Piton elgondolkozva figyelte Neville arcát. Már akkor tudta, hogy mit akar mondani a fiú, amikor az még el sem határozta magát, hogy most hozza szóba. Neville haja csapzott volt a nemrég befejezett párbaj miatt, de láthatólag ez cseppet sem zavarta. Piton ajkai körül halvány mosoly játszott, ahogy visszaidézte a küzdelmet. Neville elegánsan és precízen harcolt. Dracóval ellentétben pontosan ismert minden átkot, rontást és bűbájt, és tökéletesen alkalmazta őket. Mindemellett a fair küzdelem híve volt, és ha Piton megsérült, mindig megvárta, amíg összeszedi magát, mielőtt újra támadott volna.
Amikor a férfi rászólt emiatt, Neville őszinte meglepetéssel válaszolt:
− Miért ne adnék időt neked? Hiszen ez csak gyakorlás, nem? Tommal nem leszek ilyen elnéző, de arra semmi okom sincs, hogy a szükségesnél több fájdalmat okozzak neked.
Piton ismét elmosolyodott. Ha teljesülne Draco kívánsága, és Neville megküzdene vele, mindketten őszintén meglepődnének. Piton évek óta ismerte Neville-t, de a fiú még neki is tudott meglepetéseket okozni. Egy ilyen alkalom volt az a két és fél évvel ezelőtti beszélgetésük, amelyben Piton először mesélt Neville-nek az Aetas Heroumról. Csak néhány nappal voltak az iskolai év vége, Cedric Diggory halála és Tom visszatérése után. Neville különösen sápadt és rosszkedvű volt.
Némán, nyugodtan hallgatta végig Piton magyarázatát arról, hogy eddig miért blokkolta a tudását, miért kényszerítette arra, hogy ügyetlennek tűnjön mindenki előtt. Piton beszélt a háborúról, ami rájuk vár, Neville feladatáról, s arról, hogy emiatt foglalkozik vele évek óta. Mikor befejezte, hosszú percekre csend ereszkedett rájuk, Neville a gondolataiba mélyedt, és Piton meg sem próbálta megzavarni.
− Köszönöm − mondta végül Neville felpillantva, s Piton őszintén megdöbbent. Ezt még egy Herostól sem várta volna. De Neville folytatta: − Köszönöm, hogy elmondtad. Tudod, nyaranta, amikor különböző tanulnivalókkal láttál el, és tudtam gondolkozni mindazon, ami év közben a Roxfortban történt, azon, amit a családom lát belőlem és gondol rólam, vagy amit én gondolok az iskolában, sosem értettem, hogy miért teszed ezt velem. Azt gondoltam, ez büntetés, mert valamit nem csinálok jól, valamiben nem követem eléggé az utasításaidat. Azt gondoltam, biztosan megérdemlem, ha egyszer rossz vagyok, és megpróbáltam még többet tanulni, mint amennyit vártál. De te ugyanúgy reagáltál akkor is, ha többet dolgoztam…
Elhallgatott, és Piton döbbenten fürkészte az arcát, azon töprengve, hogy komolyan gondolja-e, amit mondott. De Neville szinte azonnal abbahagyta az okklumencia használatát, s Piton kénytelen volt meggyőződni arról, hogy a fiú teljesen őszinte. Később a különóráik során Neville többé már nem zárta le az elméjét Piton előtt, talán ezzel akarta jelezni a háláját, vagy azért, mert ezentúl a férfi is jóval őszintébb lehetett hozzá.
− Most, hogy már mindent tudsz, neked is jogod van beleszólni abba, hogy mit tegyünk ezután − mondta valamivel később Piton. − Szeretnéd, ha többé nem blokkolnám az elmédet? Gondolom, ezt nem könnyű neked elfogadni…
Neville megfontoltan hallgatott, alig tizenöt évéhez képest túlságosan is komolyan.
− Te így látod jónak, igaz? − kérdezte halkan. − Szerinted akkor van esélyünk Tom ellen, ha az én tudásom rejtve marad.
− Valóban, én jobbnak látnám, ha nem mutatnák meg az egész Roxfortnak a tehetségedet − bólintott Piton nyugodtan. − Nagy feltűnést keltene egy olyan fiú, aki ilyen eredmények után váratlanul a legjobbak közé kerülne. Még ha ezzel meg is kockáztatjuk, hogy nem lesznek túl jók az R.B.F.-jeid.
Neville elkapta a pillantását, és idegesen kezdte gyűrögetni az asztalán álló pergamenek egyikének sarkát. Eddig sem voltak túl fényesek a jegyei, ezért nem is értette, hogy miért foglalkoztatják annyira éppen ezek az eredmények. Valójában azonban nem merte bevallani magának, hogy nem szívesen esett volna el egyik tantárgy tanulásától sem. Még ha a Roxfortban a legtöbb óra kínos jelenetekkel és rengeteg ügyetlenkedéssel telt is el, Neville otthon, nyaranta, amikor Piton utasításainak megfelelően tanult, szerette a tárgyakat. Nem akart elesni egyik R.A.V.A.Sz. lehetőségétől sem.
− Tényleg nem lenne túl jó, ha azok után, amit dolgoztál a rejtegetésemen, most felhívnám magamra a figyelmet − bólintott végül szomorúan. − De azt sem hiszem, hogy képes lennék folyamatosan eljátszani, hogy ügyetlen vagyok. Úgy tűnik, továbbra is szükség lesz arra, hogy blokkold a tudásomat…
− Én is így látom − felelt Piton halkan. Örült, hogy nem kell ráerőltetnie a fiúra az akaratát.
− De talán… lehetnék egy kicsivel jobb… − kezdte Neville halkan, bizonytalanul. − Nem valami feltűnőre gondolok, csak néhány sikerre… Tudod, a Nagyi miatt. − Kissé elvörösödött, de ezúttal állta Piton pillantását. − Ő annyira csalódott miattam. Nagyon sokra tartotta apát, és én nem akarok neki több fájdalmat okozni. Egy kicsivel jobb eredményekkel még nem tűnnék fél senkinek, de ő mégis elégedettebb lehetne…
Piton néhány másodpercig elgondolkozva figyelte a fiút, akit láthatólag zavarba hozott a kérés, majd bólintott. Végül is nem akarta, hogy Neville még rosszabbul érezze magát.
− Azt hiszem, az nem lesz baj, ha egy kicsit ügyesebb leszel − hagyta rá a fiúra.
Aztán persze nem egészen ezt gondolta az ötödik év végén, amikor Neville Potterékkel elment a Minisztériumba, s kis híján megölette magát Bellatrix Lestrange-zsal. Piton akkor dühös volt, kimondhatatlanul dühös Potterre, mert megint kereste a bajt, Blackre, aki addig bohóckodott a házában azzal a házimanóval, amíg eszközt nem adott Tomnak a támadásra, és persze Neville-re, aki fittyet hányt minden óvintézkedésre, és egyetlen szó nélkül Londonba ment.
− Segítségre volt szükségük, Perselus. És Harry biztos volt benne, hogy elfogták a keresztapját. Hagytuk volna, hogy ő is meghaljon, mint Cedric? − kérdezte Neville olyan ártatlanul, hogy ha ez lehetséges, Piton még az eddigieknél is dühösebb lett rá.
− Nos, a kis akciótoknak köszönhetően végül valóban meghalt − vágta oda Neville-nek. A fiú elsápadt, s Piton már meg is bánta a szavait, hiszen Potter tehetett az egészről, nem Neville.
És most itt állt előtte a fiú, és megint Potterről akart beszélni. Továbbra sem használt okklumenciát, ha Pitonnal volt  − a párbajokat leszámítva, természetesen −, és egyáltalán nem volt nehéz kiolvasni az elméjéből, hogy mi foglalkoztatja. Korábban már szóba kerül ez a kérdés, éppen a negyedik év után, amikor mindenről megegyeztek, és amikor Neville halkan, de határozottan így szólt:
− Azt mondtad, Tom helyettem vadászik Harryre. − Piton bólintott. Kár lett volna letagadni az igazságot. − De, Perselus, ugye vigyázol rá? − kérdezte Neville.
− Természetesen. − Ha Neville egy kicsivel is gyanakvóbb, észreveszi a hideg, gúnyos mosolyt, amely végigömlött Piton arcán. De a fiú akkor még nagyon is naiv volt, s talán hinni is akart a férfinak.
Most már nem lehetett olyan egyszerűen átejteni. Neville most komoly beszélgetésre készült, és fogalma sem volt róla, hogy Piton már tudja, mit akar mondani. Bár mostanra kiválóan megtanulta a legilimenciát is, Neville szinte sosem alkalmazta.
− Nincs hozzá jogom, hogy mások érzéseiben vagy gondolatai között turkáljak − mondta egyszerűen, amikor Piton néhány hete felelőségre vonta, hogy miért nem gyakorolja a legilimenciát a Roxfortban. − Ha akarják, majd elmondják nekem, amit gondolnak. Egyedül párbaj közben lehet szó arról, hogy valakinek az akarata ellenére belessek a gondolatai közé. Ekkor is csak a harccal kapcsolatos dolgokra figyelek.
Piton aligha volt képes felfogni azokat a nemes eszméket, amelyek Neville-t mozgatták. Mind a magánéletében, mind a munkája során, a defensori teendők részeként pedig végképp indokoltnak találta a legilimencia használatát. Neville azonban nem az a típusú ember volt, akivel érdemes volt ilyesmiről vitatkozni. Általában, ha Neville elhatározta, hogy valami helytelen, akkor Piton nem számíthatott arra, hogy egykönnyen meggyőzi az ellenkezőjéről, éppen ezért hosszú beszélgetésnek néztek elébe.
− Perselus − kezdte végül Neville egy kicsit idegesen −, amióta az eszemet tudom, itt vagy mellettem. Azt hiszem, olyan vagy kicsit, mintha az apám lennél… − Ez a vallomás kissé meglepte Pitont, aki úgy döntött, hagyja, hogy Neville végigmondja, amit akar, és felhagyott a legilimenciával is. Maga a fiú is belepirult kissé ezekbe a szavakba, de nyugodtan folytatta. − Talán nem túlzás ezt mondanom, hiszen rengeteg dolgot tanultam tőled, és életem nagyobb részében egyedül te ismertél igazán…
Piton némi bizonytalanság után beleegyezően bólintott. Végül is Neville még mindig gyerek, nem csoda, ha úgy érzi, apára van szüksége. Bár Piton tisztán emlékezett rá, hogy ő a maga részéről ebben a korban nagyon is jól meglett volna apa nélkül, azonban kénytelen volt újra elismételni magában, hogy szinte semmiben sem egyformák Neville-lel.
− Szóval csak azt akartam mondani, hogy eddig mindenben megfogadtam a tanácsodat. Beláttam, hogy igazad volt, amikor kicsi koromtól fogva tanítani kezdtél, és elfogadtam azt is, hogy közben a Roxfortban mindenki hülyének tart. Nem akadékoskodtam amiatt, hogy nyaranta, két hónap alatt kellett megtanulnom az egész év anyagát, utána pedig rosszul kellett szerepelnem az órákon. És tudom, hogy muszáj volt Tom figyelmét Harryre terelned, amikor egyévesek voltunk, de azt hiszem, most tévedsz.
− Valóban? − vonta fel a szemöldökét Piton.
Neville zavartan hallgatott el. Több mint tizenhat éve tanult rendszeresen Pitontól, minden nyarát erre szánta, és néha a büntetőmunkák alatt még a Roxfortban is edzette a férfi, átmenetileg megszüntetve az elméje és a tudása blokkolását. Soha nem látta okát annak, hogy ellentmondjon Pitonnak. Természetesen időnként nem értette, hogy a férfi miért mond bizonyos dolgokat, de mivel Piton mindig elfogadta azt, ha ő nem úgy viselkedett, ahogy a férfi, nem kellett nyíltan szembeszegülnie vele. Eddig.
− El kell mondanunk Harrynek az igazságot − jelentette ki határozottan. Piton nem reagált, de Neville már nem fordíthatta vissza az időt; a vakmerő mondat ott lebegett közöttük. Mivel már ha akarta volna, se vonhatta vissza, inkább folytatta: − Harry nem ezt érdemli. Meghaltak a szülei, a keresztapja, aztán meg Ginny is… − Elkapta a pillantását Piton arcáról. Tudta, hogy a férfi tényleg mindent tud róla. De Piton nem tett megjegyzést a lány említésére. − Most pedig csalinak akarod használni? Megkeresem én a horcruxokat, ő pedig fejezze be az iskolát. Végül is azt mondtad, hogy felkészültem a csatára. Akkor képes leszek elpusztítani a horcruxokat is. Nem akarom, hogy Harry legyen kitéve a veszélynek, hogy… − Nem akarta kimondani azt, hogy „belehal”. Nem akarta magát ennyivel jobbnak beállítani Harrynél, aki mégiscsak egészen kicsi korától fogva olyan hőstetteket vitt véghez, amelyek feljogosították arra, hogy kiváló varázslónak tartsák. Neville annak is tartotta. De aggódott érte.
Piton azonban hallotta a kimondatlan, csak gondolt szavakat is.
− Potter nem fog belehalni, Neville − felelt nyugodtan. − Vigyázok rá.
− Nem, én azt hiszem, túlságosan is elvakítanak az előítéleteid − mondta Neville halkan és keserűen. Pitont meg sem lepte, hogy ez az ígéret most már nem elég a fiúnak. − Biztosan nem akarod, hogy valami baja legyen. − Piton belátta, hogy néha kifejezetten előnyös, hogy Neville sosem olvas a gondolatai között, s megmarad olyan naivnak, mint amilyen mindig is volt. Draco számára sosem volt kérdéses, hogy Piton a pokolba kívánja Pottert. − De félek, hogy nem fordítasz rá elég figyelmet. Harry sokszor mutatja magát erősnek, amikor valójában szörnyen érzi magát. Túl nagy nyomás nehezedik majd rá, amikor hall az Aetas Heroumról, mert hall majd róla, hiszen mindenki őt tartja Herosnak. És hall majd a Defensorról is, és nem fogja érteni, hogy miért nem keresed meg…
− Ez jó lehetőség lesz neki, hogy rájöjjön az igazságra anélkül is, hogy elmondanánk − vágott közbe Piton hidegen.
− De Perselus, ő nem olyan − sóhajtott fel Neville. − Hiszen tudod, hogy magától is hajlamos azt gondolni, hogy segítenie kell másokon, de ha még ezzel is jön neki minden varázstudó…!
− Belátom, az ilyesmi hízeleg Potternek − értett egyet Piton utálkozva. − Szereti, ha ő az elsőszámú hős a környéken.
− Ne mondd ezt! − Neville hangja meglepően szigorú volt. − Nem akarom átverni tovább, és neked sincs jogod ezt csinálni vele. Mondjunk el neki mindent, aztán eldöntheti, hogy így mennyire akar részt venni a háborúban.
− Neville, valamit nem veszel figyelembe − szólt közbe Piton ezúttal egészen lágyan. − Pottert most sem kötelezi senki sem, hogy részt vegyen a háborúban. Nem azért kutat ő a horcruxok után, mert én erre kényszerítem. Ellenkezőleg. Azért döntöttem úgy, hogy a segítségedre lehet, mert nyilvánvalóan elkezdett kutatni utánuk.
Neville néhány pillanatig dermedten bámult Pitonra. Ő mindezt nem gondolta végig, csak azt látta, hogy Harry mekkora nyomás alá kerül azzal, hogy az egész világ Herosnak tartja.
Piton elmosolyodott. Az első csatát megnyerte, de nem akarta így elengedni Neville-t. Halkan szólalt meg:
− Nem velem beszélted ezt meg elsőként, igaz? − Neville ijedten pillantott rá. Piton régen kiolvasta ezt már az emlékei közül. − Már októberben szeretted volna elmondani Potternek az egészet, csak ő nem adott neked lehetőséget rá − jelentette be nyugodtan. Neville elvörösödött.
− Féltem, hogy nem értenél egyet…
− Nem is értek − mondta Piton kimérten. − Ez soha többé ne forduljon elő! Mindent tönkretehetsz egy meggondolatlan kijelentéssel!
− De hát Harry…
− Nem, Neville, Potter sem tudhat róla! Bár mindent megtanultál, amire szükséged lesz Tom legyőzéséhez, még nem szállhatsz vele harcba. Neked gyakorlásra van szükséged és iskolai papírokra. Potter azt tehet, amit akar, ezért jó lehetősége van arra, hogy a horcruxok után kutasson. Oda fogok rá figyelni, ígérem.
− Tényleg megígéred? − kérdezte Neville bizonytalanul.
− Tényleg.
Neville-nek szüksége volt arra, hogy megbízzon Pitonban. A férfi még néhány másodpercig figyelte, de úgy tűnt, átmenetileg sikerült megnyugtatnia a fiút. Néhány általánosabb jellegű utasítást adott még neki, hogy mit nézzen át a Roxfortban, majd útjára engedte. Lassan este lett, s túl feltűnő lett volna, ha sokáig távol marad az iskolából.

*

A friss hó halkan ropant meg Piton léptei alatt. Távol, a domb aljában barátságosan hunyorogtak Roxmorts fényei, és a Tiltott Rengeteg szélső fái már teljesen sötétségbe borultak. November vége volt, s hamar besötétedett. Piton megfordult, és most a völgyön futtatta végig a pillantását. A nagy, ősi kúria ablakain melegen ömlött ki a fáklyák fénye. Láthatólag a Rend tagjai biztosak voltak benne, hogy a Fidelius megóvja az épületet az illetéktelen szemektől. A hold ezüstös fényt vetett az épületre, s így a dombról nézve furcsán keveredett a benti fáklyák meleg, narancsos fénye, a hold hideg, sápadt sugarával és az árnyékokkal.
Feltámadt a szél, és hidegen, ellenségesen táncolta körbe Pitont, meglobogtatva a köpenyét. Apróbb felhőfoszlányok kezdték kergetni egymást az égen, s időnként eltakarták a holdat. A csillagok szúrós szemmel figyelték a férfit, aki végül megállt a dombon, s minden figyelmét az épület felé fordította. Háta mögött csaknem teljesen beleolvadva a sötétségbe, lomhán kanyargott az út, amely a Roxfortba vezetett.
Piton azonban nem méltatta figyelemre a háta mögött elnyúló erdőt és utat, mint ahogy a szélről sem vett sok tudomást, amely újra megrángatta a köpenyét. Úgy ismerte ezt a környéket, mint a tenyerét. Eddigi élete nagyobb részét itt töltötte el, először diákként, aztán pedig tanárként. Néha még mindig furcsa volt, hogy már vége a nyárnak, s ő még sincs a Roxfortban. Ráadásul amióta Potter betette a lábát a Főnix Rendje főhadiszállására, túlságosan is gyakran kellett ide jönnie. Most is napok óta újra meg újra itt töltötte az éjszakákat, dacolva a jeges széllel és a hóeséssel, hogy némi tudást csempésszen a kölyök elméjébe. A dombról lehetősége volt arra, hogy érzékelni tudja Potter gondolatait és érzéseit, anélkül, hogy be kelljen mennie a házba vagy a szobába.
Potter ugyan egyáltalán nem használt okklumenciát, Piton mégis óvatosan akart eljárni. Ha már nem volt kedve leülni, és elmondani a kölyöknek mindazt, amit megtudott a kehelyről, úgy akarta neki átadni a tudást, hogy Potter teljesen a sajátjának érezze. Ez nem is volt elhibázott döntés − mint most megállapíthatta −, ugyanis ha maga Potter nem is, Granger volt annyira gyanakvó, hogy már most számon kérje Pottert arról, honnan vannak halvány elképzelései a kehely hollétéről. Ezzel nem mellesleg Piton tudomására hozta, hogy milyen módon védekezik Potter az ellen, hogy Tom álmában meglesse a titkait, s Piton újra kénytelen volt elismerni, hogy Potter (vagy inkább Granger) nem annyira ostoba, mint amilyennek elsőre tűnik.
Piton tehát, bár már elhelyezte az információt Potter elméjének mélyén, hosszú, keserves órákat töltött el azzal, hogy előcsalogassa a kölyökből a tudást, s végre rávegye, hogy visszatérjen Godric’s Hollow-ba. Arról, hogy utána hogyan tovább, egyelőre nem akart gondolkozni. Megígérte Neville-nek, hogy odafigyel Potterre, de mivel ő maga nem végezhetett helyettük a horcrux-szal, a három griffendélesnek pedig valamilyen okból kifolyólag meggyőződése volt, hogy egyedül kell ezt a problémát is megoldaniuk, rájuk kellett bíznia a továbbiakat.
Egyelőre azonban nem is ez volt a legsürgetőbb gondja, hanem az, hogy Potter tudatáig eljusson az, ami már a fejében van. Ekkor azonban a kölyök megpillantotta a dombtetőn, s Piton kénytelen volt elvégezni magán a láthatatlanná tévő bűbájt, majd rövid időn belül dehoppanálni, nehogy Potter keresni kezdje. Draco a szobájában ücsörgött, s éppen vérig volt sértve, mert egész nap otthon kellett maradnia, hogy pótolja az elmaradását a mugliismeret-könyveiből.
Az elmúlt napokban ugyanis igencsak sürgőssé vált, hogy megtalálják a megfelelő ébenfát, amelyből elkészülhet Tom pálcája. Piton tudta, hogy nem késhetnek ahhoz az időponthoz képest, amelyet Tom hónapokkal ezelőtt kitűzött számára, és az már vészesen közeledett. Ollivander első ötletei azonban nem bizonyultak sikeresnek, s Piton több mint egy hete hoppanálgatott a férfi és Draco társaságában feleslegesen az országban. Ezek után Draco nem tudta mire vélni, amikor a hét végén Piton ki akarta kérdezni a következő tankönyvből, s még inkább rossznéven vette, amikor Piton betiltotta a pálcakészítést, amíg nem végez a könyvvel.
Draco sértettségét még elég jól le tudta nyelni − és akkor sem aggódott különösebben, amikor a fiú nem volt hajlandó megjelenni az étkezéseken, különösen azután nem, hogy látta, később, amikor ő nincs otthon vagy alszik, csak elfogynak az ételek. Azonban Ollivandert sem érintette túl jól, hogy megfosztották a segédjétől, s Pitonnak újra komoly harcot kellett minden nap vívnia a férfi elméjével, hogy rávegye a pálcakészítésre. Ettől persze csak Dracóra lett dühösebb, amiért elhanyagolta a tanulmányait, és most őt is akadályozza a munkában. Ráadásul úgy gondolta, hogy a fiú a kiváló érzékével, amelyet Ollivander folyamatosan emlegetett, talán gyorsabban megtalálhatnák a megfelelő fát. Azonban nem akart több kedvezményt adni Dracónak; a fiúnak meg kellett tanulnia, hogy időben elvégezze a feladatait.
Piton fáradtnak érezte magát. Megdörzsölte az orrát, s ráérősen hozzálátott, hogy teát főzzön. Ollivander délután, mikor túl voltak két újabb felesleges úton, bevallotta, hogy a továbbiakban külföldön akarna körülnézni. Piton rosszkedvűen figyelte, ahogy a víz lassan zubogni kezd a tűz fölött. Halványan érzékelte, hogy Draco a szobájában lefekvéshez készülődik. A fiú nem jött ki a konyhába, de Pitont ez most cseppet sem zavarta, amúgy sem volt túl sok kedve beszélgetni. Míg a teáját kortyolgatta, azon morfondírozott, hogy mit mondjon el Tomnak a következő napokban esedékes utazásokról. Alapvetően sok minden akadályozza azt, hogy külföldre menjenek; a nemzetközi máguskapcsolatok általános egyezményein túl hoppanálásgátló és egyéb védőbűbájok sora. El kellett döntenie, hogy kér-e segítséget Tomtól. A halálfalóknak voltak külföldi kapcsolataik, s rendszeresen átlépték a határokat, de Piton nem akart mást bevonni a munkába. Ez Draco szempontjából sem lett volna túl szerencsés.
Elhatározta, hogy másnap Pottert keresi fel, s Ollivander problémáját elnapolja egy kicsit. Abban is reménykedett, hogy közben Draco elkészül a muglikról szóló könyvvel, s ő is tud majd csatlakozni hozzájuk. így csak kevés alvást engedélyezett magának, s hajnalban visszament a Roxmorts közeli főhadiszállásra. Hűvös volt, bár a korábbi napokra jellemző jeges szél lassan elült, s éjszaka köd ereszkedett a völgyre, amely tejes fehérséggel töltött meg mindent. Piton ezeket, az ébredés előtti órákat használta ki, hogy Pottert néhány álommal irányítsa.
Ennek kivételesen meg is volt a hatása, és Potter korán felkelt, s elindult a völgyben egy kisebb sétára. Piton, aki aznap már végighallgatta Granger telefonbeszélgetését az apjával, és még nem evett semmit, arról nem is beszélve, hogy már órákkal ezelőtt bárkitől elfogadott volna egy csésze teát, de senki sem kínálta meg, kissé paprikás hangulatban figyelte Pottert, aki azzal a feltett szándékkal indult el, hogy megkeresse őt – vagyis annak a valakinek a nyomait, akit előző este látott a dombon.
Potter közel járt ahhoz, hogy a lábnyomai alapján lebuktassa a láthatatlan Pitont, amikor a helyzetet megmentette Granger érkezése. Piton nem emlékezett, hogy ezelőtt valaha is örült volna a lány feltűnésének, de most kifejezetten nem bánta, hogy Potter nem néz körül alaposabban. Igaz, Potter sosem nézett körül alaposabban, és nagyobb lett volna az esély arra, hogy egyenesen nekisétál Pitonnak, mint hogy elvégezzen egy felderítő varázslatot. Piton élt a gyanúperrel, hogy Potter nem is igen hallott eddig a felderítő varázslatokról, s elhatározta, hogy erre Christopher figyelmét is felhívja majd.
Miután Potterék túljutottak Granger zavaros szerelmi életén – Piton hirtelen nagyon is boldog volt, hogy nem kell nap mint nap ehhez hasonló beszélgetéseket hallgatnia a Roxfortban –, elindultak vissza az épület felé. Piton csatlakozott hozzájuk, kellő távolságban, hogy a köd takarja, s egy apró bűbájjal azt is biztosította, hogy most már ne látszódjanak a lábnyomai. Óvatosan kezdte Potter gondolatait az álmaiban átadott információk felé terelni. A fiúnak Godric’s Hollow-ról Christopher jutott eszébe. Piton megállapította, hogy nem tévedett, amikor úgy gondolta, hogy a három kölyök vissza fog térni a férfihoz.
Christophernek ugyan jelenleg igencsak sok gondja volt a franciákkal, s kerek-perec közölte a miniszterrel is, hogy most egy darabig semmit sem fog tenni a betörés ügyében, és még Pitont is biztosította róla, hogy most látni sem kívánja Pottert (ez cseppet sem lepte meg Pitont). Piton tulajdonképpen együtt érzett Prospeerrel, aki azzal szembesült, hogy a Főnix Rendjének jeles tagjai és Tom francia és Franciaországba ment követőinek csetepatéi nemzetközi konfliktusként lettek elkönyvelve, amelyeket a nemzetközi máguskapcsolatokkal foglalkozó varázslók mellett az angol auroroknak kellett tisztázni.
Eddig nem jártak túl sok sikerrel, és úgy tűnt, hogy Christophernek is át kell mennie a kontinensre, hogy személyesen próbálja elsimítani az ügyet. Piton nem volt valami lelkes, nem csak azért, mert jobban örült volna, ha Pottert rajta kívül más is felügyeli (esetleg csak más felügyeli), hanem mert volt egy olyan rossz érzése, hogy a francia miniszter szívesebben látná rács mögött az angol aurorparancsnokot, mint egy tárgyalóasztal mellett, de ebbe aligha szólhatott bele. Christopher most már nem rendelkezhetett teljesen önállóan az idejével, és erről leginkább Piton tehetett, ahogy ezt a másik az orra alá is dörgölte, ahányszor csak találkoztak.
Potter lassan, de biztosan eljutott addig a felismerésig, amelyet Piton elvárt tőle. Granger felfogása szerencsére gyors volt, s mivel lelkesek is voltak, hamar eldöntötték, hogy átmennek Godric’s Hollow-ba. Miután Weasleyt is összeszedtek, dehoppanáltak. Piton követte őket. Amikor a világ újra összeállt, és a férfi kinyitotta a szemét, a pillantása egy hatalmas márványtömbre esett. Egy másodpercre úgy érezte, megszédül. Ezelőtt soha nem látta ezt a sírkövet − ha ez lehetséges, a falunál is jobban elkerülte − s most csak zakatoló szívvel meredt a névre.
Szerencsére Potterék nem maradtak sokat – Piton sejtette, hogy nem először járnak itt –, és ő rövid késéssel végre elindult utánuk. Erővel söpörte ki a fejéből a sírkő képét, de tudta, hogy ez még csak a kezdet. Potterék voltak annyira ostobák, hogy végiggyalogoljanak az egész falun, ezzel felhívva magukra a figyelmet. Piton szívesebben hoppanált volna, de most végig figyelnie kellett a három kölyökre. A Főtérig rendben eljutottak, de aztán Potterék is lelassultak, ahogy a hóval lepett utcához értek. Piton egy pillanatra lehunyta a szemét. Sikerült tizenhat évig elkerülnie ezt a helyet, de az elmúlt hónapok során immár harmadszorra jött ebbe az utcába.
Egy pillanatra kényszerítenie kellett magát, hogy elinduljon az utcában. Bármennyire is ismerte Tom varázslatát, az éppen annyira hatott rá is, mint azokra, akik nem vizsgálták meg olyan alaposan, mint ő. Lezárta az elméjét, amennyire csak tudta, de még így is elöntötte valami rossz érzés. Egy pillanatra mintha érezte volna a maga mellett lépkedő Tom izgalmát. A gyilkosság, a bosszú, a győzelem izgalma, amelyet Tom alig tudott leplezni – talán nem is akart igazán. Azt hitte, most erősíti meg végleg a hatalmát, s cseppet sem zavarta, ha Piton valamennyit elcsíp a diadalából.
Maga Piton csak rettegett és ideges volt akkor. Bízott a varázslatában, de most mégis aggodalommal töltötte el, hogy minden rendben lesz-e. Visszapattan-e az átok, hat-e Tomra, és nem hat-e túlságosan is. Ha Tom mégis belehalna ebbe a vállalkozásba... Ezt Piton nem akarta végiggondolni. Aztán pedig ott volt Lily Potter is. Piton beszélt vele néhány napja – és ennek hatására Potterék létre is hozták a Fideliust a ház körül –, de tartott tőle, hogy a nő nem fogja megfogadni a tanácsát. A Fidelius pedig egyáltalán nem elegendő védelem...
Piton még tizenhat év után is utálkozva húzta el a száját, ha a Fideliusra gondolt. Potterék biztosan nagyon okosnak érezték magukat, amikor kiválasztották a titokgazdát, csak valamiért az emberismeret hiányzott belőlük. Pettigrew mindig az erősebbek mellé húzott, ezért is csatlakozott Potter és Black duójához az iskolában, s ezért hagyta el őket, amikor úgy tűnt, Tom kerül ki győztesen a háborúból. A Fideliust különben Piton és Tom könnyedén megtörte volna, s Piton tudta, hol kell keresni a házat. Így azonban még egyszerűbb volt a dolguk. Tom sokáig nem bízott meg Pettigrew-ban – túl közel állt Dumbledore-hoz és Főnix Rendjéhez, de ezzel bizonyította a hűségét. Egészen addig, amíg Tom rá nem jött, hogy csapda várta.
Pettigrew tehát ismét senki volt, még ha a húsát adta is Tom újjászületéséért. Piton gyűlölte ezt a patkányt, és kifejezetten terhesnek tartotta a jelenlétét a múlt nyáron, amikor Tom úgy gondolta, az lesz a legegyszerűbb, ha egy megbízható embere felügyel Pettigrew-ra. Szerencsére Piton mostanra némi legilimencia segítségével lebeszélte erről, és Pettigrew most máshol tanyázott. Ha hinni lehetett a halálfaló körökben elterjedt pletykáknak, Tom most kémként akarta felhasználni a férfit, s valamilyen bűbájjal biztosította a hűségét. Pitont kevéssé érdekelte Pettigrew sorsa, amíg biztosan távol maradt tőle.
Lassan odaértek a házhoz. A három kölyök bement, de Piton inkább kívül, a fal mellett lépkedett. Semmi kedve nem volt közelebb kerülni a bútorokhoz. Potter nélküle is egészen jól elboldogult, amit cseppet sem bánt, mert nem volt most sok kedve a kölyök érzéseivel foglalkozni. Aztán mégis elcsodálkozott azon, hogy Potter, aki egyszer már a saját bőrén tapasztalta meg Tom bűbáját, mennyire határozottan lép oda a szekrényhez.
Piton elzárta az elméjét Potterétől. Semmit sem akart látni abból, amit a kölyök végignézett. Weasley és Granger csodálkozva és egyben tisztelettel bámultak Potterre. Piton elhúzta a száját. Ő maga ennyire azért nem volt elragadtatva a kölyöktől. Potter végül összeesett, s Weasley kivételesen elég gyorsan reagált ahhoz, hogy időben elkapja. Potter lassan tért magához, s Piton már azelőtt tudta, hogy a fiú látta őt a szülei halálának éjszakáján, mielőtt Potter kinyitotta volna a szemét.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy törli a fiú elméjéből az emléket, de még arra sem volt ideje, hogy eldöntse, valóban ezt akarja-e, s egyáltalán, fontos-e, hogy Potter mit látott, s a kölyök máris beszámolt róla a barátainak. Potter sosem volt jó abban, hogy odafigyeljen a finomságokra, s most is nyilvánvalóan félreértelmezett mindent. Ez egyszer azonban ez nem bosszantotta Pitont, helyette nyugalommal töltötte el.
Az, hogy Granger és Potter nem veszett végül össze – tulajdonképpen Pitont nem lepte meg, hogy ingerlékenyebbek Tom bűbájának közelében –, csak annak volt köszönhető, hogy Weasley megunta a civakodásukat. A három kölyök végre alaposabban is megszemlélte a kelyhet. Piton, akit nem kötött le különösebben a szópárbaj, már arrébb ment, egy vonalba a nyitott szekrényajtóval, de továbbra is a falon kívül maradt, s egy ideje méregette már a horcruxot.
A kehely enyhe fényt árasztott, s igazán szépnek tűnt. Az embernek kedve támadt megérinteni, s Piton biztos volt benne, hogy ez nem véletlen. A horcrux forró volt, s azonnal megégette volna az óvatlan személy kezét. Emlékezett rá, hogy Draco a mágiával rendelkező emberekhez hasonlóan érzékelte a kehelyből áradó mágikus rezgéseket. Ő maga semmi ilyesmit nem vett észre, de sejtette, hogy a horcrux is képes érzékelni, hogy felfedezték.
Végül Granger lebegtette ki a kelyhet a szekrényből, s Potterék elindultak kifelé a házból. Piton cseppet sem bánta, hogy maga mögött hagyhatja a helyet, és remélte, hogy most, miután kihozták innen a horcruxot, legalább újabb tizenhat évig nem kell látnia a romokat. Ahogy haladtak a Főtér felé, szinte meglepődött azon, hogy mennyire fényesen süt a nap, s hogyan szóródnak a sugarak a fehér, Potterék idefelé vezető lábnyomait leszámítva érintetlen hóról. A ház mellett mintha szürke, nyomasztó ködbe burkolózott volna minden.
Rosszérzése lassan teljesen elpárolgott, s átadta helyét a kíváncsiságnak. Még emlékezett rá, hogy Draco mennyire szerette volna elpusztítani a horcruxot, és hogy akkor ő Potterre hivatkozva tiltotta meg neki. Hát most kiderül, hogy mit tud Potter. Igaz, egy horcruxot már elpusztított a Titkok Kamrájában, de az különleges helyzet volt, s egy különleges horcrux. Piton őszinte érdeklődéssel várta, hogy mit kezd a három kölyök ezzel a kihívással.
Potter kezdetnek megégette magát – Piton elkönyvelte, hogy van még mit tanulnia. A kehely egy hókupacra esett (ez nem volt csoda, mivel mindent hó borított körülöttük), s természetesen nem sérült meg. Persze nem is igen sérülhetett volna. Ennél több kellett ehhez egy horcruxnak. Potterék végül sikeresen dehoppanáltak, s Piton, továbbra is láthatatlanul, követte őket. Ezúttal ő is a főhadiszállásra érkezett, s egy intéssel azonnal módosította a házat védő bűbájokat, hogy ne tűnjön fel a három kölyöknek a jelenléte. Szerencsére ők a serlegre figyeltek, s észre sem vették a halvány, ezüstös bűbájt, amely egy pillanatra felvillant, kockáztatva, hogy leleplezi Pitont.
Míg Potter és társai azon rágódtak, hogy mit is kezdjenek a kehellyel, Piton elgondolkozott azon, hogy Neville vagy Draco mit tenne a helyükben. Biztos volt benne, hogy Neville inna a kehelyből, s végigcsinálná a küzdelmet Tom lelkével, mint ahogy Albus is megtette a gyűrű esetében. Piton ott sem tehetett semmit sem, hiszen Defensorként nem illett beleszólni egyik háborúba sem, de különösen nem a sajátjába. Igaz, biztos is volt benne, hogy az igazgató sikerrel jár majd, még ha alaposan meg is sérült közben.
Draco azonban minden valószínűség szerint sosem használná a horcruxot, helyette megpróbálna keresni valamilyen varázslatot, amellyel befolyásolhatja. Piton kénytelen volt bevallani magának, hogy szívesen végigasszisztálná azt a kutatást – szívesebben, mint hogy Potterék szerencsétlenkedését figyelje –, de még így sem engedhette meg Dracónak, hogy beleavatkozzon az Aetas Heroumba.
Piton összerezzent, amikor egy hangos pukkanás kíséretében felbukkant a szobában egy házimanó. Rövid gondolkozás után eszébe jutott, hogy a Black házban látta az öreg, hatalmas denevérfüleit sunyin hátracsapó lényt. Az körbenézett a szobában, s egy pillanatra összeakadt a tekintete Pitonéval. A házimanók varázsereje többek között arra is alkalmas volt, hogy észrevegyék az emberek elől elrejtett tárgyakat, helyeket és személyeket (ennek köszönhetően tudtak a gazdájuk szólítására felbukkanni egy Fideliusszal védett házban is), és Piton izmai megfeszültek, ahogy rájött, hogy a manó észrevette. De az lassan továbbfordította a fejét, mintha mi sem történet volna. Piton tudta, hogy ha a házimanó egy kicsit is lojálisabb lenne Potterhez, most elég rosszul állna a szénája, de az éppen úgy gyűlölte a kölyköt, mint ő, ezzel megmentve a lelepleződéstől.
Potter és Granger újabb vitába kezdett (Piton most már végképp hálás volt, hogy nem kell nap mint nap a kamaszok hisztérikus veszekedéseit hallgatnia a Roxfortban, az elmúlt órák ugyanis bőven soknak bizonyultak), s ennek segítségével Piton hamar megértette, hogy mit akar Potter kezdeni a kehellyel. Közben Granger, aki szintén rádöbbent a fiú tervére, csaknem ordítozássá fajuló vitát folytatott Potterrel. Piton keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt, s érdeklődéssel kezdte hallgatni a két kölyköt. Granger egészen logikusan gondolkozott.
Weasley ismét nem foglalt állást, és csak akkor lépett közbe, amikor már-már pálcára ment a vita. Ha nem róla lett volna szó, Piton talán még azt is elismeri, hogy egészen felnőttesen viselkedett, így azonban csak örült, hogy nem neki kell szétválasztani a másik kettőt. Cseppet sem akart beleavatkozni az eseményekbe. Végül, miután Granger kirohant a szobából, Potter végre megadta a kellő utasításokat a házimanónak, s Piton azzal a reménnyel fordíthatta figyelmét ismét a zöldes-barna teremtményre, hogy hamarosan végez itt, és megint jó darabig nem kell Pottert látnia.
Piton ismerősként üdvözölte a csatával járó füstöt, amely csípni kezdte a szemét, és a forróságot, amelytől hirtelen nagyon is feleslegessé vált vastag köpenye és talárja. Albus maga hívta el, amikor megtalálta a gyűrűt, hogy ott legyen, miközben megküzd vele. Piton nem akarta figyelmeztetni az igazgatót, hogy nem segíthet neki; Albus úgyis tudta, Lumpsluck mellett nem kaphatott túl sok segítséget. Pitonra inkább azért volt szükség, hogy a horcrux legyőzése után ellássa a férfit.
A lángok nem voltak képesek Albust elemészteni, de így is nem kevés kárt tettek benne. A mágikus eredetű lángok nyomát jóval nehezebb volt meggyógyítani, mint ha a férfit normális tűz égette volna meg. Pitonnak jó pár napot el kellett töltenie a férfi mellett, s ez alatt valahogy ki kellett magát magyaráznia Tom előtt is. Talán ennek is köszönhették azt, hogy Tom megbízta Dracót a feladattal. Piton nem tudott odafigyelni rá, s mire meggyógyította Albust, amennyire lehetett, Draco már megkapta a Jegyet és az utasítást.
Piton akkor mérhetetlenül dühös volt, mert cseppet sem akart egy halálfalót a Mardekár házba, nem kért abból, hogy Draco úgy lopózzon ki esténként a kastélyból, mint ahogy ő és Francis tette hetedévesként. Segíteni se nagyon akarta a fiút, még ha Tom és Narcissa egyaránt ezt is várta volna tőle. Akkor Draco menthetetlennek tűnt, büszkének és nagyképűnek. Később azonban be kellett látnia, hogy ennek a feladatnak köszönheti, hogy már most rátalált az utódjára. Draco legalább annyira eltitkolta a saját varázslatait, mint annak idején Piton. Nem teljesített sem annyira rosszul, sem annyira jól az órákon, hogy − mint házvezető tanárának − különös figyelemmel kelljen fordulnia felé, maga az ifjabb Malfoy önmagában pedig annyira nem érdekelte.
Azt is eltúlzottnak találta, amikor Narcissa azt mondta, hogy Draco kedveli őt – mint később egyértelművé vált, anya és fia között nem volt igazán szoros a kapcsolat, és akkor Narcissa bármit mondott volna, hogy biztosítsa fiának a védelmet. Ő maga sosem kedvelte azokat az elveket, amelyeket Draco olyan lelkesen hangoztatott, s amelyek miatt annyira hasonlított saját apjára, de megtűrte őket, amíg nem lett belőle verekedés a klubhelyiségben. Draco persze nem érzékelhette a vele kapcsolatos ellenérzéseit – mardekáros diák sosem tapasztalhatott ilyesmit. A hatodik év alatt azonban, amikor kénytelen volt alaposabban odafigyelni a fiúra, Pitonnak hamar be kellett látnia, hogy Draco több, mint az apja kicsinyített mása.
Piton sikeresen kizárta az elméjéből az újra meg újra fellángoló hőséget, amíg a legutóbbi horcrux-pusztításon és a következményein töprengett, most azonban végigsüvített a helyiségen a hideg szél, meglobogtatva a köpenyét. Piton egyetlen gyors pillantással felmérte a helyzetet, hogy ez az utolsó lehetőség a győzelemre. Izmai újra megfeszültek, ahogy várta, hogy közbe kell-e valamikor avatkoznia, de a serleg halk koppanással a padlóra esett, s végre oszladozni kezdett a füst.
Piton nyugodtan mérte végig a finom port, amely körbeölelte a padlón a kelyhet. Nem számított arra, hogy a házimanó túléli a harcot – s ha túl is élte volna, aligha sikerült volna Potteréknek vagy akár a Rend gyógyítóinak az égési sérüléseit meggyógyítani. Most Pottert mérte végig, akit rettenetesen kimerített a harc. Ellenőrizte a sérüléseit is, de mivel ezek egyáltalán nem tűntek olyan vészesnek, mint ha ő maga végezte volna el a horcrux elpusztítását, nem kockáztatta azt, hogy éppen most lepleződjön le, ha elkezdi meggyógyítani őket.
Weasley otthagyta a barátját, s Potternek most semmi másra nem volt szüksége, csak egy kiadós alvásra. Piton, miután alaposan megnézte a serleget, s megbizonyosodott róla, hogy Potter és a házimanó sikerrel járt, végigmérte az elszenderült kölyköt. Némi legilimenciával biztosította, hogy Tom ne láthassa meg a kehely képét Potter elméjében, míg a kölyök kialussza magát, majd távozott.

 

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!