Draco a kövön feküdt, és azzal volt elfoglalva, hogy újra a kezébe kaparintsa a pálcáját. Egy éles fényű átok tőle pár centire süvített el, és csapódott a falba. Ahogy félrehúzódott előle, és kicsit jobban kinyújtózott, végre újra a kezében érezte a pálca sima fáját. A következő átkot ösztönösen védte ki, anélkül, hogy felfogta volna, mivel támadnak rá. A pálcájából kitörő mélyzöld pajzs visszaverte a rontást, és még hosszú másodpercekig ott vibrált előtte, eltakarva a termet szemei elől.
Draco végre feltápászkodott, s egy felületes pillantást vethetett bal kezére. Csuklója pillanatról pillanatra látványosan dagadt, s a lüktető fájdalom nem hagyott kétséget afelől, hogy ismét eltört, amikor egyetlen szabad kezével felfogta az esést. Visszaszorította tudata mélyére a fájdalmat; nem hagyhatta, hogy elterelje a figyelmét, azt pedig végképp nem, hogy Piton bármit is megsejtsen belőle.
A várakozásinak megfelelően, néhány pillanat múlva egy átok szétrobbantotta az őt védelmező pajzsot, de ez az idő elegendő volt arra, hogy összeszedje magát. Piton azonnal újra támadt, s Dracónak nem volt ideje gondolkozásra, csak arra, hogy ösztönösen hozza létre a különböző varázslatokat. Igyekezett tökéletesen lezárni az elméjét, de tudta, hogy még önkéntelen felkiáltásai, fájdalmas felszisszenései is megerősítik ellenfelét.
Folyamatosan ellenőrizte a férfi godolatait, de csak gyűlöletet és elszántságot érzékelt. Bár valahol, az elméje mélyén tudta, hogy Piton kedveli őt, most nem tudta kivonni magát az egyértelmű üzenet alól, amelyet mestere elcsípett gondolatai sugalltak: Piton megveti és ki nem állhatja, csakúgy, mint az apját, s nem kíméli, amíg képes mozogni, amíg egyáltalán életben van.
Talán éppen az életösztön volt az, amely harmadszor is felsegítette. Pálcája nélkül még annyira sem lett volna képes, hogy egy Invitót létrehozzon, s tudta, hogy csak addig tarthat ki, amíg a férfinek nem sikerül végleg lefegyvereznie. Lassan már arról is lemondott, hogy ő maga támadjon, hogy bármelyik átka célba érjen, hogy a sajátjához hasonlóan komoly sérüléseket ejtsen Pitonon.
Gyors, ideges mozdulattal törölte le az izzadságot arcáról, de ezzel csak az érte el, hogy bal csuklójába minden eddiginél erősebben szúrjon bele a fájdalom, miközben az arcán elkenődött a vérrel vegyes izzadság, s még jobban csípni kezdte a hosszú, mély vágást, amelyet Piton ejtett rajta. A másik úgy csapott le a pillanatnyi gyengeségre, amely a fájdalom hatására elöntötte, mint a ragadozó madár a zsákmányára.
Dracót falhoz szögezte az új átok, mázsás súlyként nehezedve mellkasára, hogy alig tudjon lélegezni, s kezeire, hogy ne tudjon varázsolni. Már fogalma sem volt, hogy órák vagy hetek óta harcolnak-e, de arról kétsége sem volt, hogy mi vár rá, ha most feladja. Utolsó erejével tört ki a bűbáj hatása alól, mint a sarokba szorított állat. A pálcájából kirobbanó mélyzöld átok a falhoz vágta Pitont, annyira keményen, hogy Draco egy pillanatig még reménykedett, hogy ő kerekedett felül.
Előnyét kihasználva új átkot küldött a férfire, mielőtt még felkelhetett volna, az azonban már feloldódott a pajzsban, amelyet Piton még fektében létrehozott. A férfi most minden eddiginél dühösebbnek tűnt, s Dracónak keményen meg kellett küzdenie azért, hogy elnyomja magában a pánikot, amelyet ez a harag kiváltott belőle. Lassan nem is azon dolgozott, hogy mestere elől elrejtse az érzéseit, hanem saját magát próbálta megóvni a rá törő, fullasztó félelemtől.
Valójában meg sem lepődött, amikor Piton új varázslata eltalálta, s ezúttal ő csapódott a köveknek. Tudta, hogy fel kellene kelnie, de elméje elvesztette az uralmat teste felett, s a fájdalom, amelyet eddig kordában tudott tartani, újult erővel tört rá. Hallotta a léptek halk zaját a kövön, s tudta, hogy most mire számíthat. Lehunyta a szemét, kissé beletörődve, s maga sem értette, miért próbálja agya újra ösztönösen elnyomni a fájdalmat, miért kényszeríti magát a mély lélegzetvételre.
Piton odaért mellé, s Draco minden idegszála megfeszült, várva a következő átkot. Az ezüstös varázslat azonban lágyan, már-már gyengéden lengte körbe, mint egy simogatás. Az éles, kegyetlen fájdalom, amely a sérülések miatt, amikről eddig próbált nem venni tudomást, átjárta az egész testét, lassan, fokozatosan sajgássá szelídült.
Hosszú perceken keresztül csak saját magával volt elfoglalva, minden idegszála arra koncentrált, hogy lecsillapodjon a szívverése, gyors, felületes lélegzetvételei mélyüljenek, s izmai, amelyek még mindig pattanásig feszültek, elernyedjenek. Továbbra is mindene fájt, de most nem próbálta elnyomni magában ezt az érzést; pontosan tudni akarta, hogy milyen sérülései vannak.
Csak lassan fogta fel, hogy Piton érzései megváltoztak. Mestere még mindig mellette volt, de cseppet sem gyűlölte, s Dracónak tudatosítania kellett magában, hogy nem akar végezni vele. Piton nem segítette több varázslattal, de Draco érzékelte, hogy a férfi most csak rá koncentrál, hogy ha rosszabbul lenne, tudjon segíteni. Lassan pillantott fel.
– Jó voltál – jelentette be Piton.
– Ahhoz képest szörnyen érzem magam. – A hangja rekedt volt, s ahogy megnyalta ajkait, érezte a vér fémes ízét.
Piton bólintott. Felállt, s arrébb lépett. Miközben Draco gyógyító- és tisztítóbűbájokat végzett el magán, ő egy intéssel helyreállította a termet, sokadszorra tüntetve el a réseket, amelyeket a célt tévesztett átkok ütöttek a falba. Dracónak most magányra volt szüksége, hogy rendezze az érzéseit. Pontosan ismerte ezt a helyzetet, s megadta a fiúnak azt az időt, amit kellett. A saját képzése első felében őszintén gyűlölte Horatius Lumpsluckot az ilyen párbajok miatt.
Most, amikor már ő is azzal foglalkozott, hogy kiképezze az új Defensort, kénytelen volt megérteni Horatius módszereit – ami nem töltötte el boldogsággal, ugyanis az óta is haragudott hajdani mesterére, igaz, már azért, mert cserbenhagyta. Draco nagyon is megbízott benne, ami nem is volt meglepő az után, hogy ő rejtette el Tom elől, ez azonban akadályozta a fiú fejlődését.
Draco élvezte a párbajokat, de ha elfáradt, többnyire inkább hagyta magát legyőzni, hiszen biztos volt benne, hogy Piton nem akarja majd bántani. Piton azonban látta, hogy sokkal többet tudna kihozni magából, s végül ugyanazt a módszert választotta, mint amellyel valaha Horatius őt sarkallta gyors fejlődésre; okklumencia segítségével elrejtette a valódi érzéseit, azonban hagyta, hogy Draco olyan haragot és gyűlöletet érzékeljen, amikor az elméjét vizsgálja, amilyet valójában sosem érzett a fiúval szemben.
Az átkok ereje és a mentális üzenet együtt megtette a hatását, s Draco, bár valahol a lelke mélyén még mindig sejtette, hogy Piton nem akarhatja bántani, rettegett annyira, hogy többet hozzon ki magából, mind eddig. Piton némán nézte a fiút, ahogy elővarázsol magának egy hideg itallal teli poharat. Tudta, hogy igazából saját maga ellen dolgozik minden egyes ilyen párbajjal, mert nagyon is fontos az, hogy Draco megbízzon benne. A fiú gondolkodását a varázsvilágról még mindig az irányította, amit Lucius és Narcissa Malfoy tanított neki.
Valójában Piton sosem várta, hogy néhány hónap alatt Draco elfelejtse az elmúlt éveket, még ha ebben a néhány hónapban többet találkozott is muglikkal, mint eddig életében, de hasznos lett volna, ha Draco előítéletei csökkennek valamelyest. Ehhez azonban éppen az kellett, hogy Draco higgyen neki, és nyugodtan tudjanak beszélgetni. A fiú lassan elkészült, és elélépett. Néhány másodpercig némán vizsgálgatták egymást. Draco tökéletesen lezárta az elméjét, és Piton nem is próbálta legyőzni.
– Beszélnünk kellene – mondta helyette halkan.
– Én… –  Draco elhallgatott egy pillanatra – … én tegnap nem értem a végére a gyógynövénytannak. Nem nagyon szeretnék lemaradni vele, most inkább pótolnám.
Piton egyetlen megjegyzés nélkül bólintott, Draco pedig kisietett a szobából. Útközben megdörzsölte csuklóját; még mindig sajgott kicsit, bár a csont tökéletesen összeforrt. Ahogy belépett a szobájába, néhány pillanatig méregette a tankönyvet, amelyet a gyógyítónak tanulók használtak. Előző nap csakugyan félretette, de most sem volt túl nagy kedve hozzá. Inkább a polchoz lépett, s leemelte kedvenc kötetét, A megtisztító háborúkat.
Találomra ütötte fel, s olvasott bele az egyik fejezetbe. Valójában kívülről tudta az egészet, hiszen ezen nőtt fel. Alig figyelt oda a szavak tartalmára, csak hagyta, hogy tekintete végigfusson a sorokon. Össze volt zavarodva. Az életét is rábízta volna Pitonra – sőt, rá is bízta, már abban a pillanatban, amikor engedte, hogy június végén társhoppanálással elhozza a Roxfortból –, most mégis rettegnie kellett tőle. Félrelökte a könyvet, nem volt értelme tettetni sem az olvasást.
Felhúzott térdére hajtotta a fejét, s az elmúlt napok edzésein rágódott. Ki másban bízhatott volna, ha nem Pitonban? Tom Denemben, aki halálra kínozná a késlekedés miatt? Hiszen ő már régen nem halálfaló, csak egy áruló szökevény. Apjában, akit lassan teljesen tönkretesz a rettegés a Nagyúr haragjától, a fájdalom, ami azzal jár, ha Tom szólítja, és a rengeteg bájital, amelyeket ezek miatt fogyaszt? Draco a saját fájdalomcsillapítóit már mind átvitte apjához, aki képtelen volt annyira elzárni a Nagyúr elől elméjét, hogy ne érezze a Jegy égését. Draco maga már csak bizsergésként érzékelte, ha szólították, s bár ez is kényelmetlen volt, meg tudott róla feledkezni.
Az anyjára sem számíthatott, őt is tönkretette a menekülés, és az, hogy férje még nála is gyengébbnek mutatkozott. Narcissa Malfoy nem ehhez volt szokva. Draco tudta, hogy a Főnix Rendjére kár is lenne gondolnia. Dumbledore ajánlata úgy nem élt, hogy ő maga halott volt, s ott különben is Potter volt az úr, ilyen környezetre pedig cseppet sem vágyott.
Piton állt hozzá a legközelebb. Újra a könyvre pillantott. Nem is lett volna lehetősége arra, hogy máshoz forduljon. Képzésre volt szüksége, és megértésre. Piton mindkettőt meg tudta adni, s más nem lett volna képes egyikre sem. Felkapta a könyvet, s elindult újra a pincébe. Ösztönösen találta meg a férfit az irodájában, egy percig sem kellett már a mágia rezdüléseire figyelnie. Piton felpillantott, ahogy belépett.
– Beszélhetnénk? – szegezte neki Draco a kérdést, mintha nem maga a férfi ajánlotta volna fel nemrég ugyanezt.
– Természetesen. – Piton felállt, s intett, hogy üljenek át a kandalló melletti fotelekbe.
Draco a térdére fektette a könyvet, néhány másodpercig méregette a címlapját, majd belevágott:
– Elégedetlen vagy velem? – Piton felvonta a szemöldökét. Nem ezt a kérdést várta. Mivel nem kapott választ, Draco folytatta: – Gondolkoztam azon, amilyen az elmúlt edzéseken voltál. Nyilván nem teljesítek elég jól, azért vagy ennyire dühös rám.
– Ez így nem teljesen igaz – felelt a férfi halkan, de Draco közbevágott.
– Tudnom kell, hogy mit nem csinálok jól! Tudnom kell, hogy még mindig engem látsz-e a legalkalmasabbnak erre a feladatra!
– Igen. – Mestere határozott válasza megkönnyebbüléssel töltötte el. – Draco, nem láttam még olyan embert, aki annyira tudta volna érzékelni a mágiát, mint te. Ráadásul egyre jobban uralod ezt a képességedet, és ettől egyre jobb mágus leszel.
– Én mégis úgy érzem, túl lassan haladok – ellenkezett Draco. – Lehet, hogy érzékelem a mágiát, de még mindig nem tudom pálca nélkül irányítani. – Bizonyításképpen intett egyet jobbjával. Mozdulatára megrezdült a levegő, de semmilyen varázslat nem történt.
– Ez igaz – bólintott Piton. – És én is sokszor úgy érzem, hogy túl lassan haladsz. – Draco idegesen harapta be az ajkait. Erre számított, mégis kellemetlen volt hallani. – Nincs más, akire építhetnél – mondta ki Piton ugyanazokat a szavakat, amelyek az ő fejében is jártak a szobájában –, és ez azzal jár együtt, hogy teljesen megbízol bennem. Ettől azonban hajlamos, vagy elkényelmesedni, és ezért nem haladsz elég gyorsan. Emiatt változtattunk a párbajokon.
– Persze, ez világos, de én nem hiszem, hogy képes lennél bántani, hiszen…
– Hát hidd el. – Piton hangja most nagyon hideg volt. – Ha erre lesz szükséged, bántani foglak, mert nincs más választásom. Éppen ezek miatt nincs. – Kezével a könyv felé intett, amely kinyílt az egyik fejezetnél. Draco vetett rá egy pillantást, majd újra Pitonhoz fordult.
– Ez a száz éven át tartó háború nem a Heros fiatalságának volt köszönhető? Azt hittem, ő volt túlságosan is tapasztalatlan…
– Nincs túl fiatal Heros – rázta meg a fejét Piton –, csak rossz Defensor van. Annak a kornak a Defensora úgy kezdett bele a háborúba, hogy a Herosa még nem volt kész. Nem értette ezt meg eléggé, vagy csak nem akarta megérteni. Elkövette a legnagyobb hibát, amit elkövethet egy Defensor. Sejted, hogy mi volt az?
Draco néhány pillanatig a könyvet nézte, mintha onnan remélné a választ, azonban abban néhány általános mondatnál többet sosem olvashatott a Defensorokról, ennél a résznél pedig végleg nem hozták szóba őket.
– Nem tanult meg valami fontosat? – vetette fel bátortalanul.
– Nem. Ha ahhoz, hogy jó Defensor légy, csak tanulni kellene, nem aggódnék. De ez nem elég. A Defensor legfontosabb tulajdonsága a pártatlanság. Az Aetas Heroum többnyire nem csak egy országot érint. Akkoriban angol volt a Scelus és francia a Heros. A Defensor is angol volt, s nem akarta, hogy a hazája veszítsen ebben a háborúban.
– Ezért nem készítette fel a Herost? De hát milyen jogon szólt bele?
– Ma nem a nemzetek közötti harcok váltak a legfontosabbá – folytatta Piton ügyet sem vetve Draco közbeszólására. – Napjainkban a legégetőbb kérdés a muglik ügye. Már Grindelwald és Dumbledore harcakor is fontos szerepe volt, és most a tiszta vér a varázslók legnagyobb problémája. – Draco sápadtan kapta el a pillantását. – Úgy látom, már tudod, mit akarok mondani, Draco. Rengeteg előítéleted és tévképzeted van arról, hogy a muglik gyengék és megvetendőek.
– Miért, talán nem igaz?! – csattant fel Draco. – Nem tudnak varázsolni, és ezért sajnáljam őket? Ők is lehetnének mágusok, de az őseik túl gyengék vagy gyávák voltak ahhoz, hogy használják a képességüket! Ők választották azt, hogy alsóbbrendűek legyenek, most pedig panaszkodnának?
– Merlinre, hol olvastál ennyi ostobaságot? A vér tiszteletében, igaz? – Draco kedvetlenül bólintott. – Kiváló. Ez az olvasmány nem hiányozhat egyetlen aranyvérű család polcáról sem… Most jól figyelj, Draco, mert elmondom erről az igazságot. Régen nagyon kevés embernek volt varázsereje. Ma sem világos, hogy ők hogyan tettek szert erre a képességre, de hogy elenyésző volt a számuk, az tény. Éppen ezért hatalmas tisztelet övezte őket. A mugli vallások a kezdet kezdetén szent embereknek tekintették a mágusokat, akik képesek voltak kommunikálni az istenekkel. Gyógyítottak, jósoltak, időjárásbűbájokat hoztak létre, s mindezért körberajongták őket. Az asszonyok számára hatalmas kegynek tűnt, ha feleségül vette őket egy varázsló, ahogy az is, ha akár csak velük hált egy. Nem csoda tehát, hogy ezeknek az embereknek sok, gyakran titokban tartott utóduk született. Így terjedt el a mugli világban a mágia, öröklés útján. Jó időbe telt, mire elfogadták, hogy a nőknek is lehetnek ilyen képességeik, és akkor is sokáig csak a jóslásban és a gyógyításban jeleskedhettek a boszorkányok. Az, hogy Hugrabug Helga és Hollóháti Hedvig neve fennmaradt, kész csoda.
– Ha ez igaz, akkor mégis hogyan kerülnek ide a mugli származásúak? – húzta el a száját Draco.
− Nem hiszem, hogy erre a kérdésre ne tudnád a választ − csóválta meg a fejét Piton. − Az öröklés nem kiszámítható dolog. Néha aranyvérű családokban is születnek varázstalan gyerekek. Akár árvaházba küldik a kvibliket, akár tartják velük a kapcsolatot, úgy szokás felnevelni őket, hogy be tudjanak illeszkedni a muglik világába. Aztán, hogy a leszármazottaik között mikor üti fel a fejét a mágia, az már csak a természet játéka. Lehet, hogy az unokák már varázstudók − ilyenkor fogadja be őket az aranyvérű család, megfeledkezve a mugli-kvibli szülőkről −, de lehet, hogy generációkon keresztül híre sincs a mágiának, és meg is feledkeznek a habókos, varázslókat emlegető ősökről. Nincs olyan aranyvérű család, amely biztosan vissza tudná vezeti az őseit az ókorig. Tetszik, nem tetszik, te is muglik leszármazottja vagy.
Dracónak cseppet sem tetszett a gondolat, de nem kezdett Pitonnal vitatkozni. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a férfi többet tud a Malfoy-ősökről, mint ő. Ezt már ideérkezésekor el kellett fogadnia.
− Hogyan tanultak meg régen varázsolni a gyerekek? − kérdezte inkább.
− Mesterektől, ahogy te tanulsz most tőlem. Volt mester, aki egész életében csak egy tanítványt vállalt, más kész kis iskolát hozott létre. Ez attól függött, hány papot követelt meg a vallásuk. És sajnos voltak varázstudó gyerekek, főként lányok, akik sosem tanultak varázsolni. Ők vagy elnyomták a képességeiket jobb híján, vagy egyedül fejlesztették ki, mint Hugrabug és Hollóháti. Az ő korukban a varázstudók már nem hunyhattak szemet afölött, hogy hány gyerek marad képzetlenül, kiaknázatlan képességekkel. Ezért is döntöttek a világban egyre-másra úgy a legnagyobb mágusok, hogy varázsiskolákat alapítanak. A három legrégebbi mágusiskola közel egyszerre nyitotta meg kapuit. Jérome Beauxbaton franciaországi iskolája, amit később róla neveztek el Beauxbatons-nak, eredetileg pálcakészítő mestereket nevelt volna. Csakhogy Beauxbaton kénytelen volt hamar belátni, hogy ha az alapokat nem adja meg a diákoknak, sosem jutnak el arra a szintre, hogy pálcát tudjanak készíteni. Ezért további tanárokat keresett, és fiatalabb korban kezdte a gyerekek oktatását. Mára ez is csak általános varázstani alapokat ad, mint a Roxfort, de a Beauxbatons-ban a mai napig sok diák választja a pálcakészítő mesterségét.
− A Durmstrang pedig a Keleti- és Észak-Európai varázslók gyerekei számára készült. − Draco úgy érezte, itt az ideje, hogy bemutassa, ő sem tudatlan teljesen. − Eleinte jóval több vallási képzést kaptak a diákok ott, mint a Roxfortban vagy akár a Beauxbatons-ban.
− Igen, az ottani muglik ugyanis jóval babonásabbak, sokáig hittek a természetfeletti erőkben, és kötődtek a mágusokhoz, mint őket az égiekkel összekötő személyekhez. A sors iróniája, hogy később a Durmstrang lett a legmugliellenesebb hely és a feketemágia melegágya. Amikor több száz évvel ezelőtt egy Scelus lett a Durmstrang igazgatója, radikálisan megváltozott az iskola oktatási rendje.
− Ott is hibázott a Defensor? − kérdezte Draco.
− Ó, nem, nem. Az volt az egyik legvéresebb háború, ami muglikat alig érintett, ehelyett azonban megtizedelte a…
− … varázslók gyerekeit − fejezete be Draco. − Az Iskolák Háborúja, amikor az igazgatók a tanítványaikon keresztül harcoltak egymással.
− Így van. A Roxfort híre már messze túlnőtte a másik két ősi mágusiskoláét, s nem egy család költözött ide, hogy a Durmstrang helyett a Roxfortba járassa a gyermekeit. A rivalizálás végül harccá nőtte ki magát. A Durmstrang aktuális igazgatója megváltoztatta a tantervet, és sötét mágiát kezdett taníttatni a diákoknak. Eltelt néhány évtized, és amikor az igazgató minden diákját felvonultatta, hogy megtámadják a Roxfortot, a frissen végzett és a még tanuló durmstrangosok olyan tudással rendelkeztek, amilyenre a Roxfort igazgatója nem is számított.
− És ő hagyta, hogy a gyerekek harcoljanak? Nem ezt képzelném egy Herosról…
− Sok választása nem volt. A durmstrangosok támadtak, és a roxfortosoknak védekezni kellett. Miután rengeteg veszteség árán visszaverték az első hadjáratot, a Roxfortban rohamléptekkel kezdték tanítani a sötét varázslatok kivédését, és rengeteg olyan védelmi varázslatot hoztak létre, amely ma már természetes a diákok számára. Az akkori Heros menthetetlenül idealista volt, és egy csapat élén elindult, hogy megtisztítsa a Durmstrangot a sötét mágiától. Akkor rejtették el a Durmstrangot úgy, hogy az ott tanító tanárokon s a diákokon kívül senki se tudja a pontos helyét Oroszországon belül.
− És sikeres volt a Heros hadjárata?
− Te mit tippelsz? A Scelus elrabolta, és éveken át fogva tartotta. Míg ők a Durmstrang mélyén mentális párbajt vívták, odakint folytatódott a legvéresebb varázslóháború, ezúttal rengeteg durmstrangos gyerek halálát okozva. Végül a Heros a Durmstrangon belül, a harcolóktól távol győzte le a Scelust.
− És mit csinált egész idő alatt a Defensor?
− Azután, hogy felkészítette mindkét felet a végső összecsapásra? Ellenőrizte őket, és az iskolák harcát irányította. Neki személy szerint sok gyerek vére száradt a lelkén.
− És aztán az életben maradt varázslók muglikkal házasodtak össze, amikor felnőttek. − Draco ezt inkább állította, mint kérdezte. Piton bólintott. − Ez tehát a világ rendje…
− Igen, éppen ezért a te hiányos és téves ismereteidet a muglikról feltétlenül ki kell egészítenünk. Szeretném, ha alaposan áttanulmányoznád azokat a könyveket, amelyek a mugliismeret anyagát képezik.
− Tessék? − Draco úgy érezte magát, mintha felpofozták volna. − Gondolod, hogy ez még belefér a képzésembe? − próbálkozott, bár maga is tudta, hogy ez mennyire átlátszó kifogás.
− Bele kell férnie − felelt Piton szigorúan, s egy ezüstös villanás kíséretében egy adag könyvet varázsolt a mellettük lévő asztalra. − Ki foglak kérdezni belőle. Történelem és alapvető ismeretek a mugli technikáról. Maradjunk abban, hogy ez a minimum.
− Jó, de gyakorlati oktatás nem lesz, ugye? − kérdezte Draco kedvetlenül.
− Meglátjuk.
− Különben A vér tisztelete mással is indokolta a muglik alsóbbrendűségét, azon kívül, hogy nem akartak varázsolni.
− Csakugyan?
− Igen, először is ott vannak a muglivédelmi törvények. Mégis miért kellene rejtegetni előlük a mágiát, ha nem azért, mert nem képesek elviselni?
− Ezek a törvények elsősorban a mi biztonságunkat szolgálják − közölte Piton.
− Már miért kellene ránk vigyázni? − fonta keresztbe a karját Draco.
− Ha elolvastad ezeket a könyveket a mugli technikáról, jobban fogod érteni. Valaha a muglik és a varázslók egyetértésben éltek. De a középkorban, amikor elkezdtünk iskolákat alapítani, s egyértelművé vált, hogy nem veszünk fel akárkit, győzött bennük az irigység és a félelem.
− A boszorkányüldözések kora − bólintott Draco.
− Akkor a muglik rettegtek a mágiával bíró emberektől, és nagy szerencsénkre sikerült akkor kialakítanunk a saját, egy jobban elrejtett világunkat. A varázslókról és varázslényekről szóló történetek lassan mesék lettel a muglik számára. Átalakultak, és ma már a gyerekeiket szórakoztatják velük.
− És ez miért olyan fontos nekünk?
− Mert időközben a mugli technika rengeteget fejlődött. Ma már a legtöbb varázsló alulmaradna, ha életre-halálra párbajozna egy muglival.
− Ne viccelj, láttam azt, amit a halálfalók műveltek, láttam, ahogy egymás ellen fordították a muglikat egy egyszerű Imperióval. Kettőt se tudnának pislogni, és máris halottak lennének!
− Igen, a halálfalók így hiszik, mert védtelen embereket támadnak meg, akiknek nincsenek fegyvereik. De ha újra háborúznánk a muglikkal, mint a középkorban tettük, könnyen alulmaradnánk. A bombák révén még a közelünkbe se kell jönniük, és megölhetnek minket. Mindez olyan rövid idő alatt következne be, és annyira váratlan lenne, hogy időnk sem lenne védekezni. Olvass az ő modern kori háborúikról, és megérted.
− Jó, lehet, hogy veszélyesek a technika miatt, de mint emberek, gyengék − vágott közbe Draco idegesen. − Vagy magyarázd meg, hogy miért élnek a varázstudók több mint száz évig, míg a muglik el vannak ragadtatva, ha megélik a kilencvenedik évüket?
− Az emberi test alapvetően nem különbözik aszerint, hogy mágikus-e vagy sem. Mindenki képes lenne százharminc éves koráig élni. A különbség abban van, ahogy mi a betegségeket kezeljük. Mi lényegében minden betegséget meggyógyítunk néhány perc vagy nap alatt. Egy mugli ezzel − intett Draco nemrég eltört csuklója felé − hosszú, fájdalmas heteket küszködne végig. Még azok a muglik is, akik nem kapnak valamilyen igazán súlyos betegséget, szinte folyamatosan küzdenek kisebb betegségek ellen. Lassan gyógyulnak, és ez rengeteg energiát emészt fel a szervezetükből, ezért előbb elhasználódnak.
− Azért nekünk is vannak elég kemény betegségeink − jegyezte meg Draco.
− Azokat a muglik egyáltalán nem tudnák gyógyítani, mert varázslatok okozzák őket.
− Szóval ha mi gyógyítanánk a muglikat, ők is tovább élnének?
− Egyfelől igen, másrészt azonban minél idősebbek és minél több mugli gyógyszert kapnak, annál kevésbé hatékony náluk a varázslattal történő gyógyítás, és annál inkább függnek a saját gyógyszereiktől. Hozzászokik a szervezetük.
− Jó, de régen, amikor varázslók voltak a gyógyítók, rövidebb volt a muglik élete, nem hosszabb… − ellenkezett tovább Draco.
− Régen a mi életünk is rövidebb volt. A varázsvilág folyamatosan fejlődik, ezt te is tudod.
Draco megcsóválta a fejét.
− Szerintem sokkal jobb lenne, ha ezeket te mesélnéd el, ahelyett, hogy a hülye tankönyvekkel gyötrődnék.
− Megtenném, csak közben valakinek Tomon kellene tartani a szemét − felelt Piton hidegen. − Ne ellenkezz tovább!
Draco némán bólintott, s egy pálcaintéssel eltüntette a könyveket, hogy legalább addig ne lássa őket, amíg nem muszáj foglalkoznia velük.
− Tehát minden olyan háború, amelyben átmenetileg a Scelus győzött, a Defensor hibája, bármit állít is ez a könyv? − kérdezte halkan.
− Igen. Ezzel a képzéssel nem csak hatalmat kapsz, hanem rengeteg felelősséget is. Meg kell találnod a tökéletes pillanatot, amikor a világ újra megérett a háborúra.
− Tehát nem abból fogom tudni, hogy felbukkan a Scelus és a Heros? − kérdezte Draco.
− Nem, ez egyáltalán nem elég. Ez a két ember ritkán egykorú, s ha még azok is, egyáltalán nem biztos, hogy fiatalon kell megküzdeniük egymással. Dumbledore és Grindelwald végső harcakor már mindketten száz évnél idősebbek voltak. Néha sok időre van szüksége a világnak ahhoz, hogy a vérfrissülés hozta előnyök érvényesüljenek. Máskor elég hetven-száz év is. A háborúra azért van szükség, mert a mágia nem képes továbbfejlődni. A békés évek mindenki számára kellemesebbek, és alkalmasak arra, hogy a tehetséges fiatalok nyugodtan fejlődjenek. De előbb-utóbb beáll egy kialakult rend a világban, és a mágia nem fejlődik tovább. Minden a megszokott módon zajlik, és amíg valami ki nem billenti ebből a kerékvágásból, nem haladunk előre. A háború, bármennyire is fájdalmas, rákényszeríti a világot a változásra. Egy túl korai háború azért rossz, mert értelmét veszti miatta az előző háború. Ebben sajnos sok tehetséges fiatal hal meg, mielőtt még fejleszthette volna a mágiát. A túl kései háború hibája pedig az, hogy akadályozza a fejlődést.
− Ez a háború túl korai, igaz?
− Nagyon is. Ha Lumpsluck nem kényszerített volna mindannyiunkat bele, még lenne legalább harminc nyugodt évünk. A Heros júniusban fejezete csak be a képzését, és alig maradt ideje, hogy megszilárdítsa a tudását, máris szembe kell néznie Tommal.
− Ki az? Ki a Heros? Ezek szerint fiatal…
− Igen, egyidős veled. Meg fogod tudni, hogy ki az, ha eljön az ideje.
− Szeretnék találkozni vele! Edzhetnénk együtt!
− Meglátjuk.
− Aranyvérű?
− Meg fogod tudni. Kár kérdezősködnöd, majd találkozol vele, ha kész leszel rá.
Draco elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. Éppenséggel lettek volna még kérdései, de belátta, hogy kár tovább próbálkoznia. Helyette másra terelte a szót.
− Ezek a háborúk többnyire évekig elhúzódtak, de volt egy, amit Rövid Háborúnak is nevezett a könyv. Alig egy évig tartott, ha jól emlékszem.
− Íme egy újabb elkövethető hiba − bólintott Piton. − Sajnos az Aetas Heroum nem két ember párviadala. Ha ennyire egyszerű lenne, nem lenne ilyen nehéz a mi feladatunk. És persze akkor nem is lenne semmi értelme az egésznek. Ezek a háborúk értelmetlenné válnak, ha túl kevés az áldozat. Akkor minden folytatódik ugyanúgy, mint a háború előtt, nem kell mugli házastársakat keresni, alig találnak ki új varázslatokat, mintha semmi sem történt volna. Csak fájdalmat okoz a harc a néhány áldozat hozzátartozóinak. Ráadásul az akkori Defensor, miután úgy gondolta, hogy elvégezte a feladatát a Rövid Háborúval, visszavonult, és nem keresett utódot magának. Nem tudom, mi ütött belé, talán azt hitte, örökké él majd, és ezentúl minden problémáját megoldja a varázsvilágnak… Tulajdonképpen egyetlen ponton se látta el jól a feladatát.
− És hogy lett végül utódja?
− A mestere talált rá a következő Defensorra. Talán előtte ő is elhamarkodottan döntött, mint Horatius, és ez is hatalmas hibának bizonyult. A világnak nagy szükséges lett volna egy háborúra, amely kimozdítja a megszokott rendből a varázstársadalmat, de nem volt felnőtt Scelus. Sötét évtizedek lehettek…
− Ez a háború nem fog túl hamar véget érni, igaz? − bizonytalanodott el Draco.
− Ez a háború valójában több mint húsz éve tart, csak időnként nem volt túl látványos. Nagyon itt lesz már az ideje a végső ütközetnek. Utána pedig lesz legalább száz év nyugalmad.
Ez az idő megdöbbentően soknak tűnt Draco szemében, aki többnyire már az elmúlt tizenhét évére is meglehetősen büszke volt. Még soha nem érezte magát annyira gyereknek, mint most, amikor belegondolt abba, hogy mennyi mindent kell még elvégeznie, és mindez mennyire messze van.
− És ez alatt mindent el kell sajátítanom a Defensorok tudásából és múlt háborúiról is… − motyogta.
− Bőven lesz rá időd − felelt Piton megnyugtatóan. − De elsőként a muglikkal kell foglalkoznod. A hétvégén kikérdezlek az első könyvből.
− Rendben… − sóhajtott Draco, és kedvetlenül visszaindult a szobájába.

*

Ollivander lassú, nehézkes mozdulatokkal nyitotta ki a fadobozt, amelyből mostanra már elpárolgott a bájital. Piton reményei szerint a nagyját magába szívta a szívizomhúr, s legfeljebb egy kis részét itta be a doboz fája. Draco az idős varázsló útmutatásai alapján emelte ki az enyhén remegő, sötétzöld húrt, miközben Ollivander rászegezte pálcáját, s néhány bűbájt motyogott.
Piton ellazította az izmait, s félig lehunyt szemmel ült a fotelben, mintha a legkevésbé sem érdekelné az asztalnál folyó munka. Valójában azonban elméjével pontosan követte a két varázsló tevékenységét. Draco érkezése és bekapcsolódása Piton munkájába nagyobb sikerrel járt, mint azt bármelyikük várta volna. Amikor a sárkány megölése után Draco újra találkozott Ollivanderrel, ezekről a lényekről kezdte faggatni, és miközben az idős varázsló magyarázott, el is kezdett dolgozni a pálcán, anélkül, hogy Pitonnak kényszeríteni kellett volna.
Draco segített neki, s rövid időn belül Ollivander úgy tekintett rá, mintha a tanítványa lenne. Az idős varázsló nagyon tehetségesnek találta a fiút, s úgy tűnt, a gát, amelyet a munkával szemben kialakított magában, végleg átszakadt: az, hogy megtanítson egy igen tehetséges fiatal varázslót a pálcakészítésre, fontosabbnak bizonyult, mint az, hogy Tom Denemet megfossza az új pálcától. Ezután Ollivander kevésbé zárta le az elméjét, talán azért, hogy Draco pontosan megérthesse az utasításait. Mindenesetre Piton jóval könnyebben tudta ellenőrizni az idős varázslót, mert ezt fontosnak tartotta még akkor is, ha ösztökélésre éppen nem volt szükség.
− Látja, Mr Piton, ez a megfelelő hozzáállás − mondta Ollivander. − Mr Malfoy kedveli és tiszteli a pálcákat. Van hozzájuk érzéke. Kiváló mester válhat majd belőle. Boldog lennék, ha ez az én kezem alatt történne meg, de attól tartok, hogy Mr Denem nem hagy majd erre időt nekem. Ezen az egy pálcán kell mindent megmutatnom magának, fiatalember. Ez még csak kóstoló lesz, aztán keresnie kell magának egy mestert.
Draco csak némán bólintott, Piton azonban pontosan látta az érzéseit. Draco tényleg kedvelte a pálcákat, annyira, hogy ez már aggasztotta is Pitont. Többször is előfordult, hogy ha nem jutott eszébe egy varázsige, vagy gyorsan kellett cselekednie, Draco úgy tudta irányítani a mágiát, ahogy csak akarta, de csak akkor, ha pálcával varázsolt. Párbaj közben inkább vállalt nagyobb sérüléseket is, és aztán elnyomta magában a fájdalmat, hogy megszerezze újra elvesztett pálcáját, de anélkül nem tudott harcolni. Azonban bármennyire tehetségesnek bizonyult is a pálcás varázslatokban, Piton tudta, hogy Draco nem függhet semmilyen eszköztől sem, amikor a mágiát irányítja. Lassan tehát valamilyen radikálisabb megoldást kellett találnia, hogy a fiút megtanítsa a pálca nélküli varázslásra.
Draco mit sem sejtett Piton terveiről, s most elméjével teljesen Ollivanderre koncentrált. Élvezte a pálcakészítést, őrült, hogy még egy dolog van, ami lekötheti. Piton képzése és az Ollivander mellett adódó munka mind jó ürügy volt arra, hogy ritkábban látogassa meg szüleit. Így is túl gyakorinak érezte azokat az alkalmakat, amikor ellenőrizte rejtekhelyüket, amely éppen arra a védelemre épült, hogy semmilyen bűbájjal sem próbálták elrejteni a muglik vagy idegenek elől. Ez, Draco várakozásainak megfelelően, egyelőre jól akadályozta Tyihont és társait a kutatásban, hiszen a muglik között varázs nélkül élő embereket megtalálni olyan volt, mintha tűt keresnének a szénakazalban. Szerencsére a felderítő bűbájaik csak varázslatokat észleltek, így a mágia rezgéseit, amelyeket Draco minden varázstudó körül érzékelt, ők nem vették észre.
Bár a szülei biztonságban voltak, legalább annyira meggyötörtnek tűntek, mintha még mindig folyamatosan menekülniük kellene. Narcissa, aki erősnek bizonyult abban az évben, amikor egyedül nevelte Dracót, majd egyedül menekült, teljesen elengedte magát férje érkezése után. Most már Draco is sokszor találta hisztérikus állapotban, s volt olyan, hogy két szót sem tudott vele váltani anélkül, hogy ne öntött volna le valamilyen nyugtató bájitalt a torkán.
Lucius, akinek Narcissa szerint a biztonságot adó családfőnek kellett volna lennie, még feleségénél is nyomorúságosabb állapotban volt. A Nagyúr rendszeresen magához szólította, s Lucius, aki képtelen volt elsajátítani az okklumenciának azon módját, amelyet Draco alkalmazott, már-már teljesen függött a fájdalomcsillapító bájitaloktól. Azt is, hogy nem hoppanált a Nagyúr elé, csak annak köszönhették, hogy a fogságban és a sok bájitaltól legyengült férfi nem volt képes a hoppanálásra. Draco gyűlölte magát érte, de undorodott attól az emberi roncstól, ami apjából lett. Megszokta, hogy Lucius mindig határozott, hideg fejjel gondolkozik, tudja a helyes válaszokat, és addig, amíg börtönbe nem került, Draco bármikor számíthatott rá.
Most, hogy a Jegy a karján nem kitüntetés, hanem a kínzás eszköze lett, Lucius Malfoy jelentéktelenné vált. Úgy csüggött Dracón és a bájitalokon, amelyeket fia hozott neki, mint egy kisgyerek. Draco pedig nem tudta, hogyan kezelje ezt a két embert, akiket valaha mindenkinél jobban tisztelt, és akik iránt egyre kevesebb szeretetet tudott érezni. Megrémült saját magától, attól, hogy lassan csak úgy gondol a szüleire, mint valamilyen kötelező feladatra, amelyet szinte gyűlöl, de el kell végeznie. Kényszerítette magát, hogy maradjon hosszabban ott a házukban, hogy segítsen anyjának főzni vagy tisztán tartani a házat − varázslat nélkül, természetesen, nehogy feltűnőek legyenek −, de ezzel sem érezte őket közelebb magához. Boldog volt, amikor Ollivanderre hivatkozva ritkábban tudott eljutni hozzájuk.
− És most elérkezett az idő, hogy kiválasszuk azt a fát, amely a legtökéletesebben segíti a sárkány-szívizomhúrt, hogy kifejtse erejét − szólalt meg Ollivander, mikor már több tucat bűbájt elvégeztek a zöld, vékony húron, s kifeszítve letették az asztalra. − A fa megtámasztja a pálca magját, és ha nem sikerül megtalálni a tökéletes anyagot, mit sem ér az, hogy maga a mag mennyire erős. A pálca középszerű lesz még a legkiválóbb mágusok kezében is.
− Akkor igyekezzen jól dönteni, uram − szólt közbe Piton hidegen. − A Nagyúr aligha értékeli majd, ha a pálcája tökéletlen lesz.
Ollivander ráemelte pillantását. − Azt hiszem, ez esetben ön járna rosszul, Mr Piton. Mr Denem nekem úgyis halált szán, s az már lényegtelen, hogy kicsivel korábban vagy kicsivel később kerül sor rá.
− Meglehet. − Piton hidegen figyelte őket. − Mégis azt hiszem, jobban jár, ha teljes gonddal készíti el ezt a pálcát is.
− Nem értik, sem ön, sem Mr Denem a mi mesterségünket − felelt halkan az idős varázsló. − Nem tudok tökéletlen pálcát készíteni, Mr Piton. Erről ismerszik meg a valódi mester. Addig kutat, amíg meg nem találja a magnak teljesen megfelelő fát. Mind a fajtáját, mint azt az egyet, amely végül tökéletessé teszi művünket. Én nem adok ki kontármunkát a kezemből, bárki is a megrendelő, s bármilyen gonosz dolgokra született is a pálca.
− Kiváló. Akkor még arra ügylejen, hogy ne fussunk ki a határidőből. A Nagyúr alig egy hónapot hagyott nekünk.
Ollivander némán bólintott, s újra a szívizomhúrt kezdte vizsgálgatni. Draco igyekezett úgy tenni a szóváltás alatt, mintha egyik félhez sem tartozna. Lezárta elméjét Piton elől, s némán hallgatta őket.
− Nos, ami a fa kiválasztását illeti − folytatta Ollivander −, nem mi döntünk, hanem maga a mag. Éppen ezért, ha van fülünk és szemünk rá, nem fogunk rossz döntést hozni. Azt hiszem, ezzel nem lesz problémája, Mr Malfoy. Lássuk csak, kezdjük az alapokkal…
Ollivander egy szekrényhez lépett, s feltárta az ajtaját. Tele volt szépen elrendezett fadarabokkal, amelyek mellett egy-egy címke is állt. De az idős varázsló ezek nélkül is kiválóan eltájékozódott; láthatólag pontosan ismerte mindet. Villámgyorsan vette elő a fadarabkákat, s elhelyezte őket néhány pillanatra a mag mellé, mintegy megmutatva őket neki. Semmi sem történet, s az öregúr ismét korát meghazudtoló fürgeséggel sietett vissza a szekrényhez, hogy újabb adagot vegyen ki tartalmából. Minél többször próbálkozott, annál inkább élvezte az egészet.
− Nem könnyű a kedvére tenni… − állapította meg egy idő után. Hangja kissé elfulladt a sok szaladgálás okozta zihálástól, de cseppet sem tűnt lehangoltnak a sikertelenség miatt. − Magának mi a véleménye, Mr Malfoy?
− Talán az ében? − vetett fel Draco a finoman meg-megrezzenő húrt figyelve, ösztönösen.
− Ében… Természetesen meg kell próbálni. Nem is lenne csoda… De talán mégsem… Ezért sem mutattam eddig meg neki… − mormogta Ollivander inkább csak magának, mint a másik kettőnek. Előkeresett egy darabka koromszínű fát a szekrényből, s letette a szívizomhúr mellé.
A hatás egyértelmű volt. Draco nem tudta, Ollivander hogyan érzékeli mindezt, de ő nem is a szívizomhúron látta, hanem azon, ahogy a mágia körülötte örvényleni, lüktetni kezdett.
− Helyes volt a felvetése, fiatalember − állapította meg Ollivander elégedetten. − Mondtam, hogy kiváló érzéke van a pálcakészítéshez. Ébenfa. Nos, mindjárt ezzel kellett volna kezdenünk. − Az idős varázsló visszatette a fát, bezárta a szekrényt, majd feljegyzéseket készített a szívizomhúr hosszáról. − Persze reméltem, hogy mást választ. Gonosz pálca lesz… Jegyezze meg, Mr Malfoy, csak idős sárkányokat szabad kivégezni. Ami pedig az egyfarkú farokszőrét és a főnix tollát illeti, ezek is csak akkor alkalmasak, ha maga az állat adja a pálcakészítőnek. Sem a talált, sem az erővel elvett mag nem tud tökéletes pálcát alkotni. Most pedig meg kell találnunk a megfelelő fát, amelynek ága alkalmas lesz arra, hogy befogadja a szívizomhúrt. Lehet, hogy eltart majd egy darabig, Mr Piton − pillantott a férfi felé. − És ismét ki kell mozdulnunk innen.
− Természetesen − bólintott Piton. − De erre csak legközelebb kerülhet sor. Addig gondolja végig, hogy hová akar menni. − A karja finoman bizsergett, jelezve, hogy Tom hivatja a halálfalókat. Dracónak némán üzent, hogy hoppanáljon haza, s ő maga, Tom hívásának engedelmeskedve, átsietett a csarnokba, ahol már gyülekeztek a halálfalók.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!