A három férfi körül színes foltok kavarogtak, amelyek csak lassan, fokozatosan álltak össze fákká, sziklákká és a lábuk alatt elnyúló homokos talajjá. A következő pillanatban pedig megcsapta őket a hőség, olyan erővel, hogy a köpeny, és a talár, amelyeket otthon fázósan húztak össze magukon, meglehetősen feleslegesnek bizonyult. Piton aggódva fordult Ollivander felé, akinek a hirtelen jött melegtől egy pillanatra elakadt a lélegzete, de az idős varázsló hamar összeszedte magát. Piton most Dracót mérte végig, aki már érdeklődve nézelődött a környéken, s láthatólag tudomást sem vett a forróságtól remegő levegőről és az izzadságcseppekről, amelyek lassan végiggördültek a homlokán.
Piton megnézte a fadobozt, amely a kezében maradt, majd elrejtette a zsebébe. Kedvetlenül nézett körül a barnás-sárga színekben játszó tájon. Ez volt a hatodik határátlépésük a héten, s Pitonnak már kezdett elege lenni ebből a küldetésből. Ezt csak tetézte, hogy a pálcakészítő és segédje hosszan elidőzött minden egyes fánál, bár nyilvánvalóan fél perc alatt fel tudták mérni, hogy egyik sem tetszik a walesi zöldsárkány finnyás szívizomhúrjának. Mindaz, amit Ollivander Dracónak elmondott a fákról, cseppet sem kötötte le Pitont, de ismerte már annyira az idős varázslót, hogy tudja, nem érdemes sürgetni. Arról nem is beszélve, hogy Draco mennyire felháborodott volna, ha ki kell hagynia egy előadást Piton türelmetlensége miatt.
Csakhogy már december eleje volt, s Piton tudta, hogy az sem két perc lesz, amíg a pálca végleg alakot ölt, ha egyáltalán találnak egy olyan ébenfát ezen a világon, amely megfelel a magnak és az ő érdekeit kiválóan képviselő pálcakészítőknek. Piton azonban egyre csak azt számolgatta, hogy hány napot tölthetnek még azzal, hogy zsupszkulcs segítségével járják a világot, és fákat fixíroznak ráérősen, anélkül, hogy Tom mindegyiküket halálra kínozná – a régi, de erre a célra kiválóan alkalmas pálcájával.
Végül nem avatta be a férfit abba a titokba, hogy egész Angliában nem termett olyan fa, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy Tom Denem pálcája legyen. Zsupszkulcsot Tom engedélye nélkül is tudott készíteni, amennyi kapcsolatra pedig szükségük volt, azokkal Ollivander rendelkezett, hiszen járt már itt korábban. Igaz, volt egy elég kellemetlen incidensük a francia mugli hatósággal, akik illegális bevándorlóknak, aztán pedig illegális favágóknak nézték őket, de végül némi legilimenciával sikerült elsimítani az ügyet. Most pedig egy lakatlan – vagy legalábbis annak mondott – szigeten voltak, s ez legalább örömmel töltötte el Pitont.
Nem értékelte túl magasra azokat az alkalmakat, amikor Ollivander ismerősei hideg gyűlölettel méregették attól fogva, hogy meghallották, ő a pálcakészítő fogvatartóinak egyike. Ennél csak az volt rosszabb, ha rá is támadtak, gondolván, hogy kiszabadítják kedvelt mesterüket, s neki – néha Draco segítségével – le kellett velük számolnia, aztán pedig mindenkinek módosítani az emlékezetét. Ehhez képest annak a néhány vadállatnak a gondolata, akik a sziget belsejében ólálkodhatnak, egyáltalán nem tűnt elviselhetetlennek.
Miután végre mindhármuknak sikerült a több ezer kilométernyi távolság és a több mint harmincfoknyi hőmérsékletkülönbség okozta nehézségeket leküzdeni, Ollivander és Draco azonnal megbeszélésbe kezdett a sziget klímájáról, s arról, hogy ez mennyire kedvez az ébenfa növekedésének. Pitonnak megvolt a maga véleménye a sziget klímájáról, de valamiért úgy érezte, hogy ez nem illene a másik kettő hangulatához. Ezért nem is csatlakozott hozzájuk, helyette felment az egyik sziklára, ahonnan el lehetett látni a tőlük pár száz méterre lévő tengerpartig, és a csillogó, kék vízig. Az ébenfa errefelé volt őshonos, s Piton őszintén remélte, hogy az itt növekvő példányok végre megfelelőek lesznek.
Draco némán szólította meg, úgy, hogy csak a fejében hallja a fiú hangját, s figyelmeztette, hogy Ollivanderrel elindulnak az ellenkező irányba, a fák felé. Piton vetett egy utolsó pillantást az előtte elterülő tájra, majd csatlakozott a másik kettőhöz, akik ráérős léptekkel haladtak a fák között, s néha végigmértek egy-egy terjedelmesebb példányt. Piton úgy saccolta, hogy jó félórát töltöttek ezzel a járkálással, s közben kénytelen volt felmérni, hogy a fák lombjai alatt sincs kellemesebb idő, mert megült az árnyékban a forróság. Ha Ollivander és Draco nem áradozott volna annyit arról, hogy milyen időjárási viszonyokat kedvel ez a növény, Piton bizonyára elvégzett volna valamilyen időjárásbűbájt, így azonban csak némán eltűrte a hőséget.
A másik kettő végül megállt egy fa előtt, amelynek fekete törzse csillogott a napfényben. Lassan körbejárták, s ahogy szemlélték az egyes ágakat, meg-megérintették a törzset, másodpercről másodpercre eluralkodott rajtuk az izgalom. Piton magában hálát mormogott mindenkinek, akinek bármi beleszólása lehetett a dolgok alakulásába, ugyanis még komolyabb legilimenciatudás sem kellett ahhoz, hogy lássa, végre célhoz értek.
Draco és Ollivander azért cseppet sem siette el a dolgot. Egy nagy adag pergament vettek elő, s számolgatni kezdtek rajta valamit, Ollivander időnként megvizsgálta a fát, s tudatta a másikkal észrevételeit, aki ezt gondosan le is körmölte, mintha az idős varázsló minden szava szent lenne. Persze, Piton belátta, hogy ha Draco a háború után tényleg akar keresni magának egy mestert, akkor mindez a tudás még jól jöhet neki.
Pitonnak volt némi fogalma a pálcakészítés elméletéről, ezért azt tudta, hogy a két mágus most azon dolgozik, hogy tökéletes méretű ágat találjanak a pálca számára. A mag hosszúsága és varázsereje adta az alapját a számításaiknak. Ehhez kellett hozzáigazítani a kiválasztott fa általános jellemzőit. A fa fajtája és a mag típusa alapvetően hatott egymásra, a sárkány-szívizomhúrnak például nem volt olyan intenzív mágikus sugárázása, mint a főnixtollnak, de hajlamos volt arra, hogy egy-egy nagyobb erejű varázslatnál különösen magasra emelkedjen a magban lévő mágia szintje. Ezzel szemben az ébenfa meglehetősen kemény és merev volt, s nehezen engedte át a mágikus rezgéseket.
Ennek volt köszönhető az is, hogy az ébenpálcák különösen alkalmasak voltak arra, hogy egy bizonyos dologra irányítsák a mágiájukat, míg az igen puha fájú hársból készült pálcáknál néha éppen amiatt sikerültek félre a varázslatok, mert a fa oldalra is átengedte a mágikus rezgéseket. A tökéletes faág megtalálásánál azonban a készítőnek figyelembe kellett vennie az ébenfa vastagságát, és még azt is, hogy száradás közben az ében kissé összement. Ezután következett az adott növény életkora és egészségessége, amely tovább módosította a számításaikat. Piton belátta, hogy jó időbe telik még, mire hazatérhetnek.
Ollivander és Draco néhány rúnát vizsgálgatott, amelyeket korábban véstek bele más pálcakészítők a fa törzsébe. Időnként elvégeztek egy-egy bűbájt, amelyek eredménye – úgy, mint a felderítő bűbájok esetében − egy megbűvölt pergamenen tűnt fel. A varázslatokat újabb számolás és az eredeti adatok módosítgatása követte minden alkalommal. Az idő csigalassúsággal telt, miközben Piton nekitámaszkodott egy másik fa törzsének, s karjait a mellkasa előtt keresztbefonva a tájat kezdte figyelni. A környéken lévő állatok lassan túljutottak azon a sokkon, amelyet a váratlanul felbukkant három ember váltott ki belőlük, s előmerészkedtek.
Néhány fával arrébb egy csapat majom kezdett hangos kiáltásokkal fűszerezett verekedésbe valami különösen finomnak tűnő ételért. A Piton melletti fa tövében egy gekkó sütkérezett félig lehunyt szemmel, ügyet sem vetve a hangoskodó majmokra. Piton kissé irigyelte a nyugalmát. Az állatvilág megélénkülésének azonban megvolt az az előnye, hogy Ollivander is belátta, igyekezniük kellene, s félbeszakítva Draco oktatását, csak a feltétlenül szükséges bűbájokra szorítkozott.
Piton már nem is figyelte, hogy mennyi idő telt el, mire a másik kettő végre megtalálta a megfelelő ágat, s egy bűbáj segítségével hozzáfogtak, hogy levágják.
− Nem szabad túl sokat levágni − figyelmeztette Ollivander Dracót, miközben kimérték a megfelelő darabot. − A fát ugyanolyan önálló, élő lénynek kell tekintenie, Mr Malfoy, mint a sárkányt vagy a többi magot adó varázslényt. Igaz, itt nem lehet szó olyan önkéntességről, mint az ő esetükben, éppen ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy mennyire élünk vissza a fákkal szembeni hatalmunkkal. Legyen mindig nagyon óvatos, és bánjon tisztelettel a fákkal is…
Draco csak némán bólintott, s figyelte, ahogy az idős varázsló gyors, határozott varázslata nyomán halk reccsenés kíséretében leválik egy darab az egyik ágról, s elegánsan leereszkedik eléjük. Ollivander magyarázatait nem írta fel, de Piton sejtette, hogy a szobájában visszaidézi, és leírja a fontosabb információkat. Egyikük sem hozta sohase szóba azt a kérdést, hogy mi lesz a háború után, pedig egyértelmű volt, hogy Draco sok-sok évet tölthet majd el átlagos varázslóként, ehhez pedig képesítésre és munkára lesz szüksége. Elsőként tehát azt a problémát kell majd áthidalniuk, hogy a hetedik év és a R.A.V.A.Sz.-ok kimaradnak Draco életéből, és ellentétben Potterrel, neki ezt senki sem bocsátja majd meg. Piton tehát egyelőre nem bolygatta azt a kérdést, hogy ha nyugodtabb lesz az élet a varázsvilágban is, mit tanul és általában mit csinál majd Draco − de volt róla némi elképzelése, hogy mi lesz a fiú döntése.
Ollivander lassan és nehézkesen lépkedett Piton elé. Most, hogy megszerezték a szükséges faágat, nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire kimerítette az eddigi munka a forróságban. Piton ösztönösen nyújtotta oda a karját az idős varázslónak, hogy rátámaszkodva kényelmesebben tudjon haladni. Kimentek az erdőből, majd Piton elővette a dobozkát. Egy ezüstös villanás kíséretében előkészítette a zsupszkulcsot az útra. Dracóra pillantott, aki az ébenfaágat tartotta. A hosszú, vékony fadarab feketén ragyogott a szikrázó napsütésben. Draco elvégzett néhány bűbájt, nehogy az utazás kárt tegyen benne; a zsupszkulccsal történő határátlépést különböző átkok és ellenőrző varázslatok segítségével szabályozták. Meg tudták törni ezeket, nehogy egy csapat aurort hozzanak a nyakukra, de eközben már aligha foglalkozhattak azzal, hogy ne rongálják meg a – mellesleg lopottnak minősülő – igen értékes fát.
Draco elkészült, s most Piton és Ollivander kettőse mellé lépett. Mindhárman megfogták a dobozt, majd egy újabb ezüstös villanás kíséretében működésbe lépett a zsupszkulcs. A világ elmosódott pacákká vált, amelyben a dobozka és a másik két személy tűnt csak biztos pontnak mindegyikük számára. Az utazás percei ismét végtelennek tűntek, miközben a két országot védő varázslatok lassan megtörtek, hogy átengedjék őket. Piton korábban soha nem utazott ennyire messzire zsupszkulccsal, s határozottan megnyugodott, amikor a talpuk újra a földnek ütközött. A doboz a földre pottyant a kezükből, ahogy Draco és Piton néhány gyors varázslattal blokkolta a szigetország illegális behatolókat megbénító bűbájait. Továbbra sem láttak semmit a környezetükből, csak az ezüstös és a mélyzöld varázslatok összeolvadó vagy éppen egymást elkerülő fénysugarait, amelyek körülöttük keringtek. Draco úgy érezte, hallja, ahogy egy-egy pukkanás vagy éppen sistergő hang kíséretében megszűnnek körülöttük a biztonsági bűbájok.
Piton és Draco néhány pillanatig fáradtan állt Ollivander mellett, miután már minden átkot hatástalanítottak. A férfi szedte előbb össze magát, s végigmérte az öregembert, akit pedig a két utazás és a kétszeres klímaváltozás terhelt meg. Ollivander ugyancsak sápadt volt, s kezén most feltűnően látszott az öreges remegés. Draco még mindig levegő után kapkodott, az után, hogy az Azkaban védelmi varázslatait csaknem egyedül Piton törte meg (ott nem játszott olyan fontos szerepet a gyorsaság, mint itt), ez volt az első alkalom, hogy Dracónak ismeretlen varázslatokat kellett analizálnia és azonnal megtörnie is, ráadásul mindössze másodpercek alatt. Haja csapzottan lógott arcába, jobbjában még mindig olyan erősen szorította pálcáját, mintha arra számítana, hogy pillanatokon belül újra reagálnia kell egy varázslatra, de szemeiben már elégedettség csillant.
Hogyan törik meg a halálfalók ezeket a bűbájokat, amikor Franciaország és Anglia között utazgatnak? érdeklődött gondolatban, amikor kifújta magát.
Nem törik meg, felelt Piton. Franciaországban az aurorok örömmel fogadják őket, itt pedig szintén tudnak kivel egyeztetni, hogy mikor érkeznek, s ezzel képesek elkerülni az elfogást.
Vannak a Nagyúrnak követői az itteni aurorok között? lepődött meg Draco.
Mindenütt vannak követői, felelt Piton nyugodtan, majd figyelmét Ollivander felé fordította.
– Igya ezt meg, uram – mondta halkan, s egy pohár vizet varázsolt elő a semmiből. Ollivander szófogadóan vette át a poharat, s apró, óvatos kortyokban fogyasztotta el a tartalmát. – Még egy kicsit szükség lesz az erejére, itt nem hoppanálhatunk – pillantott körbe Piton.
Draco is érzékelte, hogy a védővarázslatok megtörése életbe léptetett egy figyelmeztető bűbájt, amely előbb-utóbb riasztja majd az aurorokat – még ha nem is azt jelzi, hogy valakik beléptek az országba, csak azt, hogy valamilyen rendellenség történt a bűbájokkal. Így ha most erről a területről dehoppanálnának, az aurorok olyan erősségű riasztást kapnának, hogy azonnal a nyomukba szegődnének. Ollivander mellé lépett, s most ő ajánlotta fel a karját az idős varázslónak. Lassan haladtak a fák között, ahová a zsupszkulccsal érkeztek, mivel nem láttak a közelben ösvényt, de még szélesebb csapást sem, s a fák kiálló gyökerei és a helyenként csaknem húsz centis hó ugyancsak akadályozta őket.
Piton, amint biztonságosnak érezte, dehoppanált Ollivanderrel. Nem lett volna jó, ha az idős varázsló éppen most merül ki teljesen, amikor amúgy is nagyon szűkösen álltak az idővel. Ollivander maga is tisztában lehetett ezzel, mert csak néhány percnyi pihenőt engedélyezett magának, amikor visszaértek a szobájába, majd az asztalához telepedett, amelyre Draco már letette a faágat. A mágus elvégzett néhány varázslatot, amelyekkel ellenőrizte az elhozott fa állapotát, és láthatólag kielégítőnek találta azt.
Piton elfoglalta szokott helyét a fotelben, Draco pedig az asztal mellett, hogy asszisztáljon Ollivandernek. A pálcakészítő most halk utasításokat adott a fiúnak, amelyekre Piton alig figyelt oda. Tudta, hogy minél előbb el kell helyezni a magot a fában, amíg még friss a levágott ág. Azt, hogy a fa tökéletesen befogadja a magot, az pedig megfelelően összeolvadjon és együttműködjön vele, már biztosította az az alapos számolgatás és tervezgetés, amely révén végül kiválasztottak az adott fát. Azonban a látszólag kész pálcának legalább egy hétre volt szüksége, hogy a két mágikus összetevő „összeérjen” – megszokja egymást, ahogy Ollivander mondta.
A két varázsló lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott. Ismét hosszúra nyúltak a percek, s Piton már oda sem figyelt arra, mióta várja azt, hogy a másik kettő elkészüljön. Órák teltek el, mikor Draco elégedettségéből és Ollivander lelkesedéséből úgy ítélte meg, hogy érdemes megszemlélnie a művet. A hosszú, vékony pálca csillogott a fáklyák fényében. Piton tudta, hogy veszíteni fog valamennyit fémes színéből, amikor a fa kissé kiszárad. Látta, hogy Ollivander már elvégezte azokat a bűbájokat, amelyek megakadályozták, hogy a fa megrepedezzen öregedés és zsugorodás közben. Most jó egy hétre volt szükség, hogy a pálca tökéletessé váljon, amely alatt időnként meg kellett újítani ezeket a védőbűbájokat.
Addigra körülbelül le is jár majd a határidő, amelyet Tom adott nekik a pálcakészítésre. Piton fellélegezhetett, hogy nem fognak késni, s nem kell kimagyaráznia a férfi előtt a dolgot. Draco vetett egy gyors pillantást Pitonra, s lezárta ez elméjét, de a férfi sejtette, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Pitont azonban most cseppet sem érdekelte, mi lesz Tom első varázslata az új pálcával. Egyelőre csak az számított, hogy a pálca elkészüljön időre.

*

Draco lassan lépkedett lefelé a csúszós úton. Amikor megvették a házat, eszébe se jutott, hogy mennyire le tud fagyni egy ilyen lejtő télen. Igaz, akkor csak azzal foglalkozott, hogy kifizethető áron talált egy elfogadható méretű házat a szülei számára. Most pedig azzal kellett foglalkoznia, hogy ez a ház megkapja az itt divatos karácsonyi díszítést.
− Hogy ne különbözzünk nagyon a szomszédoktól − mondta az anyja halkan, csaknem suttogva, amikor megkérte, hogy menjen el szerezni valamit a díszítéshez.
Draco rosszkedvűen méregette az út menti házakat. A fák a kertben és házak bejárata − néha még az ablakok is − színes égőkkel voltak teletűzdelve. Nem egy ablakra fehér anyagból készítettek mintákat (Draco határozottan túlinformáltnak találta anyját, amikor felvilágosította, hogy azt műhónak nevezik), és persze a koszorú sem maradhatott el az ajtókról.
A varázsvilágban is kidíszítették karácsony előtt a házakat; ott a műhó a tetőről hullott, a kis lampionok változtatták a színűket, az alakjukat, a jobbak még a helyüket is, a koszorúkat pedig megbűvölték, hogy valamilyen kellemes dalalmot játsszon, ha kinyitja valaki az ajtót. Most azonban Draco feladata az volt, hogy a varázslatot elektromossággal pótolja, mint ahogy minden mugli teszi. Draco elfintorodott. Nemrég még azt sem hitte volna el, hogy valaha belekerül az aktív szókincsébe az a szó, hogy elektromosság, nem hogy mélyebben foglalkozzon a működésével. Igaz, annyira mélyen nem is értette meg, mert Piton hamar úgy döntött, hogy éppen annyit tud a dologról, mint egy átlagos mugli. Draco azt nem vonta kétségbe, hogy a muglik se nagyon értik meg mindazt, amit fizika címén eléjük tárnak, de alig tudott elnyomni egy gúnyos vigyort, látva, hogy Piton sem boldogul nála jobban a témával.
Most azonban Piton éppen Tom Denem (Draco kényszerítette magát, hogy még magában is így nevezze a varázslót) valamelyik akcióját készíti elő, míg Draco családi körben tölti az ünnepet. Persze jobbnak tartotta, mint egyedül várni, hogy a férfi hazaérjen egy-egy támadásról, vagy ismét elkísérni egy bevetésre, de még így is rosszkedve lett a szüleivel eltöltött napoktól.
Valaha imádta a karácsonyt. Régebben összegyűlt a Malfoy-kúriában a család apraja-nagyja, és fényűzően teltek a karácsonyesték. A házimanóknak legalább olyan különleges ételekkel kellett előállniuk, mint amilyeneket roxforti társaik készítettek az ünnepre, és Dracónak jobban is ízlettek az otthoni ételek. Persze akkor még úgy tudta, hogy csupa aranyvérű őse van, s indokoltnak tartotta, hogy tisztelegjenek a családfa előtt. Igaz, anyja sosem kedvelte különösebben az ünnepet, amelyen a Black család alig képviseltette magát − Tom Denem visszatérte előtt a Malfoy házban kevés szó esett az Azkabanban raboskodó Bellatrixról, és egyetlen sem a rossz házasságot kötött Andromedáról.
Narcissa Malfoy így csak a szüleivel (már amíg éltek), és néhány távolabbi unokatestvérével (már amelyik méltó volt rá) találkozhatott az ünnep alkalmából. Draco azonban volt annyira gyerekes, hogy csak a saját élményeivel foglalkozzon, s alig vegye észre anyja rosszkedvét. Apai ágon Dracónak volt néhány unokatestvére, akik mind a Durmstrangba jártak, idősebbek voltak nála, és néha nagy kegyesen megengedték, hogy részt vegyen a játékaikban. Most is Oroszországban éltek, és Draco nem tudott róla, hogy különösebben foglalkoztatta volna őket Tom Denem munkássága.
Persze az egész téli szünet a fényűző estéjekről szólt, amelyek kisebb korában ugyan fárasztották Dracót, de a rengeteg finomság, és a mindenhol a kezébe nyomott nagy halom ajándék bőven kárpótolta ezért. Az aranyvérű családoknál karácsonykor elsősorban a gyerekek kaptak ajándékot, akik a család dicső továbbélését biztosíthatták. Sokszor azonban a szülők felnőtt gyermekeiket is meglepték. Draco már tudta az utólag bepótolt mugliismeretnek köszönhetően, hogy a varázstalan emberek számára egészen mást jelent ez az ünnep.
Most pedig a szüleivel együtt úgy kellett tennie, mintha egy lenne a muglik közül. Ezért aztán elment a város távolabbi végén lévő kis háztartási boltig (mert anyja nem tartotta elég jónak a szupermarketet, és Draco sem akart annyi ünnep előtti őrülettől hajtott mugli közelében lenni), hogy beszerezze a karácsonyi égőket. Az üzletben valóban nem voltak túl sokan, de Draco feltűnésmentesen elvegyülhetett köztük − igaz, a többséget ugyanazok az égők érdekelték, mint őt. Éppen azon morfondírozott, hogy a hosszúkás, a kis gömb, a nagy gömb és a csillag alakú égők közül melyik lenne leginkább az anyja kedvére, amikor mellé lépett egy eladó.
− Segíthetek?
Draco a közelgő ünnepre való tekintettel nem mondta a nő képébe azt, amit legszívesebben válaszolt volna egy ilyen kérdésre, s csak az égősor felé intett fejével. − Válogatok.
− Nagyon helyes, érdemes is jól meggondolni. − A nő nem tágított, helyette kezébe vett egy-egy égőt. − Ez kiválóan mutat a fenyőn − mutatta fel a hosszúkást. − Ezeket a piciket inkább belső díszítésre ajánlanám − folytatta a kis gömbökkel, amelyeket Draco gondolatban ki is húzott a listáról, ezt hallva. − Ezeket szívesen rakják a házakra, mert messziről is szépen mutatnak. − Azzal Draco orra alá dugta a nagy gömböket. − A csillagok… Én akkor szeretem őket a legjobban, ha mindegyik sárgán világít. Akkor gyönyörűen mutatnak, mondjuk egy ablak körül.
Draco buzgón bólogatott, amitől a nő feljogosítva érezte magát arra, hogy kifejtse véleményét a városháza díszítéséről. Draco, aki a maga részéről elkerülte a városháza környékét is, ismét csak bólogatni tudott. A következő lélegzetvétel alkalmával azonban sikeresen belefojtotta a nőbe a sétálóutca díszítéséről szóló monológot.
− Akkor legyenek ezek − mutatott a hosszúkásakra.
− Remek választás, odakint is szépen mutatnak majd. Mennyit szeretne? Feldíszítik a házat? Esetleg egy fát a kertben? − Dracóban felmerült, hogy válasz nélkül hagyhatja-e ezeket a kérdéseket, s most kifejezetten haragudott az anyjára, aki otthon maradt főzni, pedig bizonyára jól szót értene az eladóval. − Legyen az egész ház, és egy fa is, úgy az igazi!
A nő láthatólag észrevette, hogy könnyű vásárlóval van dolga, s igyekezett minél több dolgot eladni Dracónak. A fiú azonban lassan beleunt a vásárolgatásba, és szeretett volna végezni a bolttal. Amit természetesen csak úgy érhetett el, ha mindent ráhagyott a nőre, és aztán gyorsan a kezébe nyomta a kívánt összeget, még azelőtt, hogy elgondolkozott volna azon, valóban ennyit kell-e költeni a ház kidíszítésére. De anyja végre lefoglalta magát valamivel most, az ünnep előtti napokban, és Draco boldog volt, hogy legalább ővele lehet beszélni a szülei közül.
Nem volt túl jó kedvében, amikor megérkezett a szüleihez, hogy náluk töltse az ünnepeket. Az indulása előtti napon elkészült Tom Denem új varázspálcája. Draco előtte minden nap találkozott Ollivanderrel, hogy nap mint nap megerősítsék a pálcán a bűbájokat. Piton azt tanácsolta, hogy az utolsó napon maradjon otthon. Draco szerette volna kipróbálni a kész pálcát − általában minden pálca első varázslatát a készítője végzi el −, de belátta, hogy Tom Denem pálcáját nem érintheti a varázsló előtt más, pláne nem ő. Csak Piton velős összefoglalójából ismerte meg annak a délutánnak az eseményeit; a pálca és Denem tökéletesen összeillettek, és a férfi első varázslata tökéletesen sikerült.
A pálcakészítők között tartotta magát az a mondás, hogy a pálca nem fordul a készítője ellen. Draco mindig is sejtette, hogy ez nem szó szerint értendő, s inkább csak arra utal, hogy a vásárlóik többnyire tiszteletben tartják a pálcakészítőket. Piton elbeszélése pedig csak megerősítette ezt a feltevését – a pálca tökéletesen működött, amikor Denem a halálos átkot küldte Ollivanderre. Draco tehát nem volt túl jókedvű, amikor a szüleihez érkezett − a várostól pár kilométerre hoppanált, és gyalog tette meg az utat a házig. Hiába tudta, hogy a Denemnek csak addig van szüksége Ollivanderre, amíg elkészül a pálca, most mégis nehéz volt elfogadni, hogy megölte.
Azonban ami a szüleinél fogadta, hamar kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat. Az elmúlt héten egyáltalán nem jött ide, hiszen jóval több időt szándékozott náluk tölteni, és amúgy is minden nap el kellett mennie Ollivanderhez. Ez alatt azonban elfogyott Lucius utolsó fájdalomcsillapítója is. Draco még soha nem találta olyan szörnyű állapotban az apját, mint ekkor, és tudta, hogy csak annak köszönheti, Lucius nem tett valamilyen visszafordíthatatlan ostobaságot, hogy Narcissa hetekkel ezelőtt elzárta egy szekrénybe mindkettejük pálcáját, hogy eszükbe se jusson valamilyen varázslattal felhívni magukra a figyelmet.
Lucius, aki az elmúlt hetek során meglehetősen kevés időt fordította a tisztálkodásra, nem is beszélve minden más olyan tevékenységről, amely ápolt külsőt biztosított neki, egy rémesen koszos, és a tehetetlen fájdalomtól összetépkedett talárban volt az egyik, elsötétített szobában. A koszon és bűzön kívül, ami apja jellemzője volt az elmúlt időben, Draco döbbenten vette észre, hogy a férfi véres is; mikor a Nagyúr szólította, Lucius tehetetlenségében saját alkarjáról próbálta lekaparna a Jegyet, hogy megszűntesse az égető érzést. Természetesen nem járt sikerrel, hiába karmolta véresre saját magát.
Draco tehát egy adag nyugtató bájitallal kezdte apja rendbe hozását, majd kíméletlenül kirángatta a fürdőszobába, s csak akkor hagyta békén, amikor Lucius Malfoy legalább távolról emlékeztetett arra a férfire, aki valaha igen befolyásos személyiség volt a mágiaügyi minisztériumban. Anyja csak hálásan biccentett, s Dracót megrémítette az a lehetőség, hogy nem azért nem segített eddig az apjának, mert nem tudott − Lucius nem volt olyan állapotban, hogy ellenkezzen −, hanem mert lassan Dracóhoz hasonlóan undorodik tőle.
A szülei mindig is olyannak tűntek fel előtte, mint akik folyamatosan támogatják és segítik egymást. Dracónak csak halvány elképzelései voltak a szerelemről, éppen annyi, amennyivel egy tizenéves fiú találkozhat, de mindig is azt gondolta, hogy a saját házasságának legalább olyan jónak kell lennie, mint amilyen a szüleié. Éppen elég keserűséggel vagy gyűlölettel teli házasságot látott az aranyvérűek között, akiknek sokszor a család érdekeit kellett figyelembe venniük, amikor összekötötték az életüket, de Lucius és Narcissa Malfoy minden valószínűség szerint tényleg szerette egymást, s Dracónak ez biztonságot adott.
Most pedig lassan minden összeomlott, ami valaha az otthont jelentette számára; a kúria közelébe sem mehetett, a szülei elvesztették minden önkontrolljukat, és Tom Denemnek köszönhetően lassan állatiassá váltak, most pedig még az is semmissé vált, ami ezt a két embert összetartozóvá tette. Próbálta kizárni ezeket a gondolatokat a fejéből, ahogy visszafelé igyekezett a házba. Igyekezett inkább arra fordítani a figyelmét, hogy felfelé még nehezebb haladni a jeges lejtőn, mint lefelé volt, de az, hogy megőrizze az egyensúlyát, egyáltalán nem kötötte le annyira, hogy megfeledkezzen a két felnőttről, akik otthon várták.
Narcissa talán kezdte összeszedni magát. Legalábbis erre vallott az, hogy tudta, közeleg az ünnep, és a fia itt tölti ezt a pár napot, valamint igyekezett is ételt és ünnepi hangulatot biztosítani Draco számára. Most is, amikor Draco végre felkecmergett a dombra, és letelepedett a kandalló tüzétől kellemesen átmelegedett konyhában, hogy kifújja magát, anyja éppen valami levesfélét főzött.
− Nem tudom, mit csinálunk, ha elfogy a pénzünk − jegyezte meg Narcissa rosszkedvűen. − Igyekszem spórolni, de aggasztóan sokat költünk… Azt hiszem, a zöldségeket nekünk kell megtermelni, mert nem költhetek krumplira és hasonlóakra is…
− Anya, a mugliknál ez nem ilyen egyszerű − felelt Draco sóhajtva. − Télen nem teremnek zöldségek…
− Ne mondd ezt, Draco, a boltba is érkezik valahonnan − szólt rá szigorúan Narcissa. Draco az égre emelte a pillantását, majd halkan válaszolt:
− Azokat külföldről szállítják, ahol… mindegy. − Megrázta a fejét. Nem volt kedve kiselőadást tartani a nemzetközi muglikereskedelemről. − Mindenesetre ezeknek a növényeknek sok idő kell, hogy megnőjenek, teremjenek. Ha el is tudnád most ültetni, abból holnapra nem lenne krumpli.
A nő kétkedve pillantott rá, majd újra a leves felé fordult. Draco a tenyerébe temette az arcát. A problémát mindenesetre meg kellett oldani, még ha a kertészkedés rövid távon nem is ígérkezett gyümölcsözőnek. Ugyan apja nem evett szinte semmit, és ahogy az anyját elnézte, valószínűleg ő se sokat − feltehetően a meleg étel is egy olyan különlegesség volt, amellyel Dracót akarta megtisztelni, mégsem hagyhatta annyiban a tényt, hogy előbb-utóbb pénzszűkében lesznek. Draco ugyanúgy nem nyúlhatott a széfje tartalmához, ahogy a szülei sem, és Piton se nagyon sétálhatott el a Gringottsba, hogy kölcsönt nyújtson nekik. A bank védelme pedig még ezt is megakadályozta, hogy valaki akár a saját széfjéből a koboldok engedélye nélkül kivarázsoljon valamit. Erről tehát lényegében lemondhattak.
Draco, csak hogy ne kelljen az újonnan felmerült problémán rágódnia, felmarkolta a díszeket tartalmazó szatyrot, s kiment a kertbe, hogy elhelyezze a házon az égőket. A létrát kifejezetten életveszélyesnek találta, és egyáltalán nem értette, hogy a muglik hogyan bízhatják ilyen bizonytalan dolgokra az életüket, de lebegtetésről természetesen szó sem lehetett. Sikerült csaknem két órát eltöltenie azzal, hogy elhelyezte a színes égőket, a koszorút, amely az eladónő szerint kihagyhatatlan ajánlat volt − Draco kicsit fonnyadtnak találta −, és be is üzemelte az égőket.
− Igazán szép munka − szólalt meg mellette egy hang, amikor a kerítésig hátrált, hogy megszemlélje a művét. Egy sovány nő állt mellette, aki hatalmas sálat kötött a fejére a feltámadó szél ellen. Draco kicsit megerőltette az emlékezetét, s felismerte az asszonyt, aki a szomszédos házban lakott. − Örülök, hogy hazajöttél a szünetre − folytatta a nő egy barátságos mosollyal −, azt hiszem, a szüleid nagyon hiányolnak.
Draco alaposabban is végigmérte az asszonyt. A szomszédoknak módosították az emlékezetét, amikor ideköltöztek. Ők most úgy tudták, hogy Lucius katona volt, és a család korábban sokat utazott a munkája révén, most azonban a férfit leszázalékolták, és a szülők végleg letelepedtek ebben a sokszor lakatlanul maradt házban, míg a fiúk továbbra is egy bentlakásos iskolába járt. Draco azonban arra is határozottan emlékezett, hogy a szomszédok elméjében többnyire kellemetlen emlékeket helyeztek el a rátarti házaspárról − igaz, a szülei viselkedése bizonyára megfelelt volna azoknak a kitalált emlékképeknek, feltéve, hogy életben hagyják egyáltalán a mugli szomszédokat.
− Bizonyára − motyogta végül Draco válaszul, s most először valóban elgondolkozott azon, hogy a szülei valószínűleg hiányolták év közben, amikor a Roxfortban volt.
− Nem könnyű most nekik − folytatta a szomszéd megértően bólogatva. − Egy olyan embernek, mint az apád, akinek mindene volt a munkája, nehéz lehet otthon. És te is már kész felnőtt vagy, gondolom, szívesebben vagy a barátaiddal, mint a szüleiddel. Remélem nem bánod, hogy tegezlek, csak hát az anyád lehetnék…
Draco megfigyelte, hogy a mugliknak sokszor elég, ha csak bólogat, vagy néhányszor kicsit hümmög, s már boldogan bele is feledkeznek a beszédbe. Igaz, alaposabban belegondolva valószínűnek tartotta, hogy sok varázsló is hasonlóan kommunikál, csak ő korábban sosem tartotta fontosnak, hogy meghallgassa azokat az embereket, akik számára érdektelen dolgokról beszéltek. De azt el tudta képzelni, hogy egy-két ember hallgatta őt úgy, mint ahogy most ő hagyta, hogy a szomszéd elmesélje a saját apja történetét, aki egészen belebetegedett abba, hogy annak idején nyugdíjas lett.
A nő különben különösen jó érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy igaz megállapításokat tegyen Draco szüleiről. Ami nem is lett volna csoda, ha csakugyan évek óta a szomszédjuk, így azonban, hogy a valóságban szinte semmit sem tudott róluk, meglepő volt, hogy milyen pontosan látja a helyzetüket. A nő ugyanis kifejtette Dracónak, hogy az apja most feltehetően haszontalannak érzi magát és céltalannak az életét, az anyja pedig, aki ahhoz szokott hozzá, hogy egész nap egyedül van otthon, úgy érzi, megőrül a férje állandó jelenlététől és önsajnálatától.
Draco magában kiegészítette a beszámolót Tom Denemmel és a kínzó fájdalommal, s teljes lelki nyugalommal tudott helyeselni a nő szavaira. Nem tudta eldönteni, hogy miért, de fontosnak tartotta, hogy ne rázza le a szülei szomszédját két odavetett szóval. Tudta, hogy apja sohasem állna szóba egy muglival − persze nem is igen volt olyan állapotban, hogy bárkivel is beszélni tudjon. Anyja azonban egyre kevésbé bírta a társas egyedüllétet, ezt Draco pontosan érzékelte. Otthon a házimanók vették körül, és egy nagy házban, gazdag nőként elég jól el tudta foglalni magát. Itt nem nagyon tudott mit tenni. Draco azt javasolta, hogy a kelleténél többet ne járkáljon a városban, de Narcissa nem bírta túl jól a bezártságot.
Draco tudta, hogy anyja már régen megszokta, talán meg is kedvelte a mugli városkát. Draco is meglepően könnyen szokott hozzá az elmúlt két nap alatt, amióta itt lakott. Emlékezett rá, hogy régen úgy érezte, a muglilakta településeket elviselhetetlen bűz lengi be, mert a muglik összegyűjtötték a szemetet, nyaranta pedig, mivel nem tudták egy-egy gyors tisztítóbűbájjal eltüntetni, sokszor bűzlöttek az izzadságtól. Most viszont, hogy a saját szülei is a kukában (ahogy Draco azóta megtanulhatta) voltak kénytelenek gyűjteni a szemetet, és apja még mugli módszerekkel sem tisztálkodott, rá kellett jönnie, hogy a város bűze semmi ahhoz képest, ami otthon várja.
Megértette, hogy az anyja nem szívesen tölti a házban a mindennapjait, de annál többet, hogy lehetőleg nem marja el mellőle a szomszédokat, aligha tehetett érte. Pitonhoz nem vihette el, már csak azért sem, mert a szülei biztonsági okokból úgy tudták, hogy felkereste Minerva McGalagonyt, és most a Főnix Rendje rejtegeti. Draco nem szeretett erre gondolni, de be kellett látnia, hogy ha Tom emberei valaha elfognák a szüleit, egyikük sem tudná lezárni úgy az elméjét, hogy akár csak fél percre is szembeszegülhessen a varázsló akaratával. Akkor pedig jobb, ha nem tudnak semmit Draco képzéséről, és nem rántják magukkal még Pitont is.
− Holnap át is jöhetnél, amikor a fiamék is megérkeznek. − Draco hirtelen rádöbbent, hogy még mindig a kerítés mellett áll, és már jó ideje csak bólogat, de az eddigieknél is kevésbé figyel oda a szomszéd nő szavaira. − Szívesen látom édesanyádékat is egy kis karácsony esti teázásra…
− Persze, beszélek velük… meglátjuk… talán − motyogta Draco zavartan.
− Helyes, beszélj csak velük. − A nő elégedetten mosolyodott el. − De most már bemegyek, mert a vacsora nem készül el magától… − kacsintott, majd egy gyors köszönést követően elsietett.
Draco elfordította a tekintetét a távolodó alaktól. A házukon barátságosan hunyorogtak az égők, gyerekrajzra emlékeztető házat formázva. Draco elfintorodott. Nem volt karácsonyi hangulata, és az égők tükörképként világító másai a szemben lévő házon, és általában, mindenütt az utcában, meghittség helyett inkább csak kellemetlen gondolatokat ébresztettek benne. A ház felé felkúszott a hold. Még mindig csaknem tökéletesen kerek volt, és Dracónak eszébe jutott, hogy néhány napja Tom vérfarkas-támadást szervezett a karácsony tiszteletére.
− Draco, kész a leves! − szólt ki az anyja az ajtón. Kijjebb lépett, hogy ő is megnézhesse az égőket. − Szép lett. − Lágyan elmosolyodott.
Draco viszonozta a gesztust. A levessel kapcsolatban ugyan voltak kétségei, de ezt nem akarta elmondani anyjának. Az asszony fázósan fonta össze maga körül a karjait, s felpillantott a holdra. Draco átkarolta, és elindult a nyitott ajtó felé, amely előtt vastag fénypászma festette sárgásra a havat. Draco még mindig túl sápadtnak tartotta a lámpák fényét a fáklyákkal szemben, de most nem foglalkozott ezzel. Odabent hívogatóan ropogott a tűz, és kifejezetten finom illat terjengett a levegőben. Kizárta a hideg éjszakát, és elégedetten szippantott bele a levegőbe a konyhában.

 

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!