Megdörzsölte a homlokát, és feltápászkodott az ágyából. Az órára pillantva megállapította, hogy nagy valószínűséggel átaludt legalább fél napot, s már jócskán benne járnak a délelőttben. Pitont a bájitaltan-laborban találta meg, egy üst mellett, amelynek tartalma rotyogott, és fehéres füstöt eregetett.
– Jobban vagy? – kérdezte a férfi, amikor Draco belépett a helyiségbe.
– Fáj a fejem – panaszkodott Draco.
Piton valamilyen édeskés illatot árasztó, méregzöld leveleket vágott fel éppen, s csak akkor pillantott fel a munkából, amikor már a főzetbe öntötte a felaprított leveleket. Szinte feltűnésmentesen intett jobb kezével, s a körbetáncoló ezüstszínű varázslat friss, hűvös levegővel töltötte meg a szobát. Draco önkéntelenül mélyet szippantott a szellőből, s úgy érezte, enyhül a fejfájása.
– Bámulatra méltó okklumencia teljesítményt mutattál be tegnap – szólalt meg Piton nyugodtan, miközben lilásfekete port kevert össze színtelen folyadékkal. – Azt hiszem, te voltál az első, aki képes volt legyőzni Tomnak ezt a bűbáját…
Draco letelepedett az asztal túlsó végéhez, ahol biztosan nem zavarta Pitont a munkában, s egy pálcaintéssel teát és néhány pirítóst varázsolt elő magának a konyhából.
– Azért még nem volt tökéletes munka, ha ennyire kiütött… – jegyezte meg. – Nem tudom, más helyzetben megengedhetném-e magamnak, hogy fél napot átaludjak utána.
– Nem hiszem, hogy Tom, vagy akár a saját Scelusod előtt szükséged lenne arra, hogy így zárd le az elméd – jegyezte meg Piton. – Nagyon hirtelen szorítottál ki olyan külső befolyásoló bűbájokat a tudatodból, amelyek minden mást blokkolni akartak. Egyáltalán nem csoda, hogy ezután pihenésre volt szükséged.
Draco kedvetlenül bólintott. Tudta, hogy ennek az eredménynek és dicséretnek azzal a kellemes büszkeséggel kellene eltöltenie, amelyet régen mindig érzett, ha olyasvalaki minősítette kiválónak a munkáját, akit nagyra becsült, most azonban csak a szülein járt az esze. Az okklumencia valóban sikeres volt, és nem tudott felidézni egyetlen villanásnyi képet sem a látomásból, de a hangulata még most is nyomasztóan nehezedett a lelkére.
Hogy elterelje a figyelmét, Pitont kezdte figyelni, amint néhány bűbájt szór a bájitalra, majd félrehúzza a tűzről, hogy kihűlhessen.
– Mire való? – kérdezte a sötétzöld folyadék felé intve.
– A sárkány-szívizomhúr tartósításához kell – felelt a férfi, s ráérősen tisztogatni kezdte az eszközöket, amelyeket eddig a főzéshez használt.
– Elérkezett az ideje? – Draco egészen felélénkült.
Napok óta vártak arra, hogy minden alkalmassá váljon a walesi zöldsárkány megölésére, amelyet Tom Denem hozatott, hogy felhasználják a pálcakészítéshez. Ollivander többnyire nagyon öreg sárkányok szívizomhúrját használta, amelyeknek már nehezére esett a vadászat, s a halál nem fosztotta meg őket semmitől. Természetesen Tom hallani sem akart arról, hogy a sárkány, amelyet az ő pálcája elkészítéséhez használnak, ne legyen ereje tejében.
Így aztán a halálfalók egy vadon élő walesi zöldet fogtak be, s hoztak el. Így azonban fontossá vált az is, hogy melyik napon végeznek vele, hiszen azzal, hogy megfosztották a sárkányt az életétől, még azt is megkockáztatták, hogy a szívizomhúr elveszti mágikus tulajdonságait, s teljesen alkalmatlan lesz arra, hogy a pálca magjaként felhasználják. Tom megkövetelte, hogy Piton készítse el a bájitalt, amely tartósította a szívizomhúr mágiáját, bár Ollivander is el tudta volna készíteni a főzetet.
– Biztos vagy benne, hogy el akarsz jönni? – kérdezte Piton. – Ollivander kiváló okklumentor.
– Éppen ezért akarlak elkísérni titeket. És a sárkány is érdekel – vágta rá Draco. A fejfájása a szobát betöltő frissítő illatnak köszönhetően végleg elmúlt, s most, hogy evett, már jóval kellemesebben érezte magát, mint ébredés után. Ráadásul ezzel el tudta volna terelni a figyelmét Potterék romos házáról.
Piton némán bólintott. Időközben elpakolta az eszközöket és a hozzávalókat tartalmazó üvegeket. Egy gyors intéssel stabilizálta a bájitalt, majd áttöltötte egy nagyobb üvegbe. Még egyszer körbenézett, hogy lássa, minden rendben van-e a helyiségben. Draco is eltüntette a reggelije nyomait, majd várakozóan pillantott Pitonra.
– Rendben, először Ollivanderhez megyünk – kezdte Piton –, rajtam kívül senki más nem mehet be a szobájába, ezért ott nem kell tartanod más halálfalóktól. De a sárkányt többen is őrzik, amíg ott vagyunk, maradj végig láthatatlan.
Draco bólintott jelezve, hogy megértette. Piton egy intéssel két fekete köpenyt varázsolt elő. A sajátját a vállára kanyarította, a másikat Draco felé lökte. Némán dehoppanált, s Draco egy pillanattal később, amíg már biztos lehetett benne, hogy minden rendben van, követte.
Sötét és hűvös folyosóra érkezett. A kellemesen meleg bájitallabor után, amelyet felfűtött a főzéshez használt tűz, Draco megborzongott a hidegben. Piton nyugodt léptekkel indult el az egyik távolabbi ajtó felé. Lépteik halkan koppantak a kövön, s bármennyire is igyekeztek egyszerre lépni, Draco biztos volt benne, hogy hallani lehet, hogy ketten vannak. Kissé megnyitotta az elméjét, hogy tudjon kommunikálni mesterével, anélkül, hogy hangosan megszólalnának.
Ez Tom börtönei közül a legkevésbé kedvelt a halálfalók körében, mondta Piton. Ide kerülnek az árulók, ha nem ölik meg őket azonnal, s azok a világos mágusok, akik különösen fontos tudás birtokosai. A Sötét Jeggyel a karodon ide tudsz hoppanálni, ez nem fog Tomnak feltűnni. De a halálfalók közül senki sem jár túl gyakran erre. Jobban rettegnek tőle annál, hogy csak úgy benézzenek…
Dracót is nyomasztotta a hely, s különösen rossz érzés volt arra gondolni, hogy a szülei is arra számíthatnak, hogy ide kerülnek, ha végül elkapják őket. Piton most nem szólt semmit, bár Draco biztos volt benne, hogy érzékeli a gondolatait. Odaértek a nem túl nagy ajtóhoz, s Piton elvégzett egy sor bűbájt, mire a zár halkan kattant, és benyithattak.
Mr Ollivander az ágyán ült, feszes tartásban, s nyugodtan mérte végig látogatóit. Szörnyen törékenynek tűnt, s Dracót meg is lepte, hogy mennyire magabiztosan és határozottan viseli a börtönt. Az ő korában már az egész épületet átjáró hideg és a kicsi mozgástér is nagyon veszélyes lehetett. Piton hidegen mérte végig a férfit, de hangjában tisztelet volt, amikor halkan köszönt.
– Mr Piton… Ismét eljött… – Ollivander felállt az ágyról, s Draco megállapította, hogy igen alacsony és sovány. – És Draco Malfoy… – Draco és Ollivander pillantása összekulcsolódott. A férfi annyira ritkán és gyorsan pislogott, hogy Draco úgy érezte, mintha örökké nyitott szemmel bámulna rá. Teljesen lezárta az elméjét, s hosszúra nyúló másodperceken keresztül állta az öregember pillantását. – Draco Malfoy – ismételte meg Ollivander, s lassan az asztalhoz lépkedett, amelyen tökéletes rend uralkodott –, erős, nagyon erős. Egy kínai gömblángsárkány szívizomhúrja és juharfa. A különös párosítás egy különösen erős pálcává forrt össze. Van, aki egyetlen árva szikrát sem tudna kicsalogatni belőle…
Ollivander várakozóan mérte végig Dracót.
Add neki oda a pálcádat, Draco, utasította Piton.
Draco az asztalra pillantott, amelyen már ott feküdt Piton pálcája. Neki a legkevésbé sem volt kedve megválni a sajátjától. Kelletlenül nyújtotta oda az öregembernek, s idegesen figyelte, ahogy az végigsimítja, és megmarkolja. Piton közben leült a szokott foteljébe, de az ő viselkedése cseppet sem nyugtatta meg Dracót. Tudta, hogy a férfi kiválóan elboldogulna pálca nélkül is, míg ő továbbra sem tartott sehol sem a pálca nélküli varázslásban. Ugyan miden alkalommal próbálkozott, amikor Pitonnal párbajoztak, és néha egyedül is a szobájában, de semmit sem haladt.
Piton megígérte, hogy szánnak majd időt ennek az elsajátítására is, s Draco belátta, hogy bőven van még mit pótolnia, mégis türelmetlenül várta már azt, hogy pálca nélkül is elboldoguljon.
– Kiváló darab – simogatta meg Ollivander olyan szeretettel a pálcát, mint ahogy egy szülő simogatná meg a gyermeke fejét. – És a fiatalember kiválóan ért a használatához. Nem kerülhetett volna jobb helyre ez a pálca… Úgy látom, Mr Malfoy pontosan tudja, mit jelent az, hogy a pálca segítség a mágia koncentrálásához. Bármit el lehet érni vele, ha olyan kiválóan tud valaki bánni vele, mint ön ezzel. Nem is fosztom meg tőle tovább.
Dracót kellemes biztonságérzet töltötte el, amikor ujjai újra a sima fára fonódtak. A pálca finoman bizsergett, mintha maga is örült volna, hogy ismét gazdája kezében lehet. Piton kényelmesen hátradőlt a fotelben, úgy tűnt, oda sem figyel Ollivanderre és Dracóra, de a fiú látta, hogy nagyon is koncentrál.
– Szereti a pálcáját, nagyszerű – állapította meg Ollivander elégedetten, s nehézkesen helyet foglalt az asztal mögötti széken. Draco a kezében lévő pálcára pillantott, amelyet elgondolkozva simogatott, amióta visszakapta. – Higgye el, többet elárul magról, mint az a híres legilimencia. Csak érteni kell a pálcák nyelvét, s egy csapásra minden kiderül. Használja csak. Tökéletes varázslatokat lehet végezni vele…
Ollivander lassú, ráérős mozdulatokkal kinyitott egy fiókot, és éles kések között kezdett válogatni.
– Akkor minek zárja le az elméjét, ha az a híres legilimencia nem árul el mindent magáról? – kérdezte Piton gúnyosan.
Ollivander szeme összeszűkült egy pillanatra, de aztán ugyanolyan lassú, nyugodt stílusban felelt, mint eddig.
– Azt hiszem, Mr Piton, ezt önnek kell a legkevésbé magyarázni. – Kiválasztotta az egyik tőrt, s kipróbálta az élességét. – A legilimencia ellen lehet védekezni. Önök is védekeznek. A pálcák ismeretét nem lehet úgy megtanulni, mint az elme kiismerését, de azzal szemben nem is tudnak védekezni. – Dracóra pillantott. – Zárja csak le az elméjét, Mr Malfoy, úgysem titkolózhat előttem.
Piton ajkain továbbra is halvány, gúnyos mosoly játszott.
– Uram, ideje indulnunk – jelentette be, miközben felállt a fotelből. – A sárkány már vár önre.
Ollivander szó nélkül csúsztatta be egy bőrtokba az eddig vizsgált kések egyikét, s szófogadóan felvette a köpenyt, amelyet Piton elélebegtetett. Draco rutinosan végezte el a láthatatlanná tévő bűbájt, s így követte a két varázslót. Ollivander lassan lépkedett, Piton pedig hozzá igazította a lépteit, így Draco körül tudott nézni. Valóban senki sem járt a folyosón, de egy-két ajtó mögül Draco halványan érzékelt mágikus rezgéseket. Olyan gyengék voltak, mintha a foglyok lassan lemondtak volna varázserejükről a szabadságukkal és az életükkel együtt.
Draco, Piton hangja váratlanul szólalt meg a fejében, és kizökkentette gondolataiból, a sárkányt rengeteg bűbáj védi. Velünk egyszerre kell hoppanálnod, mert akkor Ollivander miatt úgyis jeleznek majd a védőbűbájok, és nem fogják érzékelni a te érkezésedet. Ügyelj arra, hogy láthatatlan maradj!
Rendben.
Draco figyelte, ahogy Piton belekarol az idős férfiba, mintha csak támogatni akarná, hogy könnyebben tudjon járni, s pontosan érzékelte, hogy a férfi mikor készült fel a hoppanálásra. Mestere elméjének irányítására hagyatkozott, s úgy hoppanált, mintha Piton őt is társhoppanálással vinné el a hatalmas erdőbe, ahová érkeztek.
A fák között, amelyek többsége már elhullajtotta leveleit, élesen tört át a nap fénye, s ahogy Draco hunyorogva körbenézett, egy tisztást látott meg maga előtt. Érezte, hogy a helyet védő- és jelzőbűbájok sora védi, és ezek a varázslatok erős falat alkotnak, amely valahol a hátuk mögött volt; Piton a bűbájok hatókörén belülre hoppanált velük. Most azonban megdermesztette mindhármukat az egyik varázslat, kénytelenek voltak mozdulatlanul tűrni, hogy a tisztás felől futva érkező varázslók rájuk fogják a pálcáikat.
Draco szívesen végigmérte volna magát, ellenőrizve, hogy még mindig láthatatlan-e, de a bűbáj ebben is megakadályozta, így kénytelen volt az érkezők elméjéből és viselkedéséből megállapítani, hogy sikerült észrevétlenül érkeznie.
− Ó, Perselus! − Az egyik fiatalember behízelgő hangon szólalt meg, s két pálcaintéssel feloldotta az őket megdermesztő bűbájt. − Éppen jókor érkeztetek, nemrég etettük meg.
− Ostobák, egy elégedetten pihenő sárkányt nagyobb bűn megölni, mint egy éhesen dühöngőt − szólalt meg Ollivander, és szeme végigfutott a fiatal varázsló pálcáján. − Marcus Moon, tölgyfa és főnixtoll. Ezt jobban kellene nálam tudnia, fiatalember, hiszen éveket szentelt a sárkányok tanulmányozásának. Ha nem tévedek, nagy szerepe volt abban, hogy sikerült befogni ezt a példányt. Jól ért a sárkányszelídítéshez. Talán ezt a walesi zöldet is igencsak sajnálja…
Moon fülig vörösödött, és segélykérően pillantott Pitonra, a férfi azonban ügyet sem vetett rá, helyette a másik varázslót méregette, aki még mindig nem engedte lejjebb a pálcáját.
− Piton − a másik csaknem köpte a nevet −, rég nem láttalak.
− Baddock − Piton is utálattal ejtette ki a másik nevét −, üdvözöllek újra itthon.
Most Ollivander figyelme is a másik varázsló felé fordult:
− Leon Baddock… természetesen sárkányszívizomhúr, és cseresznyefa. Egyenesen Romániából érkezett, ha nem tévedek. Csakugyan nem sajnál feláldozni egy ereje teljében lévő sárkányt?
− Én a világ legnagyszerűbb mágusát szolgálom, úgyhogy nem fogsz ezzel a pillantással megijeszteni − vágta rá Baddock gyűlölettel. − Ocsmány sárvérűek százainak adtál el pálcát, az én szememben nem vagy több egy ostoba vénembernél, aki csak halálra számíthat, miután elvégezte a munkáját. Még annyit sem érdemelsz, hogy a Nagyúr megkínozzon! − Draco ösztönösen hátrahőkölt, ahogy érzékelte a rengeteg indulatot, amelyet Baddock alig tudott visszaszorítani. A gyűlölete legalább annyira irányult Piton, mint Ollivander felé.
− Mutass több tiszteletet a pálcád megalkotója iránt, Baddock! − mordult rá Piton. − Most pedig gyerünk a sárkányhoz, mert a mi időnk drága.
− Ne fontoskodj, Piton, mert…
− Nincs mert − fojtotta a másikba a szót Piton hidegen. − Megtehetem. Úgyhogy gyerünk.
− Igen, igen, ne késlekedjünk − szólt most közbe Moon. Idegesen jártatta pillantását a három férfi között. Láthatólag nem tudta eldönteni, hogy Ollivandertől tartson-e jobban, aki a veséjébe látott, vagy azon aggódjon, hogy neki kell szétválasztani Perselus Pitont és Leon Baddockot.
Elindultak a tisztás felé. Draco elvégzett egy néma bűbájt, amelyet szintén évekkel ezelőtt dolgozott ki. A hatására mintha vastag szivacsréteg került volna a cipője talpára, megakadályozva, hogy léptei zajt üssenek az avarban. Néhány gyors lépéssel utolérte a négy férfit. Piton és Baddock pálcái továbbra is támadásra készen irányultak egymásra. Piton elzárta Draco elől a férfivel kapcsolatos érzéseit, Baddock fejéből azonban nem volt nehéz kiolvasni a megvetést, gyűlöletet, irigységet és keserűséget.
Hamarosan kiértek a fák közül, s Draco körül tudott nézni. A távolban, az erdő szélén komor kőépület feketéllett. Draco sejtette, hogy a börtönt rejti, ahonnan érkeztek, és Piton nem akart Dracóval a nyomában végigsétálni a fák között, ezért választották a hoppanálást erre a nem túl nagy távolságra.
A tisztás meglepően nagy volt, és friss, puhának tűnő fűréteg borította. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire Draco észrevette a hatalmas, zöld sárkányt, amely a fűben feküdt. Fejét mellső lábaira hajtotta, s félig lehunyt szemekkel szendergett. Zöld pikkelyei csillogtak a napfényben, farka teste köré simult, és ahogy az álom és az ébrenlét határán lélegzett, kis, zöldes füstgomolyagok törtek elő az orrából. Draco lenyűgözőnek és fenségesnek találta.
Piton és Ollivander is hosszú percekig bámulta a sárkányt, s csak később vették észre, hogy a fák mellett sátrakat állítottak fel, amelyek előtt más varázslók üldögéltek. Éppen ebéd közben lehettek, Piton és Ollivander érkezése miatt azonban felfüggesztették az evést, s közelebb jöttek. Draco észrevette, hogy pár méterrel előttük egy újabb bűbájokból szőtt fal tornyosult, amely valószínűleg a sárkányt tartotta a tisztáson. Felpillantott, és mintha látta volna, ahogy a nap sugarai megtörnek több száz méter magasan, a védőbűbájok alkotta kupolán.
− Gyerünk. − Piton hangja váratlanul törte meg a békés csendet.
Közben odasereglett minden varázsló a sátraktól, s egyikük néhány pálcaintéssel egy kaput hozott létre, amely a tisztásra vezetett a bűbájok során keresztül. A varázslók sietség nélkül lépkedtek át rajta, Piton maradt utolsónak, s csak azután követte a többieket, miután Draco láthatatlanul átment a kapun.
− Ha valami nem jól alakul, azonnal elkábítjuk − ígérte Moon. Piton némán bólintott, s lassan közelebb lépett a sárkányhoz. Az halkan felmordult, bár még mindig úgy tűnt, mintha aludna.
Baddock savanyú arccal távolodott el Pitontól, s pálcáját végre a sárkányra fogta a férfi helyett. A tíz varázsló, aki nyilvánvalóan hetek óta foglalkozott itt a sárkánnyal, kört alkotott a tisztás szélén, bármikor készen arra, hogy elkábítsák az állatot. Piton és Ollivander látszólag kettesben maradt, szemben a sárkánnyal. Draco hangtalanul lépett Piton mellé, és lélegzetvisszafojtva bámulta a walesi zöldet.
Negyedikben látott ugyan sárkányokat a Trimágus Tusa első próbáján, de akkor játéknak tűnt csak az egész. Miután az a szerencsétlen hugrabugos és még Potter is legyőzött egyet-egyet, messze nem tűntek annyira veszélyesnek a sárkányok, mint most, ahogy itt lélegzett előtte egy.
Az állat kelletlenül nyitotta ki a szemét, és miután megbizonyosodott róla, hogy még mindig itt állnak előtte az emberek, kissé feljebb emelte a fejét, s könnyedén, figyelmeztetően kifújt egy lángcsóvát. A perzselő, vékony csóva a fejük fölött siklott el, s nyilvánvaló volt, hogy az állat nem akarta őket megsebezni vele.
Ollivander lassan előhúzta pálcáját, és a sárkányra fogta. Ismét mozdulatlanul telt el néhány másodperc, majd a walesi zöld felkászálódott, lassan és megfontoltan, mint egy hatalmasra nőtt macska, majd két hátsó lábára emelkedett, s szárnyait szétnyitva, fejét az ég felé emelve felbődült. Hangja olyan dallamos volt, hogy Draco inkább elbűvölőnek találta, mint félelmetesnek. A vékony zöld hártyán, amely szárnyait alkotta, szinte láthatóan lüktettek az erek, s a nap csillogóan szóródott szét a mélyzöld pikkelyekről.
A sárkány újra elbődült, s megcsodálhatták hatalmas, sötétzöld fogait. Kétségük sem lehetett afelől, hogy az állat harapása halálos lenne, csakhogy a walesi zöld jobban tartott annál az emberektől, hogy most csak úgy rátámadjon az előtte lévőkre. Váratlanul fújta a következő lángcsóvát, most már egyértelműen feléjük.
− Protego! − Piton pajzsáról továbbsiklottak a lángok, majd lassan elhaltak, de hőjüket még hosszan lehetett érezni. Draco, Piton és Ollivander néhány másodpercig levegő után kapkodott.
Ollivander pálcájából zöldes, ködszerű átok tört ki, és lassan szétoszlott a sárkány feje körül.
Ez egy bódító átok, hallotta Draco Piton halk hangját, a sárkány szemén keresztül hat. A pálcakészítők ezzel altatják el a sárkányokat, mielőtt végeznének velük. Ez fokozatosan lassítja le a szívüket. Minden csepp vért ki kell belőle pumpálni, különben nem lesz használható a szívizomhúr.
Draco némán figyelte, ahogy a sárkány néhány perc elteltével lefekszik. Még néhányszor elbődült, de ez inkább fájdalmasnak vagy félelemmel telinek tűnt, szemben a korábbi hangjával. Amikor az állat már elnyúlt a füvön, és beletörődően lehunyta a szemét, Ollivander közelebb lépett hozzá.
Piton és Draco követték az öregembert, s figyelték, ahogy egy pálcamozdulattal sebet ejt a sárkány szügyén, amely a szemén kívül a legsebezhetőbb pontja volt. Lassan csordogálni kezdett a vér az állatból, amelyet egy fiolába fogtak fel. Draco tudta, hogy több bájitalnak is fontos hozzávalója a sárkányvér.
Kényszerítette magát, hogy figyelje az állatot, ahogy egyre ritkábban és lassabban lélegzik. Visszasöpörte az érzéseket az elméje mélyére, és nem engedte mag magának, hogy sajnálja a sárkányt, bármennyire is gyönyörűnek találta korábban. Most már olyan közel voltak a testhez, hogy megérinthette volna a hidegen csillogó pikkelyeket. Ehelyett inkább Ollivandert figyelte, aki néhány újabb bűbájt végzett el, s előkészített egy jól zárható ládát.
Dracónak fogalma sem volt, mennyi ideig álltak a sárkány körül némán, várva, hogy ne vérezzen tovább a seb. Végül Ollivander elővette a kést, amelyet még a cellában tett el, és egy korát meghazudtolóan erős mozdulattal vágta bele a sárkány pikkelyes testébe. Megdöbbentő volt, hogy a test már nem vérzett, bár Draco pontosan tudta, hogy miért. Ollivander gyors és pontos mozdulatokat végzett, Draco pedig ösztönösen lehunyta a szemét.
A sárkány pikkelyei már nem csillogtak, hanem feketés zölddé váltak. Néhány perc múlva, mikor Draco kinyitotta a szemét, Ollivander valamilyen hosszú és nagyon vékony, haragoszöld dolgot tartott, amely egy íj húrjára emlékeztette Dracót. Óvatos mozdulattal fektette bele a dobozba, s Piton azonnal ráöntötte a bájitalt, amelyet délelőtt főzött. Egy varázslattal lezárta a dobozt, majd elindult Ollivanderrel az oldalán a fák felé.
Draco kényszerítette magát, hogy ne bámulja tovább a sárkány élettelen testét, és kövesse Pitont. Egy hangot sem volt képes felfogni abból, amit a férfi a körülötte lévőkkel beszélt, csak gépiesen átlépett az újra létrehozott kapun, és a fák mellett találta magát. Látta, hogy Baddock pár dühös szót sziszeg Piton felé, amelyek úgy peregnek le a férfiről, mintha nem is hallaná őket.
Aztán Piton kényszerítette, hogy egyszerre dehoppanáljon vele és Ollivanderrel, és egy hosszúra nyúlt pillanat után újra a félhomályos folyosón találta magát, amely most még sötétebbnek tűnt a kinti napfény után. Tudta, hogy Pitonnak és Ollivandernek még el kell végezni néhány bűbájt, amely biztosítja a szívizomhúr hatékonyságát, de nem volt kedve megvárni őket. Visszahoppanált Piton házába, hogy legyen néhány nyugodt órája.
*
Bellatrix lassú, finom mozdulattal simította végig a pálcáját. A falnak támaszkodott, és beszívta a hűvös éjszakai levegőt, amely fehéres füstként kavargott előtte, miután kifújta. Dolohov ráérősen figyelte a körülöttük lévő házak ablakát, amelyekben sorra aludtak ki az utolsó fények is. Rodolphus idegesen toporgott Bellatrix mellett, de a nő egyetlen hideg pillantásra sem méltatta a férfit. A Nagyúr rájuk bízta a támadás legfontosabb pontját, s ezt most nem ronthatta el. Megmarkolta pálcáját, amelyből erre kékes szikrák törtek elő.
Miután Lucius Malfoy megszökött az Azkabanból, a Nagyúr átadta másnak Rodolphus feladatát. Bellatrixot még szórakoztatta is a tény, hogy nyilvánosan kijelenttetett; férje messze nem elég ügyes ahhoz, hogy megtalálja a rejtőzködő Malfoyokat. Később azonban kelletlenül tapasztalta, hogy ez azzal jár együtt, hogy férje folyton otthon van vagy az ő nyomában jár.
A Nagyúr sokat tartott Luciusról, s Tyihont hívta el, a legjobb orosz nyomkövetőt, aki Ollivandert is megtalálta, hogy kutassa fel a férfit. Bellatrix úgy gondolta, több mint egy évnyi Azkaban után Malfoy egyáltalán nem lehet olyan állapotban, hogy tökéletesen tudjon rejtőzködni.
Egyelőre azonban Tyihon sem járt sikerrel, és ez csak megerősítette Bellatrix gyanúját, hogy a Malfoyokat valaki rejtegeti. Nem gondolta, hogy a Főnix Rendje elhitte volna hirtelen pálfordulásukat, s újra meg újra megpróbálta kikutatni Perselus Piton elméjét, de a férfi egyelőre nem hibázott. Máskülönben sem sajnálta Lucius Malfoyt, s kissé kevesellte is az Azkabanban eltöltött idejét. Mindig is gyűlölte sógorát, sőt az egész Malfoy családot szívesen látta volna, amint méltó büntetésüket szenvedik el a Nagyúr előtt .
Bellatrix tudta, hogy a kisváros más pontjain további halálfalók gyülekeznek, arra várva, hogy a Sötét Jegy felküldésével megadják nekik a jelet. Érezte a levegőben a muglik bűzét; az autókat működtető benzin szagát, a házak előtt álló kukákból áradó szemét bűzét, amelyet a muglik elvitettek valahová, mert ők maguk nem tudták feldolgozni, és házimanóik sem voltak erre a célra. Míg itt várakozott, már koraeste óta, bepillantott a házak ablakán, s látta, ahogy lámpákat oltanak és gyújtanak, ahogy cipekednek a vásárlásból hazatérve, s egyesével tesznek helyre minden egyes tárgyat, amelyet hoztak, ahogy késsel szeletelik a vacsorához szükséges alapanyagokat, hogy még egy pohár vízért is ki kell kelniük az ágyukból, lebaktatni a lépcsőn a földszinti konyhába, szekrényeket és vízcsapokat nyitogatni.
Látta, hogy a muglik varázsmentes élete eltelik azzal, hogy pusztán csak léteznek. Másra már aligha tudnak időt és energiát fordítani, hiszen a legalapvetőbb dolgokat is kézzel kell elvégezniük. Figyelte a szánalmas kis életüket, és megvetette őket. Nem volt értelme sajnálni őket, hiszen olyan szerencsétlenek és gyengék voltak a varázslókhoz képest, akár az állatok. Segítség nélkül korlátoltak voltak, és ha éppen nem lehetett semmire sem használni őket, akkor feleslegesek is.
Az idő lassan telt el, és Bellatrix már alig várta, hogy rájuk támadhasson, hogy kínozhassa, eltaposhassa őket. Számára ez volt a jutalom az egész nap, az elmúlt néhány hét kemény munkája után. A kikapcsolódás, amely a muglik számára egy képeket és hangokat sugárzó doboz előtt következett be. Rodolphusban is égett a vágy, hogy támadhasson végre. Szinte sosem használt okklumenciát, és Bellatrix most is könnyedén érzékelte a mellette álló férfi idegességét.
Úgy tűnt, már időtlen idők óta állnak itt a hideg, büdös utcákban, amikor végre felúszott az égre a Sötét Jegy. A ház mögül küldték fel, de ez most a legkevésbé sem érdekelte Bellatrixot. Már elöntötte a támadás izgalma, a kielégülés közelsége, hogy pillanatokon belül kirángathatja azt a két ostoba muglit az ágyából, s kínozhatja őket, mielőtt meghalnának.
Rodolphus egyetlen jól irányzott átokkal betörte az ajtót, s ők futva indultak el felfelé, pálcáik fénye megvilágította a folyosót és a lépcsőt, de alig figyeltek oda a fényképekre a falon. Berontottak a hálószobába, de a muglik nem voltak az ágyban, ahogy Bellatrix várta volna. Egy pillanattal később azonban a nő felsikított, és Bellatrix azonnal rájött, hogy valamilyen ostoba bűbájjal megpróbálták elrejteni őket.
Rodolphus megint nem figyelt semmire, csak a kínzás gondolata hajtotta, és kiugrott az ajtó takarásából.
− Stupor! − Egy átok a földre terítette, s Bellatrix már tudta, hogy a Főnix Rendje ezúttal megelőzte őket.
A mugli férfi rémülten ugrott arrébb Rodolphus ernyedt teste elől, s Bellatrix belátta, hogy nincs ideje most játszadozni velük. Keserűség tölte el, ahogy a férfi felé intett:
− Avada Kedavra!
Az átok zöld fénye betöltötte a szobát, s egy pillanatra Bellatrix tisztán látta, hogy négy muglimániás bolonddal néz szembe. Dolohov, aki vele egyszerre érkezett a szobába, azonnal támadt, de a másik muglival már nem tudtak végezni, bármi is volt a Nagyúr parancsa, mert kettő a négy ostoba véráruló közül erős pajzsbűbájokkal vonta körbe. A másik kettő pedig harcra kényszerítette őket, s amikor Bellatrix érzékelte, hogy kivitték a nőt a szobából, inkább dehoppanált. Nem érdekelték ezek a bolondok. Dolohov azonnal követte, s Bellatrix egy intéssel felgyújtotta a szobát, amelyben elkábított férje és a két varázsló volt.
Belevetette magát a falu felbolydult tömegébe, hogy újabb áldozatokat keressen, s ezúttal sikerrel járjon. Csak villanásnyi időre fogta fel a többi halálfalót; most semmi más nem érdekelte, csak a kínzás iránti vágy hajtotta.
Draco látta, ahogy nagynénje eszelősen elrohan mellette, s még egyszer ellenőrizte, hogy biztosan láthatatlan-e. Piton nem nézte volna el neki, ha ismét leveszi magáról az álcát. Amúgy sem volt könnyű meggyőzni mesterét, hogy eljöhessen a támadás színhelyére. Ő maga is belátta, hogy több mint kockázatos megjelenni valahol, ahol rengeteg halálfaló várakozik, de látni akarta, hogy mit is tesznek azok az emberek, akikhez végül sosem csatlakozott.
Még otthon elvégezte a láthatatlanná tévő bűbájt, és Pitonnal együtt hoppanáltak a kisvárosba, egy kertes ház hátsó udvara mögé. Draco leplezetlen érdeklődéssel mérte végig a mugli környéket. Már több halálfaló is itt volt, azonnal érzékelte a varázslók jelenlétét a környéken. Rövid nézelődés után a ház felé fordította a figyelmét.
Ez lesz a célpont?, kérdezte némán. Piton bólintott. Mit akarnak ezektől a mugliktól?
Megölni őket. Ez nem több szórakozásnál, felelt a férfi halkan.
Miért éppen ezek?
A nevük Granger, és van egy tizenhét-tizennyolc éves lányuk, aki más városban tanul.
Ezek Hermione Granger szülei?
Piton végigmérte a házat, mielőtt válaszolt volna:
Nem hiszem, de nem vagyok benne biztos. Tom fájdalmat akar okozni Potternek és Grangernek, ezért vadászik a lány szüleire.
Draco néhány másodpercig összevont szemekkel figyelte a látszólag sötét házat. Bár a környékre egyre több halálfaló érkezett, biztos volt benne, hogy a házon belül érez mágikus rezgéseket.
Varázslók vannak odabent, szólalt meg néhány másodperc múlva. Piton megdermedt, s néhány másodpercig ő is a házat figyelte.
A Főnix Rendje, állapította meg végül.
Szólsz neki? Draco még magában sem mondta ki szívesen Voldemort nevét.
Mielőtt Piton bármit is tehetett volna, felsüvített a szél, és Draco sejtette, hogy valahol a magas kőfal mögött kinyílt a hátsó ajtó. A következő pillanatban rájött, hogy három varázsló kijött a kertbe, s Pitonnal egyszerre gondolta:
Potter.
Piton káromkodott magában, majd dühösen rántott arcába a csuklyáját.
Ezek után szó sem lehet arról, hogy Tom idejöjjön, közölte. Megpróbálom ezt biztosítani, te pedig figyelj oda Potterre. Egyáltalán nem lenne jó, ha megöletné magát. Látom az elméjükben a parancsot, amit kaptak; nem hagyhatják el a hátsó kertet, de ha mégis kijönne, azonnal értesíts.
Draco némán bólintott, Piton pedig egyetlen hang nélkül dehoppanált. A falon túl Potter, Granger és Weasley idegesen üldögélt. Potter vakmerő volt, Granger meglehetősen félt, Weasley pedig a lányért aggódott. Draco csak a játék kedvéért mindháromnak olvasott kicsit az elméjében, de mivel egyikük sem használt okklumenciát, nem tűnt túl komoly kihívásnak az egész, ezért inkább hagyta őket. Hallotta, hogy néhány szót váltanak, és további utasításokat kapnak, de miután megbizonyosodott róla, hogy a kertben maradnak, nem foglalkozott tovább azzal, mit kell tenniük.
Aztán tőle nem messze megjelent egy halálfaló, s az égre küldte a Sötét Jegyet. Valószínűleg arrébb többen is jártak az utcán, mert Draco mindenhonnan ijedt kiáltásokat hallott. Bár fél szemét továbbra is a kerten tartotta, arrébb ment, egy nagyobb utcába, hogy lássa, mit tesznek a halálfalók. Pár lépésre tőle két mugli harcolt életre-halálra, egyiküknél volt egy kés, a másik pedig egy nagyobb követ szedett fel az utcáról, s azzal próbálta fejbe vágni társát. Hasonlítottak egymásra, Draco úgy tippelte, testvérek lehetnek.
Néhány másodpercig bámulta őket, s nem tudta, mi váltotta ki belőlük ezt a viselkedést. Aztán rádöbbent, hogy Imperius átok alatt állnak, s két csuklyás halálfaló mozgatja őket, mint a bábukat. Az egyiknek sikerült egy jól irányzott ütéssel betörni társa fejét. A halálfalók feloldották a támadó átkát, aki döbbenten meredt a kezében tartott véres kőre, és az előtte fekvő, eszméletlen testre.
Draco biztos volt benne, hogy a két csuklyás hozzá hasonlóan érzékeli a mugli fejében átcikázó gondolatokat, ahogy megértette, hogy mi történt, hogy mindezt ő tette, s próbálta felfogni azt, hogy miért. Draco megborzongott, s néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy elszakítsa pillantását a két mugliról. A halálfalók, miután kiélvezték az áldozatukban egyre csak növekvő pánikot, továbbálltak, s pillanatokon belül megátkoztak két távolabbi alakot.
Draco kényszerítette magát, hogy visszatérjen a mellékutcába, már csak azért is, hogy lássa, Potter egyben van-e még. Igyekezett az elméje mélyére szorítani a kérdést, hogy vajon az apja is játszott-e így muglikkal, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen magában kimondani a választ.
Az utcába bemenekült egy fiatal fiú, s elrohant mellette, csaknem a karjaiba annak a halálfalónak, aki a Sötét Jegyet az égre küldte. A fiú rémülten felkiáltott, de a halálfaló azonnal támadt:
− Crucio!
Draco még sosem látta ennyire közelről, emberen a Cruciatus átok hatását. A Nagyúr fenyegette, de amikor megbízta a feladattal, nem átkozta meg. Most azonban tisztán látta a mugli eltorzult arcán a fájdalmat, és nem tudta elég gyorsan kirekeszteni az elméjéből a másik szenvedéseit, hogy ne érzékelje. De a halálfaló láthatólag élvezte a szenvedését, annyira, hogy nem vette észre sem Dracót, sem Pottert, aki éppen átmászott a kerítésen, s elkábította.
Potter lerántotta a halálfaló csuklyáját, de Draco alig figyelt a férfire. Az utca végén újabb Imperiusszal megátkozott muglik dobálták kővel társaikat. Draco izmai egy pillanatra megfeszültek. Pottert elöntötte a düh, és már éppen elindult volna a muglik felé, így Draco kénytelen volt megállítani. Később nem tudta magának megindokolni, hogy miért szüntette meg a láthatatlanná tévő bűbájt, miközben egy lasszóátokkal visszarántotta Pottert. Nem akart beszélni vele, de mégis úgy érezte, könnyebb lesz visszaküldeni a kertbe, ha látják egymást − már amennyire látni lehetett Pottert a kaméleon bűbájtól. A következő pillanatban azonban kigyulladt a kerítés túloldalán a ház, s Draco, akinek arcát nem védte maszk, nagyon is láthatóvá vált.
− Malfoy… Végre a téged megillető helyen látlak… − Potter hangja undorodó volt, s Dracón egy pillanatra átfutott a keserű harag. Most éppen a legkevésbé sem akart a halálfalók közé tartozni, de ezt nem kötötte Potter orrára.
− Jobb lesz, ha te is visszatérsz a téged megillető helyre, Potter. Vagy talán elfelejtetted, hogy tilos elhagynod a kertet?
Potter megdöbbent, de igyekezett nem mutatni jelét. Piton éppen olyan halkan tűnt fel, mint ahogy dehoppanált, s Draco azonnal rájött, hogy csak azért tért vissza, mert ő megszüntette az álcáját. Most éppen ő is az életét kockáztatta.
− Draco, megmondtam…
Piton hangosan szólalt meg, mert elméjét lezárta Draco elől. A fiú még így is érzékelte, hogy mennyire dühös. Aztán a férfi észrevette Pottert. Felemelte a pálcáját, de ahelyett, hogy megátkozta volna, csak legilimenciával kényszerítette, hogy hoppanáljon vissza a kert túloldalára. Ezután egy pálcaintéssel eltüntette az eszméletlen halálfalót.
El kell tűnnünk innen, mielőtt jönnek a rendtagok, mondta Dracónak most már némán, s a fiú egy intéssel láthatatlanná vált, majd mestere után sietett.
Bellatrix mellette rohant el, s Draco ellenőrizte az álcáját. Az utcát most már teljesen megvilágította a tűz, és egyáltalán nem lett volna szerencsés, ha bárki meglátja. Piton némán utasította, hogy menjen haza, s Draco nem ellenkezett. A férfi, miután biztos lehetett benne, hogy Draco biztonságban van, és ellenőrizte, hogy már Potter is dehoppanált, belevetette magát a tömegbe.
Véletlenszerűen átkozta meg a muglikat, oda sem figyelt a támadásra. Így is úgy tűnt, nagyon hosszú idő telt el, mire Tom visszahívta őket. A csarnokba érkeztek, Tom ismét a kőtrónuson ült, s Piton a többiekkel együtt fél térdre ereszkedett, anélkül, hogy körülnézett volna. Sokáig várakoztak, némán, miközben Tom felállt, és lassú, nyugodt léptekkel haladt el előttük.
− Bella... – A nő lassan emelkedett fel, s továbbra is lehajtott fejjel állt. Izmai még megfeszültek a néhány perccel ezelőtti üldözés és támadás emlékeként, de most nyugalmat kényszerített magára. Tom halkan folytatta: – Hol marad a férjed?
– Nagyúr, Rodolphust nem tudtuk megmenteni. – Bellatrix keményen nézett a varázsló szemeibe. Piton érzékelte, ahogy szétárad benne a nyugalom. – A muglibolondok megelőztek minket, és Rodolphus elővigyázatlan volt, így el tudták kábítani. Antonyinnal nem tudtunk sokáig a szobában maradni – a férfi kelletlenül állt fel, Tom pillantásától kísérve –, és a férjem ottmaradt.
– Te gyújtottad fel a házat, Bella? – Tom hangja kiismerhetetlen volt, s a halálfalók megborzongtak a bizonytalanságtól. Bellatrix azonban dacos maradt.
– Kiszabadulni már nem tudott, így azonban információkat sem adhat át nekik.
Néhány pillanatig súlyos csend ereszkedet a teremre, majd Tom lassan, megfontoltan bólintott.
– Helyes döntés volt. Így kisebb a veszteségünk.
Piton tudta, hogy Tom éppen annyira belelát Bellatrix elméjébe, hiába védi okklumenciával, mint ő, s tudja, hogy a nő miért gyújtotta fel a házat. Bellatrix felszabadult volt, s olyan nyugalommal viselte el a mugli nő szökése miatti büntetést is, mint az elmúlt hetekben soha. Újra szabadnak érezte magát, még ha nem is lehetett már semmi sem olyan, mint amikor még Black volt, határozottan elégedettnek tűnt, hogy özvegy lehet.
Piton nem figyelt rá többet. Tom a gyűlés után magához hívta, és Ollivanderről várt beszámolót. Piton tehát kisöpört minden gondolatot az elméjéből, s csak azzal foglalkozott, hogy a kettesben eltöltött idő alatt újabb információkat szerezzen a horcruxokról Voldemort elméjének mélyéről.